A város zeneéletét évek óta figyelõ recenzens erõs kísértést érez arra, hogy Pécset a kívülálló számára aligha érthetõ-kibogozható ellentmondások halmazaként írja le. Az e kijelentés mögött felsejlõ tények sokasága persze távol esik az ország zenekarait bemutató riportsorozat tárgyától és céljától, az azonban kétségtelen, hogy az ellentmondásosság e légköre a Pécsi Szimfonikus Zenekarra koncentrálva is körülleng bennünket. Ez az együttes a megyei jogú városok hivatásos zenekarainak sorában utolsóként - mai nevén csak 1984-ben - jött létre, angol nyelvû szórólapján azonban 1811 szerepel az alapítás dátumaként, azon az elvi alapon, hogy ettõl az évtõl folyamatosan mûködött szimfonikus zenekar a városban, biztosítva a jogelõd-jogutód láncolat töretlenségét. Ez a zenekar 1989-ben a városi tanácstagok ostobasága és szûklátókörûsége következtében végveszélybe került, majd alig néhány hónappal ezután Howard Williams személyében olyan vezetõ karmestert szerzõdtetett, akit a magyar zenekarok legalább kilencven százaléka boldogan vallott magáénak, és akivel alkalmanként az ÁHZ is szívesen dolgozott és dolgozik. Ez a zenekar az utóbbi években külföldi lemezcégeknél - korszakunk siralmas viszonyaihoz képest - kiugróan nagy mennyiségû CD-felvételt készített (lásd a diszkográfiát!), 1991-tõl nyaranta nemzetközi fesztivált bonyolít le, kópia-csembalót és orgonát építtetett (ha már mások errefelé nem költenek ilyesmire), de mindeközben - a maga minõségi kategóriájában egyedülálló módon - bármiféle belsõ/szervezeti tagolódás nélkül folyamatos színházi szolgálatot teljesít, amin Pécsett mindinkább operett és musical értendõ. A pécsiek most újabb korszakhatárhoz érkeztek: a vezetõ karmesteri poszton Williams-et követõ uruguayi születésû és német szakmai kötõdésû Nicolás Pasquet - szerzõdése lejártával – távozik a zenekar élérõl. (E sorok írásakor még nem tisztázódott az utódlás kérdése, az azonban egyértelmûnek látszik, hogy a kapcsolatok mindkét külföldi karmesterrel tovább élnek ezután is.) Pasquet mellett Szkladányi Péter zenekarigazgató, Gyermánné Vass Ágnes elsõ koncertmester, valamint Barth István Liszt-díjas fuvolamûvész, szólamvezetõ vett részt a zenekar helyzetének áttekintésében.

Beszélgetõpartnereimet elõször - enyhén provokatív módon - arra kértem, próbálják meg tapasztalataik szerint hazai vagy külföldi összehasonlításban megítélni zenekaruk színvonalát.

Szkladányi Péter - Valamiféle rangsort felállítani még magyar viszonylatban is nehéz, hiszen az egyes zenekarokat a rájuk háruló feladatok jellege is megkülönbözteti egymástól. Például a Miskolci Szimfonikus Zenekar - amely talán a legkitûnõbb vidéki zenekar - színházi feladatokat nem lát el. Ennek megfelelõen muzsikusgárdája valamivel kisebb, de egyben homogénebb is, mint a miénk. Azt azért ki merem jelenteni, hogy a pécsi a legjobb vidéki zenekarok egyike, és örülök annak, hogy a nyolcvanas évek végi krízis óta senki nem kérdõjelezi meg a jelenlegi nagyságrendû és igényû együttes fenntartásának szükségességét. Úgy vélem, a zenekar nemrég kapott "Pro Communitate" kitüntetése az adományozó, egyben fenntartó - tehát a város -részérõl a felelõsségérzet, a garancia-vállalás megnyilvánulása is.

Barth István: - Belülrõl, a zenekarból nagyon nehéz viszonyítani, mivel az egyes zenekarok tagsága alig ismeri a többiek munkáját, nincs valódi lehetõség az összehasonlításra. Kuriózumnak számít az olyan alkalom, amilyen a múlt szezonban a mi szegedi vendégszereplésünk, majd a szegediek pécsi fellépése volt.

Vass Ágnes: - Jó néhány vidéki és budapesti zenekarban dolgoztam már, ennek ellenére - vagy éppen ezért? - nagyon nem szívelem a kategorizálást. Természetes, hogy az élvonalbeli fõvárosi zenekarokkal nem akar és nem is tudna versenyezni senki, minthogy azokban az ország legjobb erõi koncentrálódnak. A mi zenekarunkra legjellemzõbbnek talán azt tartom, hogy mindenféle stílusban meglepõ gyorsasággal feltalálja magát.

Nicolás Pasquet: - A zenekarok valóban összehasonlíthatatlanok, mindnek meglévén a maga specifikuma. A közelmúltban például Ausztráliában, Queensland-ben dolgoztam az ottani zenekarral, amely már a legelsõ próbát kiválóan felkészülve kezdte meg, ezután viszont alig lehetett az interpretáción változtatni, a zenekar úgyszólván mozdíthatatlannak bizonyult. Ezzel szemben a Pécsi Szimfonikus Zenekar egy-egy program próbáinak kezdetén mindig elõkészítetlen, felkészületlen állapotban van, aztán a rendelkezésre álló egy hét alatt hatalmas fejlõdést produkál, a jobb, rutinosabb muzsikusok mintegy magukhoz húzzák a kevésbé jókat, a rutintalanokat.

- Voltak-e lényeges változások, a zenekar arculatában az elmúlt három évben? Mennyit fejlõdött a zenekar ebben a periódusban?

N. P: - A kétségtelen fejlõdéssel párhuzamosan regresszióról is beszélnünk kell. Amikor Pécsre érkeztem, bizonyos posztokon jobbak voltak a személyi feltételek, mint most: néhány kiváló muzsikus egyszerûen anyagi okokból távozott a zenekarból. A megüresedett helyekre nem tudtunk hasonló kvalitású utódokat ültetni. Fõként a vonós-szólamokban volna nagy szükség a minõségi utánpótlásra.

Ami a fejlõdést illeti, ennek megítélésére a hangszeres muzsikusok hivatottabbak nálam, különösen, ha Howard Williams és az én munkám együttes hatását nézzük. Új zenekarához érkezve minden karmester igyekszik a maga elképzeléseit, munkamódszerét érvényesíteni. Számomra kulcskérdés a zenekar hangzása, a hangképzés és az intonáció - ebben a tekintetben határozott elõrelépést látok, ha nem is túl nagyot, végtére is három év igazán nem nagy idõ, fõleg, ha tekintetbe vesszük, hogy én évente csak három hónapot dolgoztam Pécsett. Egy olyan karmesternek, aki nem itt él, nem beszéli az ország nyelvét és nem ismeri a helyi, specifikus problémákat, meglehetõsen behatároltak a lehetõségei. Ezt érezve talán túlságosan is türelmetlen voltam, sürgettem a muzsikusokat, olykor méregbe is gurultam, ha nem sikerült tökéletesen megoldani, amit szerettem volna. Viszont ez az idõszak a zenekar öntudatának kibontakozását is magával hozta. Mostanra vált természetessé az a - már elõdeim által is képviselt - igény, hogy maguk a muzsikusok érezzék a korrekt játék belsõ kényszerét. Egy sor dolog, ami két-három éve egyáltalán nem volt magától értetõdõ, mára természetessé vált: például akkoriban nekem kellett külön fúvós-próbákon kitisztítanom az akkordokat, ma viszont ezt a munkát maguktól, nélkülem végzik el. A fúvósok egymásra figyelésében egyébként is nagy elõrelépést érzek, de talán ennél is többet tettünk a vonóskar hangzásának fejlesztéséért. Persze a hangzáskultúra további csiszolásához égetõ szükség volna megfelelõ próba- és koncertteremre! Pécsett a legfõbb koncerthelyszín egyenesen katasztrofális. Ha egy német zenekarnak kellene ezek között a körülmények között dolgoznia, aligha tudna ilyen eredményeket felmutatni!

V. Á.: - Howard Williams rendelkezik egy olyasféle kisugárzással, amivel a valójában nem igazán megoldott dolgokat is elhitetõen tudja interpretálni, ami nem csak a közönségnek, hanem a zenekarban játszóknak is roppant kellemes érzés: mintha képesek lennének átlépni a saját árnyékukat. Ezzel szemben Pasquet karnagy úr németesen alapos és részletezõ, mindenkitõl mindent bevasaló munkamódszere elkerülhetetlenül sok feszültség forrása, de idõvel egy átlagos képességû muzsikus is ráébred, hogy erre a kemény munkára is óriási szükség van, enélkül hosszú távon semmire sem mehetünk. A probléma csak ott volt, hogy nekünk mindenféle feladatot egy hét alatt kell megoldanunk, legyen az akár Johann Strauss, akár Mahler vagy Stravinsky, viszont ezen az aprólékos módon a nehezebb mûvek esetében nem mindig készültünk el az adott idõben. A fejekben nem tisztult le a darab.

B. I: - Mindez tehát bármilyen hasznos is volt a zenekarnak, nem volt igazságos a karmesterünkkel szemben. Úgy is fogalmazhatunk, hogy nem tudtuk igazán kihasználni kvalitásait e három év alatt, mivel az ideje nagyrészt a fegyelmezett viselkedésért, a korrekt kottaolvasásért, a tiszta intonálásért, a precíz ritmikáért, a felmerülõ technikai nehézségek megoldásáért, a figyelmes együtt-játékért folytatott küzdelemmel telt, és mire rend lett, mire elkezdhetett volna igazán építkezni, elfogyott a próbaidõnk.

N. P.: - Azért ne túlozzuk el a negatívumokat! Én gyakran nagyon jól éreztem magam a zenekarral, és már közös munkánk elsõ hónapjaiban több olyan produkciónk volt, amelyre ma is kölcsönösen büszkék lehetünk - gondoljunk csak a Jupiter-szimfóniára vagy Bruckner: VII. szimfóniájára.

V. Á.: - A produkciókra való felkészülés szempontjából régebben kényelmesebb helyzetben voltunk, igaz, távolról sem volt ilyen sûrû a programunk. Koncertmentes idõszakokban rendszeresen tanultuk, próbáltuk a hónapokkal késõbb játszandó mûveket. A zenész "rossz diák", ha nem követelik meg tõle, bizony nem nézi át elõre a szólamát. És ha megnézi is, összeolvasás nélkül még nincs képe a darab kényes pontjairól, buktatóiról.

Sz. P.: - A problémákat akkor kezdjük világosan látni, amikor nõnek az igényeink - ez mindenben így van. A zenekar az utóbbi hét évben alapvetõen más minõségi szintre emelkedett, amivel voltaképpen elég veszélyes periódushoz érkeztünk. Ez az együttes igazából most vált profivá, ezzel együtt viszont vesztett abból a lelkesedésébõl, amely régen - sokkal nehezebb körülmények között - összetartotta. A "lelkes profi" fogalma nyilván fából vaskarika...

V. Á.: - Egyáltalán nem az!

N, P.: - Amikor Németországban a kollégáim Pécsrõl érdeklõdnek, gyakran éppen ezt szoktam kiemelni: lehet, hogy a technika terén itt sok az aprómunka, de az az öröm, amivel zenélni szoktak, nagy érték!

- Ezek szerint a nehézségek egyfelõl a betanító karmester hiányából, másfelõl a terhelés nagyságából adódnak.

Sz. R; - A betanító karmester feladataira utoljára a Breitner Tamás nevével fémjelzett korszakban sikerült megfelelõ muzsikust találnunk Gál Tamás személyében, azóta ez irányú próbálkozásaink nem vezettek tartós eredményre. A betanító karmester részérõl természetes igény, hogy bizonyos mennyiségû önálló koncertje legyen, ami persze gondot okoz, lévén a koncertszám behatárolt. A terhelés nagyságát viszont abszolút értelemben nehéz meghatározni. Itt arra sosem lesz mód, hogy akkor lépjünk közönség elé, amikor egyértelmûen felkészültnek érezzük magunkat - ez az amatõrök kiváltsága. Jelenleg a színházi szolgálatok teljes munkánknak körülbelül egyharmadát teszik ki, ami csökkenõ tendenciát jelent.

B. L: - Sajnos az operajátszás leépülésével a színházi munka minõségi összetétele romlik. Az alapszintû színházi jártasságot persze az operettel is meg lehet szerezni, de ha állandósul az igényszint különbsége a színházi munka és a koncert-próbák között, az már kifejezetten káros.

N. P; - Átlagosan hét próba jut egy koncertre, ami véleményem szerint elegendõ. Más kérdés, hogy a párhuzamos színházi és egyéb - zenekaron kívüli - munka kötöttségei, terhei állandó feszültség forrásai, de ezt kénytelenek vagyunk elfogadni. De ha ezen az alapon könnyíteni akarnánk a muzsikusok terheit, azaz lemondanánk a nehezebb, igényesebb irodalom megszólaltatásáról, az óhatatlanul alacsonyabb nívóhoz vezetne. Egy zenekarnak szüksége van arra, hogy önnön határait feszegesse, ami persze olykor együtt jár mûvészi értelemben vett kudarcokkal is - ez a fejlõdés ára! Mellesleg a köznapi gondolkodásban könnyûnek tartott klasszikus irodalom legalább annyi problémát jelent, mint Mahler, Berg vagy Stravinsky. Én az elõkészítõ munka hiányánál is nagyobb bajnak tartom, hogy nincs elég alkalom egy-egy program eljátszására; Pécsett mindig minden csak egyszer hangzik el, ami abnormális állapot. Valamilyen szakmai közönség elõtti nyilvános fõpróba-, vagy matiné-rendszer segítene megszabadulni bizonyos félelmektõl, és haszonnal járna a közönség-nevelésben is.

B. L: - Régebben a vasárnapi matiné gyakorlat volt, de nem tudom, hogy vajon ma is volna-e ennek közönsége. Pénteken délután, a diákok elutazásával kiürül a város.

- Az eddigiekben is kerülgettük a mûködés személyi feltételeinek kérdéskörét. Milyen perspektívája van a zenekari munkának, mekkora az itteni állások vonzereje?

Sz. P: - Ebbõl a szempontból a zenekari tagok külsõ tevékenységét pozitívumnak kell tekintenünk, hiszen ha fárasztó is a pedagógiai munka a zenészképzés intézményeiben, kiváló lehetõség az utánpótlás nevelésére. A mi tagságunk körülbelül húsz százaléka rendelkezik zeneakadémiai diplomával, hetven százalék valamelyik fõiskolai tagozaton végzett - legtöbben természetesen az ittenin -, a nehezebb idõkben diploma nélkül bekerült kollégáinktól elvárjuk, hogy most szerezzék meg a megfelelõ végzettséget. Ami a tagfelvételt illeti, sajnos nem mondhatjuk, hogy nagy a választás lehetõsége. Egy-egy próbajáték után kell minõségi kompromisszumot kötnünk, hiszen a tagság joggal jelentheti ki, hogy nem hajlandó még többet dolgozni, nem beszélve arról, hogy a tartósan betöltetlen álláshelyek egy idõ után elvesznének. Az összkép azért nem ennyire lehangoló: vannak olyan iskolateremtõ muzsikusaink - például Barth tanár úr -, akik teljes szólamokat neveltek ki maguk mellé.

B. I.: - Az elmúlt negyven évre visszatekintve sajnos meg kell állapítanom, hogy nem a legjobb tanítványaim eresztettek itt gyökeret Õket a város képtelen volt idekötni. Inkább bele se gondoljunk, hogy hol tarthatna ma ez a zenekar, ha minden tehetséget sikerült volna megtartani. De amit mi virágnyelven megtartó erõnek nevezünk, mindinkább abban a roppant egyszerû kérdésben fogalmazódik meg: mit fizetnek?! Márpedig a közalkalmazotti bértábla és az adótábla egyre-másra képtelen és tragikomikus helyzeteket szül.

Sz. P.: - Azért az utóbbi tizenkét évben a korábbiakhoz képest sok magasan képzett muzsikust sikerült letelepíteni. Ugyanakkor tudomásul kell vennünk Budapest elszívó hatását, ami nem csak az átlagbérek rohamosan növekvõ különbsége, hanem a nagyságrendekkel több és jobban fizetõ mellékkereseti lehetõségek miatt is ellensúlyozhatatlan. A rendszerváltozás Magyarországon csak növelte az esélyegyenlõtlenségeket. Éppen ezért sorsdöntõ jelentõségû, hogy megfelelõ kitörési pontokat találjunk. Ezek egyike lehet számunkra a lemezpiacon való növekvõ jelenlét. A másik lehetõség a külföldi minõségi feladatok vállalása, ami persze a nyugati impresszáriók gondolkodásában változatlanul ható vasfüggöny miatt nagyon nehéz: az aláajánlások kelet-európai gyakorlatát õk nagyszerûen fordítják a maguk hasznára, mi pedig csak az abszolút megbízható, minõségi munkával tudunk érdeklõdést kelteni magunk iránt. A harmadik kitörési lehetõséget saját fesztiválunkban látom, mégpedig nem az elég lassan stabilizálódó közönség, hanem inkább a sajtó, a rádió figyelme és figyelemkeltõ hatása révén. Roppant hálás vagyok a Magyar Rádiónak, amiért az átlagosnál többször szerepeltet bennünket, és nem csak a fesztivál kapcsán. Végül negyedikként a külföldi karmesterek jelenlétét említem: az õ szempontjaik, látásmódjuk nagy segítség a zenekarépítésben. Mindezek haszna kettõs: szakmai, presztízs-szempontból és anyagilag egyaránt pozitív hatást fejtenek-fejthetnek ki.

- Ha már a nyári fesztiválnál tartunk, ott különösen megmutatkozik Pécs egyik furcsasága a többi hasonló méretû magyar városhoz képest. A fesztivál csaknem minden instrumentális zenei megnyilvánulása mögött a zenekar áll, mondhatni, a város hangszeres zenei élete egypólusú. Ez a zenekar szemszögébõl nézve persze dicséret: a sokoldalúság, sokarcúság dicsérete. Egy ekkora városnak azonban talán mégsem ártana, ha párhuzamos mûhelyek, eltérõ felfogású és ízlésû csoportok nemes versengése pezsdítené az életét.

B. L: - Magam is eltûnõdöm olykor: vajon miért múlt ki Pécsett rövid idõ alatt az ilyen mûhelyek létrehozására irányuló legtöbb próbálkozás? Az egyetlen kivétel e téren a Mecsek Fúvósötös volt. Nagyon drukkolok minden új kezdeményezésnek: kamaraegyütteseknek, zenész-csoportoknak, de sajnos úgy látszik, mintha ez a város valamilyen okból nem volna megfelelõ terep a párhuzamosságok fennmaradásához.

Sz. P.: - Ami ennek a helyzetnek negatív vetületét, a hiányt illeti, arról nyilvánvalóan nem velünk kellene beszélgetni. Ami ránk tartozik, az a törekvés, hogy a zenekar képes legyen minél több stílusban, mûfajban, szerepkörben, formációban épkézláb, nívós, hiteles módon megnyilvánulni. Úgy gondolom, minden hozzánk hasonló funkciójú együttes erre törekszik. Ha ez kívülrõl olybá tûnik, hogy mindig mindenütt mi vagyunk jelen, azt a munkánk sikerének tekintem. Vállaljuk ezt az imperializmust!