Fõiskolás, majd pályakezdõ koromból emlékeimben él egy nálam néhány évvel idõsebb fiatalember. Koncertrõl zenei táborba viharzik, idegen nyelveken biztonságosan tárgyal. Már akkor - 70-es, korai 80-as éveket írunk! - ismeri õt a szakma Európája, s elfogadja, mert lelkesedése szavahihetõséggel, elhivatottsága precíz kivitelezõkészséggel párosul. A hajdani fiatalember, Klenjánszky Tamás 1997-január l-jétõl az Európai Fesztiválok Szövetsége fõtitkára. Azzal, amit zeneéletünk nemzetközi kapcsolatteremtésében tett - jelentõs hazai erjesztõ erõvel is -, kiérdemelte e rangos megbízatást.

- Kérlek, segíts felidézni, mi történt a fiatalemberrel az elmúlt két évtizedben?

- Diákkoromtól dolgoztam a Jeunesses Musicales magyarországi szervezetében, amelynek Szávai Magda 1976-ban bekövetkezett halálát követõen fõtitkára lettem. Mintegy 10 év múltán adtam tovább a stafétabotot Schanda Beátának. 1982-ben Görög Péter örökébe lépve átvettem az Interkoncertnek azt a fõosztályát, amelyet a külvilág Nemzetközi Versenyek és Fesztiválok Irodája néven ismert. Kifelé viselt önállóságunk mögött azon igyekeztem, hogy e szervezet befelé is megépüljön, ugyanakkor jobban mûködjünk együtt az impresszálással is. Egyfelõl tehát mélyebb egyeztetést szorgalmaztam, másfelõl viszont azt kívántam elérni, hogy a versenyekbe, szemináriumokba az Interkoncert minél kevésbé szóljon bele, a szakmákkal való együttmûködésünk azonban erõsödjék. Az ilyen irányba fejlõdõ intézményt Interkoncert Fesztiválirodának neveztük el, s három év alatt oda jutottunk, hogy 1985-ben már új fesztiválokat alapítottunk. Abban az évben - a mi kezdeményezésünkre - már mûködött a Fesztiválok Koordinációs Fóruma, s csak azért nem váltunk szövetséggé, mert a minisztérium nem engedélyezte. Egyesületté már csak a rendszerváltáskor alakulhattunk.

- Az Interart Fesztiválközpont ugye még nem a rendszerváltás gyermeke?

- Az Interart kezdeménye korábbra nyúlik. A két hatalmi ág - a minisztérium és a pártközpont - a 80-as évek közepén a monopóliumok felszámolása mellett döntött, s ez vonatkozott az Interkoncertre is. 1988 elejére született meg a határozat, hogy impresszálási jogot kaphat más is. Erre az Interkoncert szakmai vezetésének elsõ reakciója, konkrét ötlete az volt, hogy a mi ügyeinket dobja ki, mert ez számára ballaszt, csak viszi a pénzt. Én ennek fordítottját javasoltam: örüljünk a versenyhelyzetnek, az állam e nagy cége kínálja föl információit az összes új szereplõnek, versenyezzen is, de ne akarja durván érvényesíteni történelmi erõfölényét, s a mi fõosztályunk profilját öltse magára. Az igazgatótanácsban tizenegynéhány ember között egyedül maradtam. Amikor a vita végén javaslatomat elvetették, kértem a mûvészeti igazgatói tisztségbõl való felmentésemet, ugyanakkor azt is, hogy akármi legyen is a fõosztály sorsa, én vele maradhassak. Ha fölszámolják, vele akarok fölszámolódni. Csaknem két évig folyt a huzavona. Eközben a szakma számára egy pillanatig sem volt kétséges, hogy e nonprofit tevékenységre szükség van: fiatalok bemutatására, a kortárs zene propagálására. A piac által még nem elfogadottat segíteni kell. Glatz Ferenc aláírásával 1990-ben született meg az Interart Festivalcenter, amelyben terveim szerint 20 fõs állományunk egy része impresszálással, más része a nonprofit tevékenységgel foglalkozott volna. Az impresszálást is kizárólag a minõségre alapoztuk volna, senkivel nem kötve exkluzív szerzõdést. Az impresszálás hasznát a nonprofit területbe forgattuk volna. Ehhez képest 7 fõvel láthattunk munkához, szigorúan non-profit keretbe szorítva. De - akkor még szükségszerûen minisztertanácsi engedéllyel - létrehoztuk a Crescendo Alapítványt, hátunk mögött Kocsissal, Perényivel, a Kodály Intézettel, a Zeneakadémiával. Eddigi hét, a vártnál sokkal nehezebb évünk alatt értékrendünket nem adtuk föl, hagyományokat õriztünk (például a Liszt Versenyét), jóllehet ez az idõszak inkább a közvetlenebb üzleti gondolkodásnak kedvezett, nem pedig a mi befektetõ magatartásunknak - ami egyébként maga sem üzletellenes. Nálunk csak az erkölcsi, szakmai haszon jelenik meg, az anyagit a felkarolt fiatal mûvészek és közvetett módon a piaci szereplõk húzzák, de ezt én nem kizsákmányolásként élem meg. Megértem, hogy a piac késõbb veszi észre az értéket, elõtte a magunkfajtának kell dolgoznia, evidenssé téve számukra is az értéket, a forgalmazhatóságot. Az üzleti gondolkodás - ha nem évszázados hagyomány és nagy tõke áll mögötte - rövid távú.

- Nem mondhatjuk, hogy az üzlet kockázatmentesebben akar eredményre jutni, míg ti megengedhettétek magatoknak, hogy megpróbáljatok fölfedezni valakit, aki nem fölfedezhetõ?

- Állításod elsõ fele igaz, de a második nem volt érvényes. Ilyesmit nem engedhettünk meg magunknak. El kell ugyan fogadnom a kritikát, hogy átléptem bizonyos pénzügyi kockázatvállalási határokat, de valamilyen ösztönrendszer segített, hiszen eddigi hét évünkbõl egyet sem zártunk hiánnyal. Még az ideit sem, holott a Tavaszi Fesztivál már kezdetben is 20 milliós hiánnyal indult, ami - kénytelen vagyok kijelenteni - nem a mi tervezési munkánk következménye, hanem a tulajdonosok hibája. Az elõremenekülés, a marketing, a sikeres jegyértékesítés és megnövelt szponzorálás révén 5 millió forintra csökkentettük a veszteségét. Büszkén mondhatom tehát, hogy az Interart is mecénássá vált, hiszen ez az irodánk hiánya lett. Ám minthogy a többi, kisebb rendezvényünknél növelhettük bevételi tervünket, az év végére nem keletkezett deficit.

Indulásunk idején még nem hívtuk így, de azt tapasztaltam: született zenei menedzser vagy. Most, hogy már létezik a fogalom, ám nálunk mintha nem léteznék igazán e hivatás, hogyan látod; születni kell menedzsernek, vagy bele kell tanulni?

- Nem vagyok született menedzser. Ha valamire születettnek szeretném magam érezni, azt úgy nevezném: közvetítõ. Engem irritál a menedzser fogalma, akárcsak a marketingé. Az angol szó beemelése nyelvünkbe távolságtartásunkat sugallja ezektõl. A közvetítõ pályának is vannak tanulható, tárgyiasítható elemei. Alkati és tapasztalati tényezõk ötvözõdnek benne. Hogy melyik közülük a fontosabb, konferenciák sem tudják eldönteni. Nemrég egy 50 szakember részvételével tartott kelet-nyugati dialóguson érintettük az art manager training és art administrator training kérdését, különös tekintettel a közép- és kelet-európai régióra, ahol mások a tapasztalatok, máshogyan lehet ilyen szakembereket képezni. Eldöntetlen, hogy mi a célravezetõbb: ha egy muzsikus élete alakul úgy, hogy efféle közvetítõ szerepben jelenik meg, vagy ha ezt független szakmaként tanulják. Bizonyos történelmi helyzetekben az alkat azért lehet átmenetileg fontosabb, mert a körülmények oly kuszák, oly gyorsan - s nem mindig racionálisan - változnak, hogy az érzelmi elkötelezettség, rugalmasság és kockázatvállalás hangsúlyosabbá válik. A csak tanult, racionális szereplõ esetleg ész-okokból feladja egy ponton, amelyen a másik megközelítésmód keresztülhatol, átment valamit, kissé tán az irracionalitást is vállalva.

- Milyen státusz az Európai Fesztiválok Szövetsége fõtitkáráé, s hogyan váltál azzá?

- Választott alkalmazott. Jelöltek és pályázók közül választottak. Eddig különbözõ javaslatok alapján - a szervezet központja Genfben lévén - svájci kollégák kerültek e tisztségbe, határozatlan idõre. Három elõdöm a fesztiválok iránt érdeklõdõ kitûnõ adminisztrátor volt, de nem a fesztiválcsinálók körébõl érkezett. Forradalmi változás, hogy '96 tavaszán nemzetközi pályázaton meghirdették ezt az állást, így a fesztiválokban nem adminisztrátorként érdekeltek számára is fölkínálták az indulás lehetõségét. Az is újítás volt, hogy a kiírás 5 évre szólt. A meghatározott idõ mindig szerencsés, mert az ember tervezheti, hogy A-tól B-ig mit hogyan kíván elvégezni. Nem adtam be pályázatot, a bizonytalan kiírás miatt hezitáltam, nem voltam meggyõzõdve, hogy az én típusom felelne-e meg. Miközben tépelõdtem, Szlovéniából megkerestek, hogy õk jelölni szeretnének. Nem elsõsorban annak örültem, hogy a jelölés megoldotta jelentkezési dilemmámat, hanem inkább annak, hogy itt, a térségünkben észrevették: a mi munkánk egyik fõ célja a régión belüli együttmûködésnek - a szó legnemesebb értelmében - politikailag is értendõ újraépítése, fejlesztése volt. Amikor a zsûri meghallgatott néhány pályázót és tagfesztivál által jelöltet, nem preferencia-sorrendet közölt a szervezet közgyûlésével, hanem úgy szavazott, hogy engem, az egyetlen nem Nyugatról érkezett pályázót jelöl egyedül. A közgyûlés titkos szavazásban fogadta el e javaslatot, tehát megválasztott.

- Az Európai Fesztiválok Szövetsége az UNESCO alá tartozik?

- Az UNESCO kormányközi szervezet. A hozzá tartozó nem kormányszervezetek egyik legfontosabbika a Nemzetközi Zenei Tanács, annak tagja a fesztiválszövetség, amely eredetileg csak a zenéé volt, de kitágult más mûvészeti ágak irányába is. Tagjai a hivatásos nemzetközi fesztiválok.

- Milyen szerepet tulajdonítasz a mai európai zenei életben a fesztiváloknak?

- Avantgarde szerepük van - e megjelölést itt nem mûvészeti értelemben használom. A fesztivál konjunkturális jelenség, számuk még a gazdasági recesszió idején is szaporodik. A nagy fesztiválok a mûvészeti ágak közötti összefüggéseknek adnak teret - ilyen a berlini, a Holland, s ilyenek a nagyobb budapestiek is -, és ezzel több fény esik rájuk, mint az évadok (általam korántsem lebecsült) munkájára. Akkor vagyunk avantgarde, ha e több fényt s a közforrásokból kapott nagyobb támogatást új értékek megjelenítésére használjuk. A kulturális világpiacon összefüggõ rendszert alkotunk, állandó, közvetlen nemzetközi összevetésben dolgozunk. Egyesítjük magunkban az akadémizmust, a hatalmas tradíciót (Bayreuth, Salzburg, Bécsi Ünnepi Hetek, Aix-en-Provence) és a megújítást is (gondoljunk arra, mit visz végbe Salzburgban Mortier). Nem bebetonozott hagyományt képviselnek ezek a fesztiválok, hanem többségükben megújító szellemûek - tehát avantgarde-ok. Esetünkben nyilvánvaló a különbözõ üzleti szektorok és a mûvészeti ágak közötti értelmes kapcsolat: elsõsorban a kulturális turizmusra célzok. Minthogy innovatívan mûködünk, bebizonyíthatjuk az üzlet képviselõinek, hogy bátor, avantgarde mûködésünk nem veszélyezteti a turisztikai üzletág érdekeit. Salzburg úgy újult meg gyökeresen, hogy megmaradt a közönsége. Kicsit változott: sokkal több fiatal arcot látni, de nem vesztette el a gazdag sznobokat. Ma, amikor az európai integrációról oly sok szó esik, látnunk kell: a fesztiválok mindegyike azt tükrözi, hogy Európa keresztül-kasul összefügg. Még a vasfüggöny sem tudott ezen változtatni, amint idõben távolabbi katasztrófák sem.

- A nagy európai fesztiválokat tehát - az általam egyébként nem megvetett - >sznob közönségen kívül más is látogatja?

Az említett megújuló magatartásnak köszönhetõen egyre inkább. Nem nevezhetem sznobnak az egyetemi ifjúságot. Nagyon jó volt látnom olyan nagy fesztiválokon, mint az avignoni, az Aix-en-Provence-i, hogy a mûvészeti programokhoz méltó válasz érkezik a közönség részérõl, mert azt nem egy begyepesedett, homogén, zárt polgári publikum adja, hanem a legjobb értelemben vett polgárság, amely foglalkozást, jövedelmi szintet tekintve heterogén. Ez itthon is érvényes, különösen a színházi, táncszínházi, kiállítási rétegben. Inkább a klasszikus koncertforma helyszínei, mûsortípusai látszanak bomladozni. E vonatkozásban mintha - nálunk is, külföldön is - kevésbé bátran nyitnánk, mint a színház- vagy képzõmûvészet teszi, s ezért kevésbé fiatalodott a közönségünk.

- Miben áll majd a munkád? Végiglátogatod az európai fesztiválokat?

- Nem. Már említettem, hogy milyen ernyõszervezetbe tartozunk az UNESCO-hálózatban, de nem beszéltem arról, hogy kapcsolatban vagyunk olyan hálózatokkal, amelyekbe nem tartozunk. Tagságunk érdeke - mint a közgyûlésen meg is fogalmazódott -, hogy szélesítsük kapcsolatainkat az európai regionális szervezetekkel és intézményekkel: Strasbourg-ral, Brüsszellel. A már érintett területeken kívül ide tartozik a mûemlékvédelemmel, a különbözõ mûvészeti ágak szervezeteivel (például ITI) való kapcsolatépítés. Rendkívül fontos feladat a fejlesztési stratégia. Vannak nagy kulturális hagyományú, fontos fesztiválokkal rendelkezõ országok, amelyekbõl nincsenek még tagjaink. Ilyen a Fehér Éjszakák, vagy akár valami más Szentpétervárról. Egyáltalán nincs képviselve sorainkban orosz fesztivál. Hajdan létezett a kortárs zenei profilú Moszkvai Õsz, de azt sem tudom: él-e ma? Nem tagunk még az Enescu Fesztivál, amely, immár fölélesztve, jelentõs rendezvény. Északról, a skandináv államokból is kevés tagunk van. Szeretném a nemzeti fesztiválszövetségekkel való kapcsolatainkat fejleszteni, s ebben sokan társaim. Ma négy ország nemzeti szövetsége tagunk megfigyelõi státuszban: a brit, a francia, a finn és a magyar, (Ennek Nikolényi István mellett társelnöke Klenjánszky Tamás. - a szerk.) Mivel az UNESCO-hoz tartozunk, de jure világszervezet vagyunk. Az Európán kívüli terület azonban szinte teljesen fehér folt. Holott számos olyan hivatásos nemzetközi mûvészeti fesztivál van Ausztráliában, Észak- és Latin-Amerikában is, amely az európai kultúra kirakata, tehát tartalmát tekintve társunk lehetne. Ahhoz, hogy még teljesebben fonódjunk az UNESCO-hálóba, a tengerentúli, de kulturálisan erõsen hozzánk kötõdõ fesztiválokkal is fejlesztenünk kell kapcsolatainkat. Mindezzel összefüggésben egy, az eddiginél sokkal aktívabb konferencia-, mûhely- és tematikus munkacsoportstratégiát kell kidolgoznunk, amely nemcsak tagjaink egy speciális csoportját mozgósítja, hanem az e területekkel - például kortárs zenével - foglalkozó más szervezeteket is. A fõtitkárnak ebben szép szerepe kínálkozik: szavazattal nem rendelkezik, de õ az örök javaslattevõ. És ha a közgyûlés ruházza föl ezzel a szereppel, az nagy erõt ad: nem fenyegeti magárahagyatottság.

Felvégi Andrea felvétele