Manapság egyre divatosabb átiratokat megszólaltatni - néha még olyan hangszereken is, melyeknek bõven akad saját repertoárja. A fuvola igazán nem szûkölködik eredeti kompozíciókban, HEGEDÛS MÓNIKA, a Rádiózenekar elsõfuvolása mégis majdnem kizárólag alkalmazott mûvekbõl állította össze mûsorát, mellyel a Magyar Rádió zenei versenygyõzteseinek hangversenysorozatában lépett fel. Elsõként vonós hangszertõl kölcsönzött: zongoramûvész-partnere, VÁSÁRY TAMÁS elegánsan plasztikus, színgazdag kíséretével Mozart K: 378-as B-dúr (eredetileg hegedû-zongora) szonátáját szólaltatta meg elokvens és mozgékony olvasatban, a megfelelõ pillanatokban lírára, ellágyulásra is fogékonyan. Az eredeti hangszer nevét címében hordozza a mûsor következõ kompozíciója, Schubert Arpeggione-szonátája, melyben Hegedûs és Vásáry mindjárt a kezdõtételben megtalálta a mû alaptónusát: melankólia és lendület sajátos elegyét kikeverõ, lélegzõ, finom rubatóval fûszerezett elõadást hallottunk. Hegedûs Mónika állóképes, virtuóz technikájú fuvolamûvész, karcsú magas regiszterrel, öblös mélységgel, általánosságban tartalmas és színt váltani képes hanggal, érzékeny karakterizáló képességgel.

A mûsort folytató két Debussy-átirat, az 1. arabeszk és a Holdfény ugyanazzal az erénnyel ékeskedett: az áradó dallamossággal és a szinesztézia - ezúttal a zenében megnyilvánuló optikai hatáskeltés: a derengés, villódzás -élményével. Debussy után ismét Debussy, de - végre! - eredeti elõadóapparátuson: a Triószonátában két partnere, MAROS ÉVA (hárfa) és FEJÉRVÁRI JÁNOS (brácsa) társaságában Hegedûs Mónika pasztelles rubato-játéka az antik mediterráneum hangulatát teremtette meg. Az utolsó szó - mint az hangszer-központú (átiratokban gondolkodó) hangversenyen természetes - a virtuozitásé volt ezúttal: Mendelssohn Bevezetés és rondo capriccioso címû kompozíciója mutatósán és lendülettel, a rondóban a vérbeli Mendelssohn-féle scherzo-hangvételt felidézve szólalt meg Hegedûs Mónika és a produkcióhoz ismét inspiráló zongoraszólammal hozzájáruló Vásáry Tamás elõadásában. Ráadásként Gluck Orfeuszából hangzott fel a Boldog lelkek tánca. Amit a kulturált, pontos kivitelezésû produkciókat felvonultató hangversenybõl mindvégig hiányoltam a fuvolamûvésznõ részérõl: az árnyalatnyit határozottabb személyes játékmód, a szólisztikusabb - vagy ha kell, kamarazeneibb, de mindenképpen kezdeményezõbb és kreatívabb - zenei jelenlét. (December 2. - Magyar Rádió márványterme. Rendezõ: Magyar Rádió)

HALÁSZ MIHÁLY mûvészetével eddig nem találkoztam, érdeklõdéssel vártam tehát azt a Mozart-Beethoven-estet, melynek mûsorát az Ausztriában élõ, magyar származású karmester a BUDAPESTI FILHARMÓNIAI TÁRSASÁG ZENEKARA élén vezényelte. Máskor is elõfordult már, hogy az együttes által kiadott szórólap információit keveselltem: a lexikonokban és Ki kicsodákban nem szereplõ Halász Mihályról is csak annyit sikerült megtudnom, hogy "a nemzetközi hangversenytermek kedvelt mûvésze, aki közös hanglemezfelvétel alkalmával már találkozott a Filharmonikusok tagjaival".

Szerencsére a koncert élménye, az életrajzi adatok hiányáért kárpótolva, fontosabb területrõl, a zenei felfogás, az elõadói látásmód vidékérõl szolgált lényegi információkkal. Két jellel megjelölt szimfónia hangzott fel ezen az estén: Mozart kései, nagy g-moll mûve (K. 550) és Beethoven 3. szimfóniája, az Eroica (op. 55), a teljes hangverseny élén pedig, méltó Auftaktként, a g-moll szimfóniát nem sokkal megelõzõ Don Giovanni nyitánya (K. 527).

Kezdjük a megfigyelések külsõ héjával: Halász Mihály világos elképzelésekkel rendelkezõ, mûvészi szándékait a zenekar számára egyértelmû gesztusokba sûrítõ, lendületes és kommunikatív elõadóegyéniségként mutatkozott be az Operaház közönsége elõtt. Ami a három mû általa megrajzolt portréját illeti, a benyomásokat némiképp sarkítva azt mondhatnám: a nyitány megfogalmazása ama két, polárisán ellentétes zenei megnyilvánulási mód keverékével szolgált, melyet azután a Mozart- és a Beethoven-szimfóniában külön-külön figyelhettünk meg - drámai súly és sötét színkészlet valamint világos karakter és energiával telített, könnyed mozgékonyság egysége jellemezte a Don Giovanni bevezetõ zenéjét. A nagy g-moll szimfónia egyéniségjegyeit az elfogadott hagyománnyal bizonyos fokig ellenkezve, ezúttal más nézõpontból világította meg Halász Mihály. Értelmezésébõl természetesen nem hiányzott a mozarti g-moll hang sötétje, ám a mûvet hallgatva úgy éreztem, ezúttal fontosabb szerepet kapott a szerkezet, mint a karakter: a szimfónia tempóinak és ritmikájának a tragikum fátylán is áttetszõ, könnyed lebegése. A teljes mû elõadásának érdekességét épp az a balettzenére emlékeztetõ kecsesség adta, mely még a fájdalmat is gráciával viseli.

Ha a Mozart-szimfónia összképére klasszikus felfogás ütött bélyeget, a Beethoven-mû olvasata épp ellenkezõleg, a romantika felé mutatott. Az elõadást telt hangzás, nagyvonalú gesztusrendszer, erõteljes hangsúlyozás és egészében véve a grandiozitás légköre jellemezte. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara, úgy figyeltem meg, mindhárom számban kedvvel és egyetértõn követte vendégkarmesterének instrukcióit: apróbb csiszolnivalókat valamennyi kompozíció megszólaltatása hagyott maga után, ám a produkciók alapvetõ jellegzetessége a részletezõ figyelem volt, atmoszférájuk az igényesség szellemét sugározta. (December 3. - Magyar Állami Operaház. Rendezõ: Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara)

Egy évtizede, mióta a Gächinger Kantorei alapítója és vezetõje, HELMUTH RILLING (azóta többé-kevésbé rendszeressé vált) budapesti vendégszereplései elkezdõdtek, sokakkal együtt magam is lenyûgözve figyelem azt a pontosságot, lendületet és szuggesztivitást, mely a karmester Bach-, Mozart- vagy Haydn-produkcióit áthatja. Mint ismeretes, Rilling a barokk és a klasszika elõadásmódjában a szokványos, múlt századi gyökerû interpretáció és a historikus iskola közötti sajátos (az elõzõ kettõhöz hasonlón világszerte elterjedt) középutas felfogás szószólója és megvalósítója. Munkájához nagy elméleti felkészültség szolgál biztos alappal, elõadásmódjában sokat felhasznál a régi zene tagolására, hangsúlyozására és díszítésére vonatkozó azon ismeretekbõl, melyeket a historizmus is gyümölcsöztet - csak épp mindezt modern instaimentárium és nem-historikus összetételû-iskolázottságú vokális apparátus keretei közt teszi.

Talán nem kifogásolnivaló, ha idõ múltán mint bárki másé, a kritikus ízlése is módosul, s újabb vélekedései nem feltétlenül egyeznek a régiekkel. Ma, ami a kivitelezés perfekcióját illeti, továbbra is az eddigi tisztelettel és elismeréssel hajtok fejet Rilling betanításai elõtt, másképp érzek és gondolkodom azonban a középutas stílusfelfogásnak a hangzásarányokat érintõ következményei felõl.

Rilling legutóbb decemberben járt Budapesten, hogy az idõponthoz illõn Bach Karácsonyi oratóriumának (BWV 248) elsõ három kantátáját (Jauchzet, frohlocket, auf, preiset die Tage; Und es waren Hirten is derselben Gegend; Herrscher des Himmels, erhöre das Lallen) vezényelje, túlnyomó részben magyar elõadóapparátus élén. A produkció hangszeres és kórus-bázisát a MAGYAR RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA és ÉNEKKARA szolgáltatta (karigazgató STRAUSZ KÁLMÁN), a négy szólista közül három: VEREBICS IBOLYA, NÉMETH JUDIT ÉS LABORFALVI SOÓS BÉLA a hazai vokális kultúra reprezentánsaként lépett pódiumra, importálta viszont az elõadás a tenoristát JAMES TAYLOR személyében.

Ez az est számomra példaszerûen képviselte pozitívumoknak és negatívumoknak ama keverékét, melyet ma a Rilling-féle elõadásmód meghatározójának érzek. Rilling vezénylésének egyik fõ energiaforrása a sok életteli tempóvétel, másik értéke a mindig kimunkált és pregnáns karakterizálás, s talán harmadik a kis és nagy egységekben egyaránt érzékeny tagolás, ennek eredményeképpen pedig a zene fordulatos, kontrasztgazdag értelmezése. Ez volna az élmény jellemzése mintegy horizontálisan, az egymásutániság tengelyén ábrázolva. Mint azonban jeleztem, az évek során számomra Rilling muzsikálása a vertikális tengely: az egyidejûség - vagyis a hangzás - mentén vált problematikussá. Ma úgy érzem, hiába tagol, hangsúlyoz és lélegeztet a karmester imponáló aprólékossággal, ha alapfelfogása hangszeres és vokális értelemben mégis egyfajta szimfonizmusé - olyan hangzásé tehát, mely óhatatlanul tömörebb és súlyosabb, hogysem keretei között az imént jelzett elõadói erények legfõbb hozama, a hangzás rács- vagy hálószerûén áttekinthetõ levegõs volta és könnyedsége érvényesülhetne.

E hangzással kapcsolatos vonások Rilling munkáját akkor is jellemezték, mikor partnere par excellence kamaraegyüttes (például a Liszt Ferenc Kamarazenekar) volt, most azonban azért is fokozottan érvényesültek, mert ezúttal eleve szimfonikus játékmódhoz szokott muzsikusgárda követte a karmester instrukcióit. Egyébiránt a Rádiózenekar tudása javát adva, érzékenyen és igényesen muzsikált, s ugyanez mondható el a felkészülten éneklõ Rádiókórusról is - az, hogy "hozott anyagként" mindkét együttes a saját (Rillingével egyezõ) hangzásideálját adta a produkcióhoz, nem róható fel negatívumként. A négy szólista teljesítményében ihletettség és vokális kidolgozás szempontjából három színvonalbeli sávot kell megkülönböztetnem. Elõadásmódjának hajlékonyságával és minden lélektani rezdülésre reagáló érzékenységével az eszményit James Taylor képviselte - az élmény tökéletesen igazolta az importot. Talán nem sértem meg kitûnõ hazai kollégáit, megkockáztatván: a Tayloréhoz foghatón könnyû és mozgékony testo-tenor Réti József óta aligha sarjadt a magyar vokalitás kertjében. Középsávban helyezkedett el szólamának szolid megmunkálásával Verebics Ibolya és Németh Judit. A fiatal basszista, Laborfalvi Soós Béla orgánuma tartalmas és szép, éneklésére azonban ezúttal újra és újra bizonyos darabosság és néhány kibökött hangsúly vetett árnyékot - nem tudtam megítélni, vajon a hanggal való bánni tudás jelenlegi fokát jelezve-e, vagy a szólam téves értelmezésének dokumentumaként. (December 6. - Zeneakadémia. Rendezõ: Magyar Rádió)

SZABADI VILMOS szonátaestje - melyet a mûvész Hegedûs Mónikához hasonlóan a Magyar Rádió versenygyõzteseinek koncertsorozatában adott - már mûsorával is az igényes, sablonoktól mentes hangversenyt példázta: szerepelt benne bécsi klasszikus kamaramû, új hazai kompozíció õsbemutatója, mellõzött magyar érték a századelõrõl - majd a mûsor második felében egy sor átirat úgy elrendezve, hogy mindegyik kapcsolódott egymáshoz, miközben mûrõl-mûre haladván e sorozat szinte észrevétlen vezetett el a komoly muzsikától a koncert-végi ráadásszámok fajsúlyát képviselõ hangvételig.

A mûvek zongoraszólamát Szabadi állandó kamarazene-partnere, GULYÁS MÁRTA játszotta: a hegedûmûvész szándékát értve és érezve, alkalmazkodón. A mûsor élén megszólaltatott Mozart-mû, a D-dúr szonáta (K. 306) elõadásában egyszerre vonzott az egyes tételek világosan elkülönülõ személyiségjegyei felé forduló figyelem és a teljes mûnek mint egésznek egységes értelmezése. A nyitó Allegro con spiritóban a könnyed beszédesség hangvétele uralkodott, az Andantino cantabile a hangzás tudatos visszafogottságával és aprólékos kidolgozottságával tûnt ki. Az Allegretto finálé hallgatásakor a derûs bensõségesség mellett a ritmikai energiának tartalmat adó meleg fények keltettek figyelmet. Szabadi - ez a koncerten következetesen tapasztalható volt - mûrõl-mûre nehézség nélkül vált hangot súly és erõ, szín és konzisztencia tekintetében: Mozart e darabjához karcsú divertimento-tónust társított, mely lehetõvé tette a szólam mozgékony, kommunikatív értelmezését.

Orbán György õsbemutatóként elhangzott 3. hegedû-zongoraszonátájának elemzését e szám kortárs zenei rovatában találja az olvasó (Farkas Zoltán: Kérdések Hillélhez, 27, oldal), magam ehelyt csak a két muzsikus elõadói teljesítményérõl számolok be. Ami Szabadi és Gulyás lelkesedését, az új kompozíció betanulására áldozott energiájukat, a hangszeres kidolgozottságot és a karakterek megmunkálását illeti, a szerzõt bármely komponista-kollégája irigyelheti. Ezúttal nyoma sem volt az új zenei bemutatókat sokszor jellemzõ, egy alkalomra szóló hozzávetõlegességnek: hegedû-és zongoramûvész minden apró részletet helyére tett. Érzékenyen fordultak mindketten a kompozíció franciás áthallásai felé, Szabadi nagy temperamentummal és virtuózan játszott a nyitótételben; pontosan eltalálta az elõadás az Adagio jellegzetesen effektus-zene jellegét - s végül a finálé nem maradt adós a jól ismert orbáni szarkazmus megjelenítésével, a tétel által felkínált hangszeres gag-ek kiaknázásával.

A hangverseny egyik mûsortervezési fegyverténye volt Weiner Leó op. 9-es D-dúr szonátája. A mû keletkezési éve a Szabolcsi-Tóth lexikon szerint 1914, a magyar kiadású Brockhaus-Riemann 1911-rõl tud - a pontos adat keresése, közben ismét rádöbbentem, milyen sok adósságunk halmozódott fel a Weiner-kompozíciók megismertetése terén, milyen kevés figyelmet fordít e zenére a hangversenyélet. A D-dúr szonátának ezúttal még a koncert mûsorán az Orbán-mû mellett elfoglalt helye is sugallatosnak bizonyult: akárcsak az, ez is visszapillant - a tízes évekbõl a romantikára. Szabadi Vilmos és Gulyás Márta energiától fûtött, temperamentumos elõadása magáévá tette a négytételes szonáta széles gesztusrendszerét, gazdag emocionalitását. A hegedûnek itt is voltak karcsú, világos tónusú pillanatai, a meghatározó azonban most az erõs, dús szonoritás, a gazdag, szimfonikus ihletésû hangzás élménye volt.

Mint jeleztem, a hangversenyt rövid átiratok füzére zárta. A csekély terjedelem mellett összekötõ kapocsként szolgált köztük a származás (valamennyi kompozíció francia szerzõ mûve) és az átíró személye (valamennyit Jascha Heifetz alkalmazta hegedûre és zongorára). Hallottuk Debussytõl az Egy faun délutánját a mûhöz illõn párás, érzékeny rubatóval lélegeztetett elõadásban, A kis négert játékos ritmizálással, humor és kedély hullámaiban lubickoló megfogalmazásban, Poulenc Prestóját hangulatosan, fürgén és szellemesen elõadva, Milhaud Brasileiráját a szalon-jazz atmoszféráját pontosan eltaláló, fanyar megközelítésben. Szabadi Vilmos és Gulyás Márta kézen fogva, észrevétlenül vezette át a hallgatót az antik ihletésû komolyság ligetébõl a könnyed szórakoztatás hangulatfényes klubhelyiségébe - anélkül, hogy a fajsúlyok és színek változásában törést észlelhettünk volna. Ráadásként a két mûvész szintén Heifetz-átirattal, Rachmaninov Margarétájával köszönte meg a közönség tapsait. (December 9. - a Magyar Rádió márványterme. Rendezõ: Magyar Rádió)

Fél éve, a Rotterdami Filharmonikusok koncertje után egy ízben már el kellett töprengenem e hasábokon: helyes-e kritikát írni olyan hangversenyrõl, mely a nyilvánosság kizárásával zajlott? Akkor egy rendkívüli karmesteregyéniség, Simon Rattle jelenléte adott az eseménynek olyan rangot, mely egyértelmûvé tette: a hangversenyrõl akkor is illõ beszámolni, ha a nézõteret csak protokollközönség és a szûk szakma tölti meg. Az alábbi kritika tárgyául szolgáló esttel kapcsolatban a helyzet egyszerûbb: igaz, a hirdetésben az esemény mellett a zártkörû hangverseny megkülönböztetõ jelzés állt, az élõ rádió- és televízióközvetítés révén azonban a koncertet mégis az egész ország láthatta—hallhatta. A millecentenáriumi év záróhangversenyének Bartók-mûsorát az ÁLLAMI HANGVERSENYZENEKAR szólaltatta meg GILBERT VARGA vezényletével.

A 44 esztendõs, külföldön (Varga Tibor hegedûmûvész fiaként) született és nevelkedett, Európa-szerte sikereket arató karmestert ezúttal láthattam-hallhattam elõször. Mikor e kettõ, látás és hallás szimultán történt (a televízióközvetítés jóvoltából), az élmény kevésbé vonzó alakban körvonalazódott, mint amikor csak az utóbbira, a hallásra hagyatkozhattam, a hangfelvétel figyelmes újrahallgatásakor. Nem szeretnék egyetlen fellépés tapasztalatai alapján elhamarkodottan véleményt formálni Gilbert Varga mûvészetérõl, ezért óvatosan így fogalmazok: itt és most úgy tetszett, vendégünk a nemzetközi karmester-társadalom ama rétegét képviseli, melynek tagjai nagy súlyt helyeznek a zenekarral való kommunikáció látványként is élvezettel fogyasztható, könnyed eleganciájára. Ez a mutatós és olajozottan mûködõ mozdulatkészlet veszélyeket rejt magában: a figyelem nagyobb-értékesebb részét foglalhatja le és téves ítéletet sugallhat. Elsõ találkozásra rutinos, ám felszínes munkának éreztem Gilbert Varga két önálló produkcióját, s csak másodjára, a Kossuth szimfóniái költemény újrahallgatásakor kerekedtek felül az élményben a pozitív összetevõk. A vendégkarmester (aki, mint az Új Zenei Újság interjújában elmondta, pályafutása során itt és most vezényelte elõször e mûvet) érzékenyen tapintott rá az opusz mûfaji és karakterbeli jellegzetességeire, a liszti és straussi szimfonikus költemény formakoncepcióját folytató arányokra és kifejezésmódra, a partitúra szín- és karaktergazdagságára. Igényesen játszott vendége irányításával az Állami Hangversenyzenekar - annyi repertoárdarab után a muzsikusokra nyilván frissítõleg hatott a különlegességnek számító kompozíció. Ahogyan ritkán terítékre kerülõ mû és gyakran játszott darab párosításakor sûrûn megesik, ezúttal is az elõbbi, a kevesebb betanult reflex kényszerpályáját magában hordozó partitúra szólalt meg plasztikusabb, elõadásban. A csodálatos mandarin szvitváltozata (melyet az ÁHZ rendszeresen játszik, s nyilatkozata szerint Gilbert Varga is gyakran vezényel) a mû hazai elõadási konvencióit magabiztosan képviselõ, ám szuggesztivitás, karakterizálás és a megközelítésmód elevensége terén köznapi olvasatban szólalt meg.

A hangverseny fõ eseménye számomra egyértelmûen a 3. zongoraverseny volt KOCSIS ZOLTÁN elõadásában. Ha a Mandarinszvit sokszor játszott kompozíció, hát a versenymû-hattyúdalt joggal nevezhetjük agyon-játszottnak - olyan mûnek, melyet az elõadói hagyomány annyira szilárdan kanonizált formában õriz (s e kánont az értelmezés oly sok sematizmus-veszélyt rejtõ szlogenjével nyomatékosítja), hogy mûvész legyen a talpán, aki a három tételt a ráismerés élményével olvassa újra. Kocsis Zoltán ezt tette - úgy vélem, félreérthetetlenül és határozottan. Játéka nyomán nem tûnt el a sokat emlegetett hölgykoncert portréja, ám az arc vonásai a jól ismertnél ezúttal sokkal határozottabb profilt rajzoltak: ez a nõi jellem nemcsak szelídségre és könnyed derûre képes, de küzdésre és szembefordulásra is. Kocsis élénkebb tempókat vett, a karakterizálás kezei alatt az átlagosnál sokkal markánsabb volt és jóval több kontraszt, fûszeres ellentét lélektani feszítõerejét sûrítette magába. A ritmizálásban újra és újra felizzott a rubato kreativitása - egészében véve a szokottnál drámaibb, élesebb rajzolatú változatban hangzott fel a három tétel. Közhely lelkesen szólni Kocsis ritka plaszticitású billentésérõl és csengõ zongorahangjáról, ezúttal, a 3. zongoraverseny esetében azonban talán mégsem az: a mû felfedezésszerûen eredeti újraolvasásához, a hölgykoncert jellegzetességeinek sematikus értelmezését szétoszlatón markáns összhatáshoz nagyban hozzájárult ugyanis a hangzás egzaktsága is - ellentétben sok más, túlságosan is pasztelles színvilágú elõadás belsõ elmosódottságával. A millecentenáriumi év zenei eseményei között fájdalmasan sok úgynevezett alibi-program akadt: olyan hangverseny, melynek mûsortervezõi érzékelhetõen csupán a megfelelõ kasszából remélt anyagi támogatás kedvéért vállalták ennek vagy annak a darabnak-szerzõnek a propagálását. Jólesõ érzés arra gondolni, hogy a záróestet Kocsis Zoltán mûvészi teljesítménye valóban rendkívülivé avatta. (December 10. - Magyar Állami Operaház. Rendezõ: Nemzeti Filharmónia)

Ilyen gazdagok vagyunk? - ismételhette el magában a gyakran idézett kérdést JANDÓ JENÕ zeneakadémiai szólóestjének hallgatója. A hazai zongoramûvész-társadalom egyik élvonalbeli muzsikusa; egyszerre vonzón népszerû és ugyanakkor mégis eredeti összeállítású mûsor; magas színvonalú hangszeres kivitelezés; személyes hangvételû, szuggesztív elõadás - ám mindez kissé hétköznapi fogadtatás mellett és alig háromnegyed háznyi közönség jelenlétében.

Mondhatnánk persze: nincs ebben semmi kivetnivaló, hiszen az esemény bizonyos értelemben valóban "hétköznapi" volt, nemcsak a szó szoros értelmében, a csütörtök este miatt, hanem egyébként is. Jandó közismerten sokat dolgozó, gyakran hallható muzsikus, fellépése nem ritka alkalom tehát, s a mûsor is - látszólag - a népszerû zongoraestek papírformáját hozta: Liszt és Chopin.

Ahogyan azonban a zongoramûvész az elsõ részt kitöltõ Liszt-válogatást összeállította, az - talán megkockáztatható - a kompozíciórangú mûsortervezés szép példája: az egyes darabok kifejezésvilága, egyénisége egymásra felelt, olykor egymással feleselt, a teljes Liszt-mûsorrészbõl egyetlen nagy, plasztikusan kitapintható "tételrendû" ciklikus mûvet alkotva. Elsõként a Magyar történelmi arcképek két részletét, a Petõfi- és a Teleki László-tételt hallottuk, másodjára (lírai lassú középtétel:) a Faust-szimfónia Margit-tételének Carl Tausig készítette, pompás zongoraátiratát, végül (a formabontó, meditatív kettõs nyitótétel rímjeként virtuóz, kettõs finálé gyanánt:) a Scherzo és indulóval fejezõdött be a koncert elsõ része.

Ahogyan Jandó e válogatást elõadta, az dióhéjban a hallgató elé tárta a teljes Liszt-zongorastílus alapképleteit. Petõfi és Teleki portréjában sötét tónusok és keménység uralkodtak: koppanó csontok és feszülõ inak szikár zenéjeként szólalt meg a két kései tétel. Lágy kontrasztként követte mindezt Gretchen szelíden kibomló, gazdag színvilága, lágyan deklamáló rubatója. Végül a virtuóz Liszt Ferenc mûhelyének grandiózusán felépített, hatásos tételpárjaként zárta a blokkot Jandó sziporkázó elõadásában a Scherzo és induló.

A mûsor második részében Chopin Négy balladája szólalt meg: jó volt a négy remekmûvet ezúttal nem egymástól elszakítva, hanem egymás társaságában hallgatni (még akkor is, ha a zeneszerzõ nem ciklikus elõadásra szánta a négy kompozíciót): így áttekinthetõ volt, melyek a chopini balladamûfaj állandó jellegzetességei s miben önálló és egyedi egy-egy kompozíció. Jandó elõadásmódját pianisztikusan a magabiztos felkészültség és a szilárd állóképesség jellemezte, zenei felfogás szempontjából pedig a szimfonikus hangzásigény és a színgazdagság, a markánsan tömör hangzástömbök és a figuratív virtuozitás egymást kiegészítõ egysége. (December 12. - Zeneakadémia. Rendezõ: Nemzeti Filharmónia)

Az ünnepek alatt a fõvárostól távol lévén nem lehettem jelen a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR karácsonyi koncertjein, kisegített azonban az a rádióadás, mely néhány nappal késõbb felvételrõl sugározta a mûsort (a Rádióújság tanúsága szerint mindkét koncert anyagát felhasználva). Ha szükségmegoldásként is, e felvétel alapján számolok be a hangversenyrõl, melynek vonzerejét fokozta a hegedûmûvész vendégszólista, THOMAS ZEHETMAIR fellépése.

Kétszer két mû állt párba a koncert mûsorán: Liszt és Mendelssohn, majd Rossini és Schubert egy-egy kompozíciója. A mûsor élén (Doppler Ferenc hangszerelésében) elhangzott magyar rapszódia, a sorozat 1. darabja egy korábbi estre rímelt, melyen már hallottunk a zenekartól Liszt-rapszódiát, akkor a 2.-at, szintén a nyitószám funkciójában. Összekapcsolta a két elõadást a koncepció is, mely akkor is, most is a csillogón perfekt zenekari virtuozitásra és mindenekelõtt a rendkívül erõteljes, tömör vonóshangzás igényére helyezte a súlyt. A második rész párosából Rossini nyitánya, az Olasz nõ Algírban itt és most bizonyos - jó értelemben vett - ismeretterjesztõ funkciót vállalt: Schubert-mû preambulumaként értelemszerûen a bécsi szerzõ zenéjében megnyilvánuló Rossini-hatásra hívta fel figyelmét mindazoknak, akik Schubert (és általánosságban a korabeli Bécs, sõt a korabeli Európa) Rossini-rajongásáról eddig nem tudtak. FISCHER IVÁN vezényletével a megszólaltatást szellemesség, az építkezés tudatossága (kitûnõen megoldott Rossini-crescendók), sok karcsú, mozgékony fúvós szóló, egészében véve lendület és életöröm jellemezte. Schubert 6., "kis C-dúr" szimfóniája a nyitányt követõ demonstrációs tandarabként felmutatta a mû stiláris összetettségét: a két szélsõ tétel illõn elszámolt a Rossini-hatással, a szerenád-hangvételû Andantéban maga Schubert szólalt meg tisztán, ösztönzések és befolyások nélkül, míg a Scherzóra - a Schubert-szimfóniák elsõ ilyen mûfajú tételére - robusztus árnyék vetült: a Beethovené. Tetszettek a patikamérlegen kimért tempó-arányok, tetszett a szellõsen átjárható hangzás - és tetszett a tételekbe (Rossinihez méltón) ékelõdõ sok-sok fúvós kamarazene érzékeny kivitelezése.

Mendelssohn e-moll versenymûvét hallgatva Thomas Zehetmair elõadásában, arra gondoltam: az idõs Goethe alighanem azért lelkesedett oly nagyon az ifjú Felkért, mert zenéje nem olyan, mint amilyennek a kiváló osztrák hegedûmûvész értelmezi. Kroó György az Új Zenei Újságban hibaként rótta fel a mûvész apró, sûrû vibrátóját - ez engem is nagyon zavart: taszító kocsonyával vonta be a hangot, majdnem tönkretéve az élményt. E kellemetlen rovatba tartoznak a modorosan idejétmúlt, csúszós fekvésváltások is, melyek ráadásul Zehetmair részérõl nyilvánvalóan éppoly tudatos mûvészi döntésnek (vagyis az ízlés dokumentumának) tekintendõk, mint az imént említett vibrátó, hiszen a virtuóz hegedûs oly tökéletes magabiztossággal uralja hangszerét, hogy valóban csakis az történik, amit õ akar, s nem az, mit a rakoncátlan instrumentum.

Mindezeknél nagyobb bajnak éreztem azt a nyughatatlan, izgékony karaktert, melyet Zehetmair a mûre ráerõltetett. A teljes concertó-ban következetesen jelen voltak a fekvésváltásokhoz hasonlóan modoros agogikák, sokszor furcsa mód gyors részletekben, apró ritmusértékek mellett is - olyan pontokon tehát, ahol nemcsak tagolták (ízlés dolga, milyen sûrûn és mértékben), de újra és újra/e/ is tartóztatták a zene folyamatát. Hozzátehetem mindehhez a két szélsõ tétel szerintem értelmetlenül gyors tempóját. Az összkép: egy neurotikus e-moll hegedûverseny. A mû hitem szerint nem ilyen: kétségtelenül akad benne bõséggel vágyódás, lobogás, "schwärmerisch" vonás - de lényege éppen az a nemes belsõ tartás, mely a könnyet lenyeli, a túlzást elfojtja s a romantikus érzelmek ellenanyagaként a klasszikus kifejezésmód fegyelmét választja. (December 26-27. - Zeneakadémia. Rendezõ: Budapesti Fesztiválzenekar)

Helmuth RillingSzabadi VilmosJandó Jenõ Felvégi Andrea felvételei