Min­den ge­ne­rá­ció kép­vi­sel­tet­te ma­gát az idei Fé­szek-szem­lén, Szô­nyi Erzsébettôl Melis Lász­lón át Bel­la Má­té­ig. Szônyi töb­bek kö­zött a bé­ke­be­li utcazenészekrôl, Melis az alul­já­ró-vir­tu­ó­zok­ról, Bel­la pe­dig Or­fe­usz­ról me­sélt ne­künk. S ha igaz, hogy a fi­a­ta­lo­ké a jövô, ak­kor ha nem is orfikus, de leg­alább­is or­feu­­szi kor­szak elôtt ál­lunk. A je­len be­szá­mo­ló azon­ban csak az alul­já­ró­kig jut el, a Láz­ár Esz­ter ál­tal szer­kesz­tett kon­cert­so­ro­zat Or­fe­uszt is idézô to­váb­bi két estjérôl a lap kö­vet­kezô szá­má­ban ol­vas­hat­nak be­szá­mo­lót. 

K ét rö­vi­debb kerettételbôl és egy hosszabb kö­zép­sza­kasz­ból áll SÁRY LÁSZ­LÓ Trip­ti­chon - in memoriam Vé­kony Il­di­kó cí­mû da­rab­ja. Szer­ke­ze­te a cím­ben hi­vat­ko­zott szár­nyas ol­tár ará­nya­it tük­rö­zi vis­­sza. A na­gyobb „fôkép" ol­va­dé­ko­nyabb hang­zá­sát és irány nél­kü­li szemlélôdését a két ki­seb­bik szárny erôszakosabban ak­cen­tu­ált és dur­vább fe­lü­le­tû „stró­fái" ke­re­te­zik. (A mû­sor­ka­la­u­zok­ban és a Fé­szek Klub ki­ad­vá­nyá­ban Sáry da­rab­ja még Stró­fák - in me­moriam V. I. cí­mmel sze­re­pelt.) A nem min­den­na­pi hang­sze­re­lé­sû du­ót (Kallai Nó­ra - vi­o­la da gamba, Szalai And­rás - cim­ba­lom) hall­gat­va elsô be­nyo­má­som az volt, hogy a gamba kü­lön­le­ges és kis­sé tar­tóz­ko­dó hang­szí­ne mi­lyen jól ido­mul a cim­ba­lom­hoz (és va­ló­szí­nû­leg bár­mi­lyen má­sik hang­szer­hez). Az is fel­tûnt, hogy bi­zo­nyos - pél­dá­ul csel­lón ter­mé­sze­tes­nek vett - já­ték­mód­ok men­­nyi­re nem ér­vé­nye­sül­nek (vagy ne­he­zen érvényesíthetôk) a gambán. A Trip­ti­chont más­fél hét­tel késôbb Kallai Nó­ra Gamba moderno cí­mû ka­ma­ra­kon­cert­jén (FU­GA, de­cem­ber 4.) is­mét meg­hall­gat­tam. A pre­mi­er­ta­pasz­ta­lat nyo­mán át­for­mált mû (az egyes sza­ka­szok tem­pó­ban kö­ze­lebb ke­rül­tek egy­más­hoz, a gamba ki­zá­ró­lag „szép" hang­ja­it ját­szot­ta, az ak­­cen­tu­sok le­csi­szo­lód­tak, a mû fáj­dal­ma­san nosz­tal­gi­kus hang­ja felerôsödött, az alap­tó­nus im­presszionisztikusan el­mo­só­dot­tá vált) má­sod­já­ra sok­kal job­ban mû­kö­dött. Önzô mó­don job­ban is tet­szett, mi­vel e ja­ví­tott ki­adást az elsô ta­lál­ko­zás­kor meg­fo­gal­ma­zott ki­fo­gá­sok iga­zo­lá­sá­nak te­kin­tet­tem.

Gerlóczy Már­ton re­gény­rész­le­te­i­re ír­ta FE­KE­TE GYU­LA A cse­me­ge­pul­tos da­la­it. Az iro­dal­mi alap­anyag elsôre a kup­lé, il­let­ve a ka­ba­ré­dal mû­fa­ji ref­le­xét vált­hat­ná ki, és rész­ben ki is vál­tot­ta Fe­ke­te Gyu­lá­ból. A kup­lét egy­sze­rû (már-már má­sod­la­gos) dal­lam­vi­lá­gá­ról, „pi­káns, sôt trá­gár" (így a szín­ház­mû­vé­sze­ti le­xi­kon) szövegérôl is­mer­het­jük fel, „iga­zi ha­tá­sa az elôadón mú­lik. In­terp­re­tá­ci­ó­ja sa­já­tos adott­sá­go­kat kí­ván, po­en­tí­ro­zó és ár­nya­ló ké­pes­ség­gel, be­szé­des arc­já­ték­kal (pan­to­mim) kell elô­­ad­ni" - s eb­ben az ér­te­lem­ben re­mek elô­adó­mûvészi etûd. Az öt Cse­me­ge­pul­tos dal - sok egyéb mel­lett - me­sé­lés­re, ka­rak­te­ri­zá­lás­ra hív­ja elô­adó­ját, va­la­mint fel­kí­nál­ja a re­a­lis­ta és sti­li­zált já­ték­mód, az ér­zel­mes és az iro­ni­kus meg­szó­la­lás kö­zöt­ti ké­nyes egyen­súly meg­te­rem­té­sé­nek fel­ad­vá­nyát. A lí­rai te­nor sze­re­pek­ben meg­is­mert Rab Gyu­la te­het­sé­ges éne­kes, a dal­fel­ad­vá­nyok­ra ügyes és sze­mé­lyes vá­la­szo­kat adott. Alter Ka­ta­lin zon­go­ra­kí­sé­re­te pusz­ta tá­masz­ték­nak tûnt, érez­he­tô­en nem bíbelôdött fel­ad­vá­nyok meg­fej­té­sé­vel.

A kon­cert elsô ré­sze SZÔNYI ER­ZSÉ­BET Sár­kány­fo­gak cí­mû „zon­go­ra mik­ro­koz­mo­szá­nak" rész­le­te­i­vel fejezôdött be. A mû Sze­pe­si At­ti­la azo­nos cí­mû, négy­so­ro­sok­ból ál­ló vers­kö­tet­ének 52 meg­ze­né­sí­té­sét tar­tal­maz­za, melybôl most 13 hang­zott el. A pi­ciny zon­go­ra­da­rab­ok elôtt a szö­ve­ge­ket a szerzô ol­vas­ta fel, ki­ve­tít­ve pe­dig Gerzson Pál vers­il­luszt­rá­ci­ó­it lát­hat­tuk. A so­ro­zat mind­egyik té­te­le egyet­len ze­nei gon­do­la­tot vet fel, s hagy ki­bon­tat­la­nul, így a hall­ga­tó as­­szo­ci­a­tív kre­a­ti­vi­tá­sát sem­mi sem gá­tol­ja. A ze­neszerzôi kép­zet­tár­sí­tás leg­több­ször igen egy­sze­rû, az Óbu­da cí­mû té­tel af­fé­le tánc­sti­li­záció, me­lyet idôvel va­la­mi­fé­le „ki­csit ázot­tan" han­gu­lat is át­szí­nez. A Ka­u­ká­zus kép­sze­rû­en je­le­ní­ti meg a hegy rop­pant tö­me­gét, a vers ál­tal meg­idé­zett sas­ke­se­lyû mél­tó­ság­tel­jes röp­tét, a felderengô ko­mor, modális dal­lam pe­dig mint­ha a szö­veg­ben fel­so­rolt ka­u­ká­zu­si né­pe­ket szim­bo­li­zál­ná. Az ABC be­tû­rend­ben lajst­ro­moz sza­va­kat, a sort a vil­lám és a zen­gés zár­ja. A ská­lák­ból épít­kezô, kavargó-sûrûsödô ze­ne­anyag is for­té­ban kul­mi­nál, de mint­ha a ze­ne a szi­vár­ványt is evokálná. Né­me­lyik té­tel egy­sze­rû moz­gás­kép­ze­te­ket kelt (Lo­vak, Ví­zi­ma­lom), vagy tri­vi­á­lis madrigalizmusokkal él (Han­gya­boly, Pa­rá­nyok). A gro­teszk han­gu­la­tú Ut­cai ze­né­szek­ben vagy a pa­ró­di­a­ként is értelmezhetô Poszt­mo­dern cí­mû té­tel­ben vi­szont komp­li­kál­tabb re­lá­ci­ó­kat is fel­fe­dez­he­tünk. Utób­bi­ban pél­dá­ul a te­nye­res zon­go­rá­zást nem­csak parodisztikus elem­ként, ha­nem a vers utol­só so­rá­nak („a vi­lág mocs­kát szét kell ken­ni") ze­nei as­­szo­ci­á­ci­ó­ja­ként is ér­tel­mez­het­jük. A De­bus­sy­-pre­lû­dök komp­le­xi­tá­sát jut­tat­ta eszem­be a Ko­los­tor­kert (ben­ne a kö­zép­ko­ri­as or­gá­num­mal, a tö­mör csön­dek­kel és az el­té­vedt nap­fény­ként fel­csil­la­nó nép­dalin­to­ná­ci­ó­val) vagy a Má­lin­kó cí­mû té­tel. A Má­lin­kó re­mek an­ti­ki­zá­ló han­gu­lat­kép, a „szár­nyas, ele­ven fu­vo­la", a „Pán arany­tol­lú ma­da­ra" so­rok mint­ha egyet­len ze­nei gesz­tus­ban sû­rû­söd­tek vol­na ös­­sze. A sok ze­nei ka­rak­tert él­ve­ze­te­sen köz­ve­tí­tet­te Nagy Már­ta zon­go­rá­zá­sa. S bár csak egy rö­vid sza­kaszt hall­hat­tunk a fél­száz da­ra­bos cik­lus­ból, így is cso­dás uni­ver­zum tá­rult fel. Szônyi Er­zsé­bet­nek pe­dig el­hi­szem, hogy ma­ga az uni­ver­zum is cso­dás.

FE­HÉR GYÖRGY MIK­LÓS Ro­mán­cát vi­szont ne­he­zen hi­szem el. A mû a to­na­li­tás és a vis­­sza­té­ré­ses for­ma ke­re­tei kö­zött mo­zog. Íz­lés kér­dé­se mind­ezt ki­fo­gá­sol­ni - ettôl még akár tetsz­het­ne is. A fu­vo­la (Il­lés Esz­ter) hos­­szan ki­éne­kelt h hang­ja és a kvin­­tett (Cs. Nagy Il­di­kó - zon­go­ra, Mo­nar­chia Vo­nós­né­gyes) kis­sé köz­he­lyes har­mó­ni­ái in­dít­ják a da­ra­bot, íz­lés kér­dé­se an­nak meg­íté­lé­se is, hogy van-e eb­ben kellô iz­ga­lom, ki­bont­ha­tó öt­let. A mû vá­la­sza egyéb­ként az, hogy nincs. A fel­szí­nen fészkelôdô ze­nei anyag nem fe­di el, hogy a kom­po­zí­ció lé­nye­gé­ben egy­ hely­ben áll, a fészkelôdés (pél­dá­ul a hang­sze­re­lés vagy a szó­lam­ve­ze­tés te­kin­te­té­ben) pe­dig ki­fe­je­zet­ten ügyet­len.

Tech­ni­kai ér­te­lem­ben OR­BÁN GYÖRGY há­rom zon­go­ra­té­te­le na­gyon is ügyes, ezen va­ló­szí­nû­leg nem is lepôdik meg sen­ki. Azon már ta­lán igen, hogy az Év­szak­ok cik­lus most hal­lott da­rab­ja­i­val kap­cso­lat­ban nem me­rül fel az iró­nia lehetôsége. Men­nél több­ször hall­ga­tom vis­­sza felvételrôl, an­nál in­kább meg­érint a szerzô ôszintesége. S mi­vel lé­nye­gé­ben ré­gi dal­la­mok fel­dol­go­zá­sá­val van dol­gunk, adek­vát­nak tû­nik a ze­nei anyag har­mó­ni­ai és for­mai el­ren­de­zé­se. Fi­gye­lem­re­ mél­tó a da­ra­bok igé­nyes zon­go­ra­le­tét­je, Zsig­mond Zol­tán pe­dig olyan szín­vo­na­lon ját­szot­ta, mint­ha Schu­mann- vagy Brahms-mû­ve­ket tol­má­csol­na.

BÁNKÖVI GYU­LA da­rab­ja­it több­nyi­re tet­szés­sel fo­ga­dom, most is így volt. A sze­ré­nyen di­ver­ti­men­to jel­le­gû­nek mon­dott fú­vós­ötös, az 5x5 az Új Har­mó­nia Fú­vós­ötös elôadásban hang­zott el (Kaczander Or­so­lya - fu­vo­la, Kurucz Or­so­lya - oboa, Reé György - kla­ri­nét, Ko­vács Ger­gely - kürt, Ola­jos György - fa­gott). A tetszetôs hang­sze­re­lé­si szí­nek, a da­rab szag­ga­tott­sá­ga el­le­né­re is gör­dü­lé­keny fo­lya­ma­tos­ság­gal ki­ala­kí­tott nagy­for­ma, a já­ték­mód­ok sok­fé­le­sé­ge, a dra­ma­tur­gi­ai meg­le­pe­té­sek, a sok­fé­le ze­nei im­pul­zus sze­mé­lyes ka­rak­te­rû szin­té­zi­se a kom­po­zí­ci­ó­nak mind-mind olyan eré­nye, me­lyet az utób­bi évek Bánk­övi-da­rab­ja­i­ban is szí­ve­sen fe­dez­tem fel. (No­vem­ber 23.- Fé­szek Mû­vész­klub)

A so­ro­zat má­so­dik hang­ver­se­nye iga­zi teli­ta­lá­lat­tal, vagy he­lye­sebb volna így mon­da­ni: ta­lál­mán­­nyal kezdôdött. BA­LASSA SÁN­DOR két­té­te­les I. fú­vós­tri­ó­ja (op. 23/3) az ere­de­ti­leg meg­hir­de­tett mû­sor­ban még nem sze­re­pelt. E cso­da­da­rab ab­ból az egy­sze­rû felismerésbôl in­dult ki, hogy egy nép­dal­nak ön­ma­ga is le­het el­len­pont­ja (ká­non), il­let­ve hogy egy nép­dal­nak el­len­pont­ja le­het egy má­sik nép­dal. A há­rom­sza­ka­szos Al­leg­ret­to elsô sza­ka­sza ká­non, a má­so­dik két nép­dal köl­csö­nös kont­ra­punkt­ja, a har­ma­dik pe­dig a kettô egye­sí­té­se. Ter­mé­sze­ti tü­ne­mény, szín­tisz­ta ka­­ma­ra­ze­ne! Lé­nye­gé­ben ugyan­ezt a tech­ni­kát foly­tat­ta a da­rab má­so­dik té­te­le (Al­leg­ro mo­de­ra­to) is. Sze­ren­cse, hogy e ré­geb­bi kom­po­zí­ció (1991-1997) is el­hang­zott, mert az ôsbemutatóként felcsendülô II. fú­vós­tri­ó­ban (op. 105) így kön­­nyebb volt ész­re­ven­ni, hogy a da­rab - im­már sa­ját in­ven­ci­ó­jú té­má­kat fel­vo­nul­tat­va - ugyan­ez­zel a tet­sze­tôs­ségre és át­lát­ha­tó­ság­ra törekvô kont­ra­punk­ti­kus igén­­nyel ké­szült. Az öt tételbôl el­sôre meg­fo­gott a ne­gye­dik (Tranquillo) vo­ká­lis al­lú­zi­ó­kat keltô dal­la­mos­sá­ga és mo­tet­ta­sze­rû ki­dol­go­zott­sá­ga. A há­rom ki­vá­ló szó­lis­ta (Hor­váth Bé­la - oboa, Klenyán Csa­ba - kla­ri­nét, Ott Rezsô - fa­gott) fel­vil­la­nyoz­va és a ka­ma­ra­ze­né­lés örö­mét ­su­gá­roz­va ját­szott.

Tri­ó­val, egy cso­da­szép da­rab­tól (Stets blickend in die Höh') kis­boly­gó­ként el­sza­ka­dó mû be­mu­ta­tó­já­val, SE­REI ZSOLT Als Leiter zu Land und See címû munkájával foly­ta­tó­dott a mû­sor. Ez a da­rab is va­rázs­lat. A ren­ge­teg hang­ma­gas­sá­got rejtô, „za­va­ros" hang­ké­pû cin­tá­nyér­tre­mo­ló a mû - tisz­tá­nak ér­zé­kelt - to­ná­lis cent­ru­má­nak tû­nik, a só­haj- és gesz­tus­sze­rû fu­vo­la- (Gyöngyössy Zol­tán) és kla­ri­nét­dal­la­mok (Klenyán Csa­ba) te­ré­ben va­ló­sá­gos or­go­na­pont­tá vá­lik. S hogy ez az or­go­na­pont tény­le­ge­sen Asz vagy H, eset­leg D, pre­cí­zen nem meg­ál­la­pít­ha­tó. Ám hogy je­len van, azt raj­tam kí­vül má­sok is iz­ga­lom­mal fe­dez­ték fel.

Ütôhangszerest fog­lal­koz­ta­tó tri­ót írt MA­­ROS MIK­LÓS is (Evoe), a da­ra­bot Schlan­­ger Ta­más, Gyöngyössy Zol­tán (fu­vo­la) és Eckhardt Gá­bor (zon­go­ra) ad­ta elô. A meg­elôzô évek­ben hal­lott Ma­ros-mû­vek vi­lá­gá­hoz ké­pest a di­a­tó­nia irá­nyá­ba ellépô kom­po­zí­ció rész­le­te­i­ben igen von­zó és ha­tá­sos. A gyors és las­sú sza­ka­szok vál­ta­ko­zá­sá­ra épülô hét­ré­szes darabban a las­sú sza­ka­szo­kat elsô hal­lás­ra amo­lyan pihenôknek vél­tem, me­lyek­kel Ma­ros hí­gít­ja, la­zít­ja a gyor­sabb ré­szek kon­cent­rá­tu­mát. Érthetô, ha a tem­pó­sabb egy­sé­ge­ket így na­gyobb sú­lyú­nak tar­tot­tam. A kitüntetô fi­gye­lem azon­ban nem tett jót a mû­nek, ki­ful­la­dó­nak, el­vé­ko­nyo­dó­nak érez­tem. Felvételrôl is meg­hall­gat­va azon­ban épp a las­sú sza­ka­szok­ban ta­lál­tam több ér­de­kes­sé­get, így a tel­jes kom­po­zí­ci­ót már nem ta­lál­tam an­­nyi­ra el­fá­ra­dó­nak, a da­rab utol­só har­ma­da pe­dig fi­ná­lé­sze­rû­en ki­en­ge­det­té vált.

Di­a­to­ni­kus fe­lü­le­tek­kel le­pett meg MA­DA­RÁSZ IVÁN is, de Ma­ros da­rab­já­val el­len­tét­ben az Ör­vény a kris­tály­ban pihenô sza­ka­szok­kal nem ked­ves­ke­dik, ze­ne­i­leg, tech­ni­ka­i­lag és ér­zel­mi­leg is túl­kon­cent­rált. Eckhardt Gá­bor fö­lé­nye­sen ural­ko­dott a „te­mér­dek" hang és a szélsôséges gesz­tu­sok fe­lett, Perényi Esz­ter (he­ge­dû) vi­szont még hall­ha­tó­an nem emész­tet­te meg a da­ra­bot. Já­té­ká­ban a tisz­ta (orfeuszi), va­la­mint az ér­zék- és ér­ze­lem­te­lí­tett (di­o­nü­szo­szi) el­vá­lasz­tá­sa nem tör­tént meg.

MELIS LÁSZ­LÓ brá­csa­szó­ló­ra írt mû­ve (Da­lok az alul­já­ró­ból) most kon­cert­te­rem­ben szó­lalt meg, a szerzô azon­ban nem zár­ja ki, hogy idôvel az alul­já­ró­ban ál­lít­ja „ko­moly fel­adat" elé elôadóját. A négy té­tel a pe­ri­fé­ria-létbôl me­rí­ti ins­pi­rá­ci­ó­ját, a cí­mek (As­to­ria-szo­ná­ta, Kol­du­sok tán­ca, Haj­lék­ta­lan-al­ta­tó, Ír kocs­ma) nem igé­nyel­nek kü­lö­nö­sebb ma­gya­rá­za­tot. A Melisre jellemzô el­ide­ge­ní­tés ez­út­tal egy csep­pet sem já­té­kos, a to­rok­szo­rí­tó té­te­le­ket hall­gat­va ön­kén­te­le­nül vetôdik fel a kér­dés, hogy fa­gyott ke­zû ut­ca­ze­nész­re írt han­go­kat hal­lunk, vagy csak az ak­tu­á­lis el­hang­zás (Melis Már­ta) en­­nyi­re apo­ka­lip­ti­kus. A Haj­lék­ta­lan-al­ta­tó fagy­ha­lál­sze­rû be­fe­je­zé­se min­den­eset­re az elôbbit sej­te­ti, így nem le­het két­sé­ges, hogy az Ír kocs­ma ha­lál­tánc-ví­zió.

GÖNCZ ZOL­TÁN an­gol és né­met nyel­vû mû­jegy­zé­ké­ben a Canon gradus a 12 (per to­nos, in contrario motu, per arsin et thesin) ad ho­no­rem J. S. cím­alak­kal ta­lál­koz­ha­tunk. A gya­nút­lan (de a szerzô Bach irán­ti szen­ve­dé­lyes érdeklôdését evi­den­ci­á­nak vevô) ol­va­só a J. S. mo­nog­ra­mot Johann Sebastian­ként old­ja fel, pe­dig Sá­ri Jó­zsef­re utal. A Weöres Sán­dor Tíz lépcsôjére írt ká­non­mû­vé­sze­ti mu­tat­vány Sá­ri 70. szü­le­tés­nap­já­ra ké­szült. Két rész­let hang­zott el az idôt­len­séget és vég­te­len te­ret sejtetô da­rab­ból, mely­nek el­len­pon­to­zó szer­ke­ze­te gyak­ran éte­ri szép­ség­ként leg­ali­zál­ja a leg­éle­sebb dis­­szo­nan­ci­á­kat is. A hang­zás né­ha Li­ge­tit is eszünk­be jut­tat­ja, bár ô nem biz­tos, hogy har­mo­ni­kus­nak akar­ta lát­tat­ni azt, ami tény­­sze­rû­en nem az. A Mizsei Zol­tán irá­nyí­tot­ta Gradus Consort (a név alap­ján er­re a mû­re ala­kult együt­tes­nek vé­lem) de­re­ka­san bir­kó­zott az anyag­gal.

A szer­ke­ze­tet Göncz a per­mu­tá­ció „üzem­­anya­gá­val" for­gat­ja, és ugyan­csak a per­mu­tá­ci­ó­ra hi­vat­ko­zik DECSÉNYI JÁ­NOS is. Szép da­rab­já­ban (Semblant de joie - Az öröm lát­sza­ta) a ma­gya­rá­zó al­cím (Ma­chaut-kom­mentárok) és a kom­po­zí­ció zá­ró ré­szé­ben idé­zett Machaut-ballade nél­kül is rá­is­mer­he­tünk a kö­zép­ko­ri motet-mû­vé­szet ih­le­té­sé­re; a fur­csa rit­mi­ka, az ad ab­sur­dum szer­ke­ze­ti lo­gi­ka, a kü­lönc dí­szí­tô­mû­vé­szet és né­hány jel­leg­ze­tes hang­zat­kap­cso­lat lap­pang­va je­len van a par­ti­tú­ra majd' min­den üte­mé­ben. Az iz­ga­tott vil­la­ná­sok, az in­du­la­to­sabb moz­du­la­tok da­cá­ra a kom­po­zí­ció alap­tó­nu­sát ki­fe­je­zet­ten nyu­godt­nak érez­tem. Az iIntermoduláció Ka­ma­ra­együt­test Ti­ha­nyi Lász­ló ve­zé­nyel­te, a Machaut-dal­­la­mot (Biau­té qui toutes autres pe­re) a mû vé­­gén Phi­lipp György éne­ke kel­tet­te élet­re. (No­vem­ber 30. - Fé­­szek Mû­vész­klub)

MOLNÁR SZABOLCS 

Kallai Nóra és Szalai András

Zsigmond Zoltán

A Gradus Consort és Mizsei Zoltán