A Magyar Zeneszerzõk Egyesülete november 16-i közgyûlése az eddigi elnök és elnökség mandátumának lejártával új tisztségviselõket választott. Jeney Zoltán elnöki helyét Hollós Máté foglalta el; az új elnökségbe Decsényi János, Fábri Péter, Kocsák Tibor, Madarász Iván, Malek Miklós, Petrovics Emil, Sári József, Soós András, Sugár Miklós és Vidovszky László került.

Mivel az elmúlt periódus jelentõs eredményeket hozott az Egyesület életében, ám a leköszönõ elnökkel nem készült interjú a Muzsikában, õt most visszatekintésre kértük meg, utódját pedig terveirõl kérdeztük.

JENEY ZOLTÁN:

A KULTÚRA FENYEGETETT HELYZETBE KERÜLT

- Önt 1994 januárjában választotta meg elnökének a Zeneszerzõk Egyesületének közgyûlése. Milyen eredményeket sikerült elérni ebben a periódusban?

- Három területrõl szeretnék beszélni. Elõször arról, hogy meglehetõsen kiélezett helyzetben kerültem az Egyesület élére, ezért sikerként könyvelem el, hogy megszûnt a zenei életre, kivált a zeneszerzõkre korábban jellemzõ szembenállás és nyilvános acsarkodás. Ez akkor is jelentõs eredmény, ha a korábban kilépett tagok mindegyikét nem is lehetett visszacsábítani. Természetesnek találom, hogy bizonyos kérdésekben nem értünk egyet, korábban sem ezt találtam aggasztónak, hanem azt a stílust, ahogyan egyesek nézetkülönbségeiket képviselték. Az indulatok elcsitulásához bizonyára a politikai környezet változása is hozzájárult, de feltehetõleg jótékonyan hatott mindenkire az is, hogy bizonyos nagyon kiélezett helyzetekben nem személyeskedtünk, hanem kizárólag tárgyilagosságra törekedtünk. Abban reménykedem, hogy a viszály már akkor sem fog kiújulni, ha netán más miliõben kell élnünk. Bozay Attila korábbi, találó megállapítása szerint már nemcsak az akol melege tartja össze a zeneszerzõket, hanem a közös fenyegetettség is. Kétségtelen, hogy a kultúra fenyegetett helyzetbe került, s abszolút pozitívumnak tartom, hogy azok az emberek, akik sok tekintetben nem értenek egyet egymással, a közös ügyek érdekében, elveik fenntartásával is megpróbálnak közösen cselekedni.

- Valahogy úgy, mint az ellenzéki kerekasztal idején, amikor a közös célok elfedték az ideológiai-eszmei ellentéteket.

- Pontosan. Ettõl természetesen sem az egyik, sem a másik csoport nem fog másként gondolkozni például a Zenemûkiadó privatizációjáról, mint amikor ádáz vitákat folytattak, de szerencsére ma már ettõl függetlenül tudnak beszélni egymással. És ez a második terület, amirõl szólni szeretnék. Amikor eladták a Kiadót, az akkori ÁVÜ, személy szerint Csepi Lajos nekünk ígérte a privatizációs bevétel egy részét. Ez hosszú és közismert történet, nem akarok most belebonyolódni, de számomra nagyon fontos volt, hogy ez az ígéret valóra is váljék. Én ugyanis látva a privatizáció elkerülhetetlenségét, az elsõk között, már 1991-ben szorgalmaztam egy olyan alapítvány létrehozását, amely még idõben átvállalhatja a privatizációból adódó feladatok nagy részét. Hogy akkor süket fülekre találtunk, nem töltött el jó érzéssel, de az sem, hogy 1994-ben még az ÁPV új vezetése tagadta le azt a pénzt, amelyet az elõzõ nagy kínok közepette megígért. Végül Suchman Tamással megbeszélve sikerült elérni, hogy az ÁPV újra megvizsgálta az ügyet, és kisebb-nagyobb bürokratikus megállásokkal módot talált a pénz átadására, a Mûvelõdési Minisztérium pedig az összeg fogadására. A privatizációból származó juttatás ugyanis csak közalapítványnak adható, ám a hatályos jogszabályok nem teszik lehetõvé, hogy a Minisztérium létrehozzon egy közalapítványt. Addig is azonban, míg erre mód lesz, átmeneti megoldásként Magyar Bálint javasolta, hogy az ÁPV Rt. a közalapítványként mûködõ Magyar Alkotómûvészeti Alapítványhoz utalhassa át a nekünk megígért összeget. Ez persze még nem végleges megoldás, de már ebben az átmeneti állapotban is elkezdheti mûködését az Alapítvány, hiszen a kurátorok személyében már három éve megegyeztünk. Éppen a közgyûlésünkön jelentette be a Minisztériumot képviselõ Malina János, hogy az ÁPV Rt, a Mûvészeti Alap és a Minisztérium egyeztetése megtörtént. Azzal a jó érzéssel tudtam tehát felállni, hogy a kuratórium majdnem azonnal munkához láthat. Utódomnak persze jócskán lesz még szervezési feladata, de úgy érzem, a kérdés végre rendezõdött.

- Ez a pénz csak a zeneszerzõket illeti meg?

- Igen, kizárólag kortárs zenei kotta és hanglemez kiadására fordítható.

- Mekkora összegrõl van szó? S mit terveznek: hozzányúlnak a tõkéhez, vagy csak a kamatait használják fel?

- E téren lesznek még viták. Bár már az is jelentõs eredmény, hogy az annak idején 75 milliós ígéret, amely közben valahogy leolvadt 50 millióra, visszaállt az eredeti összegre. Viszont a Suchman Tamással történt megbeszélés után az is szóba került, hogy ezt kiegészítik a Hungaroton privatizációjából fennmaradt összeggel, meg azzal, ami egyéb zenei intézmények eladásából befolyik. Errõl most mintha nem esne szó. Erre a pénzre pedig már csak az elmúlt három évben kiesett kamatok miatt is nagy szükség van. Ez ügyben tehát szükség lesz arra, hogy Magyar Bálint egyeztessen Csiha Judit miniszter asszonnyal. Ez a történet egyébként egyike a szokásos magyar sikersztoriknak. Három év alatt, hosszú küzdelmekkel jutottunk el valaminek a küszöbére, holott a küszöböt akár egy félév alatt át is léphettük volna azt. A továbbiakban bizonyára hasznára lesz az Egyesületnek, hogy új elnöke, Hollós Máté a Hungaroton privatizációja kapcsán nem mozog ingoványos talajon: jól tájékozott, ismeri a partnereket, a Hungaroton Classic igazgatójaként meg maga is érintett a pénz felhasználásában.

- Melyik a harmadik terület?

- A Musica Danubiana létrehozása. Az ISCM elnökségi tagjaként, majd alelnökeként tapasztaltam, hogy ez a nagyra nõtt szervezet már nem tud elég alkalmat teremteni a zeneszerzõk bemutatására, hiszen egy-egy ország zenéjére két-három évenként kerülhet sor. Ezért felmerült az ötlet: kellene valamit tenni a szétesett régióbeli együttmûködés érdekében. Jó példaként állt elõttünk a több mint 100 éves Nordic Music Days elnevezésû skandináv fesztivál, amelyet évente más-más északi országban rendeznek meg. Arra gondoltam, hogy a mi közép-kelet-európai régiónk többé-kevésbé össze tudna dolgozni, közös fesztiválokat rendezhetne, s ez hatékony együttmûködéssé fejlõdhetnék. Minthogy korábban, a népi zene kapcsán létrejött egy kapcsolat a Duna menti országok között, természetesnek tûnt fel, hogy a mi kezdeményezésünknek is Budapest legyen a centruma. 1995 tavaszán, a Tavaszi Fesztivál égisze alatt rendeztünk egy konferenciát, s akkor meghatároztuk egy szerény együttmûködés keretét. Az évente más helyszínen tartandó fesztivál megrendezésének ötlete - melyet csak az utolsó pillanatban vetettünk fel, mintegy inspiráló távoli célként - hihetetlen sikert aratott. Persze mondanom sem kell, hogy erre még a millecentenárium jegyében sem tudtunk pénzt szerezni, pedig mi más állt volna közelebb a Szent István-i gondolathoz, mint egy ilyen, a Duna menti népek kultúráját egymáshoz közelítõ elképzelés? Klenjánszky Tamás jóvoltából mégis sikerült a '96-os Tavaszi Fesztiválon négy koncertet megszervezni. Ez ugyan fesztiválnak nemigen volt nevezhetõ, de reprezentatív indítása jó külföldi visszhangot keltett. Azóta már a románok is rendeztek Musica Danubiana-koncerteket, a következõ fesztivált meg a pozsonyiak vállalták el. Kezdetként ennyi talán már elegendõ ahhoz, hogy boldogabb, gazdagabb idõk eljöveteléig ne haljon hamvába ez a kezdeményezés.

- Meg nem valósult tervei közül mi vár az utódjára?

- Egy csomó napi ügy megoldása mellett például a finanszírozási rendszer újragondolása. Úgy vélem, az Egyesületnek sürgõsen javaslatot kellene tenni arra, hogy miként lehetne finomítani és az európai trendhez közelíteni a többé-kevésbé kialakult hazai zenei finanszírozás módszereit. E javaslatnak abból kell kiindulnia, hogy a szponzorálás mellett a mégoly csekély összegû állami támogatás igen jelentõs szerepet játszik a zenei életben, de ennek jelenlegi, évenként pályázandó formája hatástalan. Lehetetlen, hogy egy kortárs zenét játszó együttes novemberben ne tudja, hogy januárban elvállalhat-e egy produkciót. Bizalmat kell szavazni mindazok többéves támogatására, akik már bizonyították erényeiket, persze azzal, hogy ha méltatlanok lennének rá, akkor a további támogatás megvonható. Hollandiában, például az ASKO együttes négyéves periódusokra kap támogatást. Minden esztendõben bizonyítania kell, hogy megérdemli azt, de négy évre tervezheti programjait. Tudom, hogy az elõadómûvészek támogatása nem elsõsorban a zeneszerzõk kompetenciája, hiszen a Zenei Tanács sokkal több muzsikust tömörít, mint a mi egyesületünk, de kezdeményezõ szerepünket nyilván a társszervezetek is elfogadják, hiszen a javaslat a klasszikus zenét játszó elõadókra is vonatkozik.

- Ha a társszervezeteket érintõ kérdésekben kezdeményezõként is fellépnének, ez azt jelenti, hogy továbbra is élnek azzal a zeneszerzõi dominanciával, amely korábban jellemezte a zenei közéletet?

- Tény, hogy a zeneszerzés olyan tevékenység, ami a zenemûvészet minden ágával kapcsolatos: komponisták nélkül nem lenne sem elõadómûvészet, sem muzikológia, sem zenepedagógia, a komponisták tehát rendelkeznek bizonyos áttekintõ képességgel. Korábban csakugyan létezett olyan hierarchia, amely a zeneszerzõket a többi muzsikus fölé emelte, de nem hiszem, hogy ennek így kell lennie: mindenki véleményét figyelembe kell venni. Úgy érzem, a Zeneszerzõ Egyesület egy normális rangsorba illeszkedik: minden kérdésben hallathatja a véleményét, s amióta elcsitultak a belsõ civakodások, kellõ súllyal érvényesítheti azt.

HOLLÓS MÁTÉ:

NÉHA ÖNMAGAMMAL ÜLÖK SZEMBEN...

- Hogyan értékeli az új elnök az elmúlt periódust és milyen tervek foglalkoztatják?

- Valóban szerencsésnek találom, hogy az elmúlt három évben megteremtõdött a béke a zeneszerzõ társadalomban, és azt remélem, hogy a korábbi esztendõkben csak a körülöttünk lévõ társadalmi változások idézték elõ a különbözõ emberi vagy eszmei indíttatású háborúságokat. Annyi közös veszélytõl kell megvédenie magát a muzsikus társadalomnak, hogy már nagyon régen fel kellett volna ismerni azokat az érdekeket, amelyek mentén erõs szövetséget kell kiépítenünk. Tényleg jelentõs lépéseket tett meg az Egyesület ezen a téren, hiszen minden húsbavágó kérdésben egyetértés alakult ki a három nagy zenei szervezet: a mi testületünk, a Zenei Tanács és a Zenei Kamara között.

Most már az a kérdés, hogy ez az összetartás képes-e a továbbiakban a közös érdekek határozott képviseletére; képes-e kialakítani egy ma még alig létezõ, harcra kész zenei lobbyt. Ehhez, megítélésem szerint szükséges a zenésztársadalom egészének - kivált a zeneszerzõknek - nagyfokú szemléletváltozása, azt hiszem ugyanis, hogy mindannyiunk közül talán a zeneszerzõk a leghajlamosabbak a lomhaságra vagy konzervativizmusra.

- Mire gondol?

- Föl kell mérnünk, miként változott meg körülöttünk a gazdaság szerkezete, milyen módon kell részt vennünk benne, és ezt figyelembe véve kell kitalálnunk érdekeink érvényesítésének új módját. Tudatosítanunk kell tehát, hogy nem vágyhatunk vissza egy elmúlt és sokszor támadott, de egzisztenciális téren nagyon is biztonságot adó környezetbe, hanem azt kell megtanulnunk, amit magunknak kell magunkért megtennünk. Alkalmam volt, még messze a rendszerváltás elõtt, nyugaton megtapasztalni, miként lehet ízlésesen, de pragmatikusan megtenni az ön- és közmenedzseléshez szükséges lépéseket, s hogy ettõl egyáltalán nem esik le a zeneszerzõk ujjáról az aranygyûrû. Természetesen azon kevesek számára, akik erre alkatilag valóban alkalmatlanok, ki kell feszíteni egy hálót. Többek között ilyesmire, és egyéb érdekek képviseletére való egy egyesület.

- Arra gondol, hogy valakinek át kellene vállalni Varga Bálint András egykori szerepét?

- Nem erre gondoltam, hiszen az õ szerepköre az általa képviselt kiadó munkásságát erõsíti. Az EMB, szûkösebb lehetõségei között, ma is él ezzel az eszközzel, s ha a sors megengedi, hogy az évek során egy-két másik kiadó is felnõhessen, akkor szükségképpen ezeknek is ki kell fejteniük promóciós tevékenységet. Most általánosabb érdekérvényesítésre gondoltam, tehát nemcsak arra, hogy egy kész kompozíció elõadását segítsük, hanem új kapcsolatok kiépítésére. A befogadó intézmények ugyanis ma már nincsenek olyan helyzetben, hogy áldozatok árán is a kortárs zene mellé tudjanak állni, de újfajta kapcsolatrendszerrel elérhetõ, hogy valaki "kitapossa" belõlük az elvárható segítséget. Ez talán erõs kifejezés, de mivel olyan intézménynél dolgozom, amely adott esetben a taposás tárgya, szenvedõként is tudom, mirõl beszélek. Ahhoz, hogy tudjuk: a nyugati típusú mecenatúrák közül melyekhez akarunk eljutni, tisztán kell látnunk, milyen céljaink lehetnek. Magyarországon sem olyan erõteljes polgárság, sem olyan jól menõ nagyvállalati réteg nem létezik, amelyik eltartaná a zenét, mint mondjuk Észak-Amerikában, tehát közelebbi modelleket kell szemügyre vennünk, méghozzá úgy, hogy világos példákat állíthassunk saját kormányzatunk elé.

- Mondana egy példát?

- Igen. Ilyennek tartom azt az alapítványi kiadót (és annak folyamatos anyagi utánpótlását), amely most a legfontosabb tervezetünk. Ez az alapítványi kiadó ellátná a kortárs magyar zene kottakiadásának és lemezen való megjelentetésének mecenatúráját, hogy lényegesen több mûvet lehessen kiadni, mint amennyit ma bárki vállalni tud.

- Önálló kiadóra gondolnak, vagy arra, hogy az alapítvány pénzt osztana a kortárs zene publikálásának támogatására?

- Ezen sokat vitatkoztunk az elmúlt évek alatt. Volt rá módunk, hiszen, mint Jeney Zoltán elmondta, hosszú ideig kellett küzdenünk a pénzért. Eleinte szó volt önálló kiadóról, de ezt elvetettük, mert elég valószínû, hogy ha ez a vállalkozás valamelyes népszerûséghez segíti komponistáit, akkor egy profi kiadó aratja majd le a babérokat, az alapítványi kiadó meg kezdheti elölrõl a tevékenységét. Ez nemcsak a kiadó számára szerencsétlen, hanem az ott megjelenõ mûvek rangját is alábecsülné. Célszerûbbnek látszik, ha az alapítvány nagyon gondosan kezelt pénzforrásként mûködik, és céltámogatást ad a kortárs zene kiadását vállaló, megfelelõen mûködõ kiadóknak. Mivel a kották publikálása terén ma nagyobb a baj, mint a hanghordozók háza táján, a céltámogatás nagy részét is kottakiadásra kellene fordítani. Azelõtt körülbelül nyolcvan magyar zeneszerzõ számíthatott darabjai kinyomtatására, ma viszont azok sem építhetnek erre, akik azelõtt a legjobb esélyekkel dolgoztak. Terveink szerint az alapítvány a kiadók kritikáját is ellátná, vagyis, ha a pályázó nem megfelelõen sáfárkodott a neki adott javakkal, akkor legközelebb kevesebb támogatásban részesül. A hanghordozók terén egy árnyalattal jobb a helyzet, hiszen amióta a Hungaroton Classic kezd magához térni - ezt minden büszkeség nélkül mondom -, azóta az évi lemezszám tekintetében megközelítjük a régi standardet. Hajdanában a Hungaroton évi 8-10 kortárs zenei lemezt adott ki, mi pedig 6-7-nél tartunk. Szám szerinti lemaradásunk tehát nem jelentõs, de teljesítményünk értéke kétséges, mert igen sok kompromisszumot kell vállalnunk: az esetek többségében régi felvételt kell elõvenni és ily módon egy-egy szerzõi lemez épp a legutóbbi évek termését nem reprezentálja. Ez erõteljes változtatást igényel, és éppen az alapítvány egészíthetné ki a Nemzeti Kulturális Alaptól kapott támogatást.

- Az NKA támogatása meghatározza, hogy mely zeneszerzõk darabjait adják ki, vagy általában, az új magyar zenemûvek megszólaltatására használható fel, s a Hungaroton Classic vezetése dönti el a lemezkiadás sorrendjét?

- Az NKA év eleji zenei pályázatán részletezett felhasználási tervvel, nyolcmillió forint körüli összeget szoktunk kérni. Ennek körülbelül az egynegyedét kapjuk meg, amiért persze hálásak vagyunk, de ha arra gondol, hogy egyetlen zenekari lemeznek csupán a felvétele meghaladja ezt az összeget, akkor nyilvánvalóan nem sokra megyünk vele. Éppen ezért nem határozzák meg, hogy kinek a felvételét részesítsük elõnyben, hiszen a mi ügyességünkön múlik, hogy a kértnél kevesebb pénzt milyen módon tudjuk minél több lemez kiadására fordítani.

- Sajnálom, hogy eredeti témánktól eltérve belebonyolódtunk a Hungaroton belügyeibe, de mivel mindkét testületnek ön a vezetõje, a kitérõ talán nem felesleges, hiszen, mint Jeney Zoltán mondta, ez a szituáció kifejezetten elõnyös a zeneszerzõknek.

- Néha csakugyan úgy érzem, önmagammal ülök szemben, s csak azért nem érzem szkizofrénnek a helyzetet, mert valóban, a Hungaroton székében is igyekeztem a szerzõk helyzetén javítani. De ha most elnökként beszélek, azt mondhatom: az igazgató "érdemei ellenére", a helyzet sok kívánni valót hagy maga után. Új felvételek sokaságát kellene elkészíteni és ezeknek nem szólóhangszereken vagy kis létszámú kamaraegyüttesek apparátusán kellene megfenekleniük.

- Bocsánat az elterelésért…

- Az alapítványhoz visszatérve, nekünk azon nyugat-európai országok modelljeit kell megcéloznunk, amelyekben az állam hajlandó bizonyos áldozatokat vállalni. Természetesen tisztában kell lennünk vele, hogy ezeknek az áldozatoknak a mértéke meg sem közelíti azt a "gondoskodást", amellyel nálunk egykoron eltartották a kultúrát. Figyelnünk kell tehát más mintákra is, például az észak-amerikai önkormányzati támogatásokra. A mi egyesületünk segíthet kibányászni ezeket a lehetõségeket, és segíthet abban is, hogy a szakma képviselõjeként igyekezzék meggyõzni a kuratóriumokat. Harcolhat a szakma állami támogatásáért is, mert úgy látom, nem egészen aknáztuk ki az ilyen egyesület törvényes támogatására szolgáló lehetõségeket.

- Az ön mondandója több ponton egybecseng Jeney Zoltán gondolataival. Nem állhatom meg, hogy ne ismételjem meg a neki már feltett kérdést a zeneszerzõi hierarchiáról. Ezúttal gorombábban fogalmazva: a zenei élet többi szereplõjének véleménye szerint korábban a zeneszerzõk mértéken felül beleszóltak a zenésztársadalom ügyeibe, uralták a döntéshozó testületeket, s ez irritálta a többieket. Törekszik az Egyesület ezen helyzet visszaállítására, vagy inkább a saját céljaira koncentrál?

- Ha léteznék is ilyen álláspont, nem lenne fenntartható, hiszen a mi egyesületünk mellett mûködõ két gyûjtõ szervezet, a Tanács és a Kamara a zenésztársadalom minden rétegét képviseli. A vélemények egyharmadánál mi semmiképpen sem artikulálhatunk többet, de azt jellemzõnek tartom, hogy a Tanácsnak decemberig zeneszerzõ volt az elnöke és nem olyan régen még a Kamarának is. Tehát még a gyûjtõszervezetek sem idegenkedtek attól, hogy komponistát válasszanak elnöküknek, s ennek nagyon egyszerû oka van: az elõadómûvészekhez képest az alkotók jobban tudnak gazdálkodni az idejükkel; közéleti tevékenységüket nem gátolja például a napi gyakorlás. Távol álljon tõlem, hogy a zeneszerzõket olyan tulajdonságokkal ruházzam fel, amelyek a többi muzsikus fölé emelnék õket, hiszen volt rá példa a közelmúltban, hogy egy zenepedagógus milyen kitûnõen tudta képviselni a zenésztársadalom érdekeit. Mégis tény, hogy a komponisták közéleti affinitása erõsebb a többiekénél. Az Egyesület megalakulásakor hosszas viták folytak arról, hogy belépjünk-e a korábban megalakult Tanácsba. Az én számomra ez természetes lett volna, de a tagság az önállóság mellett szavazott, s amikor a Kamara létrejött, evidens volt a döntés megismétlése. Az idõ valóban a távolmaradás mellett érvelõ kollégákat igazolta, hiszen - mint a belépés ellen voksoló egyik akkori elnökségi tag fogalmazta -: a zeneszerzõk által képviselt hangzó tér van olyan erõs, hogy megõrizzük szuverenitásunkat, döntéseinket magunk hozzuk meg. Ennek következtében harmadik erõs pillérként állunk a két gyûjtõ szervezet mellett. Nagyon remélem, hogy ha három egyesület érvel közös vitákban, három egyesület erõsít meg közös döntéseket, ez hozzájárul egy erõs magyar zenei lobby megteremtéséhez.