Úgy látszik, azon a környéken némelyek a kulturális javakat is igazságosabban tudják elosztani, mint mi itthon. Az igazságtevés nyomán újabban kiderül; a verbunkos zene, a magyar nóta, a csárdás, az erdélyi hangszeres népi tánczene - vagyis mindaz, amihez a magyar cigányzenész vonójának köze van - nem a magyar kultúra része; ezeknek a magyarok csak haszonélvezõi.

Mielõtt beletekintenénk két francia, Párizsban minden látszat szerint komolyan vett szakember egy-egy tanulmányába, próbáljuk magunk is villanásnyi gyorsasággal végiggondolni, mi lehet a mi 19. századi népies zenénkben és hagyományos hangszeres tánczenénkben az elvitatni való?

A felsorolt mûfajok egy részét, ha azt éppen cigánybanda húzza, magunk is, egy szóval, cigányzenének nevezzük. Aki a magyar kultúrában otthon van, annak nem kell ezt a szóösszetételt magyarázni. Akinek viszont a mi világunk idegen, az könnyen átsiklik árnyalatnyinak tûnõ különbségeken. Cigányzene, cigány zene - egybe írva vagy külön írva - nem mindegy? Angolra, franciára a kettõt csak egyféleképpen lehet lefordítani, két-két szóval: gypsy music, musique tsigane. Mai angoloknak és franciáknak azonban módjukban áll meggyõzõdni a kétfélérõl, s hogy a kettõ gyökeresen különbözik egymástól. Néhány évtized óta nemcsak a cigányzenérõl, hanem a cigány zenérõl - azaz a cigányok népzenéjérõl - is, éppen magyarországi kutatásoknak és magyarországi cigány mûvészeti csoportok mûködésének köszönhetõen, elég sokat lehet tudni. Külföldiek is elgondolkodhatnak azon, lehet-e egy népnek ilyen kis területen mint Magyarország, kétféle, egymástól ennyire különbözõ zenéje. Lehet, természetesen. Hiszen a cigányok közül sokan, sokkal többen érzik magukénak a magyar népies zenét, mint amennyien nem-cigány környezetüket zenével kiszolgálják. Joguk van azt akár zenei anyanyelvükként is használni, mint ahogy nagy többségük már régóta a magyar nyelvet is anyanyelvének tekinti. Miután azonban a magyarnak "cigánynyelv" névváltozata nincs, senkinek sem jut eszébe a magyar nyelvet, mint a "cigányzenét", cigány találmánynak minõsíteni.

Liszt Ferencnek még megbocsáthattuk, hogy a magyar zenei szájhagyomány polgárivá reformált részét a cigányok alkotásának tekintette. Neki és mûvelt, de népi kultúrák dolgában tájékozatlan kortársainak nem volt tudomásuk a cigány népzenérõl; ha netán hallhattak is ilyet, nem tekintették azt zenének. Amit a cigányokból láttak és tudomásul vettek, annak alapján könnyen megtehették, hogy minden cigányt hegedûvel a hóna alatt képzeljenek el. Pedig akkor is és mindig: a cigány népességnek csak kis töredéke foglalkozott zenével - de kifejezetten nem a cigányok zenéjével! 1782-ben, az elsõ összeírás idején Magyarországon (a mainak több mint háromszorosa területen) 43.787 cigányról tudnak, ebbõl 1582 a zenész: 3,6 százalék. (Ma ez az arány nem éri el a két ezreléket; igaz, hogy az utóbbi fél évszázadban a "cigányzene" erõsen kipusztulóban van.) Éppen ekkortól, a 18. század utolsó évtizedeitõl kezdõdik és tart a 19. század közepe tájáig a verbunkos zene korszaka, egyben a magyarországi cigányzenészek elsõ diadalának korszaka. Ettõl a diadaltól mámorosodott meg Liszt és írta meg a Magyar rapszódiákat, majd - mintegy a rapszódiák magyarázataként - készítette el könyvét is "A cigányokról és zenéjükrõl Magyarországon" (Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie). Ez a könyv ugyancsak Párizsban, franciául látott elõször napvilágot, 1859-ben.

Tudtunkkal a magyar nemzeti mozgalom adott szárnyat a cigányzenészeknek. Ha addig lett volna is zenéjükben valami õseredeti cigány, attól fogva ha érvényesülni akartak, szigorúan alkalmazkodniuk kellett magyar közönségükhöz. Még tréfából is lehetetlen arra gondolni, hogy éppen a nemzeti mozgalmak korában váltott volna át a magyar társadalom magyar zenérõl cigányra; akkor, amikor nyelvben, viseletben, táncban - és természetesen zenében is - érzékenyen figyelt arra, hogy hagyományosan magyar, egyben pedig korszerû európai legyen? Könyvében ugyanis Liszt határozottan azt az álláspontot képviseli, hogy a magyar zenét a cigányok hozták (vajon honnan?), és hozták létre. Álláspontjának kialakításában konkrét ismeretek alig befolyásolhatták, hiszen a zenei hagyomány alakulásának mechanizmusáról azok is keveset tudtak, akik révén hazalátogatásai alkalmával könyvének magyarországi vonatkozású nyersanyagát összegyûjtötte. Liszt olyannak írta meg a cigányzenészeket, amilyennek romantikus álmodozásai közben önmagát is látni óhajtotta. Könyve máig jó minta és hivatkozási alap azoknak, akik zsírban fõtt arannyal akarják a cigányokat etetni, mint Csóri vajda a Nagyidai cigányokban.

A magyarok nem szégyellték szórakoztató zenészeiket a világ füle hallatára néven nevezni. Nem akarták õket "magyar" felszín alá bujtatni; örültek külföldjárásaiknak, gondosan számon tartották nem mindig egyértelmû külföldi sikereiket. Nemcsak szidták kontárkodásaikat, hanem - írásos nyomai fõleg ennek maradtak - becsülték is a legjobbak behízelgõen színes elõadói stílusát. Bõkezûen osztották a "cigányzene" nevet hangról-hangra kottából megtanult zenére is, ha az "cigányok" mûsorán szerepelt. A "cigány" szónak mintegy másfél évszázadon át megbecsült szakmai jelentése lett olyan zenészek között is, akik nem vették szívesen, ha õket az utcán cigánynak tekintették: zenész (vagy mint a 19. század elsõ felében a híres Biharit is címezték: magyar népzenész). Nem így jó néhány más népnél, ahol pedig szintén cigányok a hagyományos zenés szórakoztatás elismert mesterei... Törököknél "török", görögöknél "görög", albánoknál "albán", románoknál "román" a jelzõje a cigányzenészek által játszott zenének. Ez így is van rendjén, hacsak egy képtelen gondolattal ennyiféle népet nem akarunk saját zenei hagyományától megfosztani és a rengetegféle zenét egyedül a cigányokra ruházni. Saját hagyományos zenei igényeinek fedezésére egyetlen nép sem szorult zenészek által lebonyolítandó importra. Honnan is vették volna ezt a sokfélét - az illetõ népek kultúrájába mind tökéletesen beleillõt? Nem ritka jelenség a világon viszont az, hogy szórakoztató zenében a lebonyolítást - a kivitelezést - "vendégmunkásokra" bízzák, mint például manapság nyugaton a hazaiak által nem szívesen végzett, vagy éppenséggel lenézett munkákat. Ilyenkor természetes, hogy nem a munkaadók alkalmazkodnak a vendégmunkáshoz, hanem ennek kell beilleszkednie az adott helyzetbe, idomulnia körülményekhez, és a helybeliekkel együtt folytatni azt és úgy, amit és ahogy azok megterveztek és elindítottak. Az emberiség történelme folyamán a szórakoztatás, így a szórakoztató zenélés is, lenézett foglalkozások közé tartozott. Erre a feladatra csak a társadalom perifériáján élõ, társadalmi megbecsülésre különösebb igényt nem tartó, a szórakozók ízléséhez a végsõkig alkalmazkodni, sõt a jobb megélhetés érdekében megalázkodni is tudó szegény emberek voltak alkalmasak. Az adott közösség sohasem arra volt kíváncsi, hogy zenészei milyen eredetien idegenek, hanem éppen arra tartott igényt, hogy a zene hitelesen tükrözze a megszokott és megkívánt magatartást. Tessék megnézni a Markó Miklós-féle cigányzenész-albumot (A régi mulató Magyarország. Híres cigányzenészek. Budapest é. n. [1896, illetve 1927]), mennyi magyar úriember képe van benne! Õk öltözködésben is, viselkedésben is azt a társadalmi réteget - magyar urakat és polgárokat - képviselik, akiket kiszolgálnak. Hajdani "vendégmunkásból" lettek többnyire maguk is meggyökeresedett "helybeliek". Az általuk játszott zenérõl most nem szólok. Hosszú, és a mûvelt magyar olvasó számára nagyobbrészt ismert és unalmas lenne. Azonkívül pedig az elmúlt ötven évben elég sokat és sokan szidták - "népi" magyarok, "proletár" magyarok, "mûvelt" magyarok. Ha máshonnan nem, a szidalmakból is megtanulhatta mindenki, hogy nem indiai tervezésû, hanem kimondottan magyar termékrõl van szó (mellesleg olyanról, mely nemcsak a dzsentri pusztulását jelzi, hanem a Himnusz és a Szózat zenéjének is közvetlen táptalaja). Az erdélyi hangszeres zenérõl, annak szoros összefonódásáról az erdélyi népi kultúrával nem szükséges szólnom; az éppen most van, nem-erdélyiek között is, divatban.

Térjünk a tárgyra, ami a viszonylag hosszú bevezetést - magyarok számára talán inkább csak rekapitulációt - szükségessé tette.

A cigányság kérdéseivel foglalkozó, Párizsban félévenként megjelenõ tudományos folyóirat, az Études Tsiganes 1994. évi elsõ, zenének szentelt számában olvasható Alain Antonietto nagyigényûnek látszó cikke. A cikk címe magyarra fordítva: A közép-európai hangszeres cigányzene története. Antonietto urat, bár közelebbit nem tudok róla, bizonyára a cigányzene-kérdés gyakorlott szakembereként tartják számon, hiszen az Études Tsiganes lapjain már korábban, 1985-86-87-ben is közölt magyarországi cigányzenészekre vonatkozó cikkeket. Az õ írásain kívül a cigányok zenélésének témájáról századunkban, francia szerzõtõl tudtommal egyetlen számottevõ írás jelent meg: Gaston Knosp cikke a Lavignac-féle zenei lexikonban, 1922-ben. Knosp cikke a tudomány akkori állása szerint lelkiismeretes összefoglalás mindarról a zenérõl, amit különbözõ népek közt elsõsorban cigányzenészek mûvelnek. No lám - gondoltam, mikor az Études Tsiganes említett száma a kezembe került -, mi itt, Közép-Európában még nem merünk ilyen nagy horderejû összefoglalásra vállalkozni. Egy francia tudósnak viszont van már elég ismerete és "rálátása" ahhoz, hogy a feladattal sikert ígérõen megpróbálkozzék. Lássuk tehát a nagyvonalú írást, amelyhez nincsenek ugyan jegyzetek, nincs szakirodalmi jegyzék, de ettõl még lehet (lehetne) nagyon okos és tanulságos.

Hát valóban tanulságos... Tetézve van benne minden képtelenség, amit cigányokról és cigányzenészekrõl romantikára vágyó laikusok mintegy másfél évszázad óta összehordtak. A cikk címe Közép-Európát ígér, de benne egyetlen állítólagos szlovák cigányprímás említésén kívül csak magyarokról és románokról van szó, mégpedig abban az arányban, ahogy ezek Nyugat-Európában is ismertté váltak - vagyis elsõsorban a magyarokkal foglalkozik. Az állítólagos szlovák prímás a Lupka nevû szlovák városban létezett és Jozko Pitonak hívták. (Talán akad valaki, aki legalább az egyik nevet meg tudja fejteni...) Olyan valaki azonban biztosan nincs, aki 1558 tájáról, Erdélybõl Mircea Voda nevû cigánykedvelõ erdélyi bojárt ismer. Mert élt ugyan egy Mircea Voda, de az már csak azért sem lehetett a 16. század közepe táján erdélyi bojár, mert több mint egy évszázaddal korában halt meg, méghozzá nem erdélyi bojárként - mert Erdélyben nem voltak bojárok -, hanem havasalföldi román vajdaként. Ha csak elvétve volnának ilyen melléfogásai az Études Tsiganes közép-európai szakértõjének, ez akkor is szarvas hibának számítana. De szerzõnk az ilyen hibák elkövetésében következetes. A törököktõl cigány-cimbalmost foglyul ejtõ Zrínyi György nevû magyar fõúr, neve említése nélkül, nála ugyancsak bojárrá van elõléptetve. Antonietto (nagyon felületesen) rengeteg magyar és román adatot ismer és ezek többségét részrehajlás nélkül félreérti; a korábban, mások által félreértetteket pedig nem bolygatja. Megemésztetlen adatait beledobja egy kalapba, összerázza és kiteríti. Az így létrejött keveréket nevezi õ a közép-európai hangszeres cigányzene történetének. Jól hajlítható történelemre csupán annak bizonyításához van szüksége, miszerint õsidõk óta egyértelmûen a cigányoké mindaz a zene, ami e két nép között hangszeren megszólal. Azt ugyan tudja - hiszen ma már eléggé köztudott - , hogy Magyarországon legkorábban a 14. század végén jelenhettek meg az elsõ cigányok; cigányzenészekrõl pedig - igen szórványosan - csak a 15. század végétõl vannak adataink. De õt ez nem zavarja abban, hogy már II. Endre királyunk (uralkodott 1205-1235) udvarába is cigányzenészeket telepítsen; hogy Mátyás király haditetteit cigány énekmondókkal énekeltesse meg, s hogy II. Lajossal, mielõtt a mohácsi csatában elesett volna, cigányzenészek mellett mulattassa el a királyi kincstár vagyonát. A cigányzenészek közé számítja a 16. századi Cimbalmos Imre diákot (latinul írt nevén: Emericus literatus Cymbalista) ugyanúgy, mint a kiváló nótaszerzõ dzsentri Balázs Árpádot. Utóbbit, a 19. századi híres prímás, Balázs Kálmán személyében, híres cigányprímás apával is megajándékozza. Mint már az iménti Mircea-példából is láthattuk, ugyanilyen könnyedén bánik a román történelemmel is. A románok 19. századi nagy cigányprímását, Barbu Lautaru-t pedig Liszt magyar rapszódiáinak inspiráló forrásává teszi meg.

Antonietto Bartókot, Kodályt és Brailoiut, a híres román népzenekutatót is nacionalizmussal vádolja, mert népeik hangszeres zenéjét nem írják a cigányok javára, s azt állítják, hogy a parasztzene értékesebb, mint a cigányzenészeknek nagyobb teret adó, felszínesebb polgári, népies zene. Felsorakoztat híres és kevésbé híres személyektõl cigányprímásokra vonatkozó elismerõ idézeteket - olyanoktól, akik párizsi világkiállításokon, vagy legfeljebb budapesti elõkelõ éttermekben hallottak egyet-kettõt a legjobb cigányzenekarok közül, és ezek után meghozza a döntést: a cigányzenészek - mint õ írja, - "a puszták sztyeppéin" álmodozva és improvizálva hozták létre a zenét, mellyel mintegy megajándékozták nemzenész környezetüket. Nos, ha már a vonatkozó szakirodalmat úgysem értette meg, a kotta nélküli, improvizáló zenélés eljárásairól pedig érezhetõen fogalma sincs, legalább megkérdezhetett volna egyetlen gondolkodó cigányzenészt: hogyan, mibõl jön létre a zene, amit játszik. Könnyen megtudhatta volna, hogy az a nem ritkán valóban csodálni való virtuozitás nem a puszták közepén, magától száll bele a cigányzenészbe. Ha mégoly tehetséggel születik is, keményen tanul és dolgozik: csak így válhat virtuózzá. Hogy milyen zenében és milyen fokon, azt nem biológiai adottságai határozzák meg - melyek cigányban és nem-cigányban azonosak -, hanem az a kultúra, melynek környezetében él és mûködik.

A másik nagyigényûnek, sõt ez esetben reprezentatívnak is szánt tanulmány 1996 nyarán készült és jelent meg. Szerzõje, Patrick Williams cigány felesége kíséretében rövid látogatást tett Magyarországon, utána pedig néhány hét alatt elkészült a mû: Les Tsiganes de Hongrie et leur musique (A magyarországi cigányok és zenéjük; Paris, Cité de la Musique/Actes Sud). A könyvnek Párizsban ünnepélyes bemutatót is rendeztek, melyen magam is jelen voltam, de arra nem voltam felkészülve és nem is kaptam elég idõt, a körülmények sem voltak alkalmasak, hogy észrevételeimet megfelelõ módon elmondjam. Szeretném feltételezni, hogy nemcsak demonstrációnak kellettem. Ezért e helyen is megköszönve a Cité de la Musique megtisztelõ meghívását, itt közlök néhány észrevételt azokból, amelyeket Williams úr ünneplésre összegyûlt közönségének nem mondhattam el.

A 144 oldalas könyvecskének pontosan fele a "cigányzenérõl" szól; második felének címe: Le chant des Rom - a romák dalai. Már a könyv felosztása is azt sugallja, hogy a kettõ azonos megítélés szerint és egyenrangúan része a cigány kultúrának. Errõl szól a könyv fülszövege is. íme: "Mi a közös a budapesti cigányhegedûs [játéka] és a magyar vidék valamely eldugott részén élõ cigány közösség dalai között? Kinek a tulajdonai a dallamok és ritmusok, melyek annyira meghódították Lisztet és Brahmsot?

Ez a könyv megmutatja, hogy a cigányoknak Magyarországon nem egy zenéjük van, hanem zenéik vannak; két rendkívül különbözõ zenei kifejezésmóddal rendelkezõ cigány csoport zenéje: a romungrók hangszeres zenéje, melyben a magyar nemzeti érzés a cigány szenzibilitással ötvözõdik (ennek a Rákóczi-induló lehetne a szimbóluma); az oláhcigány dal, mely e közösség életét mutatja be..".

A könyv mondanivalójának lényege, legalábbis, ami a "cigányzenét" illeti, világosan benne van e a néhány sorban. Szofisztikus körmönfontsággal érvelve igazsága mellett, és irodalmiaskodó szárnyalással lebegve a homályban hagyott tények fölött, lényegében ugyanezt mondja el a szerzõ a témának szánt 72 oldalon is. Tárgyalásmódjához a mintát Liszt cigány-könyvébõl veszi. Idézi is Lisztet olyan mértékben és olyan praktikus érzékkel, hogy ha valaki Liszt tévedéseirõl tájékozódni akar, azokat itt együtt megtalálja. Nyilvánvaló, hogy ebbe a környezetbe nem illenek bele a realitásokhoz igazodó újabb szakirodalom tényei. Ha mégis akadnak megkerülhetetlen tények, azokat egy kis ügyeskedéssel bele lehet igazítani egy eleve kész koncepcióba. A tárgyilagosság látszatának kedvéért Williams úr (lényeget nem érintõ helyeken) többször hivatkozik az én Gypsy Music könyvemre is; de ha azt valóban jól megnézte, megállapíthatta volna, hogy alapvetõ dolgokban nem értünk egyet. A részérõl vitatni valók fölött azonban átsiklik. Jellemzõ apróságként említem meg, hogy egy kis eredendõ cigány sérelmet már Czinka Panna figurájába is beépít, kit kortársai eszerint csupán azért tartottak volna "csúnyának", mert bõre fekete volt. Könyvemben - ha azt valóban olvasta - szinte szórói-szóra idézem az ide vonatkozó, 1795/96-ból származó eredeti dokumentumot, miszerint Czinka Panna erõsen sötét és himlõhelyes bõre, valamint nagy golyvája miatt "nem volt szép"; megnyerõ viselkedéséért azonban közönsége így is szerette õt. A lelkes utókor fantáziája azonban szépség tekintetében is kárpótolta Czinka Pannát: "a szép cigánynõ"-ként emlegeti, és nyilván ez az igazság... Errõl az igazságról kell meggyõznie az olvasót a két illusztrációnak is, melyeket Czinka Pannáról a könyvben találunk. Az egyik: szép fiatal nõ, aki bandájával nemes uraknak hegedül (a kuruc lelkû festõ, Greguss Imre nem tudhatta, hogy a szép cigánynõnek nem volt klarinétosa...). A másik a Czinka Pannáról készült giccsesen romantikus huszáros-pipás fantáziakép. A romantikus epizódok iránt fogékony szerzõ nem hagyhatta ki könyvébõl Reményi Ede megható szokásának említését sem, mely szerint a fényes szalonok világából a hegedûmûvész idõnkint visszatért cigány "testvéreihez", hogy felfrissüljön és velük együtt az ottani "vad" zenét játssza - merthogy "a hivatásos cigányoknak van zenéjük az idegenek számára és van egy másik, önmaguk számára." (Ezért a meglepõ információért cserébe elárulhatjuk Williams úrnak, hogy Reményi -korábbi nevén Hoffmann - Ede nem volt cigány és a mûvészetét megalapozó hegedûleckéket nem a pusztában vette).

Reménytelen vállalkozás volna sorra venni a könyv helyesbíteni - és kiegészítenivalóit - és szükségtelen is, mert olyan dolgokkal kellene bíbelõdnünk, amelyeket a szakirodalom legnagyobbrészt már tisztázott. Egy dolgot azonban a szakirodalom gyarapítói, úgy látszik, mindeddig mégis elfelejtettek: élesen kijelölni a kultúrában a zegzugos határt, amely "magyar" és magyarországi "cigány" között húzódik. Azt hittük ugyanis, hogy erre egyik félnek sincs okvetlenül szüksége. Dehogy nincs - ha valaki éppen ki akarja kanyarítani a közösbõl a cigányok jussát! Bonyolítja a helyzetet az "affinitás" magyarok és cigányok között. Erre eddig nem gondoltunk; Williams úr hívja fel rá figyelmünket mondván, hogy mindkét nép keletrõl jött... Itt van például a fent említett Rákóczi-induló, mely cigányzenésznek és magyar közönségnek egyaránt kedves. Ennek fríg zárlatra érkezõ bõvített szekundos, "cigányos" menete innentõl Afganisztánig minden nép közötti "affinitás"-áról tanúskodik. E dallamnak fõleg egyházi énekekre és közönséges népdalokra is kiterjedõ egyetlen óriási típusa magyar parasztok között alakult ki. Valamilyen változatot Bihan is játszott belõle - errõl kortársai elismeréssel szólnak, de nem tartották annyira eredetinek, hogy le is jegyezzék, mint sokkal kevésbé jelentõs, de eredeti Bihari-dallamokat. Mindenkit kielégítõ végsõ változatként ma Lisztét és fõleg Berliozét ismerjük. Vagy itt vannak az ugyancsak fentebb említett Brahms Magyar táncai. Ezek eredeti dallamainak nagy többsége 1850-60-as évekbeli kompozíciókból (kottából!) származik. Az eredeti szerzõk közül ismert: Bognár Ignác, Borzó Miska, Egressy Béni, Frank Ignác, Kéler Béla, Mérty N., Nittinger Adolf, Simonffy Kálmán, Szentirmay Elemér, Windt Mór… Hol itt a cigányok zenéje? - kérdezheti a magamfajta, mereven gondolkodó "specialista". Annál inkább, mert önmagára valamit adó cigányzenész kottahíven szereti Brahms magyar táncait játszani.

Cigányegyüttes (nem cigányzenekar) vezetõjének nyilatkozatából ezt olvasom a Magyar Hírlap 1995. október 3-i számában: "Véleményem szerint, ha cigány emberek zenélnek. akkor az cigányzene." Az ilyen kijelentés nagyon tanulságos lehet, ha elfogadható indokolásával is megpróbálkozik valaki. A fenti két szerzõ ilyennel nem próbálkozott. Nekem viszont utópisztikus kép villan át az agyamon: cigány emberek játszanak Bachot. Beethovent, Bartókot...

Czinka Panna - FantáziarajzId. Magyari Imre és zenekara