Axel Mehrle német kereskedõ és újságíró fiatalsága óta szenvedélyes zenebarát. Müncheni és salzburgi koncertek, operaelõadások elmaradhatatlan látogatójaként többek közt olyan világhírû mûvészeket sorolhatott (vagy sorolhat ma is) ismerõsei közé, mint Wolfgang Sawallisch, Dietrich Fischer-Dieskau, Karl Richter. Beszélgetéseik során mind gyakrabban fogalmazódott meg a megismételhetetlen megõrzésének vágya: bárcsak hazavihetnék magukkal egy-egy emlékezetes hangverseny, operaprodukció, színházi elõadás hang- (újabban videó-) felvételét, hogy az élmény ne csak emlékeikben éljen tovább, hanem bármikor felidézhetõ legyen. A 70-es évek közepén Mehrle és mûvészbarátai sokat vitatkoztak arról is, vajon milyen - a nagy cégek katalógusaiból hiányzó - zenemûveket rögzítenének lemezre, ha önálló kiadóval rendelkeznének. A vágy: felidézni a múltat, megõrizni a jelent és kielégíteni a rajongva tisztelt barátok mûvészi ambícióit, nem hagyta nyugodni Mehrlét, aki 1979-ben megalakította saját kiadóját, 1980-ban pedig elkészítette elsõ lemezét: a müncheni Staatsoper Leonore- elõadásának élõ felvételét, melyet 1981-ben Richard Strauss Arabellája követett, a címszerepben Margaret Price-szal, Wolfgang Sawallisch vezényletével.

Ezek az elsõ felvételek az EMI és az RCA megbízásából készültek, Mehrle azonban egyre nehezebben viselte azt a nyomást, melyet a mûsor kialakításában a "nagyok" kényszerítettek rá, ezért a vállalatot némiképp átszervezve, 1982-tõl önállóan, Orfeo márkanévvel jelent meg kiadványaival a piacon. A vállalkozás sikerét bizonyítja: az alapítást követõ harmadik évben, 1983-ban már hetven lemezre bõvült az Orfeo felvételeinek száma.

A cég eleinte - az eredeti tervekkel ellentétben - fõként stúdió-produkciókkal jelentkezett. Az alapító szándékai szerint az Orfeo -amely az évek során GmbH-vá, azaz kft.-vé alakult, s Mehrle helyét több tulajdonos és 3 fõnyi ügyvezetõ igazgatóság vette át - hangsúlyosan bajor illetve német kiadó, s ez mind a repertoár kínálatában, mind az elõadómûvészek kiválasztásában megmutatkozik. A cég soha nem akart a mindenes szerepében tetszelegni: a megjelent lemezek között kezdetben túlsúlyban volt a vokális muzsika; a közönség érdeklõdését követve kezdtek el zenekari mûveket is rögzíteni, kamarazenei felvételek pedig ma is csak elvétve találhatók a katalógusban. Ami a stíluskorszakokat illeti: a klasszika és a romantika mellett századunk zenéje, ezen belül is elsõsorban a kortárs német komponisták darabjai állnak a szerkesztõk figyelmének középpontjában.

Az Orfeo mûsorában nincsenek sorozatok vagy összkiadások, a társaság a mai napig hiányokra, a kínálatban mutatkozó hézagokra, különlegességekre összpontosít. Szokásuk az is, hogy senkivel sem kötnek kizárólagos szerzõdést, mégis szoros, állandó a kapcsolat a kiadóhoz gondolkodásmódban és ízlésben közel álló mûvészekkel, akiknek, ha csak tehetik, szívesen teljesítik kívánságait.

Mehrle vágya - megállítani a múló pillanatot - 1984-ben vált valóra, amikor megjelent a piacon a történeti hangdokumentumok közreadását jelzõ Orfeo d'Or címke. Az elsõ - ma már legendás hírû - produkció Carlos Kleiber egy 1982-es hangversenyén készült felvétel, melyen a karmester a Bajor Állami Zenekar élén Beethoven 4. szimfóniáját vezényli. A szerkesztõk örömére mind a bajor, mind az osztrák rádió hangarchívuma szinte kimeríthetetlen kincsesháznak bizonyult, s egészen 1944/45-ig (a Schneiderhan-kvartett Beethoven-koncertjéig) visszanyúlva egymás után váltak - CD változatban - ismét hallhatóvá az '50-es, '60-as, 70-es évek jelentõs bécsi és müncheni hangversenyei Széli György, Igor Stravinsky, Dimitri Mitropoulos, Hermann Scherchen, Ormándy Jenõ, Ferdinand Leitner, Clemens Krauss, Otto Klemperer, Josef Krips, a fiatal Herbert von Karajan, Fricsay Ferenc, Wilhelm Furtwängler, Hans Knappertsbusch, Ernest Ansermet és sok más, ma már legendává vált elõadó tolmácsolásában.

Az Orfeo d'Or kiadványai néhány évvel ezelõtt új fejezettel, újabb hangdokumentumsorozattal bõvültek. A Festspieldokumente a hetvenéves Salzburgi Ünnepi Játékok legnagyszerûbb produkcióit eleveníti fel. A salzburgi rendezvények nagy részét mind a benne résztvevõ mûvészek, mind a közönség egyedinek tartja. Az akusztikai dokumentáció e felejthetetlen elõadásokat hitelesen, az utókor számára is élvezhetõén tudta megõrizni. Az Osztrák Rádió több mint fél évszázada közvetíti a világ rádióhallgatóinak a Fesztivál eseményeit, s a rádiófelvételekbõl az évek során Salzburgban egyedülálló archívum jött létre. Az Ünnepi Játékok vezetõsége 1992-ben a lemeztársaságok számára hozzáférhetõvé tette ezt a páratlan hangdokumentációs gyûjteményt, s ezzel új fejezet kezdõdött a Fesztivál történetében. A reprodukció és a terjesztés jogaiért természetesen sok cég versenyez. Az Orfeo - részben az Orfeo d'Or sorozat már jól bevezetett és a zenerajongók által keresett kiadványainak köszönhetõen - az elsõ pillanattól kezdve igen eredményesen vesz részt e nemes konkurencia-harcban. Az Osztrák Rádió eredeti hangszalagjait használják fel, s gondos mûvészi és technikai elõkészítõ munka után digitális hanghordozókra írják át azokat. A Festspieldokumente eddig megjelent lemezei, illetve a rajtuk hallható, szendergésükbõl felébresztett operai elõadások és hangversenyek minden várakozást felülmúló mûvészi, közönség- és - nem utolsó sorban - üzleti sikert arattak.

Az Orfeo d'Or másik, szintén kimeríthetetlennek tûnõ hanganyag-gyûjteménye: a német operajátszás legjobb hagyományait õrzõ müncheni Bayerische Staatsoper elõadásainak felvételei. A szakemberek szerint e színház minden produkciója egyedi interpretáció, mely az elõadó és közönség számára egyaránt a múló pillanat, az elillanó varázslat hangulatát jelenti. A korszerû technika tehát a müncheni operatörténet harminc évének néhány emlékezetes pillanatát kelti új életre.

Idõrendben a Bayerische Staatsoper Live sorozat az 1951-es müncheni Operafesztivál Joseph Keilbeith-dirigálta és Georg Hartmann rendezte Salome-elõadásával indul, a fõbb szerepekben olyan énekesekkel, mint Max Lorenz, Inge Borkh és Hans Hotter.

A Prinzregententheaterbõl az opera társulata 1963-ban költözött új otthonába, a Nationaltheaterbe; ebbõl az idõbõl származik Werner Egk Eljegyzés Santo Domingoban címû operájának Günther Rennert-rendezte felvétele, a fõbb szerepekben Evelyn Learrel és Firtz Wunderlichhel. A sorozat jóvoltából újból élvezhetjük August Everding 1965-bõl származó elsõ müncheni operarendezését, Verdi Traviatáját Teresa Stratasszal, Fritz Wunderlichhel, Hermann Prey-el és Brigitte Fassbaenderrel (vezényel: Giuseppe Patané). E lemezek valódi ízét, különleges értékét az adja meg, hogy a szó szoros értelmében történeti dokumentumok, hiszen élõ elõadásokat rögzítenek - a hanganyag egyetlen perce sem készült az újrafelidézés szándékával: valamennyi felvétel rádióközvetítésekbõl, archívumok mélyérõl került elõ.

Christíane Delank asszony, az Orfeo háromtagú vezetõségének egyik tagja budapesti találkozásunk során természetesen szívesen beszélt a cég hagyományos kiadói tevékenységérõl is. A katalógus évente 30-35 felvétellel bõvül, s miután a kockázat jelentõs, egy-egy új kiadványt elõször mindössze 1500-2000 példányban dobnak piacra. Ha az érdeklõdés, a vásárlási kedv indokolja, akár azonnal is lehetõség van a szinte korlátlan példányszámú újranyomásra. A kiadói tevékenység gerincét alkotó Orfeo d'Or lemezek mellett elsõsorban a céghez közel álló mûvészek által ajánlott programokat igyekeznek megvalósítani, de természetesen a vezetõség is készít felvételi terveket. Delank asszony példaként említi azt a kooperációt, mely a Cseh Filharmonikusok és az Orfeo között jött létre, Janáček lemezen eddig hozzáférhetetlen mûveinek kiadására. A különlegességeket gyûjtõ zenebarátok nyilván kíváncsian várják Leoncavallo Bohéméletének, vagy Wagner Tündérek címû operájának a közeljövõben várható megjelenését is.

Amikor pénzügyi témákra terelõdött a szó, Christiane Delank annak a meggyõzõdésének adott hangot, hogy ma a klasszikusokat forgalmazó lemezpiacon elsõsorban a kis cégek tudnak megélni, azok a vállalkozások, amelyek költségfaló ingatlanok, stúdiók és nem utolsósorban túlméretezett személyzet nélkül, más intézmények - az õ esetükben a Bajor rádió, Süd-, az Ost- és a Norddeutsche Rundfunk - technikai berendezéseit használva speciális, de fizetõképes keresletet tudnak kielégíteni. Bizonyos esetekben - különösen, amikor fiatal mûvészeket kívánnak elindítani a pályán - még így is szükségük van szponzorok (bankok, nagy német és multinacionális cégek) segítségére, támogatására; Németországban azonban ma már szerencsére a kulturális mecenatúrát a társadalom elvárja a sikeres vállalatoktól.

Melyek az Orfeo további tervei? Delank asszony a salzburgi kiadványok folytatását említi (a Fesztivál vezetõsége jelöli ki, hogy a meglévõ rádiófelvételek mely darabjait kívánja a továbbiakban nyilvánosság elé tárni), s várhatók a Bajor Rádió archívumából származó újabb zenei csemegék is - ebbe a válogatásba az Orfeo vezetõinek több beleszólási joguk van. A Janáček-kiadványok mellett készülnek megjelentetni a cseh nemzeti romantika - elsõsorban Smetana - azon mûveit is, melyek a Supraphonnál nem láttak napvilágot, vagy ha igen, nem méltó mûvészi színvonalon. Dalsorozatok, fiatal, még ismeretlen német elõadók és kortárs szerzõk lemezeinek megjelentetését is tervezik - a konkrétumok azonban, legalábbis ebben a pillanatban, még üzleti titoknak számítanak.

Az Orfeo kiadványai - mennyiségüket tekintve - a német lemezpiac 2,3 %-át teszik ki (a legjelentõsebb terjesztõ a Naxos, s egyben talán az egyetlen a nagyok közül, aki Christiane Delank szerint gazdaságilag is eredményes), a vállalat tevékenysége azonban messze túlmutat piaci részesedésén.

Egy régi világban - amelyben hol dühödten, hol némi realitásérzéket is felmutatva arról vitatkoztunk, áru-e a kultúra - úgy fogalmaztunk volna, hogy ez a cég küldetést teljesít. Kevésbé naivan, tanulva a piacgazdaság szigorú törvényeit - ma sem fogalmazhatunk másként. Ezért is öröm tapasztalni, hogy - s az Orfeo sikere a bizonyíték - érték és ár, színvonalas tevékenység és gazdasági eredményesség a kultúrában, a zenében, csakúgy mint az élet minden más területén, összefügg egymással, és ha hosszú távon is, de érvényesül.