Csak keveseknek megadatott hosszú, majdnem hét évtizedes zenészpálya zárult le Végh Sándor halálával. Amikor nyolcvanévesen ünnepelte ót a nemzetközi zenei világ, azt kívántuk, bárcsak minél több ideje és ereje lenne még folytatni munkáját, hiszen alig néhányan élnek már az õ generációjából, s ha valaki meghal közülük, mindig úgy érezzük, hogy egy nagy korszak múlik el visszahozhatatlanul. S valóban: vele is egy korszak búcsúzik - Bartók, Kodály, Stravinsky, Toscanini, Fritz Busch, Adolf Busch és Pablo Casals korszaka - melynek õ maga is cselekvõ részese és tanúja volt. Olyan muzsikus és olyan ember távozott vele körünkbõl, akinek munkásságát többnek, jelentõsebbnek érezzük sok kortársáénál, s joggal gondoljuk, hogy olyan tudásnak volt birtokában, amely valóban jellemezte is korát.

Nehéz megfogalmazni, miben is állt ez a tudás. Valamiképpen a teljesség birtoklásából nõhetett ki, amelyet talán csak a két világháború közötti Európában lehetett utoljára elsajátítani. Ha mutatkoztak is már a tradíció jóvátehetetlen repedései, sõt szakadásai, töretlen volt még a hit abban, hogy ez a tradíció egészében mégis átadható, tovább örökíthetõ, s amivel bõvülhet még, az is tovább gyarapítja majd s nem vezet végleges szétporlásához. Ma már azt is tudjuk, hogy ez a hagyomány valóban a múlté, sem elsajátítani, sem egy hagyományos modellben maradva, abban gondolkodva tovább mûvelni nem lehet, hiszen éppen a teljességrõl kialakított kép lehetetlen ma már: annyi minden történt e tradíció virágkora óta, hogy mai kultúránknak csupán kis szegmensét alkotja mindaz, amit az akkori muzsikusok s késõbb ennek a kultúrának a közvetítõi e mûveltséganyag teljességeként élhettek még át.

Végh Sándor minden ízében, minden gondolatával e tradícióban élt, ennek továbbörökítésén fáradozott. S nemcsak az interpretáció, a hangszeres virtuozitás, a technika és a zenei formálás hagyományainak továbbadásával, hanem egy magasabb rendû zenész-etika felmutatásával is. Nyilatkozatai, életvitele is tanúsítják, hogy a sztárkarmesterek, sztártenorok, sztár-zeneigazgatók, sztárzongoristák és sztárgázsik világában õ nagy öregként is "idegen" maradt, és e mára megkövesedett rendszer - az õ szavával: "piszkos materializmusának" - szigorú kritikusa volt. Kár, hogy tanítása az egyre inkább kommercializálódó nemzetközi zenei világban alig talál követõkre.

S fájdalmas bevallani, hogy a magyar zenei élet mennyire keveset kamatoztatott az õ tapasztalataiból. Az utóbbi években kapott kitüntetések, a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Fõiskola tiszteletbeli tanári címe aligha ellensúlyozzák a tényt, hogy az 1980-as évek közepéig - lemezfelvételein kívül - nemzetközi híre és tekintélye valahogyan elkerült minket. Pedig szakmai, emberi gyökerei nagyon is ide kötötték õt. Bár Kolozsvárott született, pályája Budapestrõl indult: a Zeneakadémiáról, ahol Hubay és Kodály tanítványa volt, s ahol 1940-tõl maga is tanított néhány évig. Közben 1934-ben egyik alapító tagja volt a Magyar Vonósnégyesnek, majd 1940-ben létrehozta a késõbb világhírûvé lett Végh Kvartettet. 1946-tól Bázelben élt, innen indult nemzetközi karrierje. Szólistaként, kamaramuzsikusként és kvartett-primáriusként járta a világot, készítette lemezfelvételeit. Pablo Casals, Rudolf Serkin. Mieczyslaw Horszowski, Wilhelm Kempff voltak kamarapartnerei. Magasra ívelõ pályáját a 70-es években betegsége szakította félbe, arra kényszerítvén, hogy felhagyjon a hegedüléssel. De amikor az életkor kényszerítõ hatalma s a betegség nyûge végképp megakadályozta már abban, hogy valódi hangszerét megszólaltathassa, új hangszert teremtett magának, a tanítványainak érzett fiatalokból álló Camerata Academica kamarazenekart. Ettõl kezdve a tanítás és a vezénylés töltötte ki életét. Amikor ismét eljött Magyarországra, mesterkurzusokat tartott a Zeneakadémián, a szombathelyi Bartók Szemináriumon, hangversenyezett saját együttesével, a Camerata Academicával. vezényelte a Fesztiválzenekart és a Weiner- Szász Kamarazenekart. Ha Végh Sándor valódi örökségével akarunk szembesülni, azt lemezeinek hallgatásával tehetjük, alig megemészthetõ tanulsággal. Zenekari Mozart-felvételei, s még inkább a vonósnégyesével készített Beethoven- és Bartók-kvartettek impozáns sorozata a század elõadómûvészetének csillagos óráit jelentik; számunkra nosztalgia nélküli, feloldhatatlan szomorúságot, hogy mindabból, ami nekünk még oly fontos lehet az elmúlt évszázadok zenei örökségébõl, némiképp már a félmúlt homályába vész, s hamarosan valóban a múlthoz tartozik majd. S velünk enyészik majd el annak az embernek az emléke is, akivel, ha pillanatokra is. de szívhattuk ugyanazt a levegõt, akirõl szólva az anekdoták alakját is megidézik még, s akirõl legerõsebben azt az impressziónkat õrizzük magunkban, hogy eljutott a munkájával való azonosulásnak arra a fokára, ahol a külvilág számára alig volt élete azon kívül. Öregség, betegség, fáradtság: minden eltûnt, ha zenével foglalkozhatott, ha zenérõl beszélhetett. Ez Végh Sándor példája: olyan dolgokkal foglalkozhatott, amelyekkel foglalkozni másként nem is érdemes, csak az önfeladásnak ezzel a kizárólagosságával.