Szervánszky Endre szellemét felidézni egyszerre könnyû és nehéz…

Könnyû, mert az az érzet, amely vele összeköti azokat, akik közelében lehettek, a halála óta elmúlt idõ alatt mélységébõl és erejébõl semmit nem veszített. Nehéz ugyanakkor, mert bár rengeteg emlékünk van róla, lénye elsõsorban mégsem emlékeinkben, hanem szervezetünkben él tovább. A vele való kapcsolat szüntelen belsõ minõségi emelkedést jelentett számunkra. Míg a mennyiségi gyarapodásról szavakban is számot lehet adni, a minõségirõl nehéz beszélni, az magatartásunkban, tetteinkben kell megnyilatkozzon.

Egyértelmûen az úgynevezett nagy emberekre jellemzõ az a hatás, amelyet környezetére gyakorolt. Gyakran úgy tûnt, hogy ebben rengeteg tudatos elem van. Az elsõ tanév például egyfajta "áramkör" kialakításának jegyében telt el, amely lehetõvé tette, hogy mindaz a belsõ érték, amivel rendelkezett, szabadon áramolhasson tovább, azaz minket is átjárhasson.

De hát miben áll egy ember nagysága?

Többek között talán abban, hogy az örök emberi normákat nem hajlandó a saját kora átmeneti normáinak alávetni. Talán részben ezzel magyarázható az a szinte állandó konfliktus, amelynek egy ilyen ember élete folyamán ki van téve. Ez a konfliktus nem egyszer a kor halálos ítéletében kulminál. Gondoljunk Szókratészre, Senecára, Jézusra, Giordano Brunóra és így tovább; sajnos hosszan sorolhatnám a neveket...

Tovább vizsgálva a nagyság kérdését, egyúttal a jóság, nemesség, tisztaság közelébe kerülünk. Szervánszky Endre személyével kapcsolatban ezek a fogalmak nagybetûsek.

A zeneszerzõre szinte csak másodsorban gondol az ember, ami Szervánszky Endre esetében természetesen igazságtalan. Legfõbb ideje, hogy mint zeneszerzõ is méltó helyet kapjon zenetörténetünkben. Mûvei igen magas mûvészi színvonalat képviselnek, nem egy közülük repertoárdarabja lehetne zenei életünknek. Félõ, hogy a külföld ebben is megelõzhet minket: értesültem róla, hogy a Berlini Filharmóniai Fúvósötös Szervánszky II. fúvósötösét mûsorán tartja, sõt a közelmúltban CD-re játszotta.

Szervánszky Endre tanár és zeneszerzõ volt. Mint tanár mûvész volt, és mint mûvész tanár is volt. De talán még egy magyarázata is van annak, hogy elsõ sorban mégis a nagyszerû ember kerül tudatunk elõterébe: korunk jóságban, nemességben, emberi tisztaságban ugyancsak szegény, és mivel a kortárs az élõ személy kisugárzását is átéli, ha ezen erények ilyen áradatát kapja, mint Szervánszky esetében, akkor az egyéb tulajdonságok esetleg háttérbe szorulhatnak. Az is lehetséges, hogy "csak" arról van szó, hogy rangsorolás nélkül, szinte a régi ázsiai bölcsek következetességével tette a soron következõt. Ha tanított, teljes odaadással tette, órát csak betegség miatt hagyott el, amit ugyanakkor nem mindennapi módon többszörösen pótolt. Ha összeszámolnám a vele töltött idõket, a kötelezõ óraszámot messze túlhaladó eredmény jönne létre. A szakmán túlra is kiterjedõ, az élet és a mûvészet egészét érintõ tanítás ugyanis a Zeneakadémia mellett párhuzamosan a Nyúl utca 18-ban, szobájában is folyt, ahol igen gyakran voltunk vendégei. Együttléteink alatt a szülõi szeretetbõl fakadó felelõsségtudathoz hasonló érzetet közvetített felénk. Ilyenkor a szellem mellett a test is megkapta a magáét, irdatlan mennyiségû szendvics formájában.

Órák után egyébként is gyakran meghívta tanítványait vacsorára, az Opera étterembe. Ilyenkor az elsõ mondat részérõl a következõ volt: "Tudják, kolléga urak, én nem eszem húst, de Önök ne korlátozzák magukat." Mivel mindez az ötvenes években volt, és nem ritkán szabályszerûen éheztünk, kissé szégyenkezve ugyan, de nem korlátoztuk magunkat.

Mindebbõl következik, hogy kapcsolatunk messze túlmutatott az átlagos tanár-diák viszonyon, inkább partneri volt, de mindig a maximális és kölcsönös tisztelet keretein belül.

Természetes, hogy egy ilyen kapcsolat a diploma megszerzésével sem ért véget…

Mindenkiben mélységesen tisztelte a teremtményt, az egyedit, a megismételhetetlent. Ezért tanításából a kényszerítés teljes mértékben hiányzott, esetenként legföljebb tanácsot adott. Azt is általában példázat formájában. mint egy buddhista mester, egy bibliai bölcs, vagy egy hívõ hászid.

Nem egyszerûen azt mondta, hogy minden hallgatónak ennyi és ennyi stílusgyakorlatot kell készítenie, mielõtt szabad kompozíciót írna, hanem elmondott egy történetet fiatal korából, amellyel egy életre megértette velünk a technikai gyakorlatok szükségességét. Íme az idevágó történet: Szervánszky Endre fiatal korában lovagolni tanult. Apja a kezdet kezdetén egy még majdnem betöretlen csikó hátára ültette, amelyik természetesen levetette magáról a még tapasztalatlan ifjút. Az eredmény: vállsérülés, amelynek nyomait egy életen keresztül viselte. Szervánszky Endre konklúziója számunkra: "Tudják uraim, lovagolni csak kivénhedt kancákon, vagy döglött lovakon lehet megtanulni."

Ugyanakkor mindenre, ami új, nyitott és fogékony volt. Egy alkalommal Penderecki cselló-capricciójának meghallgatása után azt értéktelen, sarlatán handabandázásnak neveztem. A válasza mosolyogva csak ennyi volt: "Uram, ez egy mai Paganini-capriccio..." Ezek után nem véletlen, hogy Hat zenekari darabjával (1959), amely a korszak elsõ tizenkétfokú darabja, a sok "szocialista realista" gügyögés alól éppen õ húzta ki a talajt…

Szinte meggyõzõdésem, hogy minden embernek megvan a feladata az életben, amelynek elmulasztása a világ egyensúlyában zavart okoz. Nos, a nagy ember, a számára kijelölt munka többszörösét vállalja, hogy a felborult egyensúly helyreállításához hozzájáruljon. Ezt tette Szervánszky is. Azt hiszem, az õ szellemében járunk el, ha folytatjuk ezt a munkát - vagy legalább a ránk háruló feladatot lássuk el maradéktalanul. Mivel a világ egyensúlyzavara az elmúlt idõkben nem enyhült, e többletvállalással talán kiérdemeljük azt az örökséget, amelyet Szervánszky Endre ránk hagyott.

_______________________________

A Szervánszky Endre lakóházán elhelyezett emléktábla leleplezésekor, 1996. december 18-án mondott beszéd szerkesztett változata.