Prof. Ján Albrechtet (Albrecht Jánost), a közkedvelt és mindenki által szeretettel csak Hansinak nevezett és becézett csodálatos embert, a brácsamûvész-zenetudóst elsõ éves hallgatóként a pozsonyi Zenemûvészeti Fõiskolán ismertem meg. Élénken emlékszem az elsõ találkozásra: éppen a csembalóteremben gyakoroltam, mikor belépett és különösebb bevezetõ nélkül, mintha már rég ismernénk egymást, közölte, hogy vár a legközelebbi zenekari próbára hozzá, a lakására; tervei vannak velem, sok szép mûsorába akar bevonni. Elsõ nála tett látogatásom lenyûgözõ élmény volt. A Mihály-kapuhoz közel esõ óvárosi Kapitulská (Káptalan) utca 1. szám alatti ház kapuján belépve magas kõfallal körülvett színpompás, szinte mesebeli tündérkert képe fogadott, mindez a város közepén, kõdobásnyira a Koronázási templomtól. A kissé roskatag öreg épület belseje még fokozta a hatást: a hangszerekkel, antik bútorokkal, régi családi emléktárgyakkal, mérhetetlen mennyiségû kottával, lemezzel és könyvvel zsúfolt polgári lakás a századelõ hangulatát idézte, különleges nyugalmat, jóérzést váltott ki az emberbõl. A festmények közül elsõnek Vaszary bíboros arcképét fedeztem föl, majd Vaszary János néhány alkotását. Mint kiderült, a Vaszary-család közeli rokonságban állt Albrechtékkel. Az ilyen miliõbe könnyû volt beleképzelni a zeneszerzõ édesapa Albrecht Sándor (Alexander Albrecht) alakját, akinek otthonában az akkori mûvészeti és szellemi élet vezetõ személyiségei fordultak meg. Nagy muzsikusok, mint Bartók Béla, Kodály Zoltán, Dohnányi Frigyes és Ernõ, Zathureczky Ede, Weiner Leó, illetve az író Franz Kafka, a festõ Oskar Kokoschka és sokan mások voltak a ház gyakori vendégei. Az õ szellemiségüket is továbbvivõ környezetbe csöppentem hát bele pozsonyi tanulmányaim elején, és egy éven át a legszebb és legvidámabb órákat ebben a házban töltöttem, sok örömteli muzsikálással és az azt követõ elmaradhatatlan teázással. Hansi sziporkázó humora és áradó kedélye feledhetetlenné tette a kitûnõ hangulatú együttléteket, melyeken hû társa, Viera is szívesen részt vett. A következõ évtõl már Prágában folytattam tanulmányaimat, de rendszeresen visszajártam koncertezni Pozsonyba, és az Albrecht házaspárral állandó kapcsolatban maradtam. E kapcsolat késõbb Budapesten is folytatódott - ittjártukkor többször szálltak meg nálunk. A pesti látogatások alkalmat adtak arra is, hogy néhány Pozsonyból rég elszakadt jó baráttal találkozzék: így Ébert Tibor író-költõvel, vagy az ugyancsak hûséges gyermekkori barát, költõ-mûfordító Alfred Marnauval. Londonból repült mindig ide, hogy átöleljék egymást s felidézzék fiatalkori élményeiket.

Ján Albrecht személye szorosan kötõdik zenei fejlõdésemhez, pályafutásomhoz. Sokat kaptam tõle tudásban, emberségben, életbölcsességben, humorban. Az utóbbi idõben ritkábban jöttünk össze. Egészségi állapota sem volt már a régi, elfoglaltságaink is akadályozták a sûrûbb találkozást. Rossz levélíró lévén inkább idõrõl-idõre felhívtam telefonon... Aztán november 20-án, egy szerdai napon ismét eszembe jutott: rég beszéltünk már, jó lenne hallani a hangját. Este 7 órakor telefonáltam: "Hogy vagy, Hansi? Úgy szeretnélek már látni, megpróbálok felugrani Pozsonyba a közeljövõben.'' - "Az jó lenne!" - hangzott az örömteli válasz, majd a beszélgetés után a közeli viszontlátás reményében búcsúztam el tõle. Ahogy késõbb megtudtam, egy óra múlva már hiába hívtam volna. Akkor még azt sem sejthettem, hogy nyolc napra rá valóban felutazom Pozsonyba. A koszorúmmal...

Személyével nagyformátumú muzsikusegyéniség és talán az utolsó igazi Pressburger távozott el közülünk, aki a három kultúrájú Pozsony hagyományait és szellemiségét egymagában testesítette meg. Életem egyik nagy ajándéka, hogy õt ismerhettem, baráti körébe tartozhattam és hatalmas zenei tudásából részesülhettem. Ha valamikor, akkor most igazán van tartalma e szavaknak: emlékét a szívemben hálával és szeretettel mindig megõrzöm.