Elkerülhetetlen ezúttal, hogy vallomással kezdjem. Kettõvel is mindjárt. Az egyikre azért van szükség, mert azok közül, akiket érdekel a legkiválóbb magyar barokk énekes, Zádori Mária pályája, nagyon sokan tudják, milyen régóta ismerem õt. jelen voltam koncertjei többségén, és gyakorlatilag valamennyi hanglemezfelvételén. S ez nem könnyíti a beszélgetést. Túl sokat tudok róla, nehéz kérdezni.

A második vallomással, úgy érzem, neki tartozom.

Nagyon szeretem a zenét. Sok mûfaját, sok korszakát, sok hangszerét, sok mûvelõjét. Zádori Mária azonban az egyetlen, aki mindig, minden megszólalásával megrendít, egy-két könnyet is kicsal a szemembõl.

- Örülök, hogy beszélgetünk, mert számot adhatok 25 éves pályámról. Hivatásos pályafutásom ugyanis 1971-ben kezdõdött; tavaly volt a negyedszázados jubileumom.

- Menjünk vissza 1965-ig. Vajon hányan emlékeznek rá, hogy akkor egy 16 éves kislány, Horváth Mária megnyerte a Ki Mit Tud komolyzenei kategóriáját.

- Nagyon kevesen tudják, hogy azonos vagyok azzal a Horváth Máriával.

- Hogyan jutott eszedbe, hogy indulj? Nem vagy versenyzõ típus.

- Második osztályos voltam a vegyipari technikumban...

- ???

- Én is úgy éltem, mint a legtöbb fiatal: fogalmam sem volt róla, mi akarok lenni. A barátnõm gyógyszerésznek készült, nekem is megtetszett a fehér köpeny, a méricskélés, a tisztaság, elmentem én is a technikumba.

- Történt mindez Nagykanizsán.

- Igen, odavalósi vagyok. El is végeztem az iskolát, így szakképzett vegyésztechnikus lettem. Persze zavarba jönnék, ha egy aszpirint össze kellene állítanom. Jópofa dolgokat csináltunk egyébként, például kobaltkék festéket. Megtanultam titrálni is.

- Az jól jöhet néhanap…

- Nem bánom, hogy nem lettem gyógyszerész, mert az a munka olyan precizitást igényel, amihez nem lett volna türelmem.

- Nem mintha éneklésedre nem lenne jellemzõ a pontosság. Szóval a Ki Mit Tud…

- Akkor már hét éve zongoráztam a zeneiskolában, mert vidéken az volt a szokás, hogy a gyerekeket zeneiskolába íratták. Bár nyelvre taníttattak volna! De az nem volt divat. Ha volt valakinek egy kis hallása, azonnal a markába nyomtak egy hegedût, vagy odaparancsolták a zongorához. A zongoratanárnõ szólt az énektanárnõnek, hogy hallgasson meg, mert szerinte szép a hangom. Az énektanárnõ meghallgatott. Azt mondta, járjak be az énekórákra. Nem akart velem külön foglalkozni, még túl fiatal voltam, 14 éves. Azután benevezett a Ki Mit Tudra.

- A tudtod nélkül?

- Igen. Egyszer csak szólt, hogy most lesz az elõdöntõ. Azt játszva vettem. Valami dalt énekeltem, már nem emlékszem, mit. Jött a városi, a megyei, majd a tévés elõdöntõ, ahonnan kiestem, de közönségszavazatokkal bekerültem a középdöntõbe. Még akkor is dalokat adtam elõ, hiszen összesen másfél éve tanultam énekelni, semmilyen repertoárom nem volt. Az elõdöntõben Benedict A cigánylány és a madár címû bravúrszámát énekeltem, fuvola-zongorakísérettel. Igen ám, de versenyzõtársaim mind operaáriával léptek fel. Amikor megtudtam, hogy a közönség továbbjuttatott, nyolc napom volt rá, hogy megtanuljak valamit. A Hoffmann meséibõl Olympia Baba-áriáját választottam. A döntõben Kováts Kolos volt az ellenfelem, mindenki biztosra vette, hogy õ nyer - olyannyira, hogy a Ki Mit Tud gyõzteseivel készített lemez címkéjére elõre rányomták a nevét, úgy kellett átfesteni. Nagy élmény volt a gyõzelem, és eléggé egyedülálló egész pályámon, mert valóban nem vagyok versenyzõ alkat, nem is vállalkoztam soha többé semmilyen megmérettetésre, leszámítva a zeneakadémiai felvételit, meg a filharmóniai meghallgatást mûködési engedélyért.

- Milyen nevekhez köthetjük azt a '65-ös Ki Mit Tud-ot?

- Harangozó Teri, Kovács Kati, Ungár Anikó.

- A díj egy utazás volt. Hová utaztatok?

- Úgy volt, hogy Algériába, de egy ottani zendülés miatt egy Moszkva-Leningrád-Helsinki-Stockholm-Berlin körútra mentünk. Utána itthon léptettek fel bennünket mindenfelé. Rengeteg kedves levelet kaptam, amelyeket el is tettem. A Ki Mit Tud el is döntötte a sorsomat. Akkor persze még korántsem voltam annyira félõs, izgulós, mint ma, 30 év után.

- A fiatalság tette?

- Az hogy nem tudtam, mit is jelent énekelni. Úgy éreztem, hogy kinyitom a számat, és gond nélkül kijön minden hang. Ennyi. A tudással jön meg a felelõsség, azzal pedig a szorongás.

- Hogy hívták a nagykanizsai tanárnõdet?

- Ivánkovits Ferencné, Duci néni. Kár, hogy nem ismerhették meg, nagyszerû technikát tanított. '69-ben aztán azt mondta, hogy nem maradhatok vidéken. Összecsomagolt és tanítványaival együtt felköltözött Pestre.

- Komolyan?

- Igen, megtette. Otthon volt a férje, a lánya családostól, õ meg feljött Pestre albérletbe, hogy mellettünk legyen. Mindenkinek megmondta, hogy ahol tud, szerezzen állást. Én a Propán-bután Gáznál dolgoztam, mert ott volt ismerõsünk.

- Duci néni tanított benneteket továbbra is?

- Igen, '69-tõl 75-ig.

- Máshol is tanultatok, mert ennyit Kanizsán is megtehetett volna.

- Mindenhová elvitt, ahová csak tudott. Például megpályáztuk a Filharmónia mûködési engedélyét, elvitt a Fõvárosi Mûvelõdési Ház operastúdiójába, kórusokba, felvételiztünk a Népi Együttesbe, és valamennyien meg is maradtunk a zenei pályán. Õ volt a motorunk.

- Ha õ nincs, most kencéket kevergetsz egy kanizsai patikában?

- Alighanem.

- Hallotta még a sikereidet?

- Sajnos nem, 75-ben meghalt.

- Míg te gázszámlákat írtál.

- Igen, aztán megkaptam a mûködési engedélyt. A Zeneakadémiára nem vettek fel.

- Miért nem?

- Abban az évben ment oda Kincses Vera és Budai Lívia, így én nem rúgtam labdába mellettük. Ráadásul Vera frissen nyerte a Ki Mit Tudot, én meg két évvel korábban. Már elfelejtettek.

- Talán ha akkor nem kell két évet várnod az érettségiig és a felvételiig, sikerül?

- Biztosan.

- De nem biztos, hogy jó lett volna. Bekerülsz az operatanszakra, és ma kis szerepeket énekelsz az Operában.

- Sehol sem lennék. Felvételiztem viszont a Rádiókórusba. Akkor még nem tudtam jól blattolni, ami ott alapkövetelmény. Sapszon Ferenc azt mondta, jelentkezzem egy év múlva, amikor már jobban megy, addig legyek kisegítõ. Megtettem, és rengeteg olyan darabot tanultam, amit nem is ismertem. Kanizsán jártam szolfézsra meg zenetörténetre, de ott nem volt olyan zenei élet, amelyik elegendõ tudást adott volna. A Rádiókórus nagy iskola volt minden téren. Onnan ajánlott valaki 70-ben Virágh Lászlónak, az Ars Renáta kamarakórus vezetõjének, aki jó technikájú énekest keresett. Azóta énekelek velük. 71-ben alakult meg az Ars Renáta szólóegyüttes, amely így szintén tavaly volt 25 éves. Az együttesben kerültem kapcsolatba a reneszánsszal, amirõl végképp fogalmam sem volt addig.

- Ez volt az elsõ kapcsolatod a régizenével.

- Igen. Az énekes régizenét Magyarországon az Ars Renata indította el, a hangszerest pedig a Czidra László vezette Camerata Hungarica. De akkor ez szinte mindegy is volt. A vágyaim odáig terjedtek, hogy a Rádiókórus állandó tagja lehessek és énekelhessek minél többet. Mindkét vágyam teljesült. Kvázi szólista voltam az Ars Renátában, de nem kellett egyedül kiállnom. Rengeteg koncertet adtunk, fényes idõszak volt. 71-ben felvettek a Rádiókórusba is, akkor felmondtam a Propán-butánnál, mert már megéltem az éneklésbõl. A kórusban folyt az én zeneakadémiai oktatásom. Bachtól a kortárs zenéig mindent énekeltem, fantasztikus karmesterekkel. Különösen emlékezetes marad, akivel utoljára énekeltem, egy svéd karmester, a Svéd Rádió világhírû énekkarának akkori vezetõje, Bergman Varázsfuvolájának karmestere: Eric Ericsson. '86-ban, 15 év után váltam ki a kórusból.

- Aztán jött Fischer Iván.

- Igen. Ivánt a koncertezõ idõszakból ismertem, rengeteget szerepeltem nemcsak az Ars Renatával, de Czidráékkal is, Iván meg akkor a Kecskés Együttesben gambázott. Amikor 1979-ben egy Mozart-lemez vezénylésére készült, megkeresett. Ez lett az elsõ lemezem, s ezzel indult szólista pályám is.

- Ez volt az elsõ alkalom, amikor már Zádoriként léptél fel?

- Igen. A névváltoztatást egyébként nem õ, hanem Virágh László javasolta, mert több Horváth Mária is volt a pályán. Úgy éreztem, hogy a névváltoztatással elárulom a szüleimet. Ez rosszul érintett, de aztán szétnéztem a családban. Nagyapám édesanyja Zádori Anna volt, ez a név megtetszett.

- Fel is vetted?

- Nem ment másképp, akkor nem lehetett mûvésznevet használni. Szépen kérvényt írtam, átírták a személyimet.

- 1981-ben megalakult a Capella Savaria.

- Igen, és felkérték a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat egy zenei rendezõjét, hogy konzultáljon velük, segítse õket. 0 vezette ennek a Mozart-lemeznek felvételét, és megismertetett Németh Pállal, az együttes vezetõjével.

- És ezzel indult az a fényes pályafutás, amit már én is figyelemmel kísértem.

- Soha vissza nem térõ, szép idõszak volt, ezzel kezdõdött az életemben a barokk korszak. Végre megtaláltam a saját elõadói területemet, meg azt: hol is van a hangom helye. Jósorsom elsõként Paul Esswooddal hozott össze, késõbb meg persze Nicholas McGegannel, aki majd 10 évig volt a Capella vendégkarmestere. Tõlük rengeteget tanultam. Duci néni halála után próbálkoztam két tanárral is, de úgy éreztem, eltérítenek az utamról. Viszont a partnereimtõl és Nicktõl mindent megtanultam. Nem hangképzést - azzal nem volt gondom -, hanem a stílust.

- Mi a lényege ennek a technikának?

- Teljesen a bel cantón alapul. Semmi belemagyarázás, semmi természetellenesség. A természetes hangadáson keresztül figyeltette meg velem Duci néni az énekes funkciókat. Lágy szájpad föl. ez az énekeseknek szóló utasítás. De mit jelent ez? Õ viszont azt mondta: "Figyeld meg, milyen, amikor ásítasz. Olyankor milyen állapotban van a lágy szájpadod? Vagy amikor hánynod kell, milyen mélyrõl indul? Hát olyan mélyen, ott van a támasz." Így meg lehetett érteni. Egyébként azt kérdezi az ember: támasszak? De hova és mit? A gyors levegõváltást ahhoz hasonlította, mint amikor beszippantunk valami finom illatot. Ha az ember megszagol egy virágot, egészen mélyrõl veszi a levegõt, rögtön a rekesz mozdul. Érdekes egyébként, hogy õ nem tudott jól énekelni. Felismerte, hogy nem jól csinálja, ezért Pesten elment egy híres gégész professzorhoz, hogy megértse a hangképzés fiziológiáját is. Virágh László is Duci néninél tanult, sõt az egész együttest is odavitte, hogy egyforma hangképzést használjunk, és mivel Lacinak remek a füle, elsajátította ezt a technikát, és azóta tanítja is. Nekem pedig õ lett a kormányom, elég, ha ennyit mond: "Gondolj rá, mit mondott Duci néni", és a dolog már a helyére került. A lemezfelvételeken pedig az ember állandóan visszahallgatja magát, ami nagyon sokat segít. Mindenkinek javaslom, hogy magnóról hallgassa meg önmagát. Bennem szerencsére van egy egészséges önkontroll. Nem vagyok elájulva a saját hangomtól, észreveszem a hibákat. Ami pedig a stílust illeti: Esswood, Klaus Mertens, Guy de Mey, Gloria Banditelli, Derek Lee Ragin, Nancy Argenta és a többi fantasztikus partner és karmester mellett mindent meg lehetett tanulni. Bárhova mentem, bárkivel énekeltem, éreztem, hogy nem maradok le mögöttük. Ez jó érzés.

- Mi ennek a barokk stílusnak a lényege?

- A Rognoni-féle 17. századi énekes praxis segített ebben, amit Virágh Lászlóval alkalmazunk. Azokat a gyakorlatokat lehet végigcsinálni, amelyeket Monteverdi énekesei használtak: melizmákat, messa di vocét, díszítéseket, tartott hangokat. Ezt rajtunk kívül sehol nem használják, beleértve a hágai, bázeli fõiskolákat. Mindenütt modern énektechnikát tanítanak.

- Sokat jártatok külföldre a Capellá-val.

- Igen, ezért kellett a Rádiókórust otthagynom. A 9 800 Ft-os rádiós fizetésemet felcseréltem az 5 000 Ft-os filharmóniás szólista fizetésre...

- Közben 21 év telt el a Ki Mit Tud óta.

- Igen. Soha nem hittem, hogy szólista leszek. Nem vonzott a színpad, a kosztümös fellépés sem hiányzik. Annyi gyönyörû darabot énekeltem, olyan sokféle alak bõrébe bújhattam bele, ami a színpadi énekeseknek sem adatik meg.

- Érzésed szerint van olyan ismert a neved, mint az övék?

- Nincs. De ez alkati dolog is. Sohasem tettem semmit a hírnévért. Azt hiszem, akik ezt a mûfajt szeretik, ismernek. Vannak, akik bárhová eljönnek a kedvemért. Nemrégen egy olyan rajongó keresett meg, akinek valamennyi lemezem megvan. A régizene-táboron kívül viszont semmit sem mond a nevem.

- Nem vágytál többre?

- Nem. A saját területemen elismernek, '88-ban a Magyar Rádió elnöksége nívódíjban részesített, '89-ben Liszt-díjat kaptam. De végül is magamért csinálom. Azért, hogy jól érezzem magam. Amit elértem, a lemezeimnek köszönhetem, minden külföldi meghívást a mai napig.

- Hány lemezt csináltál?

- Úgy 30 és 40 között, s ezekhez jönnek a bel- és külföldi rádiófelvételek.

- Nem kínáltak külföldön állandó szerzõdést?

- Nem. Kint is telítve van a pálya. Mindenütt állandó szereplõkkel dolgoznak, mint mi annak idején itthon. De ez rajtam is múlt. Sohasem mentem oda senkihez, nemigen vettem részt a fogadásokon, nem próbáltam kinti ügynököket szerezni (egyébként itthoniakat sem). Nem tudok nyelveket. Nem vagyok igazán kommunikatív ember. Ötven százalékban ez is közrejátszik.

- Egy angol mondás szerint az üzleti siker fele kemény munka, fele egy jó szivar. Azaz a reprezentációs kapcsolatok.

- Biztosan. Tulajdonképpen csodálkozom, hogy még mindig hívnak.

- Tehát saját habitusod ellenére lettél az, ami. Azért ahogy elnézlek egy koncert után, a sikert élvezed.

- Igen, nagyon tetszik. De azután hazamegyek és boldog vagyok. Nekem nem kell ahhoz közönség, hogy jól érezzem magam. Nem kell hosszan fürödnöm a sikerben: tudom, hogyan szerepeltem.

- Tekintettel arra, hogy pályádat a lemezek határozták meg, adódik a kérdés, hogyan érintett a Hungaroton, illetve utána a Quint átalakulása? Mi történt veled azóta?

- Kikerültem a figyelem központjából. Addig jelen voltam a zenei életben. A lemezekhez koncertek kapcsolódtak, a sajtó recenzeálta a felvételeket, remek kritikákat kaptam, számos Év Hanglemeze díjat. Azóta eltûnt a hátterem, meg kell állnom egyedül a lábamon. A helyzet egyébként is jóval nehezebb, ezt mindannyian tudjuk. Mindent meghatároz, hogy nincs pénz. Eddig azért szerencsém volt, mert vannak olyan agilis szervezõk, akik kiharcolnak egy-egy koncertet. Aki szereti a hangomat és a stílusomat, hív. Még megélek belõle. Bár ha a külföldi fellépések nem lennének, nem biztos hogy eleget keresnék. Egyébként azóta, hogy ez a tízéves periódus elmúlt, ûr van bennem. Szerencsés voltam, hogy részese lehettem.

- Miért nem tanítasz? Nem is fogsz?

- Nem hiszem. Egy énektanárnak nagyon mûveltnek kell lennie. A technika csak a jéghegy csúcsa, hihetetlen mûveltség, irodalmi, képzõmûvészeti, nyelvi ismeret adja a többit. Úgy érzem, nem elég nagy a jéghegyem víz alatti része.

- Kényes kérdés, de talán tõlem nem veszed zokon. Mit gondolsz, meddig megy még? Meddig tudsz énekelni, és ha nem tanítasz, mit csinálsz azután?

- Nem szeretek rágondolni. Úgy érzem, végem lesz, még mielõtt a hangom elhagyna. Azt, remélem, nem érem meg.

- A tied a legérzékenyebb hangszer.

- Igen, a szoprán különösen. Fõleg a lírai szoprán.

- Van egyébként egy átlagos életkor, ameddig kitart a hang?

- Nem lehet ilyet mondani. Hallottam már öreg 30 éves szopránt és fiatal 60-ast.

- A technikán múlik?

- Fõként.

- A repertoáron is?

- Igen. Soha nem vállalom el, ami nem nekem való - ha túl mély a szólam, vagy vastag a zenekar alatta. Ami egyébként a kopást illeti, az sokat foglalkoztat. Az arcom, az alakom, a hajam változása. Trauma volt, amikor elõször kellett szemüveget feltennem a pódiumon. Nehezen viselem mindezt. És vele nõ a félelem és a drukk a fellépéstõl. Egyre nagyobb a nyomás, hogy az ember ne engedjen a színvonalából, és a teljesítményével kompenzálja a romló külsejét.

- Nem érzed, hogy az éneked elfeledtet minden egyebet?

- De, ahogy elkezdek énekelni, ezt érzem. Ha az ember eredendõen nem könnyed és magabiztos - márpedig én nem vagyok az -, akkor csak ez segít. Szóval nem tudom, mi lesz utána.

- De a múlandóságot még nem érzed, ugye? Mert nem hallani, de belülrõl nyilván más.

- Még nem érzem. Laci szokta mondani, hogy ezzel a fajta technikával, amit mi csinálunk, addig fogok énekelni, mint Honthy Hanna.

- Még soha senkitõl nem kérdeztem meg, mert gyûlölöm a kérdést is, a semmitmondó választ is, most viszont személyesen érdekel, hogy van-e kedvenc darabod, lemezed.

- A legkedvesebb a Händel-duettek Paul Esswooddal (az 1984-es Év Hanglemeze lett. A szerk.) Az szakmailag is, a mûveket tekintve is remek. Händel Brockes-passiója (1987-ben az Év Hanglemeze lett. A szerk.) reveláció volt. Akkor fedeztem fel magamban a drámai erõt.

- Illetve McGegan fedeztette fel veled.

- Igen. Õ nagyon tudja, hogy kiben mi rejlik, és egy-egy gesztussal, szóval ki is hozza. Nagyon kedves még számomra Pergolesi Stabat Matere.

- Derek Lee Raginnel.

- És a Vivaldi-motetták. Meg a Magyar énekek a 18. századból; mostoha sorsú darabok, örülök, hogy sikerült megismertetni õket a közönséggel.

- Idei tervek?

- Ausztráliai turné június végétõl, nyolc koncert egy ottani zenekarral. Händel-motetták és magyar mûvek: az Esterházy-kantátákat ajánlottam. Tavaszi Fesztivál, francia turné, aztán Finnország a Concerto Armonicóval, Bach: h-moll mise a Fesztiválzenekarral, Christoph Prégardiennel, Péter Kooy-jal és Károlyi Katival. Sopronba, a Régizenei Napokra az idén nem tudok menni Ausztrália miatt, A Filharmónia megcsinálja Händel Belshazzar címû oratóriumát, János-passió lesz Howard Williamsszel.

- Kegyetlen dolog ez a koncerténeklés, rengeteg mûvet tanulsz meg néha csak egyetlen alkalomért.

- Igen, egy operaénekes öt szereppel elvan évtizedekig. De ez színesebb.

- Van valami, ami foglalkoztat, és nem kérdeztem?

- Mindennapjaink Magyarországon. A kultúra csökkenõ szerepe szerte a világon. Hogy a napi megélhetés fontosabb. Az agresszivitás iszonyúan aggaszt, és megbénít, hogy a pénz az értékmérõ. Hogy méltánytalanul küszködnek szorult helyzetükben az emberek, és hogy mi az, amire van pénz, mi az, amit finanszíroznak, és mi minden vész el támogatás nélkül.

- Összegzés?

- Mindent elértem, amit akartam.

- Boldog vagy?

- Igen. Van fedél a fejem felett, van mit ennem, ki tudom fizetni a gázszámlát. Nem vagyok nagyravágyó.

- Azért talán nem annyi a boldogság, hogy az ember ki tudja fizetni a gázszámlát.

- De én énekelek.

Érettségi képIvánkovits Ferencnével, Duci nénivel 1968-banNicholas McGegannel San Franciscóban amatõrfotóKlaus MertensszelDerek Lee Raginnel Garas Kálmán felvételei