Az Éden és a périt Robert Schu­mann kevés­bé is­mert, rit­káb­ban ját­szott al­kotá­sai kö­zött szo­kás em­le­get­ni, s vol­ta­képp még eb­ben a be­so­ro­lás­ban is rej­lik né­mi eu­fe­miz­mus, hi­szen az 1843-as ôs­be­mu­tatót követôen még jó év­ti­ze­den át hó­dí­tó ora­tó­ri­um iga­zá­ból csak az el­múlt né­hány esztendôben kezd új­ra he­lyet kap­ni a nem­­zet­kö­zi kon­cert­re­per­to­ár külsô ka­ré­ján. Eh­hez ké­pest kü­lö­nös sze­ren­csé­nek te­kint­he­tô, hogy a bu­da­pes­ti kö­zön­ség A Fel­vi­lá­go­so­dás Ko­rá­nak Ze­ne­ka­ra és Kó­ru­sa ál­tal adott és ko­ránt­sem mel­les­leg Si­mon Rattle ál­tal ve­zé­nyelt 2007-es cso­dá­la­tos elôadás után, no­vem­ber 7-én is­mét hall­hat­ta az Éden ka­pu­it aján­dé­kok­kal ost­rom­ló péri (az­­az egy bu­kott an­gyal és egy föl­di ha­lan­dó ná­szá­nak gyü­möl­cse) ori­en­tá­lis szí­nek­ben és meg­vál­tás-vágy­ban gaz­dag tör­té­ne­tét. Ez­­út­tal KO­CSIS ZOL­TÁN sza­va­tol­ta a meg­va­ló­sí­tás ní­vó­ját, s a CON­CER­TO BU­DA­PEST, a MA­GYAR RÁ­DIÓ ÉNEK­KA­RA, va­la­mint az öt éne­kes (SZABÓKI TÜN­DE, MELÁTH AND­REA, CSE­REK­LYEI AND­REA, BRICKNER SZA­BOLCS és HÁ­MO­RI SZA­BOLCS) együtt­mû­kö­dé­sé­nek za­var­ta­lan­sá­gát és ih­le­tett­sé­gét.

Az Éden és a péri iro­dal­mi alap­ja gya­nánt a ná­lunk egy­ko­ron Vö­rös­mar­ty, Petôfi, Arany, s hoz­zá még Kos­suth ál­tal is nagy­ra be­csült, ám má­ra ment­he­tet­le­nül iro­da­lom­tör­té­ne­ti hát­tér­alak­ká fa­kult Thomas Moore Lalla Rokh cí­mû „Eastern Ro­mance"-ának (1817) má­so­dik tör­té­ne­te szol­gált. Csak­hogy amíg a Schu­mann (és egyéb­iránt Wag­­ner) szá­má­ra oly be­cses iro­dal­mi al­ko­tás ma már nem több ódon ku­ri­ó­zum­nál, ad­dig a mû né­met­re át­ül­te­tett szö­ve­gét fel­hasz­ná­ló ora­tó­ri­um jó­sze­rint még a nyer­sebb vagy bom­basz­ti­ku­sabb pil­la­na­ta­i­ban is vál­to­zat­la­nul friss­nek tet­szik. Ezt iga­zol­ta Ko­csis­ék in­terp­re­tá­ci­ó­ja is, amely nem­csak az ori­en­tá­lis hang­zás vis­­sza- és elô­re­fe­lé egy­aránt so­kak mû­vé­sze­té­vel ro­ko­nít­ha­tó vo­ná­sa­it, vagy épp a mû­ben fel­hang­zó tün­dér­ze­nék és -kórusok ér­zé­ki bá­ját mu­tat­ta fel, de a tör­té­ne­tet in­kább el­me­sélô, mint dra­ma­ti­zá­ló Schu­mann szin­te is­me­ret­len, mert zongoramûvészetébôl alig-alig ki­kö­vet­­keztethetô áhí­ta­tos ün­ne­pé­lyes­sé­gét is.

A nagy­sze­rû kó­rus­tel­je­sít­mény és az ösz­­szes­sé­gé­ben ugyan­csak de­re­kas, bár ép­pen­ség­gel nem hi­bát­lan ze­ne­ka­ri pro­duk­ció elôtt-fölött ott szár­nyalt a „cím­sze­re­pet" ének­­lô Szabóki Tün­de hang­ja: a kifejezôerô és a for­ma­kész­ség tel­jé­ben, mindenestôl a ma­ga­sabb ré­gi­ók fe­lé tör­ve. A mel­let­te sze­rep­hez ju­tó éne­kes kvar­tett tag­jai kö­zül leg­fô­ként a je­les ren­dû né­met dik­ci­ó­já­val és ne­mes, kul­tu­rált te­nor­já­val hó­dí­tó Brickner Sza­bolcs ér­de­mel fel­tét­le­nül kü­lön is mél­ta­tó em­lí­tést. Sôt Bricknert tö­ké­le­tes ora­tó­ri­um­te­nor­ként di­csér­nénk, ha eb­be a meg­je­lö­lés­be nem hal­la­na be­le egy­faj­ta ud­va­ri­as fosz­tóképzôt a ka­ján rossz­má­jú­ság. A mind­­­vé­gig ko­moly ér­zel­mi in­ten­zi­tás­sal nyû­­g­ö­zô tör­té­net sze­rint a péri elôbb egy hôs sza­bad­ság­har­cos vér­csepp­jé­vel, majd egy éle­tét fel­ál­do­zó szûz­le­ány utol­só só­ha­já­val pró­bál­ja meg­vál­ta­ni belépôjét a pa­ra­di­csom­ba, aho­vá vé­gül egy meg­tért bû­nös könny­csepp­­je biz­to­sít szá­má­ra be­bo­csát­ta­tást. S bár ezen a ma­gasz­tos ér­ték­lis­tán a pro­fán re­cen­zens meg­ha­tott és elismerô fej­bó­lin­tá­sa nyil­ván­va­ló­an ke­vés len­ne az üd­vös­ség­hez, azért utó­lag se saj­nál­juk nyug­táz­ni tisztelgô el­is­me­ré­sün­ket! (No­vem­ber 7. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­­zô: Con­cer­to Bu­da­pest)

LÁSZLÓ FERENC

L IBOR Pe¡sek Smetana Ha­zám cik­lu­sát   ve­zé­nyel­te el a NEM­ZE­TI FIL­HAR­MO­NI­KU­SOK ven­dég­kar­mes­te­re­ként. Két­ség­te­le­nül nem min­den­na­pi ese­mény volt ez: a kar­mes­ter a cseh ze­ne­ka­ri re­per­to­ár hi­te­les és elsôrangú in­terp­re­tá­ci­ó­ja le­té­te­mé­nye­sé­nek te­kin­tett Ta­lich-An­¡cerl-
Pe¡sek vo­nu­lat utol­só mo­hi­kán­ja, egy olyan tri­um­vi­rá­tu­sé, amely­nek tag­jai egy­mást épp nem­ze­dék­nyi tá­vol­ság­ban kö­vet­ve, a cseh ze­nei élet kulcs­po­zí­ci­ó­it be­tölt­ve, s még rend­re ta­nár-ta­nít­vá­nyi vi­szony­ban is áll­va egy­más­sal, va­ló­ban kéz­rôl-kézre ad­hat­ták a Talich if­jú­ko­rá­ban még élô 19. szá­za­di elô­adói ha­gyo­má­nyo­kat. Az 1933-ban szü­le­tett Pe¡sek, aki hos­­szú pá­lya­fu­tá­sa alatt a szó szo­ros ér­tel­mé­ben uta­zó nagy­kö­vet­ként szol­gál­ta a cseh ze­ne ügyét szer­te a vi­lá­gon, hoz­zánk ez­út­tal a 19. szá­za­di cseh ze­ne ta­lán leg­is­mer­tebb, és a leg­von­zóbb mó­don nem­ze­ti fo­gan­ta­tá­sú al­ko­tá­sát hoz­ta el.

Az omi­nó­zus vi­tá­ban, hogy tud­ni­il­lik a Ha­z­ám hat­té­te­les cik­lus, vagy pe­dig kö­zös cí­met is viselô hat szim­fo­ni­kus köl­te­mény, min­den­eset­re ha­tá­ro­zot­tan ál­lást fog­lalt: a cik­lust ugyan szü­net köz­be­ik­ta­tá­sá­val ve­zé­nyel­te, ám a té­te­lek/da­ra­bok kö­zött nem adott al­kal­mat a kö­zön­ség­nek  a taps­ra, vagy­is ô té­te­lek­ként ér­tel­mez­te a hang­köl­te­mé­nye­ket. Jó­ma­gam nem va­gyok meg­gyô­­zôd­ve ar­ról, hogy a tel­jes cik­lus egy­vég­té­ben meg­­hall­gat­va ad­ja-e ma­gá­ról a leg­ked­ve­zôbb ké­pet; két­ség­te­len vi­szont, hogy ilyen eset­ben a rit­káb­ban ját­szott da­ra­bok egyen­lô esély­hez jut­nak. Biz­tos, hogy a leg­jobb elô­­­adás sem egyen­­lít­he­ti ki az egyes szim­fo­ni­kus köl­te­mé­nyek fris­ses­sé­ge, ere­de­ti­sé­ge kö­zött fenn­­ál­ló kü­lönb­sé­ge­ket; azt azon­ban öröm­mel ta­pasz­tal­tuk, hogy fi­gyel­mün­ket tel­jes két órán át le­kö­töt­te, ki­sebb-na­gyobb meg­le­­pe­té­sek­kel és fel­fe­de­zé­sek­kel táp­lál­ta ez az in­terp­re­tá­ció.

A Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­kus Ze­ne­kar el­sô­rangú fel­ké­szült­ség­gel és em­lé­ke­ze­te­sen szép szó­lók­kal se­gí­tet­te Libor Pe¡seket el­kép­ze­lé­se­i­nek pon­tos meg­va­ló­sí­tá­sá­ban. A kar­mes­ter pe­dig egy szem­mel lát­ha­tó­an min­den por­ci­ká­já­ban ki­ér­lelt és ki­csi­szolt in­terp­re­tá­ci­ót vál­toz­ta­tott hang­zó va­ló­ság­gá ki­vá­ló és haj­lé­kony inst­ru­men­tu­ma se­gít­sé­gé­vel. Ezt az elôadást ne­héz som­má­san ér­té­kel­ni, mert meglehetôsen eltérô jel­leg­ze­tes­sé­gek ha­tá­roz­zák meg. Elôször is alig érez­het­tünk ben­ne spon­ta­ne­i­tást, rög­tön­zés­sze­rû ele­me­ket - ugyan­ak­kor kon­cent­rált és „kü­lön­böz­tet­ni kész" volt, ak­cen­­­tu­sok, a ze­nei szövetbôl lép­ten-nyo­mon iz­gal­mas ka­rak­te­rek és hang­sze­re­lé­si meg­ol­dá­sok pat­tan­tak elô. Másfelôl vi­szont mind­ezt Pe¡sek va­la­mi­faj­ta ma rit­kán lát­ha­tó, a lát­vá­nyos­ság­tól ir­tó­zó, „sze­mély­te­len" ve­zény­lés­tech­ni­ká­val, vagy in­kább kar­mes­te­ri ma­ga­tar­tás­sal hoz­za lét­re; di­ri­gá­lá­sá­ban van va­la­mi ta­ná­ros pe­dan­té­ria, sta­ti­kus elem. Hang­sú­lyo­zom: mind­ez nem a meg­szó­la­ló ze­né­re jellemzô, ha­nem a kar­mes­ter­nek a ze­ne­kar­ral va­ló, ki­tá­rul­ko­zás­tól men­­tes kap­cso­la­tá­ra. A rez­ze­nés­te­len tar­tá­sú fel­sô­test és a fe­gyel­me­zet­ten kifejezô kéz­­moz­du­lat­ok kettôssége a ze­ne­ka­ri hang­zás­ban is el­nye­ri pár­hu­za­mát: egy csi­szolt és ho­mo­gén, de alap­já­ban egy­sé­ge­sen bar­na szí­nû, vagy fe­ke­te-fe­hér vo­nós­ze­ne­ka­ri hang­zás­hoz adód­nak va­ló­ban sok­szí­nû és exp­res­­szív fú­vós szí­nek és fé­nyek.

Az es­te pil­la­na­tai kö­zül em­lé­ke­ze­tes ma­radt szá­mom­ra a Vy¡sehrad Ver­dit és Wag­nert idézô, emo­ci­o­ná­lis te­lí­tett­sé­gû hang­ja, ze­ne­ka­ri tömb­je­i­nek ere­je, egy­szer­smind me­leg­sé­ge, a le­szál­ló es­te va­rázs­la­tos at­mosz­­fé­rá­ja. A Mold­va elôadásában az üde­ség volt fi­gye­lem­re mél­tó, to­váb­bá di­na­mi­ká­já­nak meg­le­pe­té­sek­re is ké­pes dif­fe­ren­ci­ált­sá­ga és haj­lé­kony­sá­ga, a subito pi­a­nók va­rázs­üté­sei, ál­ta­lá­ban a ze­ne­ka­ri pi­a­nók ér­zé­ki, ki­egyen­lí­tett hang­zá­sa, vé­gül ál­ta­lá­ban a ter­mé­szet­fes­tés szug­gesz­ti­vi­tá­sa és köl­tôi­sége. A ¡Sárkában a fi­nom kla­ri­nét- és csel­­ló­szó­lón túl a réz­fú­vós­kar él­mény­sze­rû tö­­mör­sé­gû és tisz­ta­sá­gú meg­szó­la­lá­sai sze­rez­tek örö­met, a Cseh erdôkön és mezôkön ze­ne­ka­ri fú­gá­ját pe­dig igen ke­vés­szer hal­lot­tam ilyen raj­zos vo­na­lak­kal, áttetszôen és fe­gyel­me­zet­ten, mint ezen az es­tén. Iga­zi szlá­­vos, me­lan­ko­li­kus tra­gi­kum csen­gett ki a Tá­bor elôadásából, és az idilltôl a harc iz­gal­mán ke­resz­tül az apo­te­ó­zi­sig a leg­éle­sebb kont­rasz­to­kat tet­te ér­zék­le­tes­sé Libor Pe¡­sek a Blaník ha­tal­mas, levegôs tab­ló­já­nak elénk ve­tí­té­sé­vel, egy je­len­té­keny hang­ver­seny zá­rá­sa­kép­pen. (No­vem­ber 8. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Rendezô: Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­ku­sok)

MALINA JÁNOS

„A NEM­ZE­TI FIL­HAR­MO­NI­KUSOK   Pró­ba­ter­mi ven­dég­ség cí­mû új bér­le­te iga­zi ki­hí­vás a ze­ne­kar tag­jai szá­má­ra. Va­la­hol a ze­ne­ka­ri já­ték is egy­faj­ta ka­ma­ra­ze­né­lés, hisz a jó ze­ne­ka­ri mu­zsi­kus min­dig is­me­ri és hall­ja a par­ti­tú­ra több ele­mét és a kar­mes­ter el­kép­ze­lé­se­it fi­gye­lem­be vé­ve bár, de meg­ta­lál­ja azo­kat a mu­zsi­ku­so­kat, akik­kel idôrôl idôre együtt kell hogy játsz­­szon. Ka­ma­ra­ze­né­lés köz­ben szó­lis­ta­ként a sa­ját szu­ve­rén ze­nei vé­le­mé­nyét fo­gal­maz­za meg és egy­sé­ge­sí­ti part­ne­re­i­vel. Több mint ze­né­lés, va­ló­sá­gos ba­rá­ti vagy akár sze­­rel­mi ös­­sze­tar­to­zás." An­tal Má­tyás e gon­­do­la­tok­kal ver­bu­vált érdek­lô­dô­ket a fen­ti bér­let­hez. A ka­ma­ra­so­ro­zat hely­szí­ne a Mû­vé­sze­tek Pa­lo­tá­já­nak 6. eme­le­ti pró­ba­ter­me, aho­vá a ci­vil kon­cert­lá­to­ga­tó csak „ide­gen­ve­ze­tés­sel" jut­hat el.

Az est elsô szá­mát, az ar­gen­tin-an­gol Ale­jand­ro Vi^~nao egy­szer­re igé­nyes és po­pu­lá­ris kom­po­zí­ci­ó­ját (Formas del Viento) SZA­BÓ ANI­TA (fu­vo­la), WEISZ NÁN­DOR (ütô­hang­szerek) és JOÓ SZA­BOLCS (ma­rim­ba) szó­lal­tat­ta meg. A kom­po­zí­ció alap­ja­it Joó ma­rim­bajá­té­ka ér­zé­kel­tet­te. A já­ru­lé­kos szó­la­mok pusz­tán ár­nya­la­tok­kal, szí­nek­kel, de­ko­ra­tív ele­mek­kel gaz­da­gí­tot­ták a da­rab fe­lü­le­tét, a mû lé­nye­gé­hez ke­ve­set tet­tek hoz­zá. A ma­rim­baanyag af­fé­le stró­fa­basz­­szus­ként vo­nult vé­gig szin­te a tel­jes kom­po­zí­ci­ón. Vi^~nao lépésrôl lépésre, ap­ró vál­toz­ta­tá­sok­kal bôvítette e szó­la­mot, olyan tech­ni­ká­val, mely egyfelôl biz­to­sí­tot­ta a mû egy­sé­gét, másfelôl tá­gí­tot­ta a da­rab vi­lá­gát. Nem ju­tott túl­sá­go­san mes­­szi­re, szá­mom­ra a kom­po­zí­ció idôvel mo­no­ton­ná és kis­sé szik­kadt­tá vált. Eb­ben az ér­zés­ben lu­das le­he­tett az is, hogy a ma­rim­ba frá­zis­kész­le­té­ben egy­re több jaz­zes, sôt pop­ze­nei for­du­la­tot fe­dez­tem fel.

El kell is­mer­ni azon­ban, hogy a zene­szer­zôi szán­dék elsô hal­lás­ra is jól kör­vo­na­laz­ha­tó. Vi­lá­gos, hogy a kom­po­nis­ta egy­sze­rû­ség­re tö­re­ke­dett, olyas­faj­ta ze­nei fo­lya­mat lét­re­ho­zá­sá­ra, mely kez­de­ti kiismer­he­tô­sé­ge ré­vén ki­csit el is al­tat­ja a be­fo­ga­dói éber­sé­get. A da­rab fo­ko­za­to­san ki­ala­ku­ló ös­­sze­tett­sé­ge, bo­nyo­lult­sá­ga - Vi^~nao el­kép­ze­lé­se sze­rint - a hall­ga­tót drá­mai meg­le­pe­tés­ként éri. Egy he­lyen úgy fo­gal­ma­zott, hogy mû­­vé­re Jorge Luis Borges „tit­kos bo­nyo­lult­­ság­ról" szó­ló gon­do­la­ta is ha­tott, mely sze­rint az egy­sze­rû­ség pusz­tán fel­szí­ni je­len­ség. De nem is kell fel­tét­le­nül a fel­szín alá ha­tol­nunk ah­hoz, hogy egy-egy mû­vé­szi je­len­sé­get él­vez­zünk, a mö­göt­tes komp­le­xi­tás­ról nyu­godt szív­vel meg is le­het fe­led­kez­ni.

Va­la­mi­vel kar­co­sabb, a be­fo­ga­dás di­na­mi­ká­já­val (az egy­sze­ri hall­ga­tó „lel­ké­vel") ke­vés­bé törôdô da­rab­bal, Fran¸cois-Bernard Mâche Figures (Alak­za­tok, op. 63) cí­mû, igé­nye­sen meg­írt kom­po­zí­ci­ó­já­val foly­ta­tó­dott a ka­ma­ra­est. Az 1989-ben bas­­szus­kla­ri­nét­ra (SA­LA­MON GYÖRGY) és vib­ra­fon­ra (JOÓ SZA­BOLCS) szer­zett kom­po­zí­ció alap­ján ne­héz len­ne Mâche (1935) stí­lu­sát ál­ta­lá­ban jel­le­mez­ni, az Alak­za­tok olyan poszt-posztavantgárd da­rab­nak tû­nik, mely jellemzôen a poszt­avant­gárd ta­pasz­ta­la­ta­i­ból és nem a poszt­avantgárddal szem­be­ni dü­hödt el­len­szenv­bôl táp­lál­ko­zik. A most hal­lott elôadás alap­ján vi­szony­lag jól fel le­he­tett mér­ni a mû­vet, bár Sa­la­mon basszusklarinétjátékát egy kis­sé tar­tóz­ko­dó­nak és szür­ké­nek érez­tem.

Iga­zán szí­nes, egy-egy mo­men­tum ere­jé­ig har­sá­nyan mó­kás da­rab­bal lé­pett szín­pad­ra KOÓ TA­MÁS (csel­ló) és SZTAN­KOV IVÁN (bôgô). Saj­nos azon­ban Rossi­ni Du­ett­jét úgy ad­ták elô, mint­ha két clown maszk és jel­mez nél­kül pró­bál­na el egy je­le­ne­tet, csak vég­sza­vaz­nak egy­más­nak, hogy át­moz­gas­sák mi­mi­kai iz­ma­i­kat a so­ron kö­vet­kezô pro­duk­ció elôtt. Az elôadásban így akadt né­mi he­ve­nyé­szett­ség és in­to­ná­ci­ós ha­mis­ság. A pró­ba­ter­mi ru­tin de­monst­rá­ció­­ja­ként ér­de­kes, pó­di­um­pro­duk­ci­ó­nak hal­vány in­terp­re­tá­ció volt.

Ki­vá­ló, na­gyon em­lé­ke­ze­tes volt az est má­­so­dik fe­le, Igor Stravinsky meg­un­ha­tat­lan me­sé­je, A ka­to­na tör­té­ne­te. A nar­rá­tor, MÁ­CSAI PÁL Lackfi Já­nos for­dí­tá­sát (a Wil­heim And­rás ve­zény­le­té­vel fel­vett és 2000-ben meg­je­len­te­tett CD-n is ez sze­re­pel) ügye­sen ala­kí­tot­ta át, dra­ma­tur­gi­ai mun­ká­ját ki­fe­je­zet­ten jó­nak ta­lál­tam, elôadásán érez­he­tô volt, hogy men­­nyi­re ön­ma­gá­ra kép­zel­te el ezt a szö­veg­vál­to­za­tot. Han­gu­la­to­san, ze­nei ér­te­lem­ben na­gyon pon­to­san és sok szín­nel me­sélt, az élet­re kel­tett ka­rak­te­re­ket el­raj­zol­va, de nem ön­cé­lú él­ve­teg­ség­gel el­tú­loz­va je­le­ní­tet­te meg. Jel­leg­ze­tes, okos fa­nyar­sá­ga pe­dig na­gyon is il­lett Stravinsky ze­né­jé­hez. Az AN­TAL MÁ­TYÁS ve­zé­nyel­te elôadás ensemble-specialista ze­né­szek­nek is be­csü­le­té­re vált vol­na, s hogy ezt a minô­sé­get nagy­ze­ne­ka­ri re­per­to­á­ron edzett hangszeresektôl - TÖN­KÖLY JÓ­ZSEF (kla­ri­nét), BO­KOR PÁL (fa­gott), MOL­NÁR ZOL­TÁN (trom­bi­ta), KOP­PÁ­NYI BÉ­LA (har­so­na), KOPPÁNDI JENÔ (he­­ge­dû), DÉ­VÉ­NYI GÁ­BOR (nagybôgô), BÍ­RÓ GER­GELY (ütô) - hall­hat­tuk, jel­zi, hogy mek­ko­ra po­ten­ci­ál­lal ren­del­kez­nek a Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­ku­sok. Ha ki kel­le­ne emel­nem egy-egy mu­zsi­kust, ak­kor Kop­pán­di Jenô he­ge­dû­já­té­kát em­lí­teném az el­sô he­lyen, an­nak el­le­né­re, hogy egyes rész­le­tek ta­go­lá­sá­ban nem fel­tét­le­nül ér­tet­tem ve­le egyet. Kön­­nyed­sé­ge, la­za­sá­ga, fö­lé­nyes­sé­ge vi­szont im­po­ná­ló volt. Na­gyon tet­szet­tek Mol­nár Zol­tán preg­náns meg­moz­du­lá­sai és Bo­kor Pál mar­káns fa­gottszí­nei, és per­sze a nagy­sze­rû össz­já­ték. Ko­mo­lyan vé­ve a ka­ma­ra­ze­nei so­ro­zat cí­mét (Pró­ba­ter­mi ven­dég­ség a Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­ku­sok­nál) el kell is­mer­nünk, hogy A ka­to­na tör­té­ne­té­vel  a ven­dég­lá­tó iga­zán ki­tett ma­gá­ért. (No­vem­ber 12. - Mû­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja, Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­ku­sok pró­ba­ter­me)

MOLNÁR SZABOLCS

M e­ré­szen iz­gal­mas mû­sor­ral lé­pett pó­di­um­ra a NEM­ZE­TI ÉNEK­KAR és a NEM­ZE­TI  FIHARMONIKUS ZE­NE­KAR AN­TAL MÁ­TYÁS ve­zény­le­té­vel, BA­RÁ­TI KRIS­TÓF és ki­vá­ló ének­szó­lis­ták köz­re­mû­­kö­dé­sé­vel az együt­tes Klemperer-bér­le­té­ben. Két Te Deum kö­zött két he­ge­dû­ver­seny - nos, ilyet egé­szen biz­to­san nem hal­lot­tunk még, kü­lö­nös te­kin­tet­tel ar­ra, hogy a ver­seny­mû­vek egyi­ke sem tar­to­zik a törzs­re­per­to­ár­hoz, sôt egyi­kük, Wolf Pé­ter Uta­zás-he­ge­dû­ver­se­nye nem csu­pán ôsbemuta­tó volt, ha­nem a szim­fo­ni­kus kön­­nyû­ze­ne ha­tá­rá­ig is tá­gí­tot­ta a hang­ver­seny ho­ri­zont­ját; míg a má­sik he­ge­dû­kon­cert, Erich Wolf­gang Korngoldé, ép­pen­ség­gel a film­ze­ne hang­ját, sôt konk­rét film­ze­nék anya­gát csem­­pész­te be a hang­ver­seny­te­rem­be. A két Te Deum szerzôje vi­szont Joseph Haydn, il­let­ve Anton Bruckner volt, te­hát a 18., il­let­ve 19. szá­za­di egy­ház­ze­ne egy-egy klas­­szi­ku­sa. A be­járt ha­tal­mas kör el­le­né­re még­is ro­kon­szen­ves mû­sor volt ez, s vég­ered­mény­­ben - rész­ben a mû­fa­ji „vis­­sza­té­rés­nek" köszönhetôen, rész­ben pe­dig az­ál­tal, hogy az ének­kar, il­let­ve nôi rész­le­ge Wolf mû­vé­ben is epi­zód­sze­rep­hez ju­tott - a leg­ke­vés­bé sem ha­tott szer­vet­len­nek.

Haydn ké­sei, C-dúr Te Deuma az Év­sza­kok­kal egy idôben ke­let­ke­zett, ám - a fel­szí­nen - ki­fe­je­zet­ten egy­sze­rû, pél­dá­san tö­mör, a szö­veg tar­tal­mát még­is ér­zé­ke­nyen kö­vetô da­rab. Az elô­adás is nagy­vo­na­lú, ám na­gyon is kul­tu­rált egy­­sze­rû­sé­gé­vel tûnt ki; leg­fel­jebb hang­tö­meg szem­pont­já­ból érez­het­tük ki­egyen­lí­tet­len­nek a ha­tal­mas lét­szá­mú kó­rus, il­let­ve a kö­ze­pes­nél va­la­mi­vel ki­­sebb ze­ne­kar vi­szo­nyát.

Ez­zel szem­ben a kon­­cer­tet zá­ró Bruck­ner-kom­­pozícióban a bruck­­neri ze­ne­kar jól el­ta­lált egyen­súly­ban szó­lalt meg az ének­kar­ral. A har­ma­dik elô­adó­csoportot al­ko­tó ének­szó­lis­ták - il­let­ve hár­man kö­zü­lük min­den­kép­pen - ki­fe­je­zet­ten él­mény­sze­rû­vé tet­ték az elôadást. FO­­DOR BE­AT­RIX (szop­rán), MELÁTH AND­­REA (mez­zo­szop­rán) és BRICKNER SZA­­BOLCS (te­nor) az ének­hang ma­ku­lát­lan szép­sé­gét és ere­jét egye­sí­tet­te a szer­ves és kifejezô dal­lam­­épít­ke­zéssel és a ze­nei meg­­for­má­lás im­po­ná­ló biz­ton­sá­gá­val; a bas­­szus szó­ló­kat SZÜ­LE TA­MÁS éne­kel­te. Brucknernek ezt a kü­lö­nö­sen friss és ere­de­ti, lá­to­má­sos és mé­lyen költôi, emel­lett mes­te­ri­en és át­te­kint­hetôen for­mált re­me­két anya­nyel­vi ter­mé­sze­tes­ség­gel és biz­ton­ság­gal, lé­nyeg­re vi­lá­gí­tó­an ve­zé­nyel­te An­tal Má­tyás, a ké­nyes a cap­pel­la meg­szó­la­lá­sok­ban is szép hang­zá­sú, min­den for­szí­ro­zás nél­kül meg­szó­la­ló kó­rus­tól és a ki­fo­gás­ta­la­nul ját­szó ze­ne­kar­tól ké­nyez­tet­ve.

A két ver­seny­mû kö­zül az elsô félidô vé­gén hal­lott Wolf-darab hat té­tel ka­le­i­dosz­kóp­sze­rû egy­más­után­ja: mind­egyik egy-egy tá­jat vagy vá­rost, kü­lön-kü­lön is szí­nek ka­val­kád­ját va­rá­zsol­ja a hall­ga­tó elé. Le Havre fi­nom és szel­le­mes fran­cia ze­né­re ih­let­te a szer­zôt; An­da­lú­zia bô sze­kun­dok­kal fû­sze­re­zett, iz­zó­an szen­ve­dé­lyes dal­la­mok­ra és kasz­ta­nyet­tás rit­mi­kai iz­gal­mak­ra; míg a bi­ha­ri té­tel­ben - itt kap­cso­ló­dott be az elô­­adás­ba a nôi kar - két­fé­le nép­ze­ne, no meg Bar­tók és Ko­dály szel­le­me je­le­nik meg fél­re­is­mer­he­tet­le­nül. Megint bô sze­kun­dok tár­sa­sá­gá­ban, ame­lyek a da­rab­nak af­fé­le mot­tó­ját al­kot­ják. Ba­rá­ti Kris­tóf a tô­le szo­kott kris­tály­tisz­ta han­gon és kris­tály­tisz­ta ze­nei esz­kö­zök­kel se­gí­tett hoz­zá ah­hoz, hogy ez a kön­­nyû kéz­zel, bár nagy biz­ton­ság­gal fel­vá­zolt, sok­szí­nû vi­lág mind­­vé­gig elbûvölô ma­rad­jon.

„Az utol­só cso­da­gye­rek", Erich Wolfgang Korngold már ko­ránt­sem (cso­da)gyer­mek­kor­ból szár­ma­zó, 1945-ben vég­le­ge­sí­tett, majd Heifetz ál­tal be­mu­ta­tott He­ge­dû­ver­seny­ének há­rom té­te­le a szerzô ho­lly­woo­di kor­sza­ká­nak is­ko­lát teremtô film­ze­né­it adap­tál­ja egy „ab­szo­lút" ze­nei mû­faj el­vá­rá­sa­i­hoz. Az ered­mény: nagy­sze­rû zene­szer­zôi tech­ni­ká­val, ha­tal­mas ru­tin­nal meg­kom­­po­nált, hang­szer­sze­rû, há­lás, vál­to­za­tos li­mo­ná­dé, amely csak ak­kor „mû­kö­dik", ha az elôadók iga­zán elsôrangúak. Ez eset­ben el tu­dunk fe­led­kez­ni a híg­ság­ról, s a ki­vi­te­le­zés - a zeneszerzôi és az elôadói - szá­­mos szép­sé­ge le­fog­lal­ja fi­gyel­mün­ket. Pon­to­san így tör­tént a hang­ver­se­nyen: Ba­rá­ti Kris­tó­fon nem mú­lott sem­mi, ô ez­út­tal is min­den tu­dá­sát és ko­moly­sá­gát be­le­ad­ta a já­ték­ba; a Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­kus Ze­ne­kar olyan felelôsséggel ját­szott, mint bár­mely más, ha­son­ló szín­vo­na­lon hang­sze­relt kom­po­zí­ció ese­té­ben, An­tal Má­tyás­ról pe­dig meg kel­lett ál­la­pí­ta­nunk, hogy elsô­ran­gú ze­ne­ka­ri kar­mes­ter, all-round mu­zsi­kus, akit nagy lu­xus vol­na kó­rus­kar­nagy­ként be­ska­tu­lyáz­nunk. Re­mé­lem, to­vább­ra is mind­­két sze­rep­ben ta­lál­koz­ha­tunk ve­le. (No­vem­ber 17. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Rendezô: Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­ku­sok)

MALINA JÁNOS

A PAN­NON FIL­HAR­MO­NI­KU­SOK   2011-ben ki­ne­ve­zett vezetô kar­mes­te­re, BOGÁNYI TI­BOR állt az együt­tes élén a ze­ne­kar so­ros bu­da­pes­ti kon­cert­jén. A ha­gyo­má­nyos fel­épí­té­sû prog­ram szo­lid ver­seny­­­mû­vé­ben - Csaj­kovsz­kij Ro­ko­kó va­ri­á­ci­ó­i­ban - ô ját­szot­ta a csel­ló­szó­lót. A kö­zön­ség bi­zo­nyá­ra sze­re­ti az ef­faj­ta mu­tat­vá­nyo­kat, s nem mér­le­ge­li a koc­ká­za­to­kat. Van­nak da­ra­bok, me­lyek elôadásakor a kar­mes­ter csak lát­vány­elem, pél­dá­ul Bach vagy Mo­zart he­ge­dû­ver­se­nye­it ma­nap­ság nem is di­vat di­ri­gens­sel elôadni. Más mû­vek ese­té­ben vi­szont szük­ség van a külsô ko­or­di­ná­ló té­nye­­zôre, nem fel­tét­le­nül a ve­zér­szó­lam és  a kí­sé­ret komp­li­kál­tabb vi­szo­nya mi­att, ha­nem a szó­lis­ta te­her­men­te­sí­té­se vé­gett. Azt hi­szem, a Ro­ko­kó va­ri­á­ci­ók ha­tár­eset, ala­pos pró­ba­fo­lya­ma­tot és nagy ös­­sze­szo­kott­sá­got fel­té­te­lez­ve igé­nye­sen kivitelezhetô di­ri­gens nél­kül is, más eset­ben vi­szont vesz­te­sé­ge­ket kell el­köny­vel­nünk. A kí­sé­ret ru­gal­mat­lan, té­to­va és bi­zony­ta­lan, a ve­zér­szó­lam biz­ton­sá­gi és tar­ta­lé­kos le­het. Nagy­já­ból ez tör­tént most is, de meg kell je­gyez­ni, hogy az es­te (nem a múlt­bé­li ta­pasz­ta­lat) ar­ról is meggyôzött, hogy a pé­csi ze­ne­kar en­nél illúziókeltôbb pro­duk­ci­ó­ra is al­kal­mas. A ve­zény­lés lel­ki sú­lyát (tech­ni­kai ér­te­lem­ben a kon­cert­mes­ter vál­lal­ta ma­gá­ra e fel­ada­tot) most Bogányi „ci­pel­te", így kon­cent­rá­ci­ó­ja, hang­kép­zés­ének tisz­ta­sá­ga nem min­dig volt ide­á­lis. A csel­ló­hang azon­ban ér­zé­ki­en gaz­dag és szár­nya­ló ma­radt, a mû szub­sztan­­ci­á­ja így érzékelhetôvé vált, ezt há­lál­ta meg a kö­zön­ség lel­kes ün­nep­lé­se. A tap­sot Bogányi és a ze­ne­kar rá­adás­szám­mal kö­szön­te meg, Astor Piazzolla Oblivion cí­mû da­rab­já­nak át­ira­tát szó­lal­tat­ták meg, ke­vés szi­rup­pal és íz­lé­ses nosz­tal­gi­á­val.

A kon­cert Dohnányi Ernô Szim­fo­ni­kus per­cek cí­mû da­rab­já­val in­dult. Az öt­té­te­les kom­po­zí­ció a szerzô egyik leg­nép­sze­rûbb mû­ve. A klas­­szi­kus for­má­kat az egyes té­te­lek re­du­kált alak­ban tár­ják elénk, e „szim­fo­ni­kus kis­plasz­ti­kák" ne­kem azt su­gall­ják, hogy a ben­nük fel­ve­tett ze­nei gon­do­la­tok al­kal­ma­sak le­het­né­nek bôségesebb (szim­fó­ni­át kör­vo­na­la­zó) ki­bon­tás­ra is. S hogy ez az ér­zet a hall­ga­tó­ban is ki­ala­kul­jon, az elô­adás­nak kön­­nyen áttekintetô ren­det kell te­rem­te­ni, a ze­nei lo­gi­kát transz­pa­ren­sen kell fel­mu­tat­ni. Ha mind­ez el­ma­rad, hi­á­ba­va­ló igye­ke­zet­nek tû­nik (és nem si­ke­rül­het) a hang­zás áttetszôségére, a hang­sze­re­lés szel­lôs­­­ségére, az­az a ze­ne­ka­ri já­ték transz­pa­ren­­ciájára irá­nyí­ta­ni a hall­ga­tó­ság fi­gyel­mét. Több­ször is úgy vet­tem ész­re, hogy  a ze­nei frá­zi­sok meg­mun­ká­lat­la­nok, sem a kez­de­tük, sem a vé­gük nincs ki- és meg­dol­goz­va. A ze­nei anyag - ki­csit ön­já­ró és ar­ti­ku­lá­lat­lan mó­don - kü­lö­nö­sebb gon­do­la­ti­ság nél­kül ha­ladt elôre, a da­rab em­lé­künk­ben ôrzött üde szel­le­mes­sé­ge így ke­vés­sé ér­vé­nye­sült.

A szü­net után Csaj­kovsz­kij 5. szim­fó­ni­á­ja csen­dült fel. Er­re az in­terp­re­tá­ci­ó­ra is rá­fért vol­na az ap­ró­mun­ka: szá­mos pon­ton érez­tem úgy, hogy Bogányi nem­csak az ér­tel­me­zés te­rü­le­tén ma­rad adó­sunk, ha­nem a kot­tá­ban rög­zí­tett uta­sí­tá­so­kat sem tar­tat­ja be. A las­sú té­tel kez­de­tén pél­dá­ul a kürt és a kla­ri­nét fe­lel­ge­té­sé­re épülô anyag ak­kor kel­ti az ins­pi­rált­ság ér­ze­tét, ha a komp­le­men­ter di­­minuendo-crescendo ef­fek­tu­sok (úgy, ahogy a par­ti­tú­ra is jel­zi) meg­va­ló­sul­nak. En­nek hi­á­nyá­ban vi­szont a rész­let ki­fe­je­zet­ten is­ko­lás és üres hang­sze­re­lé­si já­ték­ká vá­lik. Prob­lé­má­nak érez­tem, hogy a ze­nei anyag hi­e­rar­chi­á­ja több­nyi­re ad hoc mó­don ala­kult ki, elôfordult (mint pél­dá­ul a ne­gye­dik té­tel elsô fe­lé­ben), hogy a ko­pu­lá­zott szó­la­mok túl­zott ze­nei jelentôségre tet­tek szert, így a kom­po­zí­ci­ós lo­gi­ka szem­pont­já­ból a ke­vés­bé fon­tos moz­za­na­tok kap­tak za­va­ró hang­súlyt. A tem­pók, a ka­rak­te­rek azon­ban él­tek, a di­na­mi­kai épít­ke­zés­re nem le­he­tett pa­na­szunk, az ér­zel­mek-in­du­la­tok ada­go­lá­sa „be­csü­le­tes" volt. Egye­dül a ne­gye­dik té­tel utol­só sza­ka­szát érez­tem in­do­ko­lat­la­nul fel­pör­ge­tett­nek - mint­ha Bogányiból elôbújt vol­na az ope­ra­kar­mes­ter, aki túl­sá­go­san is ko­mo­lyan ve­szi a be­fe­je­zés stretta jel­le­gét. Ám ha a fel­sza­ba­dult és lel­kes ün­nep­lés felôl néz­zük a di­ri­gen­si dön­tést, két­ség­te­len, hogy ne­ki volt iga­za. (No­vem­ber 20. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Rendezô: Pan­non Fil­har­mo­ni­ku­sok)

MOLNÁR SZABOLCS

R it­kán hall­ha­tó, jobb sors­ra ér­de­mes remek­mû­ve­ket mû­sor­ra tûz­ni min­dig bá­­tor cse­le­ke­det (hi­szen ezek a da­ra­bok alig­­ha ga­ran­tál­ják a kas­­sza­si­kert) - de kü­lö­nö­sen az vál­ság ide­jén. Két­sze­res el­is­me­rés il­le­ti te­hát a NEM­ZE­TI FIL­HAR­MO­NI­KU­SOK vezetôségét, az együt­tes no­vem­ber  vé­gi kon­cert­jén ugyan­is nem egy, ha­nem mind­­járt két mos­to­hán ke­zelt ra­ri­tás hang­zott fel, va­gyis az NFZ a tel­jes es­tét a ze­nei fel­­fe­dezôutaknak szen­tel­te. Az Ószláv mi­se (1926) és a Szent Se­bes­tyén vér­ta­nú­sá­ga (1911) - kü­lö­nös pá­ro­sí­tás, mond­hat­nánk el­sô kö­ze­lí­tés­re. Pe­dig a két mû kö­zött mu­tat­koz­nak ha­son­ló­sá­gok: mindkettô ké­sei al­ko­tás, szerzôjének élet­mû­vé­ben mind­ket­tô a kü­lön­le­ges­ség, a „nem jellemzô" ka­te­gó­ri­á­já­ba tar­to­zik, s vé­gül mindkettô val­lá­sos té­má­jú, de nem li­tur­gi­kus, in­kább a szín­­pa­di mû­faj­ok­kal ro­kon vo­ná­so­kat mu­ta­tó al­ko­tás. Kar­mes­ter­ként a jelentôs ope­rai ta­pasz­ta­lat­tal rendelkezô KO­VÁCS JÁ­NOS sze­mé­lye töb­bek közt ez utób­bi moz­za­nat mi­att ki­vált­képp adek­vát vá­lasz­­tás­nak bi­zo­nyult.

Janá¡cek Ószláv mi­sé­je nem az újí­tó, ha­nem az összegzô ké­sei mû­vek pro­to­tí­pu­sa, nem cso­da hát, ha hall­ga­tó­ja azt ta­pasz­tal­ja, hogy a mû „hoz­za" a preg­náns janá¡ceki ze­nei nyelv ös­­szes is­mert jel­leg­ze­tes­sé­ge­it. Fel­­tû­nik a sok rö­vid mo­tí­vum­ból építkezô kom­po­zí­ci­ós mód­szer, a dis­­szo­nan­ci­ák nyer­­­se­sé­ge, a hang­zás da­ra­bos­sá­ga, a szer­zôi véd­jegy­ként em­le­ge­tett be­széd­dal­lam- és beszédritmus-követô me­ló­dia­for­má­lás - és per­sze az is, hogy az ágas-bo­gas ének­szó­la­mok meg­for­má­lá­sakor Janá¡cek nem tud­ta meg­ta­gad­ni operaszerzôi mi­vol­tát, sôt a mû ze­ne­ka­ri rész­le­te­i­ben is megfigyelhetô bi­zo­nyos szín­pa­di­as pá­tosz és rep­re­zen­ta­tív ha­tá­sos­ság. De­bus­sy - Gabriele D'An­nun­­zio fran­cia szö­ve­gét megzenésítô - misz­té­ri­u­mát hall­gat­va vi­szont azt mond­juk: ej­nye, mi­lyen ke­vés­sé em­lé­kez­tet ez a meg­szó­la­lás­mód A ten­ger, az Ibé­ria, a Há­rom nok­türn vagy a Pre­lû­dök szerzôjének jól is­mert hang­já­ra! Ha nem tud­nánk, hogy ez az egy­sze­rûbb, ke­vés­bé dí­szes (de ér­zé­ki­ség­tôl, an­ti­ki­zá­lás­tól, eg­zo­ti­kus karak­te­rek­tôl nem idegenkedô) tó­nus a ké­sei, le­tisz­tult De­bus­sy­-stí­lus rep­re­zen­tán­sa, alig­ha­nem azt kér­dez­nénk: ugye ez a szerzô „kí­sér­le­te­zô" stí­lu­sa? A kó­rus­rész­le­tek pél­dá­ul nem egy­szer a ké­sei Liszt asz­ké­zi­sét vissz­han­goz­zák.

A mi­se négy éne­ke­sé­nek - BOR­SOS EDITH, SCHÖCK ATALA, BON­CSÉR GER­GELY, KE­LE­MEN ZOL­TÁN - ér­de­me, hogy nem „fé­sül­ték meg" a janá¡ce­ki szó­ló­kat, nem re­tu­sál­ták ezek egye­net­len­sé­ge­it, s ez­zel a mû hi­te­les meg­szó­la­lá­sát szol­­gál­ták. Ha­son­ló­kép­pen Ko­vács Já­nos, aki tö­ké­le­tes biz­ton­ság­gal ta­lált rá a rend­kí­vül rit­kán te­rí­ték­re kerülô, s így ma­gyar „elô­­­adói ha­gyo­mán­­nyal" egy­ál­ta­lán nem ren­­delkezô mû jel­leg­ze­tes, nyers mo­nu­men­­ta­li­tá­sá­ra, zord ün­ne­pé­lyes­sé­gé­re, mely a szerzô ön­val­lo­má­sa sze­rint nem annyi­ra a val­lá­sos ér­zü­le­tet, mint in­kább a nem­ze­ti ös­­sze­tar­to­zás biz­ton­sá­gát volt hi­va­tott ki­fe­jez­ni. A Szent Se­bes­tyén vér­ta­nú­sá­ga elô­adó­gárdájában a két em­lí­tett énekesnôn kí­vül sze­re­pelt még Ko­vács An­na­má­ria, va­la­mint má­so­dik szop­rán­ként a Má­ri­át, il­let­ve Se­bes­tyén lel­két fénylô han­gon, át­szel­le­mül­ten megidézô CELENG MÁ­RIA. A misz­té­ri­um­já­ték, mely az ôsbemutatón dísz­­le­tek­kel-jel­me­zek­kel meg­szó­la­ló, ze­nés-szö­veges-táncos Gesamtkunstwerk gya­nánt ke­rült kö­zön­ség elé (és bu­kott meg), mint köz­is­mert, szá­mos me­lo­drá­ma-rész­le­tet, va­gyis ze­ne­karkí­sé­re­tes vers­be­szé­det tar­tal­maz: eze­ket nagy megjelenítô erôvel, ér­zék­le­tes tó­nus­vál­tá­sok­kal és kellô he­vü­let­tel tol­má­csol­ta PÁ­PAI ERI­KA. Ko­vács Já­nos a De­bus­sy­-par­ti­tú­rát épp­oly fi­gyel­me­sen ol­vas­ta, mint az Ószláv mi­se kot­­­tá­ját: itt a stí­lus ös­­sze­tett­sé­ge, ugyan­ak­kor han­gu­la­ti és tó­nus­be­li te­lí­tett­sé­ge, a val­lá­sos asz­ké­zis­sel pá­ro­su­ló tö­mény ér­zé­ki­ség paradoxona kel­tett leg­in­kább fi­gyel­met ér­tel­me­zé­sé­ben. Vé­ge­ze­tül a Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­ku­sok és a hoz­zá csat­la­ko­zó - mind az ószláv, mind a fran­cia szö­ve­gû mû­ben ki­­tûnôen teljesítô - NEM­ZE­TI ÉNEK­KAR (kar­igaz­ga­tó: AN­TAL MÁ­TYÁS) mun­ká­já­ról: a két nagy együt­tes olyan szak­mai biz­ton­ság­gal, olyan ma­gá­tól értôdô ter­mé­sze­tes­ség­gel vet­te a két igen ne­héz opus aka­dá­lya­it, hogy elé­ge­det­ten gon­dol­hat­tunk ar­ra: a ma­gyar ze­ne­ka­ri és kó­rus­kul­tú­ra igen­is fejlôdött az utób­bi év­ti­ze­dek­ben, nem is ke­ve­set. (No­vem­ber 24. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Rendezô: Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­ku­sok)

CSENGERY KRISTÓF

K ét Vi­val­di-mo­tet­ta és egy ké­sei Haydn-mi­se sze­re­pelt a PURCELL KÓ­RUS és az ORFEO ZE­NE­KAR VAS­HE­GYI GYÖRGY ál­tal ve­zé­nyelt no­vem­be­ri hang­ver­seny­ének prog­ram­ján; a  közremûködô szó­lóének­esek SZUTRÉLY KA­TA­LIN, PIN­TÉR ÁG­NES, NAGY BER­NA­DETT, KÁL­MÁN LÁSZ­LÓ és KO­VÁCS IST­VÁN voltak.

A kon­cert elsô fe­lé­ben fel­hang­zó Vi­val­di-mû­vek kö­zül az elsô, a g-moll Magnificat  (RV 610) hang­ne­me el­le­né­re is hal­lat­la­nul vi­lá­gos, de­rûs, kön­­nyed és áttetszô be­nyo­mást kel­tett - leg­alább­is az elôadás meg­gyô­zôen emel­te ki a kom­po­zí­ci­ó­nak ezt az ol­da­lát. Ez ter­mé­sze­te­sen meg­fe­lel a szö­veg alapvetôen uj­jon­gó jel­le­gé­nek. Ugyan­ak­kor al­kal­mat ad a zeneszerzônek moz­gal­mas je­le­ne­tek meg­fes­té­sé­re is, pél­dá­ul a dispersit potentes sza­vak­nál - és a festôiséggel nem is ma­rad adós Vi­val­di, ahogy a kó­rus sem ma­radt adós a ve­le, va­la­mint a he­gye­sen ak­cen­tu­ált hang­súly­ok­kal és egyéb, fé­lig-med­dig hang­sze­res jel­le­gû ef­fek­tu­sok­kal, ame­lyek akár A négy év­szak va­la­me­lyik ter­mé­sze­ti ké­pét is kí­sér­het­nék.

Ez az üde, áttetszô fo­gal­ma­zás- és elô­adás­mód foly­ta­tó­dott az im­már D-dúr hang­­ne­mû Gloriában (RV 589), amely­ben a - gyak­ran az obo­á­val pár­ban ját­szó - trom­bi­ta meg­je­le­né­se is fo­koz­za a hang­sze­res pom­pát. A mû ti­pi­kus, de­rûs és tar­tá­sos con­­­­cer­to-ka­rak­ter­rel nyit, ám az Et in terra sza­kasz­ban a moll­ban is jelenlévô üde­sé­get ha­ma­ro­san fe­szült­sé­gek és szen­ve­dé­lyek vált­ják fel, s Vi­val­di be­bi­zo­nyít­ja, hogy a con­­cer­to-hang mel­lett a vo­ká­lis-szö­veg­köz­pon­tú kom­po­ná­lás ké­pes­sé­ge is leg­mé­lyebb sa­ját­ja. A re­mek Laudamus te du­et­tet ös­­sze­csi­szol­tan, szé­pen éne­kel­te Szutrély Ka­­ta­lin és Pin­tér Ág­nes, bár késôbb úgy tet­szett, hogy Szutrély szö­veg­mon­dá­sa nem tö­ké­le­te­sen érthetô. A Do­mi­ne Deus alt­szó­ló­já­nak be­ve­ze­té­se­kép­pen vi­szont olyan fe­szes tánc­rit­mu­sú passacagliát kom­po­nált Vi­val­di, hogy utá­na nem le­he­tett há­lás fel­adat Nagy Ber­na­dett szá­má­ra be­lép­ni a szó­ló­já­val. Ô azon­ban meggyôzôen épít­kez­ve kez­dett, s ki­sebb in­to­ná­ci­ós bi­zony­ta­lan­ság­tól el­te­kint­ve ha­tá­ro­zot­tan for­mál­ta meg az igé­nyes, a kó­rus köz­be­ve­té­sei ál­tal tér­ben is ki­tá­ru­ló té­telt. Mi­köz­ben a Vályi Csil­la és Davi­dovics Igor ál­tal fém­jel­zett continuo-szó­lam pre­cíz ös­­sze­han­golt­sá­gá­ban gyö­nyör­köd­tünk, el­ér­kez­tünk en­nek a kü­lön­le­ge­sen in­ten­zív szép­sé­gû Vi­val­di-mû­nek me­rész har­mó­ni­ák­kal és kro­ma­ti­kus me­ne­tek­kel fû­­sze­re­zett, szug­gesz­tív Qui tollis sza­ka­szá­hoz, majd be­fe­je­zé­sé­hez.

Rend­kí­vül ér­de­kes volt, ahogy a szü­net után ugyan­az az együt­tes (alig kibô­ví­tve), amely oly kar­csú­ra fo­gal­maz­ta a Vi­val­di-mo­tet­ták hang­zás­ké­pét, men­­nyi­vel sú­lyo­sabb és tö­mö­rebb elôadó-ap­pa­rátusként szü­le­tett új­já a ké­sei Haydn-mi­se elô­adó­ja­ként - igaz, itt az im­már há­rom trom­bi­tá­hoz üst­dob­ok is tár­sul­tak. A Nel­­son-mi­se nyi­tó trom­bi­ta­fan­fár­ja után már a Kyriében meg­érez­het­tük Vas­he­gyi és együt­te­sei egy­re szembetûnôbben me­rész, sza­bad és kifeje­zô idôkezelését, erôteljesen értelmezô ago­gi­kai ta­go­lá­sát. A Vivaldi-Gloriában is fel­lé­pô Kál­mán Lász­ló mel­lett a mi­sé­ben Ko­­vács Ist­ván is csat­la­ko­zott a szóló­­­együt­tes­hez, amely  mind­vé­gig ma­gas szín­vo­na­lú tel­je­sít­ményt nyúj­tott: a kvar­tett­szakaszok ösz­­sze­csi­szol­tan szól­tak, bár a ki­sebb kom­bi­ná­ci­ók­ban és szó­lók­ban érez­he­tôvé vált, hogy a két fér­fi­éne­kes klasszi­sa bi­zo­nyos aszim­met­ri­át ké­pe­zett. Ez azon­ban nem volt za­va­ró, hi­szen a két nôi szó­lis­ta is igen szé­pen meg­for­mált ze­nei pil­la­na­tok­kal aján­dé­ko­zott meg min­ket, mint pél­dá­ul Szutrély az Agnus Dei té­tel peccata mundi szö­veg­rész­nél. A felsôfokon ze­nélô ze­ne­kar (Gyön­gyö­si Le­ven­te ob­li­gát­or­go­na-já­té­kát nem hagy­ha­tom em­lí­tés nél­kül!) és a fel­sô­fo­kon éneklô kó­rus Vas­he­gyi ve­ze­té­sé­vel azon­ban, hogy úgy mond­jam, nem csu­pán az elôadás ze­nei ter­mi­nu­sok­kal le­ír­ha­tó szfé­­rá­já­val törôdött, ha­nem mint­­egy be­fe­lé is épít­ke­zett, a ké­sei, min­den tit­kot tu­dó Haydn meg­fej­té­sé­vel is si­ker­rel kí­sér­le­te­zett. En­nek köszönhetô, hogy - kü­lö­nö­sen a Cre­dó­tól kezd­ve - sza­po­rod­tak az elô­adás­ban a megrendítô, tisz­ta pil­la­na­tok, így az Et incarnatus est sza­vak­nál, ahol a szó szo­ros ér­tel­mé­ben meg­állt a levegô, a 18. szá­zad vég­sô fel­­­lob­ba­ná­sa­ként hall­gat­ha­tó, túl­ára­dó­an ke­cses és dú­san éke­sí­tett he­ge­dû­dal­la­mok­­nál, a foj­tott ex­p­res­­szi­vi­tá­sú Sanc­tus­­ban, vagy a ha­son­lít­ha­tat­lan és fan­tasz­ti­kus szép­sé­gû, ára­dó Benedictus té­tel­ben. Nem min­den­na­pi ta­lál­ko­zás volt egy re­mek­mû­vel. (No­vem­ber 25. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­­ver­seny­te­rem. Ren­de­zô: Mû­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja)

MALINA JÁNOS

A ze­ne­élet­ben az a szo­kás, hogy a bér­le­teket a különbözô együt­te­sek a kon­cert­ter­mi évad me­ne­té­hez iga­zod­va hir­de­tik meg: azok rend­sze­rint ôsszel kezdôdnek és ta­vas­­szal ér­nek vé­get. Vi­szony­lag rit­ka, hogy egy bér­let a nap­tá­ri év rend­jé­hez al­kal­maz­kod­jék: ilyen volt leg­utóbb a 2011 már­ci­u­sá­tól no­vem­be­ré­ig ívelô, négy hang­ver­senyt tar­tal­ma­zó „Vi­lág­sztá­rok a LISZT FE­RENC KAMARAZENEKAR-ral" so­ro­zat, amely­nek elsô két kon­cert­jét a 2010/2011-es évad vé­gén, a har­ma­di­kat és a ne­gye­di­ket pe­dig a 2011/2012-es évad ele­jén hall­hat­tuk. Egye­bek­ben is ará­nyos volt a bér­let el­ren­de­zé­se: a négy es­tén négy szó­lis­ta lé­pett fel, egy csel­lis­ta, egy trom­bi­tás, egy zon­go­ris­ta és egy he­ge­dûs, hang­szer te­hát nem is­mét­lôdött, sôt mi­vel két fér­fi és két nôi szó­lis­ta vál­tot­ta egy­mást a pó­di­u­mon, még azt is el­mond­hat­juk, hogy a ne­mek kö­zöt­ti egyen­lôség el­vé­nek is ele­get tett a szer­kesz­tés. A Mu­zsi­ka be­szá­molt az elsô há­rom ese­ményrôl, Gautier Capu¸con (csel­ló), Szer­gej Nakarjakov (trom­bi­ta) és Joyce Yang (zon­go­ra) ven­dég­sze­rep­lé­se után most te­hát az utol­só ven­dég, a he­ge­dûs BAIBA SKRI­DE fellépésérôl se ma­rad­jon el a kri­ti­ka.

A ri­gai szü­le­té­sû, Frank­furt­ban élô mû­vész­nô, a brüs­­sze­li Er­zsé­bet Királynô Ver­seny tíz év­vel ezelôtti gyôztese, szá­mos nagy hí­rû ze­ne­kar (Lip­csei Gewandhaus Ze­ne­ka­ra, Orchestre de Pa­ris, Academy of St. Mar­tin in the Fields) és kar­mes­ter (Charles Du­toit, Neeme Järvi, Her­bert Blomstedt, Ne­ville Marriner) part­ne­re ha­son­lít a bér­let má­sik há­rom mû­vé­szé­re ab­ban, hogy mi­ként kol­lé­gái, ô is fi­a­tal: har­minc esztendôs. Olyan­kor szü­le­tett te­hát, ami­kor mos­ta­ni meg­hí­vó­ja, a ROLLA JÁ­NOS ve­zet­te együt­tes már rég­óta jár­ta a vi­lá­got. (Ez is a bér­let egyik szép moz­za­na­ta volt: a ta­pasz­talt, idô­­sebb - bár az utób­bi évek­ben ép­pen meg­fi­a­ta­lo­dá­sá­ról ne­ve­ze­tes - LFKZ és  a fia­­tal sztár­szó­lis­ták együtt­mû­kö­dé­se.) Bu­da­pest­re Mo­zart-ver­seny­mû kot­tá­já­val ér­ke­zett Baiba Skride: a K. 211-es jegy­zék­szá­mú D-dúr kon­cer­tet hal­lot­tuk tôle. Ki tud­ja, ta­lán már a vá­lasz­tás sem volt sze­­­ren­csés: meg­val­lom, az öt Mo­zart-he­ge­dû­­ver­seny kö­zül ezt a D-dúrt sok­kal ke­vés­bé ér­zem jelentôsnek, iz­gal­mas­nak, jó in­terp­re­tá­ci­ós lehetôségek le­té­te­mé­nye­sé­nek, mint a má­sik azo­nos hang­ne­mû mû­vet, a K. 218-ast, nem is be­szél­ve a G-dúr (K. 216) vagy az A-dúr (K. 219) koncertrôl. Az én rang­so­rom­ban faj­súly és ér­de­kes­ség alap­ján ez a D-dúr ver­seny­mû leg­in­kább a K. 207-es B-dúr da­rab pár­ja. Mi ta­ga­dás, Baiba Skride nem is ját­szot­ta meg­ra­ga­dó­an a kom­po­zí­ci­ót. Per­sze fél­re­ér­tés ne es­sék: ha csa­lód­nunk kel­lett, a csa­ló­dás is vi­lág­szín­vo­na­lon tör­tént. A fi­a­tal mûvésznô fi­nom és kar­csú, fent fé­nyes, lent kis­sé na­zá­lis han­gon, tisz­ta és sza­ba­tos fra­ze­á­lás­sal, ele­gán­san köny­­nyed ka­rak­te­re­ket for­mál­va mu­zsi­kált - csak ép­pen a sze­mé­lyes­ség több­le­te, az ér­de­kes­ség, a súly, a jelentôség hi­ány­zott kon­­szo­li­dált já­té­ká­ból, s ez a hi­ány­ér­zet a rá­adás­ként elô­adott Bach-té­tel­re, a d-moll partita (BWV 1004) Sarabande té­te­lé­re is rá­nyom­ta bé­lye­gét. Ta­lán leg­kö­ze­lebb több sze­ren­csénk lesz egy­más­sal.

A ze­ne­kar erôs sti­lá­ris kont­rasz­tok je­gyé­ben ál­lí­tot­ta ös­­sze a mû­sort, Mo­zar­tot Re­s­pi­­ghi-táncsorozattal és Schu­bert(-Mah­ler)-vonósnégyessel (va­gyis egy hí­res kvar­tett ka­ma­ra­ze­ne­ka­ri át­ira­tá­val) ke­re­tez­ve. Saj­nos mind az An­tik tán­cok, mind pe­dig  A ha­lál és a lány­ka meg­szó­lal­ta­tá­sát ugyan­az a kettôsség jel­le­mez­te. Egyfelôl el­is­me­rés­sel adóz­hat­tunk a kö­zös já­ték di­na­miz­mu­sá­nak, a Respighi ál­tal új élet­re kel­tett re­ne­szánsz tán­cok­ban meg­fi­gyelt fi­nom dal­lam­for­má­lás­nak, fénylô har­mó­ni­ák­nak, pu­ha pizzicatóknak, a sa­já­tos, múlt szá­zad ele­ji his­to­riz­mus­ból ára­dó nosz­tal­gi­kus-me­lan­ko­li­kus élet­ér­zés­nek, ame­lyet az in­terp­re­tá­ció oly ered­mé­nye­sen fel­szín­re se­gí­tett, no meg a schu­ber­ti (-mahleri) kva­r­tett­dráma sú­lyá­nak, sod­rá­nak, ere­jé­nek, a ka­ma­ra­ze­né­ben el­be­szélt bal­la­da plasz­ti­ku­san újra­szü­letô tra­gi­ku­má­nak. Másfelôl azon­ban za­­vart a sok-sok in­to­ná­ci­ós pon­gyo­la­ság: min­denekelôtt ép­pen az elsô he­ge­dûk há­za tá­ján, s azon be­lül is a ma­gas fek­vés­ben. Ez saj­nos gyak­ran le­ron­tot­ta az össz­ké­pet, meg­za­var­ta a költôi tol­má­cso­lá­sok él­ve­ze­tét. A Schubert-Mahler-kvartett­bôl a har­ma­dik és ne­gye­dik té­tel ki­vi­te­le­zés­ét érez­tem von­zóbb­nak, egé­szé­ben vé­ve pe­dig a két önál­ló ze­ne­ka­ri mû­sor­szám kö­zül szá­mom­ra a Respighi-sorozat elôadása tet­szett tel­je­sebb ér­té­kû­nek. (No­vem­ber 26. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­zô: Liszt Fe­renc Ka­ma­ra­ze­ne­kar)

CSENGERY KRISTÓF

A Jakobi Kon­cert Kft. új so­ro­za­tát, A Hege­dût KE­LE­MEN BAR­NA­BÁS szo­ná­ta­est­je nyi­tot­ta meg, ame­lyen a Ka­pos­vá­ri Nem­zet­kö­zi Ka­ma­ra­ze­nei Fesz­ti­vál ré­vén im­már ha­zánk­ban is jól is­mert ar­gen­tin zon­go­ris­ta, JOSÉ GALLARDO volt a ma­gyar he­ge­dûs part­ne­re. Je­gyez­zük meg mind­járt, hogy ez a so­ro­zat - az im­már hang­ver­seny­éle­tünk el­ma­rad­ha­tat­lan ré­szé­vé vált A Zon­go­rá­val el­len­tét­ben - csak ma­­gyar he­ge­dû­mû­vé­sze­ket fog­lal­koz­tat, leg­alább­is a je­len­le­gi évad négy hang­ver­se­nyén. Per­sze nem is le­het­ne el­kép­zel­ni en­nek a remélhetôleg szép jövô elôtt ál­ló szé­ri­á­nak szebb és frap­pán­sabb in­dí­tá­sát, mint a még min­dig tel­jes egé­szé­ben fi­a­tal, ki­ug­ró te­het­sé­gû he­ge­dûs ge­ne­rá­ció leg­jobb­ja­i­nak szám­ba­vé­tel­ét. Ke­le­men Bar­na­bás, Ban­da Ádám, Ba­rá­ti Kris­tóf és Kokas Ka­ta­lin né­gye­se - és lát­juk: to­lul­nak, nyo­mul­nak utá­nuk a még fi­a­ta­lab­bak! - olyan tü­ne­mény, amely­hez ha­son­lót az utób­bi fél év­szá­zad­ban, ami­ó­ta hang­ver­seny­re já­rok, nem ta­pasz­tal­tam. Kö­szö­net il­le­ti hát Jakobi Lász­lót azért, hogy gaz­dag­sá­gun­kat még szem­be­szökôbbé te­szi.

Ke­le­men Bar­na­bás kon­cert­jé­nek mû­so­ra vál­to­za­tos és igen faj­sú­lyos volt, egy­szer­smind pe­dig Bar­tók Bé­la és Szi­ge­ti Jó­zsef hí­res, a wa­shing­to­ni Kong­res­­szu­si Könyv­tár­ban 1940. áp­ri­lis 13-án adott hang­ver­seny­é­nek af­fé­le sza­bad va­ri­á­ci­ó­ja­ként volt fel­fog­ha­tó. Az ott és ak­kor ját­szott da­ra­bok­ból ugyan­is há­rom: Bee­tho­ven A-dúr („Kreu­tzer") szo­ná­tá­ja, Bar­tók 1. rap­szó­di­á­ja és De­bus­sy g-moll szo­ná­tá­ja a Fes­te­tics-pa­lo­tá­ban is fel­hang­zott; az egy­kor ját­szott 2. Bar­tók-szo­ná­tát vi­szont ez­út­tal há­rom Liszt-mû, il­let­ve (sa­ját) át­irat he­lyet­te­sí­tet­te: a Ro­mance oubliée (LW D16), a Die Zelle in Non­nen­werth (LW D21) és a Drei Zigeuner (LW D8).

A nyi­tó­szám­ként ját­szott Bar­tók-rap­szó­dia az elsô pil­la­nat­tól ar­ra a ma­gas for­du­lat­szám­ra, az­az ze­nei in­ten­zi­tás­ra kap­csolt, ami a kon­cert utol­só pil­la­na­tá­ig vál­to­zat­lan ma­radt. Ha nem vol­na olyan vég­te­le­nül el­csé­pelt, ak­kor Ke­le­men já­té­ká­nak „ôserejét" em­le­get­ném itt, ehe­lyett ta­lán elég, ha fel­idé­zem, mi­lyen ener­gi­á­val, va­ló­ság­gal ele­mi ere­jû lö­kés­ként ha­tot­tak a szó­lam elsô, ne­me­sen és ér­zé­ki­en zengô mély hang­jai. Ke­le­men he­ge­dü­lé­se a szó min­den le­het­sé­ges ér­tel­mé­ben tisz­ta, sôt le­tisz­tult volt; az elô­adás egy pil­la­nat­ra sem szûnt meg ér­dek­fe­szítô len­ni, a két já­té­kos össz­hang­ja ma­ku­lát­lan volt, s kü­lön él­ve­ze­tet szer­zett az idôvel va­ló szu­ve­rén bá­nás­mód­juk, pél­dá­ul a fôtémára va­ló utol­só vis­­sza­té­rést meg­elô­zô pil­la­na­tok­ban.

A He­ge­dû­szo­ná­ta, De­bus­sy utol­só kom­po­zí­ci­ó­ja a ma­ga vég­le­tes tö­mör­sé­gé­ben ne­he­zen elemezhetô és ma­gya­ráz­ha­tó cso­da. Kelemenék elôadásáról ha­son­lót mond­ha­tunk: elsôsorban a mû­vel va­ló tel­jes azo­no­su­lás su­gár­zott belôle, a meg­nyil­vá­nu­lás ma­gá­tól értetôdô jel­le­ge, a mû rej­té­lyes gaz­dag­sá­gá­nak ma­ra­dék­ta­lan bir­tok­lá­sa. A nyi­tó­té­tel­ben, ta­lán csu­pán a szá­mok köz­ti taps, a kot­ta fel­la­po­zá­sa, né­mi han­go­lás je­len­tet­te kont­raszt okán, is­mét meg­csa­pott min­ket a hang ki­vé­te­les sû­rû­sé­ge és szép­sé­ge, és ez­út­tal a já­ték gesztikus jel­le­ge is. A kö­zép­sô té­tel va­ló­ban „fantasque" volt, ahogy a kot­ta elôírja, sza­bad és csa­pon­gó, mint egy rög­tön­zött cadenza. A va­rázs­lat csú­csá­ra azon­ban a zá­ró­té­tel ra­ga­dott fel min­ket, a ma­ga lá­zas val­lo­má­sá­val a vi­lág­ról, a ten­ger­­rôl, a ki­szol­­gál­ta­tot­tak irán­ti em­be­ri rész­vét­rôl, min­den­rôl.

A Liszt-da­ra­bok kö­zül a Ro­mance oubliée kön­­nyed volt és elôkelô, a két dal­át­irat pe­dig olyan au­ten­ti­kus hang­sze­res ze­ne­ként ha­tott a két mû­vész elôadásában, mint­ha so­ha­sem lát­tak vol­na szö­ve­get. A Zelle in Nonnenwerth ál­mo­do­zó lí­rá­ja a ma­ga bô­beszédûségével is lehetôvé tet­te né­hány iga­zán ne­me­sen át­szel­le­mült pil­la­nat meg­szü­le­té­sét; a Drei Zigeuner pe­dig af­fé­le grande sonate-ként ha­tott, s a bô sze­kun­dos, ci­gá­nyos ko­lo­ri­ton, a vir­tu­óz lehetôségeken túl el­mé­lyült já­ték­ra is al­kal­mat adott Ke­le­men­nek, és fon­tos, ze­ne­i­leg erôteljes meg­szó­la­lá­sok­ra Gallar­dó­nak.

A hang­ver­senyt a Kreutzer-szonáta ki­tû­nô, de ta­lán az elôzô da­ra­bo­ké­nál ke­vés­bé meg­vi­lá­gí­tó elôadása zár­ta. Mint­ha nem ért vol­­na még vé­get a fé­lel­me­te­sen nagy­sza­bá­sú mû tel­jes meg­hó­dí­tá­sá­nak mun­ká­ja, amely olyan ma­ra­dék­ta­la­nul meg­va­ló­sult a De­bus­sy­-szo­ná­ta ese­té­ben. Idônként ha­tá­ro­zot­tan az volt az ér­zé­sem, hogy Ke­le­men Bar­na­bás já­té­ká­nak éles, kar­csú raj­zos­sá­gát és vi­lá­gos­sá­gát a zon­go­ris­ta nem tud­ja meg­kö­ze­lí­te­ni: az ô já­té­ka tom­pább­nak és el­mo­só­dóbb­nak ha­tott, s így a két hang­szer nem ve­gyült tö­ké­le­te­sen egy­más­sal. Más he­lye­ken vi­szont szá­mos rész­let­szép­ség, ma­ga­biz­tos agogikai meg­ol­dá­sok so­ra, a las­sú té­tel fi­nom­sá­ga és is­te­ni kön­­nyed­sé­ge, vagy a két hang­szer pár­be­széd­ének a zá­ró­té­tel szá­gul­dá­sá­ban is kér­lel­he­tet­len pon­tos­sá­ga kár­pó­tolt mind­ezért.

A He­ge­dû so­ro­zat meg­kez­dô­dött; a mér­ce már­is rend­kí­vül ma­gas­ra ke­rült. (No­vem­ber 26. - A Fes­te­tics Pa­lo­ta Tü­kör­ter­me. Rende­zô: Ja­kobi Kon­cert Kft.)

MALINA JÁNOS

U nal­mas kri­ti­ka kö­vet­ke­zik: négy be­kez­dé­sen át csak jót fo­gok ír­ni a NOR­DIC SYMPHONY ORCHESTRA - tu­do­má­som sze­rint legelsô - bu­da­pes­ti vendég­sze­replésérôl. Há­rom olyan moz­za­nat­tal kell kez­de­nem, me­lyek mind ze­nén kí­vü­li­ek, ám úgy ér­zem, mind­há­rom­ról szól­ni kell, mert va­la­men­­nyi a kon­cert „üze­ne­tei" kö­zé tar­to­zott. 1) A mû­sor­fü­zet­ben meg­je­lent in­for­má­ció sze­rint a ma már ti­zen­öt or­szág mu­zsi­ku­sa­it tömörítô nem­zet­kö­zi együt­tes az ala­pí­tás ide­jén, 1997-ben még Észt-Finn Szim­fo­ni­kus Ze­ne­kar­ként jött lét­re. Bol­dog szeg­le­te le­het Eu­ró­pá­nak, ahol az egy­más­hoz kö­zel élô (ro­kon) né­pek ef­faj­ta együtt­mû­kö­dé­se le­het­sé­ges - gon­dol­tam, s mind­járt el­töp­reng­tem azon is: va­jon mi­kor ala­kul, ala­kul­hat-e va­la­ha ma­gyar-
szlo­­vák vagy ma­gyar-ro­mán szim­fo­ni­kus ze­ne­kar? 2) Az együt­test két észt hölgy, egy iker­pár ala­pí­tot­ta, mind­ket­ten kar­mes­te­rek: egyi­kük, ANU TALI (1972) ma is ve­zény­li a ze­ne­kart, ô a ze­ne­igaz­ga­tó, test­vé­re, Kadri Ta­li idôvel át­tért a Nordic Symphony Or­chest­ra me­ne­dzse­lé­sé­re. A bu­da­pes­ti kon­cer­ten te­hát nem egy ko­pa­szo­dó, kö­vér­kés, hat­va­nas fér­fit lát­tunk ve­zé­nyel­ni egy es­tén át, ha­nem egy szép, kar­csú, fi­a­tal, szôke höl­gyet. Fél­re­té­ve a tré­fát: rend­kí­vül fon­tos, hogy a vi­lág a ma is ural­ko­dó szám­ta­lan elô­íté­let kö­zül vég­re fel­szá­mol­ja azt (is), amely úgy tart­ja, csak fér­fi­ak ve­zé­nyel­het­nek. Az aláb­bi kri­ti­ká­ból, re­mé­lem, ki­de­rül majd, hogy Anu Tali meggyôzôen bi­zo­nyí­tot­ta a nôi kar­mes­te­rek rá­ter­mett­sé­gét. 3) A kon­cert re­me­kül ki­ta­lált mû­so­ra egy észt kor­társ ze­nei mû után egy nor­vég ro­man­ti­kus zon­go­ra­ver­senyt, majd a má­so­dik rész­ben egy szá­zad­for­du­lós finn szim­fó­ni­át kí­nált. Va­gyis a Nordic Symphony Orchestra Észak kö­ve­te­ként szû­kebb ha­zá­já­nak mû­ve­it pro­pa­gál­ta, azok ér­té­ke­i­ért állt ki, egy­szer­re kép­vi­sel­ve a pat­ri­ó­ta szel­le­met és az in­ter­na­ci­o­na­liz­must. Észa­ki­ak va­gyunk, de az észt is be­csü­li a finnt, a finn is a nor­vé­got. És meg akar­juk mu­tat­ni a vi­lág­nak, hogy Észak le­saj­nált, ke­ve­set ját­szott mu­zsi­ká­ja meg­ér­dem­li a fi­gyel­met - így szólt a ki nem mon­dott, le nem írt, ro­kon­szen­ve­sen ön­tu­da­tos üze­net.

Ahogy igé­nyes együt­te­sek kon­cert­je­in il­lik, kor­társ ze­ne nyi­tot­ta a prog­ra­mot, még ha a kor­társ szerzô há­rom és fél év­ti­ze­de ír­ta is al­ko­tá­sát. Sok­szor bí­rál­tam már a Ber­lin­ben élô észt minimalista Arvo Pärtet (1935), han­got ad­va ké­te­lye­im­nek a „tin­tin­na­buli" stí­lus szín­vo­na­lát, hi­te­lét, tar­tal­mas­sá­gát illetôen, sôt egy­szer-egy­szer azt is meg­koc­káz­tat­va, hogy a pró­fé­ta lel­kü­le­tû kom­po­nis­ta ügye­sen ma­ni­pu­lál­ja a ze­ne­ipart és a kö­zön­sé­get. Ez a mû­ve, mit ta­gad­jam, min­den ko­ráb­bi ne­ga­tív ta­pasz­ta­la­tom el­le­né­re meggyôzött. A Cantus in memoriam Benjamin Britten (1977), me­lyet Pärt a nagy an­gol mes­ter ha­lá­lá­ra írt, csak vo­nó­so­kat és egyet­len ha­ran­got fog­lal­koz­tat, ze­nei anya­ga pe­dig egy ereszkedô a-aeol (va­gyis mó­do­sí­tott hang nél­kü­li moll) ská­la. Az a sû­rû, iz­gal­mas belsô moz­gá­sok­kal te­li, gaz­dag hang­zás­szö­vet azon­ban, amely a ká­non­szer­ke­ze­tû mû­ben ki­ala­kul, mind­vé­gig le­kö­ti a fi­gyel­met, a tar­tal­mas mi­ni­ma­liz­mus re­mek pél­dá­ja, rá­adá­sul még sa­já­tos poszt­mo­dern ref­le­xi­vi­tás is jel­lem­zi, olyan ugyan­is az össz­ha­tás, mint­ha Pärt Li­ge­ti György hí­res mikropolifon hangfelhôinek di­a­to­ni­kus vál­to­za­tát kí­ván­ta vol­na meg­al­kot­ni - si­ker­rel. De ha mind­ezt nem em­lí­tem, csak an­­nyit mon­dok, hogy a da­rab egy­sze­­rû­en bo­nyo­lult, bo­nyo­lul­tan egy­sze­­rû, min­­de­­nek­fe­lett azon­ban meg­érin­ti a lel­ket vis­­sza­fo­gott po­é­zi­sé­vel, ta­lán az is elég. A ze­ne­kar Anu Tali tárgy­­sze­rû ve­zény­le­té­vel tö­ké­le­te­sen ját­szot­ta: tág te­rû, dús, sö­tét tó­nu­sú vo­nós hang­zást hal­lot­tunk.

Grieg a-moll zon­go­ra­ver­se­nyé­vel vi­szony­lag rit­kán ta­lál­ko­zunk - ta­lán azért, mert jobb kö­rök­ben nem il­lik sze­ret­ni: a fin­­nyá­sab­bak la­pos­nak, köz­he­lyes­nek tart­ják. A rend­kí­vül te­het­sé­ges, pályakezdô észt zon­go­ris­ta, MIHKELL POLL (1986), aki pályakezdô mi­vol­ta el­le­né­re már há­rom nem­zet­kö­zi ver­senyt meg­nyert, most meggyôzôen ér­velt a mû ere­de­ti­sé­ge és ér­té­kei mel­lett. Elô­ször is meg­tisz­tí­tot­ta min­den hoz­zá ta­padt ha­tás­va­dász túl­zás­tól, mind a ka­rak­ter­el­len­té­tek, mind a hang­súly­ok, mind a di­na­mi­kai fo­ko­zá­sok te­rü­le­tén. Sem­mi bom­­basz­ti­kus nem volt eb­ben a tol­má­cso­lás­ban, volt azon­ban el­mé­lyült­ség és köl­­­tôi­­ség. En­nek megfelelôen nem a ha­tá­sos­ság, ha­nem in­kább a mély­ség és a te­ma­ti­kus gaz­dag­ság fegy­ve­rez­te le a hall­ga­tót. No meg a fi­a­tal mû­vész ab­szo­lút tech­ni­kai biz­ton­sá­ga: egyet­len mel­lé­üté­sen sem le­he­tett raj­ta­kap­ni a rend­kí­vül ne­héz, hos­­szú ver­seny­­mû elôadása so­rán. És ne fe­led­jem: csen­gô, és ha kell, tel­ten zengô, szép han­gon zon­go­rá­zott.

Anu Tali a má­so­dik rész­ben, Sibelius  2. szim­fó­ni­á­já­ban bon­ta­koz­ha­tott ki leg­in­kább za­var­ta­la­nul. Pärthez és Grieghez is adek­vát mó­don kö­ze­le­dett, Sibelius ese­té­ben azon­ban töb­bet tett en­nél: ve­zény­lé­sé­nek tar­tal­mas­sá­gá­val, ere­jé­vel és ugyan­ak­kor vis­­sza­fo­gott ko­moly­sá­gá­val meg­mu­tat­ta, hogy az, amit a finn mes­ter mû­ve­i­ben sok­­szor in­ven­ció­sze­gény­ség­nek vé­lünk, ta­lán még­sem hi­ány, in­kább más­ság: a szép­ség ko­pár és zord, észa­ki faj­tá­ja. És ho­gyan ve­zé­nyel a fi­a­tal észt hölgy? Fel­ké­szül­ten, plasz­­ti­kus és in­for­ma­tív ütés­tech­ni­ká­val, egy mér­ték­tar­tó íz­lés­vi­lág ha­tá­ro­zott el­kép­ze­lé­se­it köz­ve­tít­ve, so­ha­sem blöf­föl­ve - a mû­vé­szi tisz­tes­ség szép pél­dá­ja­ként. Ro­kon­szen­ves volt szá­mom­ra az is, hogy par­ti­tú­rá­ból di­ri­gált, el­len­sze­gül­ve a kívülrôl ve­zény­lés ma már szin­te kötelezô di­vat­já­nak. Per­sze im­po­ná­ló az is, ha va­la­ki kívül­rôl ve­zé­nyel, de ab­ban az eset­ben min­dig ér­zem a szán­dé­kot, mely az att­rak­ció moz­za­na­tá­ra he­lye­zi a súlyt, és a kö­zön­ség­gel va­ló kom­mu­ni­ká­ci­ót tart­ja fon­tos­nak. Aki kot­tá­ból ve­zé­nyel, nem vil­log­ni akar, és mind­vé­gig a mû­vel történô kom­mu­ni­ká­ció le­beg a sze­me elôtt. Ez ro­kon­szen­ves - mint ahogy ro­kon­szen­ves volt az egész kon­cert és a mö­­göt­te ki­raj­zo­ló­dó men­ta­li­tás. Nem vol­tak úgy­ne­ve­zett „nagy pil­la­na­tok" ezen az es­tén - de a gesz­tu­sok mû­vé­szi hi­te­lét, a kul­tú­ra je­len­lét­ét alig­ha vi­tat­hat­ta bár­ki. Sibelius Valse triste-je és Brahms 5. ma­gyar tán­ca hang­zott el rá­adás­ként. (No­vem­ber 27. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­zô: Mû­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja)

CSENGERY KRISTÓF

S zám­ba vé­ve, hány jelentôs éne­kes fordult meg 2011-ben fôvárosunkban (a tel­jes­ség igé­nye nél­kül: itt járt Bartoli, Fle­ming, Gruberová, Giordani), a messzirôl jött em­ber azt hi­het­né: Bu­da­pest fon­tos he­lyet fog­lal el az ope­ra­ját­szás vi­lág­tér­ké­pén. Ha azon­ban szem­be­sü­lünk az­zal, hogy az em­lí­tett sztá­rok szin­te ki­vé­tel nél­kül szó­ló­es­tek vagy gá­la­kon­cer­tek ke­re­té­ben lép­tek föl, a kép jó­val ár­nyal­tabb: azt su­gall­ja, hogy a ma­gyar ope­ra­kul­tú­ra nem tud mi­vel hoz­zá­já­rul­ni e mû­vé­szek mél­tó fo­ga­dá­sá­hoz. Ho­gyan is re­mél­het­nénk pél­dá­ul, hogy egy JUAN DIEGO FLÓREZ ka­li­be­rû éne­kes tel­jes elô­adást vál­lal­jon ott, ahol az or­szág egyet­len dal­szín­há­zá­nak ze­ne­ka­ra nem­hogy felnôni nem ké­pes hoz­zá, de még tisz­tes­sé­ge­sen le­kí­sér­ni sem tud­ja? S a hall­ga­tót nem csu­pán az olyan min­den­ki szá­má­ra hall­ha­tó ba­kik ked­vet­le­ní­tik el, mint az El­la mi fu rapita (Rigoletto, 2. fel­vo­nás) ze­ne­ka­ri bevezetôjének bo­ru­lá­sa, de az is, hogy az együt­tes és olasz im­port kar­mes­te­re, ALES­SAND­RO VITIELLO kép­te­len köz­ve­tí­te­ni az est mû­so­rá­nak jelentôs ré­szét kitevô Ros­sini-muzsika sa­vát-bor­sát. Hi­á­ba szó­lal meg kor­rek­ten a han­gok egy­más­után­ja, ha mind­ez nél­kü­lö­zi a já­té­kos­sá­got, a fri­vo­li­tást, az élet­örö­möt - no és az ének­hang meg az inst­ru­men­tu­mok hang­já­nak ínyenc ös­­sze­ol­va­dá­sá­tól is meg­foszta­tunk ily mó­don.

Mind­ezen kor­lá­tok alig­ha tûn­né­nek fel egy repertoárelôadáson - csak­hogy Juan Die­go Flórez fel­lé­pé­se va­ló­ban a vi­lág­szín­vo­na­lat hoz­ta el a mos­tan­ság sok mély­pon­ton át­esett Ope­ra­ház fa­lai kö­zé, s ez ér­te­lem­­sze­­rû­en emel­te meg el­vá­rá­sa­in­kat part­ne­re­i­vel szem­ben. Sôt: min­den­ki Flójától is töb­bet vár­tunk, mint kiemelkedô mû­vé­szi tel­je­sít­ményt - leg­alább­is cso­dát. S ezt né­­hány te­kin­tet­ben meg is kap­tuk. Kor­lát­lan felsô re­gisz­te­rét (va­jon szá­mol­ta-e va­la­ki, hány c-t hal­lot­tunk a kötelezô ki­len­cen kí­vül?), aka­dá­lyo­kat nem ismerô ének­tech­ni­kai kép­zett­sé­gét, dal­lam­for­má­lá­si kul­tú­rá­ját be­mu­tat­ni alig­ha szük­sé­ges - errôl le­mez­fel­vé­te­le­i­nek so­ra jó­vol­tá­ból a ma­gyar kö­zön­ség is meggyôzôdhetett már, s vol­ta­kép­pen sértô vol­na hang­sú­lyoz­ni, hogy mind­ez a va­ló­ság­ban is így van, s nem ma­ni­pu­lá­ció kö­vet­kez­mé­nye. A voce szép­sé­gé­nek meg­íté­lé­se nyil­ván egyé­ni íz­lés függ­vé­nye (jó­ma­gam gyö­nyö­rû­nek ta­lá­lom); a hangerô már ob­jek­tí­vebb szem­pont, s no­ha két­ség­te­len, hogy Flórez nem pro­du­kált falrepesztô for­té­kat (nem is te­het­te vol­na stí­lus­tö­rés nél­kül a vá­lasz­tott mû­sor­szám­ok­ban), hang­ja meglehetôs kön­­nyed­ség­gel töl­töt­te be az Ope­ra­ház kon­cert­kö­rül­mé­nyek kö­zött nem ide­á­lis akusz­ti­kai kö­ze­gét, meg­küzd­ve a kel­le­té­nél vas­ta­gabb ze­ne­ka­ri hang­zás­sal.

Cso­da volt bi­zo­nyos te­kin­tet­ben a mû­sor­­vá­lasz­tás is: nem­igen hit­tem elôzetesen, hogy a Verdi-Puccini-bûvkörtôl tá­vol esô prog­ram­mal ilyen si­kert le­het arat­ni Bu­da­pes­ten - eh­hez va­ló­ban Flórez kel­lett. Az el­sô rész Cimarosa- és Rossini-áriái után a tet­­szés­nyil­vá­ní­tás vis­­sza­fo­got­tabb volt  a várt­­nál, s ér­zé­sem sze­rint ez in­kább szólt a ke­vés­sé is­mert szá­mok­nak, mint­sem a már ek­kor is csúcs­for­má­ban éneklô mû­vész­nek. A tit­kos há­zas­ság Paolinójaként nem an­­nyi­ra tech­ni­kai bra­vúr­ja­it, mint­sem fi­gu­ra- és szi­tu­ációteremtô kész­sé­gét csil­log­tat­ta meg; az Otello Ro­de­ri­gó­ja­ként, va­la­mint A se­vil­lai bor­bély mi­fe­lénk em­ber­em­lé­ke­zet óta min­dig ki­hú­zott Almaviva-áriájában (Cessa di pi`u resistere) az­tán be­mu­tat­hat­ta le­gen­dás ko­lo­ra­túr­tech­ni­ká­ját. A má­so­dik rész ele­jén nem ép­pen ti­pi­kus nyi­tó­szám­ként fel­hang­zó Boieldieu-ária (Georges kavatinája A fe­hér as­­szony­ból: Viens, gentille dame) fran­ci­ás ele­gan­ci­á­já­val, az an­ci­en ré­­­gime vi­lá­gát a 19. szá­zad­ba átmentô ke­cses­sé­gé­vel vi­lá­gos­sá tet­te, mit is je­lent vol­ta­kép­pen a Flórez hang­fa­ját jelölô szak­ki­fe­je­zés: tenore di grazia. Ôszinte öröm­mel re­giszt­rál­tam, hogy a man­tuai her­ceg meg­for­má­lá­sa­kor (a sze­rep mind­há­rom ári­á­ját hall­hat­tuk) az éne­kes ké­pes el­sza­kad­ni min­den, a szó­lam­hoz ta­padt ma­nír­tól, s a belcanto-iskolából, no meg a kot­tá­ból ki­in­dul­va szin­te raj­zol­ja a dal­la­mo­kat - ahe­lyett, hogy pél­dá­nak oká­ért bak­ug­rá­so­kat haj­ta­na vég­re a má­ra pizzareklámmá le­fo­ko­zott La don­na `e mo­­bil­ében. S ha a nagy elôdként szá­mon tar­tott Pavarotti hang­já­nak zo­mán­cát hi­á­nyol­hat­ták is ek­kor a vájt­fülûek (a her­ceg ke­vés kö­zös sze­re­pük egyi­ke), az élet­nek csak a na­pos ol­da­lát is­me­rô, ki­zá­ró­lag vo­ká­lis esz­kö­zök­kel meg­je­le­ní­tett le­zser­ség el­len­­áll­ha­tat­la­nul von­zó­vá tet­te a Flórez ál­tal meg­te­rem­tett fi­gu­rát. Ugyan­ezért érez­tem te­li­ta­lá­lat­nak a Ri­ta bá­jo­san egy­­sze­rû Beppéjét és az emb­le­ma­ti­kus sze­rep­ként a vi­lág min­den jelentôs szín­pa­dán meg­for­mált Toniót Az ez­red lá­nyá­ból.

A kön­­nyed­ség ugyan­ak­kor mint­ha Flórez mû­vé­sze­té­nek korlátait is ki­je­löl­né: jelentôs elôadó, de még nem nagy; kon­cert­je nagy­sze­rû es­te volt, de nem ka­tar­ti­kus. Ta­lán re­per­to­ár­ja nem ad lehetôséget szá­má­ra a mély­­sé­gi di­men­zi­ók ala­po­sabb fel­tá­rá­sá­ra? Ta­lán egyéniségétôl áll tá­vol, hogy va­la­mit ke­vés­bé ve­gyen kön­­nye­dén? Ta­lán mû­vé­szi esz­kö­zei nem elég fej­let­tek még ah­hoz, hogy ös­­sze­tet­tebb ka­rak­te­re­ket is meg­je­le­nít­sen? Akár­ho­gyan is: Flórez je­len­leg azt, és csak azt csi­nál­ja, ami­ben két­ség­te­le­nül  ô a leg­jobb. Az ön­is­me­ret is­ko­la­pél­dá­ja; már csak ezért is idôszerû volt fel­lép­nie az Ope­ra­ház­ban. (No­vem­ber 28. - Ma­gyar Ál­la­mi Ope­­ra­ház. Rendezô: Ma­gyar Ál­la­mi Ope­ra­ház)

BÓKLA GÁBOR

Szabóki Tünde, Csereklyei Andrea,
Meláth Andrea, Brickner Szabolcs
és Hámori Szabolcs

Felvégi Andrea felvétele

Libor Pe¡sek

Petô Zsuzsa felvétele

Weisz Nándor, Szabó Anita és Joó Szabolcs

Felvégi Andrea felvétele

Baráti Kristóf és Antal Mátyás

Petô Zsuzsa felvétele

Bogányi Tibor

Bublik Róbert felvétele

Borsos Edith, Schöck Atala, Kovács János, Boncsér Gergely és Kelemen Zoltán

Az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus hangversenye

Felvégi Andrea felvételei

Baiba Skride

Petô Zsuzsa felvétele

Kelemen Barnabás és José Gallardo

Felvégi Andrea felvétele

Anu Tali

Petô Zsuzsa felvétele

Juan Diego Flórez