Szerzôi est­tel kö­szön­töt­te az Oszt­rák Kul­tu­rá­lis Fó­rum a 75 esztendôs ERÔD IVÁN-t. A sza­lon­kon­cert el­ne­ve­zé­sû hang­ver­seny­nek iga­zi sza­lon­han­gu­la­tot köl­csön­zött, hogy a mû­vek elôtt és kö­zött Mes­ter­há­zi Má­té be­szél­ge­tett a Bécs­ben élô zeneszerzôvel, aki a rá jellemzô fesz­­te­len­ség­gel és hu­mor­ral vá­la­szolt a kér­dé­sek­re. Az est so­rán egy elé­ge­dett és bol­dog al­ko­tó port­ré­ja raj­zo­ló­dott ki: olyan zeneszerzôé, aki meg­bé­kélt ön­ma­gá­val, és tisz­tá­ban van sa­ját ér­té­ké­vel. Erôd Iván­tól tá­vol áll min­den­faj­ta póz és ön­sti­li­zá­lás, de ugyan­úgy az ál­sze­rény­ség is - nem akar más­­nak lát­sza­ni, mint aki. Bár ki nem mond­­ta, egy­ér­tel­mû­vé tet­te: nem tart­ja fon­tos­nak, hogy mû­ve­i­hez ma­gya­rá­za­tot fûz­zön, vagy hogy hos­­szan fej­te­ges­se ars po­e­ti­cá­ját. El­len­ke­zôleg, szin­te va­la­men­­nyi kér­dést egy-egy de­rûs vagy önironikus fél­­mon­­dat­­tal in­té­zett el, azt su­gall­va: kár min­­den szó­ért, be­szél­jen he­lyet­tem a ze­ném. Jellemzô, hogy mi­kor beszélgetôtársa ar­ról kér­dez­te, ma­gyar vagy oszt­rák zeneszerzônek tart­ja-e ma­gát, a nagy sza­va­kat el­ke­rül­ve egy­sze­rû­en en­­nyit vá­la­szolt: oszt­rák-ma­gyar zene­szer­­zônek. Az éle­te so­rán ka­pott dí­ja­i­nak és ki­tün­te­té­se­i­nek fel­so­ro­lá­sát egy szel­le­mes né­met szó­lás­sal sza­kí­tot­ta fél­be, a bé­csi Ze­ne­­mû­vé­sze­ti Fôiskolán nyert professor eme­­ritus cím­re pe­dig csak le­gyin­tett: „ah­hoz sem­­mit sem kel­lett csi­nál­nom, csak meg­öre­ged­nem".

Az Erôd-életmû mind mû­fa­ji­lag, mind men­­nyi­ség te­kin­te­té­ben gaz­dag, im­már több mint nyolc­van opuszt szám­lál. Erôd Iván a het­ve­nes évek közepétôl vált egy­re ter­mé­ke­nyebb zeneszerzôvé, pár­hu­za­mo­san az­zal, hogy az ak­tív koncertezéstôl fo­ko­za­to­san vis­­sza­vo­nult. Kom­po­ná­lá­sá­ban azon­ban to­vább­ra sem tá­vo­lo­dott el a gya­kor­ló mu­zsi­kus szemléletétôl. Ellen­ke­zô­leg, mû­vei tel­jes mér­ték­ben te­kin­tet­tel van­nak a mu­zsi­kus­ra, aki­nek ké­szül­nek: Erôd a szó leg­jobb ér­tel­mé­ben vé­ve „hasz­ná­la­ti ze­nét" ír. A hang­ver­se­nyen két olyan da­rab is el­hang­zott, ame­lyet a zeneszerzô - mint el­mond­ta - egy-egy elôadó „tes­té­re sza­bott". Ilyen az 1984-ben ke­let­ke­zett fa­gott-zon­go­ra-szonáta (op. 47), mely­nek al­cí­me - So­nata Milanese - nem az észak-olasz vá­ros­ra, ha­nem egy fagottmûvészre, a mû cím­zett­jé­re, Milan Turkovicra utal. A szo­ná­ta há­rom té­te­le a fa­gott há­rom, ka­rak­te­risz­ti­ku­san eltérô ar­cát mu­tat­ja be. A sza­bá­lyos szo­ná­ta­for­má­ban szer­kesz­tett Al­leg­ro molto nyi­tó­té­tel könnyed és já­té­kos. Az An­dan­te tran­quil­lo ez­zel szem­ben ko­moly-ve­re­tes pas­sa­caglia, mely­ben a zon­go­ra vál­to­zat­lan ak­­kord­s­o­ra fö­lött ma­gas re­gisz­te­rû, lí­rai, éneklô fagott­szó­lam bon­ta­ko­zik ki. A zá­ró­té­tel las­sú be­ve­ze­tés­sel in­du­ló Presto, kro­ma­ti­kus per­pe­tuum mo­bi­le. A mû­vet a ze­ne­szerzô fagott­mû­vész fia, Leonard Eröd tár­sa­sá­gá­ban ad­ta elô, aki tech­ni­ká­san és be­le­­ér­zés­sel ját­szott.

A há­rom szó­ló­he­ge­dû-da­rab (op. 27, 1979) szin­tén egy mu­zsi­kus kol­lé­ga, Ernst Kovacic szá­má­ra ké­szült. Erôd ez­út­tal is já­té­kos mó­don rej­tet­te be­le a da­rab­ba a de­di­kált ne­vét: míg a nyu­godt lép­tû, di­a­to­ni­kus, Me­ló­dia cí­mû elsô da­rab Ernst, getragen (ko­mo­lyan, von­ta­tot­tan) ját­szan­dó, az iro­ni­kus In­du­ló elôadói uta­sí­tá­sa így szól: Unernst, wenngleich mit ernster Miene (ko­moly­ta­la­nul, ám­bár ko­moly kép­pel). A da­rab ko­moly­ko­dó Webern-paródia, egy hét­han­gú Reihe és né­hány rit­mus­kép­let me­cha­ni­kus-já­té­kos per­mu­tá­ci­ó­ja. A kettôsvonal után a kot­tá­ban az áll: „arc­iz­mo­kat el­la­zí­ta­ni". A har­ma­dik da­rab ez­után jaz­zes hang­súly-át­he­lye­zé­sek­kel, rit­mi­kai já­té­kok­kal fû­sze­re­zett Tánc, amely fel­sza­ba­dul­tan és tetszôleges arc­ki­fe­je­zés­sel ját­szan­dó. Kár, hogy Robert Olisa Nzekwu tech­ni­ka­i­lag küsz­kö­dött a há­rom da­rab­bal, ezért nem ju­tott ere­je a ze­ne adek­vát meg­for­má­lá­sá­ra, ami so­kat le­vont a mû ha­tá­sá­ból.

A de­rûs, já­té­kos kom­po­zí­ci­ók után Erôd Iván mû­vé­sze­té­nek má­sik ar­cát mu­tat­ta meg az Oszip Mandelstam és Szergej Je­sze­nyin ver­se­i­re írott négy, zon­go­ra­kí­sé­re­tes dal (op. 44, 1983). Erôd a ver­sek Paul Ce­lan-féle, iz­zó­an in­ten­zív né­met for­dí­tá­sát ze­né­sí­tet­te meg nagy lát­ta­tó erôvel, szí­ne­sen, de mind­vé­gig a dal­mû­faj ke­re­te­in be­lül ma­rad­va. Bi­zo­nyá­ra elô le­het ad­ni eze­ket a da­lo­kat drá­ma­i­abb kont­rasz­tok­kal is, ám Lu­­kas Haselböck bár­so­nyos, telt bas­­szu­sa és fe­gyel­me­zett mu­zi­ka­li­tá­sa ­­- a szerzô zon­go­­ra­kí­sé­re­té­vel - így is nagy él­ményt nyúj­tott.

A hang­ver­seny leg­fris­sebb szá­ma a 2003-ban ke­let­ke­zett 3. vo­nós­né­gyes (op. 78) volt. A kvar­tett bô ne­gyed­órá­nyi szer­ves, meg­sza­kí­tat­lan ze­nei fo­lya­ma­ta több­sza­ka­szos, vi­lá­go­san felismerhetô vis­­sza­té­ré­ses szer­ke­ze­tet rejt. Las­sú be­ve­ze­tés elôzi meg a rit­mi­kus-la­pi­dá­ris Al­leg­ro fôrészt, ame­lyet a prím­­­he­ge­dû re­ci­ta­ti­vó­ja, majd ­- kro­ma­ti­ku­san le­fe­lé nyí­ló ak­kor­dok fe­lett meg­szó­la­ló - rö­vid só­hajmo­tí­vu­mok­ból ki­bon­ta­ko­zó dal­la­ma kö­vet. Az ezt követô Vivace rész­ben mint­ha egy négy­so­ros ma­gyar nép­dal em­lé­ke is fel­csil­lan­na, s ez­után ke­rül sor a va­ri­ált rep­ríz­re. Az Ak­kord Vo­nós­né­gyes (Me­­zô Pé­ter, Veér Cson­gor, Kon­dor Pé­ter, Ölveti Má­tyás), amely már a zeneszerzô 2010-ben meg­ren­de­zett aka­dé­mi­ai szék­fog­la­ló hang­ver­se­nyén is el­ját­szot­ta a 3. vo­nós­né­gyest,  egy­sé­ges hang­zás­sal és erôteljes meg­for­má­lás­ban ad­ta elô a mû­vet. (No­vem­ber 23. - Oszt­­rák Kul­tu­rá­lis Fó­rum. Rendezô: Oszt­rák Kul­­tu­rá­lis Fó­rum)

KERÉKFY MÁRTON

Erôd Iván

Robert Olisa Nzekwu

Felvégi Andrea felvételei