A hír: a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara Vásáry Tamás vezényletével és zongorajátékával nyolc hangversenybõl álló Beethoven-ciklust tart a Zeneakadémián.

A program: Január 16. Egmont - nyitány, c-moll zongoraverseny, III. (Eroica) szimfónia.

Február 2. Prométheusz - nyitány, B-dúr zongoraverseny, VI. szimfónia.

Február 14. Esz-dúr zongoraverseny, 5. szimfónia.

Április 4. Fidelio - nyitány, G-dúr zongoraverseny, 4. szimfónia.

Április 10. C-dúr zongoraverseny, Karfantázia, 1. szimfónia.

Május 15. Coriolan-nyitány, Hármasverseny, 2. szimfónia.

Május 22. III. Leonóra-nyitány, Hegedûverseny, 7. szimfónia. .

Június 26. 8. és 9. szimfónia.

Közremûködik: Onczay Csaba, Szabadi Vilmos, Ágoston András, Tokody Ilona, Lukin Márta, Molnár András, Kováts Kolos és az MRT Énekkara.

Vásáry Tamás

- Az ön ötlete volt a Beethoven-ciklus?

- Igen, szeretek minden évben összeállítani egy ciklust. Tavaly Schumann-Schubert, idén Beethoven mûveibõl, aztán következik Brahms, majd Mozart. Szeretném tehát a nagy klasszikusok mûveit ciklikus formában végigjátszani. Azért vagyok ennek a híve, mert így egy-egy stílust a magáévá tesz a zenekar, elmélyül benne, kidolgozza. Az õszi németországi turné után, amelynek a programján Bartók, Liszt és Beethoven szerepelt, adtunk Klagenfurtban egy Schubert-estet, és örömmel éreztem, hogy a zenekarnak, amely a ciklus során valamennyi Schubert-szimfóniát többször is játszotta, vérévé vált ez a muzsika. Nem telt tehát hiába az év, meghozta gyümölcsét. Ritkaságokat is elõadtunk; Schubert I. szimfóniája, valamint a Schumann-szimfóniák általában ritkán hallhatók, hegedûversenyét szinte soha nem adják elõ, ezt Falvay Attila játszotta.

- A közönség nem idegenkedik a ritkán hallható mûvektõl?

- Úgy kell szerkeszteni a programot, hogy ne tegye, vagyis népszerû darabok közé kell ágyazni.

- Készül hanglemezfelvétel a mostani sorozatból?

- Igen, a Hungaroton Classic fölveszi a szimfóniákat és a nyitányokat. A Schumann-Schubert anyag pedig egy angol céget érdekel. Kicsit nehezíti most a dolgomat, hogy én játszom a zongoraversenyeket, fõleg azért, mert szeretem azokkal kezdeni a programot és utána vezényelni, de a nyitányok esetében persze ezt nem tehetem meg.

- Fárasztó lehet, ráadásul ez egy nagy szimfonikus zenekar, nem kis kamaraegyüttes, ahol megszokott, hogy a szólista maga irányít.

- Megszoktuk, sokat csináltuk már, remekül dolgozik a zenekar. A gond nem velük lesz, inkább velem, mert sokkal kevesebbet zongorázom mostanában, és ez rossz.

- Beethovenhez egyébként fûzi valamilyen személyes, mély vonzalom?

- Igen. Televíziós sorozatomban, A zenén túlban is - Mozart után - éppen õ következik (ez egyben a sorozat befejezése is lesz). Az összes többi szerzõnél egyformán három sínen futottak az esték: a szerzõ és életmûve, egy filozófiai-pszichológiai alapgondolat és személyes élményeim, érzelmeim, ezekrõl beszélek mindig a darabok kapcsán. Beethoven esetében ez az utóbbi kimaradt.

- Vajon nem akadt semmi személyes?

- Túlságosan is sok van. Annyira mélyen érintenek a szenvedései, azokban olyan mértékben élem meg a sajátjaimat, hogy nem is tudok beszélni róla. Nem történésbeli, hanem érzésbeli párhuzamok kötnek össze vele.

- Érez a közönségben eltolódást valamilyen korszak vagy szerzõ felé? Beethoven például még mindig népszerû?

- A zenén túl-adásokban olyanokkal foglalkoztam, akiket szeret a közönség. A klasszikusok most is ugyanolyan kedveltek: Schubert, Mendelssohn, Schumann, Kodály, Liszt, Brahms, Chopin, Verdi szerepelt a programon. Talán az volt érdekes a közönség számára ebben a sorozatban, hogy nemcsak zenei, zenetörténeti ismeretterjesztést kapott, hanem filozófiai, emberi vonatkozásokról hallhatott, amihez apropó volt csak a muzsika, ezért is a cím: A zenén túl. A súlyosabb mondanivalót pedig igyekeztem vidámabb epizódokkal, személyes anekdotákkal oldani. Ez mind segít közelebb hozni az emberhez a zenét...

- …amirõl hihetetlenül nehéz beszélni, hisz a legabsztraktabb mûfaj. Hogy jutott eszébe, hogy belevágjon?

- Két hónappal a feleségem halála után adtam egy interjút a televízióban. Ez annyira személyesre sikerült, hogy meglepõen nagy lett a visszhangja. Várbíró Judit megkeresett azzal, hogy szeretne valami olyan mûsort csinálni, amilyen a nagyon híres Bernstein-sorozat volt. Mivel hallotta az említett interjút, úgy vélte, meg tudom oldani. Feleségemmel nem sokkal a halála elõtt néztük végig éppen a Bernstein-sorozatot, amit addig nem láttam, és õ azt mondta, én is tudnék valami hasonlót nyújtani. Várbíró Judit felkérésekor ez jutott eszembe, mintha a feleségem akarata teljesült volna. Nem szívesen fogtam bele mégsem, mert egyrészt nagyon elfoglalt vagyok és a felkészülés rengeteg idõt emészt fel, másrészt hihetetlenül képzett zenetudósok vannak ebben az országban. Végül mégis belevágtam, de a ciklus nem a Bernstein-sorozat kópiája lett. Én olyasmirõl beszélek: lelki, emberi, filozófiai, pszichológiai dolgokról, amelyekrõl esetleg éppen a koncertlátogatók nem hallanak. Érdekes, hogy mennyi fiatalt megfogott ez a mûsor. Volt egy este, amikor 1/2 8-kor kezdõdött a felvétel, és 3/4 1-kor még ott ült a közönség. Ez a Chopin-Verdi-est volt - ugyanis kettesével készültek az anyagok -, érthetõen nagy programmal. Megtapsoltam a közönséget, hisz már rég elment az utolsó busz is, mégsem mozdultak. Megható volt. Ez nem csupán a zenének szólt, hanem mindannak, ami annak kapcsán felvetõdött. Érdekességét növeli, hogy mindezekrõl egy zenész beszél, nem a pap vagy az orvos, esetleg a filozófus. Két Mozart-ária között talán jobban is hat egy-egy univerzális emberi gondolat, mint egy szakelõadás során. Persze alapvetõen amatõrség ez részemrõl, nem vagyok én ezeknek a témáknak a szakembere, csak elmondtam, amit gondolok. Mivel pedig a közönség kitartott, úgy éreztem, valami szolgálatot teljesítek. Örömmel töltött el, hogy használhattam. A zenéhez is fogódzó volt ez, hisz valóban az a legabsztraktabb mûfaj. A képzõmûvészet a mindennapjainkban jelenlevõ színek, formák együttese, az irodalom a szavaké, mindannyiunk szavaié, ám a hang teljesen elvont. A hallgatásához is alkotó agy kell. Segít feldolgozásához bármilyen mankó. De fordítva is igaz: aki a zenét hallgatja, nyitottabbá válik más dolgok befogadására.

Amikor végiggondoltam ennek a tíz zeneszerzõnek az életét, megdöbbentett, hogy mennyi szenvedés és fájdalom sugárzik belõlük. Persze õk csupán azok, akikrõl tudunk. És mennyi a névtelen sír, ahol nem egy Mozart csontjai porladnak, hanem annyiunké, ahányan idejöttünk erre a földre eljátszani az ember tragédiáját. Én egyébként nagyon pesszimista vagyok a földi létet illetõen, de nagyon optimista a nagy létet illetõen, aminek az elõbbi csak egy láncszeme.

- Mit ért nagy léten?

- Én abban hiszek, hogy van egy óriási univerzális törekvés, állandó változás, amit fejlõdésnek nevezünk, és ami egy egyre magasabb és magasabb tudat elérése felé halad. Én nem tudok abban hinni, hogy mindezt a véletlen hozta létre, mert terv van a létben, az anyag újjászületésében. Az anyaméhben például kilenc hónap alatt folyton megismétlõdik az újjáteremtõdés. Az ember nemcsak genetikai produktum, ezt éppen a mozarti zseni születése mutatja. Esetében hol van a folytatás? Elõzményei vannak, de akad olyan zseni is, ahol se elõtte, se utána senki nincs. Valahonnan jön és valahová tart az ember, és a halállal nincs vége a létnek. Valahová törekszik, egy mind magasabb tudat felé, egy isteni lét felé, de ez nem külsõ, hanem belsõ isteni lét. A mulandóságra miért volt szükség? Hogy szembeállhasson az örökkel. A vég az, amikor elérem a mindent, de az anyagi megtestesülés már nem létezik. Amikor megkérdezték Buddhától, hogy mi a Nirvána, azt felelte: "Nirvána az, ahol a szavak és gondolatok visszafordulnak, ami nem felel meg semminek, de aminek a legkevésbé felel meg a Semmi." Mi a nagy folyamat megnyilvánulásának láncszemei vagyunk, amit úgy hívnak: Ember. Addig kell a testben lennünk, amíg meg nem látjuk a bennünk levõ Urat, ez az életnek, ennek a nagy játszmának, ennek az univerzális tervnek a lényege. Hol van a mennyeknek országa? Bennetek, mondja Krisztus. Karl Sagan pedig ezt: "Az ember akkor ûzetett ki a Paradicsomból, amikor tudatára ébredt a halálnak." Én hozzáteszem: ...és akkor kerül majd vissza a Paradicsomba, amikor rájön, hogy nem hal meg. Persze rengeteg embert megbotránkoztatok ezekkel a gondolataimmal, a materialistát, a hívõt, maradnak vagy hárman, akik hozzám hasonlóan vélekednek. Érdeklõdés mégis van az emberekben mindez iránt. Belépünk a Vízöntõ korszakába, változás lesz. Az emberiség most azon a ponton van, hogy vagy elpusztítja magát, vagy egy magasabb tudatformát fog elérni, és ez nem vallásosság abban a formában, ahogy a tömegeknek megfogalmazták, és nem is materializmus, hanem a kettõ egysége. Ismerni az anyagot fontos, de nem lehet ott megállni. Nem szeretem azokat, akik állandóan szellemeket látnak, de azokat sem, akik sosem látnak szellemeket. Mi mindennek a keveréke vagyunk. Mindezt meg kell tapasztalni, innen jön a szenvedés is: a halhatatlan, isteni valami a halandóba van bezárva. Egy konkrétum van: ami az emlékeinkben él. Gyerekkorunk házai, emberei már nincsenek, elpusztultak, elporlottak. De az emlékezetünkben élnek. Az egyetlen valóság a nem megfogható.

- Azt állítja tehát, hogy az anyag lebomlik, porrá lesz, de van egy univerzális szellem, amely õröktõl fogva él, és egyre magasabb rendûvé válik, ahogy az emberiség mind több tapasztalata gazdagítja, hozzáadódik, és ez a szellem egy halandó anyagi formában jelenik meg, hogy megtapasztalja magát és tudatossá váljon önmaga felõl?

- Pontosan. Itt oldódnak meg olyan megoldhatatlan vallási problémák, hogy hogyan lehet az Isten egyszerre mindenható és jó. Mert ha jó, akkor nem mindenható, és ha mindenható, akkor nem jó, ha engedi ezt a sok szenvedést. Ezért van az, hogy Isten nem ott kint ül valahol, és bünteti az embereket, akiket maga hozott létre, hanem õ szenved mibennünk azért, hogy ráébredjen saját isteni önvalójára, halhatatlanságára és mindenhatóságára. Aki ide elért, annak már nincs szüksége semmire, mert átéli önmagában a mindenséget, mint ahogy egyetlen sejtben is benne van az egész ember. Ebben hiszek, ezért vagyok optimista. Ugyanakkor pesszimista vagyok, mert az a pillanat, ahol mi most tartunk a Földön, az közelebb van a pokolhoz, mint a mennyországhoz. A test pillanatok alatt kielégül és örömei zenitükön sem érik el a kínok intenzitását, míg azok idõben is korlátlanabbak. Olyan ember, aki soha nem szenvedett, nincs. Olyan inkább akad, aki egész életét végigszenvedte.