Nehéz elhinni, hogy elõbukkanhatnak még ismert bécsi klasszikus szerzõtõl származó, figyelemreméltó mestermûvek. Pedig ezúttal valószínûleg ez történt: mintegy 200 éves lappangás után mai tudásunk szerint elsõ ízben hangzott fel Budapesten egy keletkezését tekintve rejtélyes halotti mise, Michael Haydn (1737-1806) eddig ismeretlen második c-moll rekviemje. Hogy miként kerülhette el a szakirodalom figyelmét a korszak egyik legjelentõsebb egyházi komponistájának tartott szerzõ befejezett mûve, arról csak feltételezéseink lehetnek. A "salzburgi" Haydn, a nagy Haydn testvéröccse - akinek kottáin Salzburgban és környékén ugyanolyan természetességgel pótolták a Michael nevet, mint ahogyan Bécsben és vidékén Haydn mindig Joseph-et jelentett - magyar püspöki rezidencián, Nagyváradon kezdte pályáját. Innen szerzõdött Salzburgba, hogy a családra jellemzõ hûséggel 1763-tól haláláig Mozart városának legyen rangelsõ muzsikusa. Impozáns latin és német nyelvû liturgikus œuvre-je - egyebek mellett 35 misét komponált, köztük 3 halotti misét, utolsó mûve egy B-dúr, a Liber scriptus szövegrészig megírt rekviem-torzó - a kortársak osztatlan elismerését váltotta ki. A morózus és kritikus (és persze kenyérféltõ-rivalizáló) Leopold Mozart sem volt kivétel, Wolfgang egyházi zenéje pedig - a salzburgi idõszak kompozícióitól a Rekviemig - egyenesen elképzelhetetlen lenne a példaértékû salzburgi hagyomány és benne Michael Haydn mûveinek ismerete nélkül.

Michael Haydn legtöbbet játszott, legismertebbnek tartott szakrális kompozíciója nem a második, hanem az elsõ, 1771-es c-moll rekviem. Ez már a maga korában sem lehetett másképp, Mozart például valóságos referencia-mûként kezelte a darabot: nyitótételének faktúrája és a húsz évvel késõbbi K. 626 Requiem-tétele már elsõ rápillantásra is meghökkentõ azonosságokat mutat. Keletkezését, elsõ és ismételt bemutatását pedánsan igazolja számos dokumentum és szólamanyag-másolat. De a Mária Terézia megrendelésére készült 1806-os harmadik rekviem-töredékrõl is sokat tudunk. Annál különösebb, hogy a második c-moll halotti mise keletkezését csak a felhasznált papír vízjele alapján lehetett datálni (az 1792-95 közötti évekre), bemutatásáról, "címzettjérõl'' - egyáltalán létezésérõl is - hallgatnak a máskor oly pontos feljegyzések. Bár egyik hûséges kottamásolója, Nicolaus Lang a megtévesztésig utánozta a zeneszerzõ írását - beleértve a névaláírást és a hozzáfûzött manu propria bejegyzést is - kéziratunk sorsa azt mutatja, autentikus mûrõl van szó.

A mester 1806-ban bekövetkezett halála után özvegye életjáradék reményében a teljes zenei hagyatékot II. Esterházy Miklósnak ajánlotta fel, aki nagyra tartotta Michael Haydn mûvészetét, és nem sokkal korábban állást ajánlott neki rezidenciáján. Ezután a hercegi archívum leltárjegyzékei (1858: K. Zagitz, 1931: Hárich J.) rendre említik ezt a cím és évszám nélküli gyászmisét.

Nem úgy a századfordulótól kezdve egyre gazdagodó Michael Haydn-szakirodalom. Az egyházi zenével foglalkozó elsõ jelentõs mûjegyzék, a ma is sokat idézett Klafsky 1925-ben jelent meg a DTÖ 62. kötetében - és nem említi a második halotti misét. Szintén nem szerepel a mû Hans Jancik 1952-es monográfiájának mûjegyzékében, R. Paulynak a Klafskyhoz készült kiegészítései között (1957) és az MGG szerzõi címszavában (H. Jancik, 1957). Ch. Sherman 1967-ben kiadott disszertációja már említi a darabot, de befejezetlen mûként ír róla, mint ahogyan 1980-ban a Grove-enciklopédia legutóbbi kiadása is. A Sherman-Thomas szerzõpáros 1993-as legújabb tematikus mûjegyzéke foglalkozik elõször érdemben a kompozícióval (MH 559 jegyzékszám alatt). Itt teljes, befejezett, vitathatatlanul autentikus mûként kezelik és leírását közlik.¹

Az Esterházy-kottatár egyházzenei részét 1949-ben, az államosítással az Országos Széchényi Könyvtár Zenei gyûjteménye kapta meg. A több ezer kézirat feldolgozása ma is tart. Murányi Róbert Árpád szíves közlése szerint valamikor a 80-as évek közepén készült el a vonatkozó OSZK katalógus-cédula. A kutatók érdeklõdése azonban az új mûjegyzék megjelenése után mutatkozott meg igazán. Ebbe a körbe tartozva Szerzõ Katalin, a Zenei gyûjtemény vezetõje múlt év tavaszán egy lehetséges (õs)bemutató tervével Záborszky Kálmánnak, a Szent István Király Szimfonikus Zenekar vezetõjének adta át a kéziratot. A hangversenyt (november 8., Zeneakadémia) és a kedvezõ szakmai fogadtatást (november 16., Kroó György, Új Zenei Újság) követõen a mûnek talán kiadója is lesz.

E sorok írója a mû közreadójaként nehéz helyzetben érzi magát, amikor több hónapnyi kutatás és a bemutatóhoz kapcsolódó szakmai-zenei munkálatok után, tehát abszolút szubjektív álláspontot képviselve, a zene kvalitásairól kell írnia. Bár Michael Haydn ma már nem számít "kismesternek" a szó igazi értelmében, e kiváló, nagy tudással megírt halotti mise dicsérõ méltatásának reflex-szerûen tartalmaznia kellene a kortárs Joseph Haydn- és Mozart-misékkel való összevetést. Erre ehelyt - a cikk jellegét, terjedelmét tekintve - még felületesen sem érdemes vállalkozni. További, immár kortárs tollból származó mentségként-indokként álljanak itt E. T. A. Hoffmann dicsérõ sorai a Mária Teréziának szánt befejezetlen B-dúr rekviem szerzõjérõl: "Minden zeneértõ és a zeneirodalmat ismerõ jól tudja, hogy egyházi zeneszerzõként M. Haydn minden idõk legjobb mesterei közé tartozik… E téren bátyjának teljes mértékben egyenrangú kortársa, sõt fogalmazásmódjának komolyságával nemegyszer messze felülmúlja õt…" (Allgemeine musikalische Zeitung, XIV/1812)

Csak elképzelni lehet, hogyan fogadta volna a ceciliánus mozgalom létrejötténél bábáskodó E. T. A. Hoffmann szerzõnk második, szólisták nélküli, exponált a cappella szakaszokat felvonultató c-moll halotti miséjét.

A mû megkapóan bensõséges egyszerûsége és komoly hangvétele számunkra ismeretlen személyes gyászra enged következtetni - mint ahogyan a szintén c-moll 1771-es elsõ rekviem megírásához csak ürügyként szolgált Schrattenbach érsek halála, a mûben egyetlen gyermekének elvesztése fölötti, egész életét végigkísérõ gyászát írja meg a zeneszerzõ. Változatos felépítésû, a kor egyházi zenéjének úgynevezett vegyes stílusában komponált, éretten virtuóz kompozícióról van szó. Zenekarának összetétele - clarino-párral, oboákkal, colla parte harsonákkal, üstdobokkal kiegészített vonósok és orgona -, valamint a több különálló (tempó, hangnem, ütem) szakaszban megzenésített Dies Irae szöveg arra utal, hogy ünnepi alkalomra, és/vagy esetleg nem salzburgi megszólaltatásra szánta a szerzõ. ²

Fúgái, fugatói a stile antico szabályai szerintiek, külön említést érdemel a nyitó Kyrie komor gyászmenetre emlékeztetõ, monumentális kettõsfúgája és a teljes mûnek megkapó a cappella kicsengést adó Cum sanctis tuis. Ez utóbbi egyfajta "hamis" kettõsfúga: a dinamikus fúgatéma folytatásaként megszólaló lágyabb, következetesen végigvezetett quia pius es-dallam szinte új, egyenrangú témaként gazdagítja a hangzást. Vérbeli stile concertato modorban jeleníti meg a szerzõ a Liber scriptus szövegrészt (barokkos pillanat: a lépegetõ basszus felett a két hegedû komplementer ritmusú "folyondár"-dallamai jelentik a kíséretet), az Ingemisco-t (lírai g-moll tétel a két oboa szólójával) és a továbbiakat szinte végig. Az Oro supplex jellegzetes, aláhajló vonósmotívumai a szövegjelentéssel keresnek hangulatos párhuzamot, a Lacrimosa "vízfolyás"-kísérõformulái drámai erõvel alkalmazzák a hangfestés ismert zsánereszközeit. A mise elsõ csúcspontja talán a Dona eis requiem fugatója a tételt záró Ámennel. Külön kell szólnunk a szinte aránytalanul - avagy "mennyeien"? -terjedelmes, bensõséges hangú, izgalmas harmóniaváltásokkal telített Benedictus-tételrõl (barokkosan egységes motivikájú, szeszélyes rajzú kíséret fölött lágyan kizengõ akkordok skandálják a háromszori szöveget). És végül újból a két a cappella pillanatról: a Confutatis fugato zsúfolt hangzása az elárvult Voca me könyörgés, míg a már említett zárófúga a quia pius es kórusakkordjainak lélegzetelállító kontrasztjával zárul.

A bensõségesen egyszerû hangvétel személyes gyászra enged következtetni - írtuk az imént, bár ez nem más, mint nehezen alátámasztható feltételezés. Mindenesetre a 18. század zeneszerzõje nem az íróasztala számára komponált. Újraböngészve Salzburg és környéke templomi archívumait, talán elõbukkanhat a mise szólamanyaga - esetleg más szerzõ neve alatt! -, és képet alkothatunk a bemutató alkalmáról. Addig is eljátszhatunk a gondolattal, hogy a Michael Haydn által tisztelt és szeretett személyek közül a "címzett" talán II. József (meghalt 1790-ben), esetleg W. A. Mozart (meghalt 1791-ben), II. Lipót (meghalt 1792-ben), vagy P. Flórian Reichsiegel (szövegíró, meghalt 1793-ban) lehetett...

JEGYZETEK

1. Az viszont tény, hogy a szerzõ halálát követõen a kortársak által összeállított nem kevesebb, mint hét Michael Haydn-mûjegyzék - köztük a szerzõ mûhelytitkaiba is beavatott P. Werigand Rettensteineré, a komponista közeli barátjáé - egyike sem említi misénket. A partitúra vázlatos, de igen precíz és javítások nélküli lejegyzési módja szokványosnak számít, de ismervén az alkotó szokását, hogy idõnként újramásolta régebbi mûveit, úgy tûnik, a pontos datálás, illetve az esetleges elsõ verzió kérdése ma már aligha dönthetõ el...

2. Hieronymus Colloredo érsek 1782-es pásztorlevelében a liturgikus zene egyszerûsítése, terjedelmének csökkentése, az öncélúnak ítélt hangszeres muzsika kiiktatása céljából elrendelt reformintézkedései a kor salzburgi termésében általában nyomon követhetõk.