SZEFCSIK ZSOLT hangversenymester és muzsikustársai, az ERDÕDY KAMARAZENEKAR ÉS KÓRUS tagjai elismerésre méltó lelkesedéssel szolgálják a magyarországi illetõségû régi zene elõadásának ügyét. November elején adott templomi estjükön sajnos nem lehettem jelen, mégis úgy vélem, legalább felvétel alapján illõ beszámolni a koncertrõl, mely ismét a magyar zenei múlt érdekességeire irányította a figyelmet.

Georg Druschetzky Esz-dúr miséje (1791) Mozart halálának évébõl származik, Johann Georg Lickl c-moll rekviemje (1831) három esztendõvel követi Schubert halálát. A két kompozíció tehát mintegy keretezi azt a zenetörténeti periódust, melyben az érett bécsi klasszika lassan felbomlott-átalakult, és átadta helyét a születõ romantikának.

Ahogyan az a nagy korszakok kivételes alkotói mögött felsorakozó derékhad opuszai esetében megszokott, a köznyelviség és a bevált kompozíciós eszközök biztonságos alkalmazása nemcsak hogy nem eredményez elõremutató összhatást, de a mû által keltett benyomás a tényleges keletkezés évéhez képest néhány esztendõvel mintha "antedatálná" a darabot. Talán sem Druschetzky, sem Lickl mûve nem állna helyt születési évéért, ha képzeletbeli szinkrontáblázatunkban a zenetörténet velük egyidõs csúcsteljesítményeivel, Mozart vagy Schubert (esetleg Beethoven) kései alkotásaival vetnénk össze õket - merõben helytelenül. Terjedelmével, arányaival, megszólalásmódjával mind az Esz-dúr mise, mind a c-moll rekviem a mûfaj követelményeit a szolgálat, a liturgikus kötöttségek keretein belül értelmezi. Korának lehetõségeihez képest a mise az egyszerûbb. Ezt jelzi mind az alaphangnembõl ritkábban kimozduló tonális terv, mind a takarékos dallaminvenció, a szövegfeldolgozás bonyodalmakat kerülõ, csak elvétve melizmatikus, kevés ismétléssel tarkított, többnyire szillabikusan soroló jellege, és persze a kórus meghatározó szerepe a némiképp alárendelt, inkább csak az elõadóapparátus fûszereként ható szólókvartettel szemben. Mégis üde és bájos, örömteli élményt adó mû Druschetzky miséje, s hogy így van, azt részben a kompozíció - jobb szót nehezen találnék - repesõ alaphangvétele, a naivitás boldog vállalása magyarázza, részben pedig két konkrét szerkesztésbeli jellegzetesség: a zenekarnak az egyszerû kórusfaktúra hátterében folytonosan aprózó, nyüzsgõ ritmikája, mely a tételeket mozgásenergiával telíti, meg az a kedves és hatásos ötlet, amellyel Druschetzky (nevezetes fúvós zenék szerzõje) a zenekar és a kórus tuttijait újra és újra rövid, hajlékony, kamarazenei hatású fúvós szakaszokkal tagolja.

Lickl rekviemje nagyságrenddel érettebb kompozíció. Mindjárt indításában, a kromatikusán felfelé húzó (s majd a mû legvégén keretként visszatérõ) nyitómotívummal, szûkített szeptim és nápolyi szextharmóniával megüti az expresszivitás és a drámaiság alaphangját. Változatos a mû a hangnemek használata és a faktúrák alkalmazása terén is - nem modernebb az adott zenetörténeti feltételrendszeren belül, mint a Druschetzky-mise, hanem differenciáltabb. Többféle szerkesztésmód között válogat, bátran alkalmazza a kontrapunktikát. Remek, ahogyan a Dies irae kórustömbjének hátterében az apró hangjegyértékeket repetáló vonósok megteremtik a concitato alaphangulatot. Hogy Lickl milyen kreatívan váltogat kórust szólókvartettel és kvartettet egyéni szólókkal, pompásan példázza, ahogyan a zene a Tuba mirum kezdetétõl a Rex tremendae-ig elér. Ugyanilyen felnõtt és ötletgazdag a vokális és instrumentális apparátus kapcsolata, a kettõ egymásra-vonatkoztatottsága is. Összegezve: mindkét mû értékes hallgatnivaló, nyereség volna, ha meggyökerezne a repertoárban.

SZÉKELY BALÁZS vezényletével az Erdõdy Kamarazenekar csiszoltan és lelkesedést sugárzó lendülettel játszott, az együtteshez csatlakozó négyszólamú vegyeskar tisztán és plasztikusan énekelt. BODROGI ÉVA, KÉRINGER LÁSZLÓ, GÉMES KATALIN és CSER PÉTER szólókvartettjét több okból is öröm volt hallgatni. Együttesüket kiegyenlített erõviszonyok és arányok jellemzik: homogén négyes, nincs, aki "kiszóljon" belõle, sem hangképzés vagy szólamfelfogás tekintetében, sem intonáció, hangminõség vagy egyéb kvalitáskülönbségek miatt. Kulturáltan és hajlékonyan énekelnek, elõadásmódjuk éppen azt a fajsúlyt és karaktert találja el, melyet a korszak középmestereinek egyházi zenéje megkíván. (November 2. - Újlaki Plébániatemplom. Rendezõ: Erdõdy Kamarazenekar Alapítvány)

Egyházi zene a 17-18. században - Közép-európai Régizenei Fesztivál: ezt a címet viselte a Francia Intézet hat estbõl álló sorozata, melyet a Capella Savaria vezetõje, Németh Pál szerkesztett, s melynek koncertjeit a mûsor jellegétõl függõen felváltva rendezték meg az Intézet hangversenytermében, a Mátyás-templomban, az MTA kongresszusi termében, valamint a Budapesti Történeti Múzeum királypincéjében. E sorozat harmadik estjén lépett fel korunk csembalómûvészetének jelentõs elõadó- és pedagógusegyénisége, az idejét jelenleg fõként Párizs és Salzburg között megosztó KENNETH GILBERT. A mûvész ezúttal másodízben fordult meg Magyarországon, s mostani koncertjét is éppoly kis létszámú, ám éppoly értõn lelkes közönség hallgatta, mint amilyen az elsõt 1994 májusában, a Zeneakadémia kistermében.

A két évvel ezelõtti vendégszereplés mûsorát Kenneth Gilbert kizárólag a francia barokk (D'Anglebert, François Couperin, Rameau, Duphly) termésébõl állította össze. Jelen est repertoárja megoszlott az elsõ részben hallott francia szerzõk (Chambonnières, D'Anglebert, Ennemont Gautier dit "Le Vieux", Louis Couperin) és a koncert második felében szóhoz jutó német (Johann Sebastian Bach) illetve bécsi illetõségû német komponista (Froberger) alkotásai között, Bach kivételével mindvégig a 17. században maradva, azaz fõként a barokk stílusnak a koncertrepertoár által kevéssé méltányolt korábbi szakaszára irányítva a figyelmet.

A mostani találkozás élménye és hangulata nem csupán a gyér (fõként szakmabeli) hallgatóság és a lelkes fogadtatás mozzanatát örökölte az elõzõtõl, de az 1994-es beszámolót fellapozva úgy találtam, Kenneth Gilbert hangszeres teljesítményérõl és elõadói stílusáról szerzett mai benyomásaim is szinte szóról-szóra egyeznek a két évvel korábbiakkal. A mûvész most is abszolút biztosan uralta hangszerét, játékát ezúttal is virtuozitás, színek és karakterek gazdagsága jellemezte. Most is feltûnt, milyen tökéletes otthonossággal tájékozódik a mifelénk alig ismert francia barokk mûfajai és stílusárnyalatai között. Játékának ez alkalommal is egyik fõ élményforrása volt az artikuláció, a ritmizálás könnyed hajlékonysága: ez tette lehetõvé a zavartalan közlekedést dallam és díszítés között - azt az állandó, hullámzó átalakulást, melynek során egyik a másikká, másik az egyikké lényegült minduntalan.

A mostani benyomások azonban abban is egyeztek a korábbiakkal, hogy Kenneth Gilbert elõadásmódja tartózkodónak és némiképp hûvösnek tetszett: mintha szerzõtõl és mûfajtól függetlenül valamiféle sztoikus nyugalom áthatolhatatlan burka vette volna körül. Mindezt nem bírálatként, inkább a pontos jellemzés kedvéért rögzítem: nem vélem hiányosságnak, sõt akár egy teljes elõadói életmû vezéreszméjeként is követhetõnek érzem, ha valaki a személytelenségben találja meg a mûvek közvetítésének számára legrokonszenvesebb módját. Az sem értékítélet, csupán a két hangverseny közötti árnyalatnyi különbség regisztrálása, hogy míg a tartózkodó alapgesztus az elsõ koncerten fokozatosan egy nyíltabb-kitárulkozóbb magatartásnak adta át helyét, addig a mostam vendégszereplésnek a zárt sisakrostély mindvégig fõ jellegzetessége maradt. (November 14. - MTA kongresszusi terme. Rendezõ: Magyarországi Francia Intézet)

Hol van a tavalyi hó? Vagy a tavalyelõtti... Emlékszik az Olvasó a Karajan kontra Berlini Filharmonikusok viszályra? Karmester és zenekar kapcsolatának almája nyilván apránként férgeseden el, ám a dolgokat általánosságban nehéz lehetett kimondani - konkrét ok kellett a harchoz. Mint élõ casus belli lépett színre SABINE MEYER, kinek a zenekar csak erényét volt hajlandó tekintetbe venni: hogy kiváló klarinétos, Karaján pedig csak "bûnét": hogy nõnemû. Márpedig nõ nem klarinétozhat a Berlinieknél - így az idõs Karajan. Márpedig igen - így a Berliniek. S lett harc, melybõl Sabine Meyer gyõztesen került ki, kétszeresen is: egyrészt mert helyén maradhatott, hogy késõbb önszántából mondjon fel, másrészt mert az elhíresült konfliktus többet használt karrierjének, mint tíz menedzser. Mikor a történtek után a mûvésznõ elõször lépett fel Budapesten, a széksorok közt magasfeszültségként cikázott az izgalom kóbor árama: itt áll az a Sabine Meyer, aki miatt a Berliniek szembeszálltak Karajannal...

Második magyarországi vendégszereplése alkalmával a klarinétmûvésznõ repertoárjának egyik gyöngyszemét, Carl Maria von Weber f-moll versenymûvét (op. 73) szólaltatta meg a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR kíséretével, FISCHER IVÁN vezényletével. Játékát hallgatva nem nehéz megérteni, miért lett világsztár, fesztiválok és reprezentatív koncertek megbecsült szólistája. Hangszeres biztonsága megkérdõjelezhetetlen: a klarinét virtuózán és makulátlanul szól kezében. Elõadásmódját a gyors saroktételekben lehengerlõ energia és lobogó indulat jellemezte. Érdekes (számomra nyugtalanító) azonban, hogy - legalábbis e Weber-kompozíció tanúsága szerint - a tûz és lelkesültség a mûvésznõ játékában nem párosul felszabadultsággal és oldottsággal, ellenkezõleg: a két szélsõ tételt mindvégig meghatározta a magánszólam dallamformálásának, ritmizálásának, mi több, hangadásának sajátos feszültsége, már-már görcse, mely Sabine Meyer játékát a nagy hangszeres formátum ellenére némiképp elmerevítette, s mely igazán az Adagio középtételben sem oldódott, akadályozván az éneklõ elõadásmód kialakulását. Csatlakozott ehhez az összhatáshoz, hogy a hangszer hangja, színkészlete is következetesen csak a klarinét megnyilatkozásainak egyik lehetséges fajtájából választott, mindvégig a masculinumot: az erõs, nagy hangot részesítve elõnyben, mellõzve a pianót és a pasztellszíneket. A helyzet iróniája, hogy az ünneplésre válaszul megszólaltatott ráadásban viszont Sabine Meyernek nem volt módja megmutatni, tud-e - ha kíván - ellágyulni, feloldódva énekelni: Stravinsky Három darab szólóklarinétra címû kompozíciójának zárótételében ugyanis éppen az aszimmetrikus ritmusok rángatózó mozgása, szándékolt feszültsége a fõ hatáselem.

Weber versenymûvét a koncerten Liszt és Beethoven egy-egy kompozíciója keretezte: a 2. magyar rapszódia hangszerelt változata (Doppler Ferenc munkája) és az 5. szimfónia.

A rapszódiát az elõadás széles gesztusai és temperamentuma, az építkezés hatásos fokozatossága mellett mindenekelõtt a produkciót következetesen uraló radikális hangzásigény jellemezte: Fischer Iván keze alatt a zenekar magvasán és erõsen, átható tónusban szólalt meg, kivételesen célratörõ karakterizálással. A hangverseny zárószáma után egy ismerõsöm megkérdezte, hogyan tetszett Beethoven 5. szimfóniája ebben az elõadásban. Sehogysem - szaladt ki a számon a válasz, majd nyomban buzgó igyekezettel kezdtem taglalni az elõadás erényeit. Utólag elgondolkodván a mulatságosan fonák helyzeten, arra a következtetésre jutottam, nincs e kettõs vélekedésben semmi rendkívüli. Fischer Iván elsöprõ dinamizmusa, szélsõséges emocionális hullámokat vetõ, rendkívül gazdagon hangsúlyozott elõadása következetesen és magas színvonalon képviselte a mûrõl a köztudatban élõ legendát, a romantika értelmezésmódját kopogtató sorsról és sorssal szembeforduló hõsrõl. Ezen a mûvészi elképzelésen belül a megszólaltatás kitûnõen sikerült: a Liszt-rapszódiában megfigyelt szonoritás-igény végletekig fokozása és ugyanakkor pontos játék jellemezte. Egy másik ízlés a mûnek azokat az elõadásait fogadja nagyobb érdeklõdéssel, melyek a példátlanul népszerû kompozícióhoz kapcsolódó kulturális hagyománynak talán csekélyebb figyelmet szentelve, talán kevésbé démonian és küzdelmesen, de az abszolút zene belsõ összefüggéseit gazdagabban és szervesebben feltárva állítják elénk az Ötödiket. Az ilyen elõadásokban a híres, háromhangos Auftakt nem zuhan rá az ütemsúlyra, hanem ritmikusan pulzál; a nyitótétel nyolcad-zakatolásával (eretnek gondolat:) még némi köny-nyedség is megfér, s ugyanígy nem számít véteknek, ha a zenekari hangzás nem áthatolha-tatlanul tömör, hanem rétegezettség és transzparencia élményét is képes nyújtani. Az ilyen értelmezés persze kevésbé "sors"-szerû, de talán a megszólaltatás egyik lehetséges - és nem is érdektelen - alternatívája. (November 15. - Zeneakadémia. Rendezõ: Budapesti Fesztiválzenekar)

KOMLÓS KATALIN a fortepiano játékosaként sem feledkezik meg tevékenységének két alapvetõ fontosságú területérõl, a zenetudományról és a pedagógiáról. Koncertjeinek közönsége nemcsak zenét hallgat, de az élménnyel együtt mindig új ismeretek birtokába is jut az évente ismétlõdõ hangversenyeken.

Komlós már sok mindenre felhívta hallgatói figyelmét: Philipp Emánuel Bach mûveinek kifogyhatatlan leleményére, meglepõ avantgardizmusaira és nemegyszer szélsõséges expresszivitására; Haydn vagy Mozart életmûvének kevésbé méltányolt darabjaira; a bécsi klasszika közép- és kismestereire, akik köznyelvi szókészletet szolgáltattak Mozart és Haydn mondatainak megismételhetetlen tartalmához. A mostani hangverseny is tartogatott meglepetést. Nagyjából másfél évtizede a zenetörténészek kutatásai s néhány vállalkozó kedvû muzsikus jóvoltából oszlik a tévhit, miszerint a 19. századnak Liszten, Mosonyin és néhány egyéb, ismert szerzõn kívül nem volt magyar zenéje. Azt azonban máig csupán a legszûkebb szakma tartja számon, hogy a bécsi klasszika korában is percegett e hazában lúdtoll kottapapír fölött. Bõ két héttel az Erdõdy Kamarazenekar templomi estje után Komlós Katalin arra figyelmeztetett: ha kevés mûvet hozott is létre és ha az átlagtermést gyarapította is, mindenképpen volt magyarországi bécsi klasszikus zene.

Magyarországi házimuzsika a 18-19. századból - szólt a hangverseny címe. A mûsoron Franz Paul Rigler, Fusz János, Koháry Mária grófnõ és Franz Grill egy-egy kompozíciója szerepelt, mindkét mûsorrészben egy-egy Haydn-darab mint mérce, viszonyítási alap társaságában (ezek kiválasztása is a szerkesztés körültekintését jelezte: az elsõ, a korai G-dúr capriccio, Hob.XVIII, ritkaságnak számít, míg a teljes hangversenyt kicsendítõ Hob XVI: 48-as C-dúr szonáta ismert és kedvelt mû).

Franz Paul Rigler (1747-1796) pozsonyi komponista - Johann Nepomuk Hummel tanára - 1778-as D-dúr szonátájában Komlós Katalin elõadása a világos áttekinthetõséget és a Haydn-hatást hangsúlyozta. Frappánsan válaszolt e mû Allegro assai tempójelzésû harmadik tételére - egy rondóra - Haydn G-dúr capricciója, mely, mint Komlós ismertetõje figyelmeztette a koncert közönségét, címével csak a zsáner területén igazít el, formája valójában variációs tétel és rondó sajátos ötvözete. Az elõadás érvényesítette a mû változatosságát, a zeneszerzõi invenció gazdagságát. Az Albrechtsberger-tanítvány, a Bécsben és Pozsonyban mûködõ Fusz János (1777-1819) négy dala - mint azt szintén az elõadói ismertetõ jelezte - a Rigler-szonátáénál késõbbi idõszakot képvisel: 1813-17 között jelent meg. ZÁDORI MÁRIA karcsú és kristálytiszta szopránjának atmoszférateremtõ ereje és kifejezésben gazdagsága Komlós plasztikus kíséretének elõterében érzékletesen formálta meg Fusz személyében a Schubert-kortárs portréját, megcsendítve a dalok személyes hangját, felvillantva romantikába hajló zenei világát.

A második rész három mûsorszáma közül a két magyar illetõségû kompozíció a programon belül sajátos utalásként is értelmezhetõ volt, mindenesetre határozott asszociációkra adott alkalmat. Koháry Mária grófnõ kéttételes E-dúr szonátája nyitotta e részt: a mû köznyelvi megszólalásmódja, könnyed Liebhaber-fajsúlya után a mûsort záró, szintén kéttételes Haydn-kompozíció, a C-dúr szonáta hallgatásakor nem lehetett nem összehasonlítani egyazon modell két, gyökeresen eltérõ nagyságrendet képviselõ megvalósítását. Ugyancsak érzékeny gondolattársításhoz szolgált lehetõséggel a második rész középpontjában elhangzott Franz Grill-capriccio. A soproni Szluha-család Mozart-kortárs (1756-1792) muzsikusának finoman megmunkált darabja az elsõ részben megszólalt Haydn-capriccióhoz hasonlóan szintén rondó, s akárcsak a Koháry-Haydn mû-párosban, Komlós Katalin játéka ezúttal is alkalmat adott arra, hogy a kor átlagát képviselõ tisztes mesterségbeli teljesítmény és a kivételes egyéniség megnyilatkozása között különbséget tehessünk. (November 16. - Zeneakadémia. Rendezõ: Nemzeti Filharmónia)

A tavalyi évad hegedûs felfedezettje, KELEMEN BARNABÁS stílusok és mûfajok szempontjából egyaránt körüljárható mûvészportré alapanyagául szolgáló estet adott az általam eddig nem hallott, hozzá hasonlóan fiatal zongoramûvész, JOSEP M. COMAJUNCOSAS társaságában. Barokk, klasszika, romantika - szvit, szonáta, szalon-bravúrdarab: e kínálat elég sokszínû és részletgazdag ahhoz, hogy az alapos megismerés feltételeként funkcionáljon, választ adva a kérdésre: jól érezte-e a kritikus pár hónapja, hogy zseniális tehetséget ismert meg a 18 éves mûvész személyében? Álljon ezúttal a mûvelet élén az összegzés: jól érezte (nem mintha a legcsekélyebb mértékben is érdem volna Kelemen Barnabás kvalitásait észrevenni: aki ebben a hegedülésben nem hallja meg a rendkívülit, az felhagyhat a bírálat mesterségével).

A mûsor elsõ részében hallott két kompozíció, Mozart B-dúr szonátája (K. 454) és Beethoven F-dúr, "Tavaszi" szonátája (op. 24) az elõadás szempontjából együtt jellemezhetõ. A Mozart-mû az érett, bécsi korszakból való, azon darabok egyike, melyek nem a zongoraszólamot állítják a figyelem elõterébe, hanem a hegedûnek is méltó játszanivalót kínálnak. Beethoven kompozíciója melléknevéhez híven friss, fiatalos alkotás, tiszta és áttekinthetõ tartalommal, világos formálással. Mindkét opusz több mint repertoárdarab, mindkettõt fenyegeti a sokszor játszott zenéket sújtó sablonos értelmezés veszélye. Kelemen Barnabás elõadásmódjának a hallgatót azonnal megragadó, elsõdleges jellegzetessége volt e két mû megszólaltatásakor az a hamvasán üde, vérpezsdítõn életteli olvasat, mely a tempókat és tételkaraktereket, témaprofilokat és ritmusfordulatokat úgy állítja elénk, olyan keresetlen eredetiséggel, mintha azok a pillanat szülötteként, ott és akkor keletkeznének. Energia, öröm és játékosság áradt a hegedûmûvész muzsikálásából, melyet hallgatva (mint igazán értékes zenélés esetében általában) nem lehetett szétválasztani hangszeres megvalósítást és zenei elképzelést, eszközt és gondolatot. Kelemen Barnabás vonója alatt a szerkezet legapróbb alkotóelemei, a parányi, máskor szinte csupán ritmikailag értelmezett motívumtöredékek is szervesen váltak élõ és lüktetõ zenévé: éneklõ dallammá.

Bach E-dúr partitája (BWV 1006) a mû nagyságrendjéhez illõ elõadásban hangzott el: rugalmas ritmizálással a Prélude-ben, lélegzõ tagolással a Loure-ban, ízes hangsúlyokkal a Gavotte en Rondeau megszólaltatásakor, kecses táncmozdulatokkal a két Menuetben, s végül a két utolsó tétel, a Bourrée és a Gigue megformálásában a népiességet felszínre segítõ élénk temperamentummal. Korszerûnek és mégis a hagyomány áramába kapcsolódónak éreztem a tolmácsolás egészét: Kelemen Barnabás úgy játssza Bachot, hogy érezhetõen a régi, nagy hegedûsök példájából is tanulni kíván, de zenélése a mában gyökerezik, nem tagadja meg a 20. század végét. Elsõ hallásra talán furcsán hat, ha azt állítom, Kelemen Barnabás szonátaestjének legfõbb meglepetését számomra a szalon-bravúrdarab, Pablo de Sarasate Cigánydalok címû sorozata tartogatta. Mégis így alakult, egyrészt nyilván azért, mert ebbõl a zsanérból magam eddig nem hallottam produkciót a fiatal muzsikustól, másrészt azonban azért, mert a teljes hangverseny során e számban szabadult fel elemi erõvel a muzsikálás játékossága és a hangszerrel teremtett érzéki kapcsolat zsigeri öröme. Kelemen Barnabás ellenállhatatlan kedvvel, kópés vidámsággal váltogatta a lassításokat és gyorsításokat, hol a virtuozitás motorját pörgetve fel, hol az andalító széles dallamok tónusának gazdagságában merülve el. Jelen volt ebben az elõadásban a hangszer birtoklása feletti természetes büszkeség, jelen a belefeledkezés és ezzel szinte egyidejûleg a nézõre kacsintó irónia, jelen az észrevétlenül gyeplõt tartó ízlés és arányérzék - és persze ott bujkált a futamok attrakciójában a legemlékezetesebb pódium-pillanatok örök kérdése is: vajon megmondhatná-e bárki is, ki boldogabb a megszólaló hangok hallatán, aki játssza vagy aki hallgatja õket?

Kelemen Barnabás partnere, Josep M. Comajuncosas kvalitásait a koncert kezdetén alábecsültem, hamarosan rájöttem azonban, hogy teljesítményének a helyszínen rendelkezésre álló zongora lehetõségei szabtak kényszerû korlátokat. A hangszer nem vált csengõ hangú, éneklõ instrumentummá kezei alatt, ám a szonátákban és a Sarasate-ciklusban tapasztalt sok pontos és figyelmes megmozdulása jó kamaramuzsikusként mutatta be a fiatal mûvészt, aki önálló számában (Liszt: Paolai Szent Ferenc a hullámokon) biztos technikai tudású, hangulatteremtõ szólistának bizonyult. (November 17. - Óbudai Társaskör. Rendezõ: Óbudai Társaskör)

A Magyar Rádió zenei versenygyõzteseinek jubileumi koncertsorozatában BALOGH JÓZSEF klarinétmûvész az 1988-as fúvósverseny kategóriagyõzteseként lépett fel a DANUBIUS VONÓSNÉGYES (KOPPÁNDI JENÕ, MIKLÓS ADÉL, NAGY ENIKÕ, RIBLI ILONA), valamint GÁBOR JÓZSEF zongoramûvész közremûködésével. Mûsora a megszokottat az ismeretlennel ideális arányban vegyítõ hangversenyprogram iskolapéldájaként szolgálhat.

Az est nyitószámát, Charles-Simon Catel (1773-1830) d-moll klarinétnégyesét, melyben a mûvész partnere Miklós Adél, Nagy Enikõ és Ribli Ilona volt, magam eddig nem ismertem. A mû kiegyensúlyozott elõadásban szólalt meg, érvényesítve a kompozíció klasszikus nyugalmát, nyitótételének dallamos alapkarakterét, a lassú tétel melankóliáját, és - különösen hatásosan - a táncos lejtésû finálé parasztos ízeit. Mozart A-dúr klarinétötöse (K. 581) abszolút repertoárdarab: a mû ismert portréjához az elõadás, úgy ítéltem meg, nem járult hozzá új vonásokkal, ám lehetõséget kínált Balogh Józsefnek, hogy hangszerén lágy, éneklõ hangon játsszék, sok pasztellszínnel és pianóval, lekerekített ritmusokkal. Tetszett a nyitótétel és a Larghetto meghittsége, a Menüett visszafogottsága és a finálé sok jól eltalált hangsúlya - a Danubius Vonósnégyes tagjaitól azonban csiszoltabb hangzást, tisztább intonációt vártam volna.

Beethoven op. 11-es B-dúr triójának elõadását (a klarinétmûvész e kompozícióban Gábor Józseffel és Ribli Ilonával játszott együtt) fordulatos, kontrasztgazdag karakterizálás, a korai mû játékosságát kiaknázó értelmezés jellemezte. Végül a hangverseny zárószámaként igazi ritkaság szólalt meg: Prokofjev Nyitány zsidó témákra címû darabját nemcsak azért volt szerencsés (a kezdõfunkciót sugalló mûfaji címke ellenére) a koncert fináléjaként elõadni, mert a klarinétot, zongorát és vonósnégyest foglalkoztató opuszban a teljes est muzsikusgárdája pódiumra léphetett, de kiváltképp azért, mert az egzotikus dallam-világú mû hangvétele a könnyedség, a szórakoztató zene felé gravitált. A zsidó folklórról csupán néhány felvétel futólagos meghallgatása alapján rendelkezem meglehetõsen felületes ismeretekkel, a mû színeit, ritmusait, a fanyar klarinétdallamok sugallta hangulatot érzékelve azonban úgy gondoltam, Prokofjevnek ismernie kellett azt a zenei világot, melyet klezmermuzsikaként tartanak számon, s amely manapság, különféle együttesek tevékenysége révén Magyarországon is kezd divatba jönni (a klezmerekrõl és repertoárjukról az érdeklõdõ a Muzsika 1993/9. számában a téma szakértõje, Borgó András tollából olvashatott tanulmányt: "Pharao barna ivadékai" és a klezmorim). Nos, ha a tájékozatlan kritikus csupán sejtésére hagyatkozva fogalmaz meg magában feltételezést, ritkán kap oly gyors s oly közvetlen megerõsítést, mint magam e koncert hallgatásakor. A Prokofjev-mû kitûnõ elõadását fogadó tapsokra válaszul Balogh József a mikrofonhoz lépve csupán egyetlen szóval konferálta be a ráadást: Klezmer. Saját kompozíciójú szólódarabját játszotta: atmoszférájával, abszolút hitelesnek ható dallamfordulataival, jellegzetes "elcsukló" élõkéivel és nélkülözhetetlen fanyar klarinétszíneivel a tétel a stílus elmélyült ismeretére engedett következtetni. (November 18. - Magyar Rádió Márványterme. Rendezõ: Magyar Rádió)

SZILVAY CSABA és SZILVAY GÉZA, a budapesti Zeneakadémia hajdani neveltjei éppen negyedszázada élnek és dolgoznak Finnországban, a Sibelius Akadémia tanáraiként. Egy évvel letelepedésük után, 1972-ben alapították - és azóta is vezetik - a HELSINKI VONÓSOK együttesét, azt az ifjúsági zenekart, mely a Sibelius Akadémia 12-23 éves növendékeinek rotációs mûhelye, s mely az elmúlt két és fél évtizedben Finnország egyik legismertebb zenei exportcikkévé vált. Magyarországon a Helsinki Vonósok eddig háromszor: 1974-ben, 1981-ben és 1992-ben hangversenyeztek -mostani vendégszereplésük a millecentenárium eseményeihez kapcsolódott.

A mûsor elsõ részét Szilvay Géza, a másodikat Szilvay Csaba vezényelte. Nyitószámként Szokolay Sándor 137. opusza szólalt meg: Magyar concerto grosso vonósokra és csembalóra. Háromtételes mûvét (Rapszódia - Canto pietoso - Capriccio) a szerzõ a magyar honfoglalás 1100 éves jubileumának tiszteletére írta és a Helsinki Vonósoknak ajánlotta. Szilvay Géza energikus vezényletével az együttes fiataljai kitûnõen helytálltak a nehéz partitúra megszólaltatásakor: nemcsak a mû hangzásigényének feleltek meg és virtuózán játszottak, de a kompozíció egymáshoz illeszkedõ (olykor egymásra rétegzõdõ) stílus- és karakterjegyeit is érzékeltették. Szóhoz jutottak a Magyar concerto grosso bartókos allúziói éppúgy, mint népies mozzanatai, a romantikus visszatekintés értelmében historizáló jellegzetességei éppúgy, mint a választott mûfaj hagyományaira utaló barokkos elemei, élénk és hangsúlygazdag ritmusai. (Megjegyzéseimet nem a mû, csupán az elõadás kritikájának szántam, a Szokolay-concerto recenzióját a 41-42. oldalon, Porrectus cikkében találja az olvasó.)

Haydn D-dúr csellóversenyének (Hob. VIIb:2) szólistájaként MARKO YLÖNEN lépett pódiumra. Tiszta intonációval, alakítható hangon, érzékeny tagolással játszotta szólamát, melyhez a zenekar gondos kidolgozású, világos tónusú kísérettel csatlakozott, ám a teljes kompozíció mindhárom tételét beárnyékolta a vértelenül lomha tempók sora: ebben a különös, "benyugtatózott" változatban a Haydn versenymû hosszadalmas, fárasztó benyomást keltett.

A második rész karmesterének, Szilvay Csabának is jutott kortárs darab: a finn új zene nemrég elhunyt jelese, Jonas Kokkonen (1921-1996) hattyúdala, a "Tükör által..." -metamorfózisok vonósokra és csembalóra címû kompozíció. A koncert hihetetlen stiláris és helyesírási közönyrõl tanúskodó mûsorfüzelében talált címet önhatalmúlag javítottam: "Tükrön keresztül..." - ez állt a kiadványban a mû címeként. Mivel az ismertetõ a darabot bibliai ihletésûnek nevezte, bizonyosra veszem, hogy a Korinthusbeliekhez írt elsõ Szent Pál-levél nevezetes részletérõl (13,12) van szó, márpedig az a Károli-féle "Tükör által homályosan" fordításban vált a magyar kultúra részévé. Kokkonen mûve rendkívül érzékenyen bánik a vonóshangzás színvilágával, azzal a lehetõséggel, melyet a különféle árnyalatok és foltok egymásba-mosódása, át-tûnése kínál, s persze a kompozíció kontrasztanyagként erõteljes ritmikájú, markáns részleteket is felsorakoztat. Egy ideig élénk érdeklõdéssel hallgattam a darabot, késõbb azonban mindinkább az a benyomásom erõsödött fel, hogy a szerzõ túlírta a kompozíciót, mely végül már csak lazán egymás mellé helyezett karakterképek felsorolásának tetszett. (Csembalón közremûködött JONTE KNIF.)

Pompás együttes a Helsinki Vonósok csapata. Igyekezetük és igényességük, tartalmas hangjuk, pontos játékuk és lelkesedésük valamennyi mûsorszámot ünneplõbe öltöztette, de különösen hatásosan érvényesült mindez a programot záró, igazi romantikus ziccerdarab, Dvořak öttételes E-dúr szerenádja esetében. A vonós kamarazenekarok e sikert garantáló slágere Szilvay Csaba vezényletével aprólékos kidolgozásban, minden részletre-rezdülésre érzékeny megfogalmazásban szólalt meg. Az én ízlésemnek ugyan ez az értelmezés kissé túlfeszített—túlkarikírozott, hatásra-kihegyezett volt, ám a közönség soraiban tagadhatatlanul lelkes tetszést aratott. (November 20. - Zeneakadémia. Rendezõ: Nemzeti Filharmónia)

Kenneth GilbertSabine MeyerA Helsinki Vonósokat Szilvay Csaba vezényli Felvégi Andrea felvételei