Régi, nagy kulturális hagyományokkal rendelkezõ országokban a zenei élet legfontosabb megnyilvánulásai közé tartozik a rendszeres, magas színvonalú templomi zene is (s ezen most nem a templomi hangversenyek, hanem az énekes szertartások értendõk). Ilyen ország mindenekelõtt Anglia. Kodály gyakran emlegette csodálattal az angol kórusokat, de valahogy senkinek sem akarózott kimondania, hogy ezeket az angol kórusokat nem az iskolák, hanem a templomok nevelik. A dolog titka az, hogy ezek a templomi együttesek nem véletlenszerû kezdeményezések jóvoltából jönnek létre és mûködnek, hanem szilárd intézményes bázisuk van.

Egy angliai tanulmányútról hazajövet kezdtünk el töprengeni azon, tehetnénk-e bármit is azért, hogy hazánkban ("Kodály országában") meginduljon a fejlõdés ebben az irányban. Nálunk ugyanis vannak nagy kórusok és vannak kis szkólák, de mindkét együttes-fajta meglehetõsen kiszolgáltatott az énekesek kedvének, korának, szabadidejének. Régebben nálunk is stallumok garantálták, hogy a templom nagyságától függõen 8-10 énekesre (s esetleg néhány hangszeresre) napról napra számítani lehessen. Ma a templomok - kivétel nélkül - egy kántort (vagy helyesebb azt mondani: egy orgonistát) alkalmaznak, aki több-kevesebb sikerrel, keményen küzd az énekesek toborzásáért, megtartásáért, egyébként meg kíséri a népéneket, ahogy tudja. Lehetne-e ennél magasabb színvonal felé tenni egy lépést? E töprengés eredménye volt a Fõvárosi Kán-torátus megalapítása.

Cél

A Kántorátus nem egy kórus vagy együttes, hanem olyan kezdeményezés, mely célokat tûz ki, s megpróbál eszközöket keresni a cél megvalósítására. A cél: rendszeres, magas színvonalú, a liturgiával szerves egységet alkotó templomi zenei élet biztosítása.

"Rendszeres": ez azt jelenti, hogy a csatlakozó kórusok legalább hetente egyszer (de távlatilag: többször; Angliában a hét 6 nap-, ján!) énekes szolgálatot teljesítenek. Nagyra becsüljük azoknak a vegyeskaroknak a munkáját is, melyek a nagy ünnepeken, vagy havonta egy-két alkalommal egybegyûlnek, hogy repertoárjukból valamit elõénekeljenek, de a Kántorátus nem ezt szorgalmazza, hanem a sûrû rendszerességet.

"Magas színvonalú": ez az elõadott mûvek értékes voltára, s azok színvonalas megszólaltatására utal. Nem okvetlenül nehéz mûvekrõl van tehát szó, de mindig értékes mûvekrõl, s olyanokról, melyekkel az adott együttes meg tud birkózni. Lehet a megszólaltatott anyag könnyebb, de sohasem híg zene.

"A liturgiával szerves egységben": ez a legfontosabb követelmény. Nem az elhasznált repertoár ismételgetése itt a cél, hanem a liturgia belsõ rendje által megszabott, pontosan oda illõ, az aktuális liturgikus naphoz tartozó mûvek szerves összeillesztése. Ez persze sok alkotást, gyorsan forgó énekrendet, s ennek megfelelõen jó kottaolvasási gyakorlatot kíván. Angliában szabály, hogy egy negyedéves ciklus (tehát 72 nap) alatt nem ismétlõdhet ugyanaz a mû. Ez - még ha számunkra elérhetetlennek tûnik is - megfelel annak a törvénynek, hogy minden napnak megvan a maga saját énekrendje, s nem a kórusvezetõ önkényén vagy a kórus felkészültségén múlik, hogy mit is énekelnek.

"A liturgiával szerves egységben": ez azt is jelenti, hogy a képzettebb énekesek megszólalásának pillanatát, hosszát, tartalmát az istentisztelet belsõ logikája szabja meg. Ezért van oly nagy jelentõsége az alternatim gyakorlatnak is: gyakran a gyülekezet és a képzett énekesek énekének váltakozása felel meg legjobban a liturgia drámai természetének. Az énekesek természetesen segítik a gyülekezetet abban, hogy a közösségre tartozó részeket (népénekeket, könnyû gregorián tételeket stb.) el tudják énekelni. A liturgia megszabja azt a mozzanatot, mely indokolja a képzett énekesek megszólalását: legyen az egy melizmatikus egyszólamú dallam (akár szólóénekes elõadásában), egy megfelelõ, két-három énekes vagy kamaraegyüttes által elõadott betét, "clausula", vagy egy motetta egy nagyobb kórussal. Mindez természetesen az adott felekezet hagyományainak megfelelõen.

"A liturgiával szerves egységben": ez jó esetben jelenti magának a liturgiának gazdag, méltó végzését is, olyan belsõ lelkületet és olyan külsõ "ceremóniát", mely - még tisztán zenei értelemben is - méltó életteret ad az éneknek.

Eszköz

Mindezt lehet, s kell is jobban részletezni, de most elég ennyi annak jelzésére, mirõl is van írásunkban szó. Hogyan lehet azonban mindezt megvalósítani?

Az ilyen rendszeres énekvezetést természetesen akkor lehetne megfelelõen biztosítani, ha az énekesek illõ honoráriummal lennének lekötve. Nem tudom, miért kell ezen röstelkedni. A papot is megfizetik. A pénz itt nem a buzgóságot pótolja, hanem azt garantálja, hogy az énekes rendszeresen és biztosan ott lesz a próbán és a szolgálaton. De persze kinek van annyi pénze, hogy minden templomban biztosítsa legalább 6-8 fizetett énekes jelenlétét, úgy, ahogyan ez évszázadokon keresztül a gyakorlat volt? A Fõvárosi Kántorátus azzal próbálkozik, hogy ösztöndíjas helyeket (stallumokat) létesítsen, melyekbõl a Kántorátus céljainak megvalósítására törekvõ kórusok legalább egy-két vezetõ énekest nyerhetnek. Mit segíthet egy-két "lekötött" énekes jelenléte? A legegyszerûbb, zömmel a gyülekezet által végigénekelt istentiszteletet is képes "megemelni", akár egyetlen énekes is, a megfelelõ helyen elhangzó liturgikus szólóval. Ha két-három jó hangra, biztosan kottát olvasó férfi énekesre számíthatunk, azok a liturgikus "elemi" többszólamúság elõadására is képesek, de a polifon kórusnak is gerincét képezhetik, s hangjukra a templom amatõr énekesei is biztosan támaszkodhatnak. Végül segíthetnek az énektanításban: akár a kórusban (szólampróbák, utánpótlás), akár az ifjúság vagy a gyülekezet zenei nevelésében.

Lehetõségek

A kezdeményezés jelentõségét elõször a Fõvárosi Önkormányzat ismerte fel, s a tevékenység megindulásához támogatást biztosított. Ahhoz ez nem volt elég, hogy ösztöndíjas helyeket alakíthassunk ki és hirdessünk meg, de ahhoz igen, hogy két "minta-helyet" létesíthessünk.

Egyik: a Szent István bazilika (katedrális) oratóriuma, ahol egyelõre hetenként egyszer, minden csütörtök este 3/4 7-kor katolikus rítus szerinti énekes vesperást végeznek, melyben a gyülekezet is részt vesz magyar és latin gregorián énekével, de alternativ polifon mûveket is énekelnek a 12 tagú férfi-fiú együttessel. Hétrõl hétre az egyik zsoltár, a himnusz, a Magnificat, a zárómotetta hangzik el, más-más szerzõk (fõképpen középkori és reneszánsz mesterek) kompozícióiban.

A másik hely: a kelenföldi evangélikus templom, ahol minden vasárnap este 6 órakor a magyar protestáns graduálok hagyományai szerint végzik a vesperást, a gyülekezet magyar nyelvû énekét genfi korálfeldolgozással, korálhimnusszal, Magnificattal, motettával felékesítve (fõként 16-17. századi protestáns szerzõk mûveivel), 12 tagú nõi-férfi kamarakórus szolgálatával.

A két liturgikus helyen 1996 februárja és júniusa között 40 vesperás, s azon a liturgikus egyszólamúságot nem számítva több mint 100 mû hangzott el. Azt hiszem, soha Magyarországon nem volt alkalom arra, hogy ennyi idõ alatt, ilyen rendszerességgel ennyi vokális remekmû szólaljon meg, s ez hétrõl hétre mindenki számára (ingyen) elérhetõ legyen. (A megszólaltatott mûvek jegyzékét a Magyar Egyházzene III. 3. száma közölte.)

Az 1996/97-es évben a támogatás a Nemzeti Kulturális Alap nagylelkûsége révén bõvült, így sor kerülhetett az elsõ pályázatra, mintegy tíz ösztöndíjas hely meghirdetésére. Ebbõl egyelõre négy került betöltésre, mely által két újabb liturgikus kórus csatlakozott a Fõvárosi Kántorátushoz, s a pályázatot kéthavonta megismételve, az 1997-es év elejére talán már 5-6 budapesti templomban lehet a rendszeres énekszolgálathoz segítséget adni. A Kántorátus egységét nem csak a kitûzött célok biztosítják, de jelezni fogja azt a havonta megjelenõ program-naptár is.

Bekapcsolódás

Mennyiben érinti ez - a zenekultúra helyzetét figyelemmel kísérõk valószínû érdeklõdésén túl - az olvasót?

Elsõsorban annyiban, hogy a hét két estéjén elmehet a "standard helyekre" (csütörtökön a Szent István bazilikába vagy vasárnap a kelenföldi evangélikus templomba), s ott szép egyházzenét hallgathat. Valószínûleg januártól már program-kalendárium fogja hírül adni nemcsak e két helynek, hanem a csatlakozott többi templomi kórusnak hetenkénti énekrendjét is.

Az egyházzenészek érdeklõdhetnek a Fõvárosi Kántorátushoz való csatlakozás felõl, s a Magyar Egyházzenei Társaság címén énekes-stallumokra is pályázhatnak.

Az igazi hosszú távú megoldás az lenne, ha a Fõvárosi Kántorátus alapítványi tõkét tudna gyûjteni, mert annak kamatai évtizedekre kiszámíthatóvá, valóban hagyományteremtõvé tehetnék mûködését. A jelenlegi támogatások tõkésítését azonban a rendeletek tiltják. A Fõvárosi Kántorátus szívesen veszi, ha ebben bárki ötlettel vagy hozzájárulással segítséget tud nyújtani.