1.

A trianoni béke terület-elcsatolásai alig kiheverhetõ csapást mértek a magyar színházra az új határokon belül és kívül. Magyarország elveszítette színházi nagyvárosainak többségét; az utódimpériumok alatt a városokban a magyar operajátszás rövid idõ alatt elsorvadt. Erõsen megsínylette a színház a csonka országban is a heves politikai, szociális és gazdasági válságok sorozatát, a második világháborúval s az államosítással bezárólag.

1920 után a színházi magánbérlõi rendszer mûködésképtelenségét állandó csõdök jelezték fõvárosban és vidéken. Szeged a permanens csõd elõl a házi (vagyis városi) kezelésbe menekült 1927 és 1931 között; a pénzügyi mérleg ettõl jottányit sem javult. Más városok 1939-ig megmaradtak a magánbérleti rendszernél, de az igazgató-bérlõk a háború elõttinél jóval nagyobb városi támogatásra szorultak, hogy egyáltalán egzisztálhassanak. Jóformán névlegesre csökkent az állami szubvenció: 1930-ban a teljes vidéki színügynek 27 ezer pengõt juttattak.¹

Különös erõvel sújtotta az, általános színházi mizéria az operát. Tiszteletreméltó küzdelmet vívott az opera fenntartásáért Szeged, a trianoni Magyarországon maradt egyetlen jelentõs vidéki operaközpont. Két periódusban is utolérte, sõt felülmúlta a világháború alatti magas szintet együttesben, repertoárban, elõadásszámban: Andor Zsigmond igazgatása, valamint a házi kezelés évei alatt. További két nagy hagyományú színházi város, Pécs és Debrecen házi együttese azonban csak elvétve játszott operát.

Háború utáni nehéz helyzetükben a vidéki színigazgatók jóval nagyobb rokonszenvvel tekintettek a színházak együttmûködésének, vagy akár a központi ellátásnak, sõt államosításnak eszméjére, mint bármikor a háború elõtt. Nádassy József pécsi igazgató 1922-ban javasolta négy városi színház (Miskolc, Debrecen, Pécs, Szeged) egyesítését, három független tagozattal (opera, operett és próza). ² Ugyanezt a tervet vetette föl a késõbb Pécsett mûködött igazgató, Fodor Oszkár, sõt 1928-ban Klebelsberg Kunó is megpendítette az ötletet. Sejthetõen a kultuszminiszter kezdeményezése rejlik a stagione-terv operai konkretizálása mögött, ugyancsak 1928-ban. Radnai Miklós, az Operaház igazgatója dolgozta ki a tervet; elõször 1928 õszén, a Magyar irodalmi és mûvészeti kongresszuson, majd újólag 1929 júniusában, a magyarországi városok miskolci találkozóján ismertette, és a zenei sajtóban is közreadta. ³ Zichy és Keglevich javaslata után a harmadik terv volt ez a magyar operajátszás operaházi quasi-monopóliumára. Fõ pontjai:

- teljes társulat, Budapest központtal, szoros összefüggésben az Operaházzal: 20 magánénekes, 37 tagú zenekar, 20 tagú énekkar, 7 tagú mûvészi vezetés;

- 12 operából álló nyitómûsor;

- 12 játszóhely: Pécs, Szeged, Debrecen, Miskolc, Sopron, Szombathely, Eger, Gyõr, Nyíregyháza, Békéscsaba, Szolnok, a továbbiakban esetleg Kaposvár, Veszprém, Kecskemét, Székesfehérvár, Gyöngyös, nyáron Buda és Balaton, városonként 2x10 vagy 3x7 napos évadokkal;

- számított összköltség 410 ezer pengõ, bevétel 200 ezer pengõ, támogatási igény 210 ezer pengõ.

A terv messze többet markolt a századvégi elképzeléseknél, a trianoni ország állapotaihoz illõn. Elsõsorban nem az Opera saját érdekei húzódtak meg mögötte. Igaz, a ház maga is válságos idõket élt át az 1920-as évtized elsõ felében, és a válság leküzdésének egyik útját akkor éppen tevékenységi körének kiterjesztésében kereste. Klebelsberg sikeres konszolidációja azonban az akut válságot megszüntette, Radnai Miklósnak pedig az 1920-as évtized második felében sikerült meghonosítania az Operában azt a magas mûvészi színvonalat és feddhetetlen mûködési morált, amely azután a második háború végéig, sõt azon túl is alapjául szolgált az intézmény tekintélyének. Senki sem állíthatta, hogy a jól vezetett és kielégítõen szubvencionált intézmény rászorulna a vidéki kalandozásokra. Annál világosabb volt, hogy a vidék rászorul az Opera segítségére.

Más kérdés, hogy az ország egész területének - akármily kicsinyre vágta is vissza e területet a történelem - központi operaellátása hosszabb távon sosem bizonyult elõnyös megoldásnak. Valóban begyökerezett mûveltség nem teremhet kizárólag importból. De az adott helyzetben nem az volt a kérdés: központi szolgáltatás vagy helyi teljesítmény, hanem: import vagy semmi. Mégsem találjuk nyomát, hogy a Radnai-féle nagy terv kivitelezésére egyetlen lépést tettek volna. Kitört a gazdasági világválság, és illuzóriussá tette. Ami nem jelenti, hogy az Operaház a két háború között teljesen távol tartotta volna magát a vidéktõl. Röviddel a háború után értesülünk már alkalmi operaházi vendégjátékokról. 1923-ban operaházi énekesek Sevillai borbély-elõadása teszi fényesebbé az Auróra kör 10 éves fennállásának ünnepét Békéscsabán, az ifjú Pataky Kálmán felléptével; Szegeden az 1924/1925. és 1926/1927. évadban 3-3 elõadásból álló elõadássorozatot rendez az Operaház; Pécsett 1925/1926-ban szerepelteti énekeseit öt estén. A harmincas években pedig, éppen a gazdasági válság vidéken hallatlanul súlyos színházi következményeinek ellensúlyozására az Opera már némi rendezettséggel vállal részt a vidék ellátásából. Legalábbis a kurzus által kegyelt Szegeden; 1932 õszétõl 1943 tavaszáig évi 4-13 alkalommal az Operaház legjobb erõibõl válogatott szólistacsoportok lépnek fel a tiszaparti színházban. Szeged városa e vendégjátékokat évi 20 000 pengõvel támogatja.

2.

Bár az együttes szervezett vidéki turnéinak száma viszonylag kicsiny maradt, az Opera hatósugara a két háború között országossá kezdett növekedni, mégpedig a rádió médiumán át. A rádiózás elsõ két évtizedében túlnyomó részben stúdióadásokkal és helyszíni közvetítésekkel teljesítette mûsorát, amelyen az operának igen megbecsült hely jutott. E helyet pedig a longplay korszak elõtt szinte egyeduralkodóként töltötte be az Operaház. Színpadát a rádió hetente kapcsolta, évente általában ötvenszer. Óriási zenei népmûvelõ munkát teljesítettek e közvetítések, amennyiben rohamosan növekvõ, hovatovább tömeges közönség elé tárták az operairodalom igen nagy hányadát: a rádióelõfizetõk száma 194l-re elérte a hatszázezret. Igaz, hogy a hallgatóknak csak töredéke élvezte õszintén az operaházi kapcsolásokat, másik töredéke panaszos levélben tiltakozott a rádió túlhajtott operakultusza ellen. Ám bármily kicsiny lett légyen a rádióhallgatóság opera iránt érdeklõdõ vagy érte rajongó töredéke, az operaközönség nagyságát mindenképp szignifikánsan növelte. Hiszen az Operaház nézõtere alig fogad be többet ezer látogatónál, az évadonkénti nézõszám pedig mindössze 140 ezer körül mozgott a háború elõtt. Alkalmi tiltakozó levelekkel nem törõdve a rádió annyira ragaszkodott az operaközvetítésekhez, hogy a háború elõrehaladtával, amikor mûsorát korábban kellett zárnia, a stúdióban viaszlemezre vették az operaházi elõadást, és más idõpontban adták le. A Magyar Rádió és az Opera együttmûködése a háború után is folytatódott, s csak a negyvenes évek végén lazult meg, többek között azért, mert a budapesti opera hétköznapi teljesítményei nem állták ki az összehasonlítást a széles körben terjedõ, a rádióban is sokat játszott hanglemezek perfekciójával.

Megjegyzendõ, hogy operaházi kapcsolásokkal már a rádió elõdje, a Telefonhírmondó is szórakoztatta elõfizetõit. Kagylón át hallgatta Sándor Erzsit 1918-ban Kosztolányi Dezsõ: "Leemelem a falról a telefonhírmondó kagylóját - írta -, és hallgatom a hangját, mely friss és vidám, mint a jég csillogása."

Hozzáfûzzük még, hogy a helyszíni közvetítéseken kívül is szinte uralta az operaházi együttes a rádió komoly zenei mûsorait: a zenekari stúdióhangversenyek nagy részén az Operaház zenekara játszott, a harmincas években évadonként 100-nál több alkalommal.

A másik médium, amely az Operaház teljesítményeit kivitte a színház falai közül, elsõdlegesen a látványra épített. A harmincas években Magyarországra is elért a szabadtéri színjátszás Reinhardt-kezdeményezte divatja. Két nagy vállalkozást említünk a fõvároson kívül, mindkettõben fõszerepet játszott az Operaház: az egyik a Szegedi Szabadtéri Játékok harmincas évekbeli elsõ két korszaka, a másik a tatai látványos kastélypark-elõadások sorozata, a harmincas évek közepén. Az utóbbiak gyenge akusztikai feltételek mellett elsõsorban az egyeduralkodó szcenikus, Oláh Gusztáv jutalomjátékai voltak. A szó eredeti értelmében naturalista elõadásaival Oláh voltaképpen egy további médium felé tapogatódzott: az operafilm lehetõségeit feszegette. De erre az újabb áttételre akkor még nem álltak készen a technikai feltételek.

Térjünk vissza a színházakba! Saját operaegyüttesét a húszas évek végén kirobbant gazdasági válság körülményei között egyetlen magyar vidéki városnak sem sikerült megõriznie. A továbbiakban kizárólag fõvárosi énekes-importtal játszottak operát ott is, ahova az Operaház együttese nem jutott el. Vállalkozói alapon toborzott pesti együttesek járták az országot; legtöbb helyen és legtöbb alkalommal Komor Vilmos utazó-truppja szerepelt.

Komor Vilmos vidéki operaszolgáltatása az Operaház mellett mûködött másik fõvárosi operajátszó színház, a Városi Színház kisugárzását példázza. Szintén a Városi Színházhoz kapcsolódik vidék és fõváros operai együttmûködésének legkülönlegesebb mozzanata: e hányatott sorsú intézmény képezte a falovat, amelybe bújva egy ízben a vidék kísérelte meg gyarmatosítani a fõvárosi operatájat. A hadvezér Sebestyén Géza, Krecsányi Ignácnak vállalkozó kedv dolgában méltó utóda a Temesvár-Budai Színtársulat élén. Sebestyént az ellenséges politikai körülmények 1921-ben rákényszerítették, hogy a megszállt Temesvárról Magyarországra meneküljön társulatával. Miskolc fogadja be; a város, amely az országterület megcsonkításának egyik haszonélvezõjeként korábbi viszonylagos jelentéktelenségébõl a húszas években kezd rohamosan felfejlõdni az északi területek központjává, a Sebestyén-társulat kedvéért elavult színházát 1925-ben Vágó Lászlóval átépítteti. ⁴

Addigra már véget érnek a miskolci operacsoda mézeshetei. 1921-ben, mûködésének elsõ három hónapjában 25 operaelõadást tartott Sebestyén Miskolcon, két év alatt összesen 100 operaelõadást jegyez fel a krónika! Sem az igazgató, sem a város nem gyõzi soká ezt a tempót; az inflációs válság megingatja a társulatot és a közönséget egyaránt. Ezért pályázza meg az igazgató 1924-ben a pesti Városi Színház bérletét, amirõl a szanálás elõtt álló Operaház a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium utasítására lemondott. El is nyeri, s ezzel másik lábát is beteszi a fõvárosba; nyáron ugyanis már eddig is itt játszott a miskolci társulat, a Budai Színkörben, operát is, ha nem is nagy gyakorisággal. Sebestyén eredetileg nem Miskolc helyett, hanem mellett akarta bejátszani a pesti Városi Színháza, a Színészegyesület azonban kifogást emelt a funkcióhalmozás ellen. Az igazgató engedni kényszerül, a társulat formálisan Pestre költözik. De Miskolc mégsem szakadt el teljesen a Sebestyén-igazgatóságtól. 1926-ban Géza öccse, Mihály kapja a színházi koncessziót, mintegy bátyja strohmannjaként. Meg is tartja 1938-ig; akkor a színház igazgatására való jogát zsidó származása miatt elveszíti. ⁵

Sebestyén Mihály idején a nagy operatársulat már nem idõz Miskolcon, de a pesti Városi Színházban az énekeseket szerzõdésük miskolci fellépésre is kötelezi. így a stagione-opera egy speciális, "családi" változata valósul meg. Nem túl sokáig; kezdetben Sebestyén Mihály valóban bõséggel játszat operát a pesti színház mûvészeivel: az 1925/1926. évadban 16 alkalommal. A töredékes forráshelyzet miatt csak valószínûsíteni tudjuk, hogy az operaelõadások száma a húszas évek végén erõsen lecsökken, a harmincas évek elején pedig a mûfaj átmenetileg kivész Miskolc színpadáról. 1935 januárjában jelenik meg ismét, akkor már a Komor-társulat és az ekkoriban országszerte turnézó egykori Metropolitan-énekesnõ, Gyenge Anna (Anne Roselle) fellépéseivel.

3.

Láttuk, a múlt század végétõl rendszeresen felmerültek tervek az ország központi operaellátására. Vélnénk ennek alapján, legjobban az opera profitált abból, hogy 1939-ben a Színikamara nyomására megvalósították az úgynevezett cseretársulati rendszert: saját társulatok helyett a vidéki színházakat forgórendszerben játszotta be néhány szubvencionált utazó társulat. Éppen a komoly dalmûnek azonban a rendszer semmit nem hozott. 1939-ben felreppentek ugyan hírek utazó operatársulat felállításáról, de nem leljük nyomát, hogy megvalósult volna. A kolportált terv egyébként az Operaház esetleges részvételét nem említi. Ezúttal inkább az 1911 óta létezõ második budapesti operaház, a Népopera-Városi Színház egzisztencia-problémájára kerestek megoldást: azt jelölték volna ki a vándor operaegyüttes fõvárosi bázisául. ⁶

Bár dokumentum nem igazolja, feltételezzük, hogy mind az utazó opera, mind a szegedi társulat tervezett államosításának tervét a negyvenes évtized egyetlen, valóban nagy kísérlete szorította háttérbe, amely a magyar operakultúra regionális kiegyensúlyozására irányult: 1941-ben a Magyarországhoz visszatért Kolozsvárott megalapították a második magyar állami operatársulatot. Három év után, 1944 õszén az együttes egy része Budapestre menekült a front elõl, és a Városi Színházban húzta meg magát. A háború befejezõdése után illetékesek felelevenítették a Városi Színházra épülõ utazó opera tervét, most a kolozsvári társulat foglalkoztatására. Ám végül más megoldás születik: a társulat kiegészül (többek között Simándy Józseffel) és 1946-ban Szegedre kerül, az újonnan alapított Szegedi Nemzeti Színház egyik társulatként. 1949-ig mûködik Vaszy Viktor irányításával, a korábban Kolozsvárt elérthez legalábbis méltó színvonalon.

Szeged volt az egyetlen város, ahol a háború után újjászületik az autark operajátszás, ha csak rövid idõre is. Másutt az elszegényedett színigazgatóknak önálló operatársulat fenntartására végképp nincs erejük. Operát legfeljebb operaházi vendégegyüttesek játszanak évente néhány alkalommal.

Történelmi körülmények úgy hozták tehát, hogy a negyvenes évtized második felében Szeged kivételével az ország egészére kiterjedt az Operaház mûfaji monopóliuma. Rövid ideig állott fenn, és bizonyára még hamarabb megszûnt volna, ha nem kap váratlan támogatást a kommunista társadalomirányítási modell központosító mániájától. E támogatás következtében nemhogy elsorvadna, de totálissá válik. 1949-ben megszületik a központi elhatározás a magyar operai élet teljes centralizálására. Törlik az egyetlen létezõ - és diadalmasan produktív - vidéki társulat. Szeged operai költségvetését, hogy megteremtsék az addig csak kezdeményként létezõ központi utazó opera felállításának pénzügyi feltételeit. ⁷ A zenekart a MÁV adja, s vele a legfontosabbat, az ingyenes szállítást; az énekes személyzetet, karmestert, szcenikát az Operaház. 1948-ban alakul meg utazó-tagozata, a Gördülõ Opera; 1949-tõl évente mintegy száz elõadáson terjeszti az operai mûveltséget országszerte.

Az 1950-es évtizedforduló operacsatájában a trösztösítés szenvedélye által elragadott Operaház nemcsak a vidéket hódítja meg, a fõváros operamûvelését is bekebelezi. Vezetõsége úgy véli, ha már ellátja mûsorral a Városi Színházat (ami csak részben igaz), célszerû, ha át is veszi kezelését. Minthogy a kultúrforradalom elmélete az operának amolyan motorszerepet szán, a fõváros ellenállása dacára siker koronázza az Operaház kampányát. A Városi Színház - Erkel Színház néven - 1951-tõl kezdve az Opera második házaként mûködik. Futólag említjük a budapesti szabadtéri színpadokat: alkalmi színterek (például a városligeti Vajdahunyad vár) után 1939-ben találták meg az eszményi nyári helyszínt az újonnan épített Margitszigeti Szabadtéri Színpadban. A háborúig azonban csak néhány luxuselõadást rendeztek itt; a szigeti színpad tömegméretû kihasználásának korszaka az ötvenes évekkel érkezett el, ugyancsak az Operaház kezelésében.

Az 1948-1950 közötti politikai fordulat tehát beteljesítette az Operaház ötvenéves álmát a magyar operakultúra monopóliumáról. Gazdája lett Budapest mindkét, kizárólag operai célt szolgáló színházépületének, és legnagyobb szabadtéri színpadának; 1949-tõl monopolizálta a hivatásos operajátszás jogát a vidéken. Azonban a monopólium csak rövid néhány évig tartott. A vidéki városok értelmiségi és politikai elitje hamarosan kiharcolta magának a városi operát, mint presztízsjelképet (Szeged, Debrecen, Miskolc, Pécs). A Gördülõ Operáról pedig, a száguldó kultúrforradalom jelképérõl a kommunista kultúrpolitika maga mondott le, amikor elsõ ízben felrémlett elõtte egy egész másfajta forradalom réme. Az utazó társulatot 1954-ben a költségvetés racionalizálása során megszüntették.

JEGYZETEK

1.    Szeged színháztörténetének forrásai a Csongrád Megyei Levéltárban 1920-1950, Budapest 1990.

2.    Futaky Hajna: A Pécsi Nemzeti Színház mûsor-repertóriuma 1895-1949. OSZK Színháztörténeti Tár MS 331.

3.    Katona Ferenc (szerk.): Miskolci Nemzeti Színház 1823-1973, Budapest 1973

4.    Jemnitz Sándor: Zászlóbontás a Városi Színházban = Népszava, 1939. október 20.

5.    Dancs Istvánné ( szerk.): A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium színházi iratai 1946-1949, I-II, Budapest 1990. (Színháztörténeti könyvtár 25.)

A debreceni Csokonai színház az 1990-as évekbenAz 1880-as években épült szegedi színház Letzter és társa felvételePécsi Nemzeti Színház, 1895 Erdélyi Mór felvételeA miskolci színház az 1910-es években épült