A magyar zenei elõadómûvészet egyik kényes, de szõnyeg alá aligha söpörhetõ kérdése, hogy a szakma éppen kit tart a Bartók-vonósnégyesek magyar tolmácsolása soros .nagykövetének" - ha ugyan van konszenzus. A magyar kvartettjáték hagyományosan magas színvonala következtében ez különleges rang: igen erõs versenyhelyzetben mutatja meg, hogy az élvonalban vagyunk-e még, s tõlünk indulnak-e új utak a "hat Bartók" még tökéletesebb tolmácsolásához. Ebben a kérdésben rendszerint nem az állami kitüntetés, a külföldi felkérések és az eladott hanglemezek száma a legdöntõbb, sõt talán nem is a közönségsiker. A szakma a felszálló ágban lévõ fiatal együtteseket figyeli, akkor is, ha pillanatnyilag még nem jobbak, mint mellettük a nagyok. Egyébként a legközvetlenebbül érintettek, a befutott magyar vonósnégyes-társaságok esetleg nem is értenek egyet az új "nagykövetek" favorizálásával. Miért is tennék? Védik a maguk világszerte sikert arató Bartók-játékát, és nem látják mûvészi indokát a még újabb Bartók-felfogás szakmai berkekbõl jövõ kolportálásának. Az én korosztályom tanúja lehetett néhány jelképes trónfosztásnak, és egyik sem volt mentes kisebb-nagyobb pár-toskodásoktól. Hogy csak a csúcsokat említsem: ahogyan a stílusteremtõ Tátrai Vonósnégyest az 1970-es években Bartókban felülmúlta a Bartók Vonósnégyes sikerszériája; ahogyan mellettük a fiatal Takács Kvartett Bartók-játéka a 80-as években világsiker lett; ahogyan most, a 90-es évek közepén a Keller Vonósnégyes Bartókja kerül reflektorfénybe.

A hanglemezfelvétel ebben a magasrendû mûvészi presztízs-versenyben egyszerre jó és rossz, mindenesetre nélkülözhetetlen. Ha van friss lemez, megtöbbszörözõdik az esélye a külföldi meghívásoknak; a turnék alatt azután valóban beérhet a "hat Bartók" új interpretációja. Boldog idõk voltak azok, amikor a sorrend fordított volt: elõbb lett világhírû egy Bartók-értelmezés, és csak ennek hozadékaként került sor a lemezfelvételre - hadd emlékeztessek a Magyar Vonósnégyes 196l-es DGG lemezére. És boldog idõk voltak azok, amikor a Bartók-kvartettek egy-egy kimagasló interpretációja megérhette, hogy a mûvészi fejlõdés stádiumait, az új tag belépésével részben módosuló stílust ismételten lemezre rögzítette ugyanaz a világcég - a Juilliard Quartet három komplett Bartók-felvétele ennek legtanulságosabb példája. (Egyebek között azért dokumentumértékû, mert kitetszik, a lemezfelvétel hangzásideálja az LP-korszak kezdete óta éppúgy megszenvedte a divatokat, mint maga az interpretáció. A szemtanúk tudják ugyan, hogy a Juilliard Quartet soha nem játszott olyan "szárazon" és analitikusan, mint azt legelsõ Columbia-felvételük mutatja, egy sor fiatal kvartett-társaság mégis annak a klinikailag precíz Bartók-játéknak bûvöletében alakította ki 1960 táján a maga elõadását.) A komplett Bartók-lemezbejátszás egyben kétélû fegyver. Jó néhány olyan kvartett-társaság köti le rangos világcégek katalógusában a Bartók-repertoárra jutó helyet, amely turnéin végül is nem tudja megismételni a stúdió körülményei között kreált optimális elõadást.

A "hat Bartók" stílusalapozó lemezfelvétele, ez nálunk már hagyomány, nem csak a négy ambiciózus mûvész, hanem a fiatal együttes mellett bábáskodó kamarazene-tanárok, tanácsadók életében is a nagy kihívás pillanata. A kamarazene-oktatásban Weiner Leó babérjaira törõ Mihály András számára a Bartók Vonósnégyessel való munka, a maga ideáinak sugallata-kipróbálása presztízskérdés volt, és bizonyos fokig arculatot adott annak az interpretációnak. A Takács Vonósnégyes felfogásának formálódásában meghatározó volt, hogy õk -felismerve a modern kvartettezés számukra nem rokonszenves világstílusának problémáit - másutt keresték az interpretáció megújításának lehetõségét: az itthoni tanulmányok után, tapasztalatokat szerezve az Amadeus Quartet mellett, végül is a Magyar Vonósnégyes stílusát meghatározó Székely Zoltán segítségével építették fel a maguk Bartókját. A Keller Vonósnégyes körül, legalábbis a stílusépítés korábbi fázisában, sokan bábáskodtak. Nevüket, bár némelyikük ihletése a kvartett játékában szerintem máig kitapintható, azért nem említem, mert maga az együttes a CD-album kísérõfüzetében végül csupán két autoritásra hivatkozik: Rados Ferencnek mondanak köszönetet, és Végh Sándortól kaptak ajánló sorokkal felérõ bevezetést. Ez a két név szakmai berkekben ma alkalmasint a legjobb ajánlólevél. Radosról, a kamarazene-tanárról felsõfokon beszélnek az itt tanult külföldiek; Végh Sándort pedig, részint egykori híres Bartók-kvartettezéseire emlékezve, részint ma jobban ismert tanári és betanító-dirigáló tevékenységének köszönhetõen, az abszolút "guru" aurája veszi körül. (A lemez stúdiómunkája egyébként 1993 novembere és 1994 decembere között Párizsban zajlott; a francia Erato cég 1995-ös dátummal jelentette meg az albumot, Wilheim András szövegével.)

A "nagykövet"-misszió természetesen a világszínpadon zajlik, nem mindig kedvezõ (és ritkán igazságos) feltételek között. Diákkorom óta figyelem a Bartók-vonósnégyesek interpretációjában megmutatkozó irányzatokat, részint kutatom is az idevágó tényanyagot. Korábban sem rejtettem véka alá azt a véleményt, ha kisebbségben lennék is vele, hogy a Bartók-interpretációnak nem kedvez a nagyjából Heifetz óta kitapintható "nagytermi" vonósjáték szakadatlan fejlõdése (?), és egyenesen ártalmas a szólista típusú hangideál elhatalmasodása a modern kvartettezésben. Azt is látni vélem, hogy a meghatározó pillanatokban néhány körülmény a legjobb hagyomány érvényesülése ellen munkált. (Például elõbb jelentek meg a Juilliard Quartet Bartók-lemezei és befolyásolták a maguk lebilincselõen briliáns játékstílusával a kvartettezés következõ generációját, mint a Magyar Vonósnégyes vitathatatlanul autentikusabb stílust rögzítõ Bartók-felvételei.) A Bartók-notáció vizsgálata alapján még azt is meg merem kockáztatni -noha ezzel valószínûleg fejemre hívom sok jeles kollégám haragját -, hogy néhány döntõ ponton a Székely-tanította hagyomány közelebb áll Bartók intencióihoz, mint a Végh-értelmezés (ilyen például a tenuto komplex kérdése).

Ami a Bartók-kvartettek elõadásának nemzetközi színterét illeti, és azt, hogy a magyarországi Bartók-játék milyen mértékig tud beleszólni a világstílus alakulásába, ne legyenek különösebb illúzióink. Rettenetesen erõs a kvartettjáték pillanatnyi "main stream"-jének kisugárzása. A fiatal kvartett-társaság talán elmegy a kútfõkhöz, a hagyomány letéteményeseihez (Végh, Székely, a budapesti Zeneakadémia, a szombathelyi Bartók Szeminárium stb.), de ha

szeletet akar magának a nemzetközi kvartettezés tortájából, abban a stílusban kell kiválóságát bizonyítania, amit a legsikeresebbek mûvelnek. Ebben a tekintetben nyilvánvalóan van fõáram - a csúcson lévõ Juilliard, Guarneri, Tokyo és az újabb sztár-kvartettek, amelyeknek mellesleg mindegyike játssza a komplett Bartókot is, legalábbis lemezre játszotta. (A Lindsey Quartet Bartók-értelmezése, hogy csak egyet említsek azok közül a nem magyar, de magyar mestereknél pallérozódott fiatalabb együttesek közül, akik megpróbáltak ellenállni a világdivatnak, részben ezért marginalizálódott.) A szakmai elfogadást, egy interpretáció modellé válását persze nagyon nehéz bizonyítani, mert nincsenek abszolút mutatók. Inkább csak benyomásainkat összegezhetjük, amelyeket külföldi hangversenytermek reagálását figyelve, a céh nemzetközi tekintélyeivel beszélgetve alakítunk ki magunkban. Én úgy gondolom, hogy a Magyar és a (korábbi) Végh Kvartett aranykorát követõ évtizedekben az itthonról jöttek közül csupán a Takács Kvartettnek sikerült a Bartók-interpretációban olyan új stílust pódiumra vinnie, amely nem csak sikeres (végtére a Bartók Vonósnégyes is igazán jelentõs sikereket aratott külföldön!), hanem valóban kisugárzik az egyetemes Bartók kvartett-játékra. Amelyet, bár sok vonatkozásban más (változatosabb, árnyaltabb, és fõleg kockázatosabb), mint az 1980-as évek eleji uralkodó játékmódok voltak, Bartókra vonatkozóan elfogadtak és bizonyos idiomatikus elemeit ma is elleshetõnek-leutánozhatónak vélik. Ebben, úgy gondolom, az összeszövetkezett négy magyar muzsikus óriási el-szánásán és munkáján túl meghatározó jelentõségû volt Takács-Nagy Gábor kivételes intelligenciája - a kottakép mögé látni akaró kíváncsiság, tanulni vágyás, nyitottság olyan foka, amit csak nagy kamaramuzsikusoknál tapasztalunk. Egy kvartettet egy ponton túl már nem lehet coacholni, maga érleli be stílusát. Azonban az a Takács Kvartett már a múlté. Most a Keller Vonósnégyes a trónkövetelõ, élvezve a fiatal-párti zenésztársadalom jelentõs részének bizalmát. Nagyon jó, hogy a Bartók emlékévre elkészült velük a "hat Bartók" lemezfelvétele és hogy ezt világcég terjeszti. Jelentõs mûvészi teljesítmény pillanatfelvétele, számos olyan mozzanattal, amelyrõl büszkén mondhatják: így talán soha nem szólalt még meg ez vagy az a részlet. Tucatszám sorolhatnék ilyen pillanatokat: eljátszhatatlannak mondott Bartók metronóm-számokról derül ki megvalósíthatók (néha még a gyorsabb tempónak sincs náluk akadálya, mint például a 2. vonósnégyes II. tétel-végi Prestissimójában); megannyi gyors-tempóbeli, igazán bonyolult textúra valóban követhetõvé-transzparenssé válik (3-4-5. vonósnégyes); olyan menetek kapnak rubato, vagy legalábbis agitatív-gesztikuláló értelmezést, amelyekrõl azelõtt legfeljebb egy-egy Kurtág-órán lehetett hallani; néhány lírai hang egészen megejtõen szép és új. Bartókos a stílusoknak az a sokfélesége, amely az 1. vonósnégyes csodálatosan változatos és ihletett késõromantikus hangjaitól egyrészt a 4-5. vonósnégyes "kemény" fogalmazásának, másrészt a 2. és 6. kvartett melegen éneklõ stílusának végletei felé feltárulkozik. Ez nem laboratóriumban elkülönített homogén Bartókhang (mint egyik-másik külföldi együttes Bartók-interpretációja), hanem "élet", kiteljesedett élet. Vagyis a nyereség számottevõ.

Örömöm azonban nem teljes. A bíráló megjegyzések elõtt jó volna persze, ha szétválaszthatnánk a voltaképpeni interpretáció, illetve a médium-szülte forma gyengeségeit. Hangverseny-emlékeim alapján gyanítom, hogy a párizsi stúdióban esetenként olyan bejátszásokra-részletekre voksolhatott a kezelõgombok mögött ülõ, a céget képviselõ szakember, amelyeket külön-külön talán a legjobbnak ítéltek, de így egybegyúrva nem adják vissza a Keller Kvartett elõadásának azt a vivõerejét, amelyet az is készséggel elismer, aki nem tartozik muzsikus habitusuk, zenei ízlésük feltétlen hívei közé. Maga a technikai megvalósítás egy-egy ponton egyenetlen színvonalú - és itt most nem a Juilliard Kvartettféle kontrollált virtuozitás a mércém, hanem egyszerûen az együtt-játék kisebb-nagyobb pontatlanságaira, az elnagyoltan játszott passzázsokra, nem egészen tiszta oktáv-menetekre gondolok -, ami azért sajnálatos, mert játéktechnikailag ma már úgyszólván minden külföldi "hat Bartók" bejátszás szinte makulátlan. (Kontrollként alkalmanként Kellerék új lemeze mellé tettem az Emerson String Quartet 1988-as CD-jét, amely a DGG-nél jelent meg.)

Elõadásuk másik irritáló eleme az erõs vibrato felesleges túltengése - bár megtartják egy sor tradicionális non vibrato Bartók-állás gyönyörûen sima hangjait. Ezt a hektikus vibrálást hangversenyeikrõl is ismerjük, és a prímhegedûs viszi el a pálmát. (Ha lehet is valami igazság abban, amit egy interjúban Keller András említ, hogy tudniillik nehéz az õ kezében lévõ hegedûn igazán szép hangot produkálni, mára annyira rászokott a túlvibrálásra, hogy az egyáltalán nem expressivo menetekben sem fogja vissza magát.) A "szép" hang produkálása ragályos: Kellerék elõadásában némely részlet egyenesen fárasztóvá válik azáltal, hogy egymással vetekszik a négy játékos a még melegebb, még kiemelkedõbb hang produkálásában. (A quatuor dialogué 18. század-végi repertoárját juttatja eszembe ez a fõként fiatal vonósnégyesekre jellemzõ habitus, ahogyan egymást inspirálják, és közben néha "lemuzsikálják" a pódiumról - gyenge mûveket talán feldob az ilyen elõadás, Haydnnak, Beethovennek, Bartóknak inkább árt.) A szólamok belsõ arányait illetõen egy apró megjegyzés: a cselló szólam, számos remeklés ellenére, több ponton kevés vagy nem eléggé intenzív.

Ha kottapéldás recenziót írnék, néhány részletrõl elmondanám, rossz olvasatot választottak, vagy rossz tanácsot kaptak. A 4. vonósnégyes fináléját indító, erõsen szaggatott akkordjáték éppúgy korunkbeli modorosság, mint az 5. vonósnégyes I. tételében az átvezetõ téma sempre f ugráló figurájának ezzel a vonás-féleséggel létrehozott csattogása, Bartók nem ezt akarta. (A Székely Zoltán hiteles visszaemlékezéseit összefoglaló, nemrégiben megjelent kötetben egyebek között ezekkel az állásokkal kapcsolatban is elolvasható az, amit a profi muzsikusnak feltétlenül tudnia kell.) A bírálat legsúlyosabb állítása azonban nem egy-egy részletre vonatkozik, hanem az elõadás kohézióját, meggyõzõ erejét, eredetiségét érinti - és a mérce természetesen a csillagos ég, végtére e pillanatban a Keller Kvartett kezébe adatott a marsallbot. Némi leegyszerûsítéssel azt mondhatom: az executio kiváló, de kevés az inventio. Nagyon alapos betanítás-betanulás eredményeként minden lényeges részletrõl van elképzelésük és azt szinte fárasztó sûrítéssel adják elõ, ugyanakkor hiányzik az igazán nagyformátumú és eredeti szellemi teljesítmény szüntelen jelenléte. A bonyolult tételformáknak nincs természetes lélegzése, az anyag nem artikulálja magát, nagy tetõpontok számos tételben nem képesek megrendítõ erõvel megszólalni.

Bartók nagyobb és mélyebb világ, mint amit az új CD-lenyomat végsõ soron felmutatni képes. Ha ez lenne korunk Bartókja, én megmaradok a tegnap, sõt a lemeztechnikai régmúlt értelmezésénél, például a Takács Kvartettnél, vagy a Magyar Vonósnégyesnél.