Kri­ti­kák­ban, szak­mai be­szél­ge­té­sek­ben gyak­ran szó­ba ke­rül a ma­gyar  kor­­társ ze­ne sok­szí­nû­sé­ge. Per­sze más ér­zés be­szél­ni a tényrôl, és más meg­ta­pasz­tal­ni a je­len­sé­get. Ba­ran­go­lás az új ma­gyar ze­ne vi­lá­gá­ban cím­mel a So­mo­gyi Vo­nós­né­gyes hang­ver­senyt adott a bu­da­pes­ti hang­ver­seny­élet leg­in­ti­mebb hely­szí­nén, a kor­társ ze­ne be­fo­ga­dá­sá­ra ki­vált­képp al­kal­mas Bar­tók Bé­la Em­lék­ház­ban - mon­da­ni sem kell, hogy az est mû­so­rán csak ma élô ma­gyar zeneszerzôk kom­po­zí­ci­ói sze­re­pel­tek. Négy mû­vet hal­lot­tunk, és fo­koz­ta a ta­lál­ko­zás ér­de­kes­sé­gét, hogy a da­ra­bok elôtt szerzôik is meg­szó­lal­tak, ke­re­set­len köz­vet­len­ség­gel, kol­lé­gá­juk, Hol­lós Má­té mûsorvezetôi kér­dé­se­i­re vá­la­szol­va. Négy mû, négy kü­lön vi­lág - mond­hat­juk, s ez­út­tal az ál­lí­tás men­tes min­den túl­zás­tól. Az idôsebbek kap­tak szót ezen az es­tén, két hat­va­nas, egy het­ve­nes és egy nyolc­va­nas éve­i­ben já­ró szer­­zô sze­mé­lyé­ben - és az al­ka­lom kü­lö­nös von­ze­re­jé­vel szol­gált, hogy a kon­cert ôs­­be­mu­ta­tóját ép­pen az al­ko­tói kvar­tett leg­­idôsebb tag­ja je­gyez­te. De ha­lad­jon a be­szá­mo­ló a mû­­vek el­hang­zá­sá­nak sor­rend­jé­ben.

So­mo­gyi Pé­ter, Lendvay György, Tóth Ba­lázs és Pó­lus Lász­ló elôször LÁNG IST­VÁN (1933) mind­ed­dig leg­utol­só kvar­tett­jét szó­lal­tat­ta meg: az 1978-as kel­te­zé­sû Har­ma­dik vo­nós­né­gyest. Ap­ró rezdülésekbôl épít­ke­zik ez az aleatóriát is al­kal­ma­zó da­rab - de érezhetô, sôt meg­hall­ha­tó mo­ti­vikus kap­cso­ló­dá­sok­kal. Mint­ha két ha­­gyo­mány ta­lál­koz­na és ke­ve­red­ne: egy-egy in­du­la­to­san fel­csa­pó zár­lat­nál, vagy ép­pen a hang­sze­rek do­bott vo­nó­jú ko­po­gá­sá­nál Bar­tók in­ten­zív je­len­lét­ét érez­zük, a mi­ni­a­tûr szeletekbôl fel­épülô szer­ke­zet pe­dig Webernt jut­tat­ja eszünk­be. És ami az egé­szet sze­mé­lyes­sé te­szi, ami va­ló­ban na­gyon „lán­gos": a rend­kí­­vül im­pul­zív, csu­pa moz­du­lat és in­du­lat fo­gal­ma­zás­mód. Ha Láng ze­né­jé­ben a gesz­tu­sok meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pé­re fi­gyel­het­tünk fel, MA­DA­RÁSZ IVÁN (1949) Sheolja (2001), ez a hé­ber al­vi­lá­got megidézô ze­ne  a költôiség és a szí­nek te­rü­le­te. A fu­vo­lá­ra, hár­fá­ra és vo­nós­né­gyes­re kom­po­nált da­rab két (egy­más­ra ha­son­lí­tó) ha­gyo­má­nyos dal­la­mot is kom­bi­nál: a Ha fo­lyó­víz vol­nék kez­de­tû ma­gyar nép­dalt és a Szól a ka­kas már cí­men is­mert zsi­dó ha­lot­tas éne­ket. Utób­bi a mû vé­gén, a hár­fán szó­­lal meg, a me­ló­dia­vo­na­lat el­raj­zo­ló glissandók el­le­né­re jól felismerhetôen, leg­fô­képpen azon­ban fáj­dal­ma­san és szto­i­ku­san. A hall­ga­tó úgy gon­dol­ná, a fu­vo­la és a hár­fa az an­tik­vi­tást, a mi­ti­kus han­gu­la­tot idé­zi meg, `a la De­bus­sy, Ma­da­rász hely­szí­ni val­lo­má­sa sze­rint azon­ban a fú­vós és pengetôs hang­szer „a sze­mély­te­len­ség vi­lá­gá­ban az Én meg­je­le­né­sé­nek vá­gya vagy re­mi­nisz­cen­ci­á­ja le­het­ne ta­lán". Akár­hogy is, Gyöngyössy Zol­tán és Fel­le­tár Me­lin­da ér­zé­keny já­té­ka re­me­kül kap­cso­ló­dott a vo­nós­né­gyes­éhez, s a szex­tett együtt mél­tón kép­vi­sel­te a kü­lön­fé­le ha­gyo­má­nyok met­szés­pont­já­ban ke­let­ke­zett, rend­kí­vül preg­náns han­gu­la­tú mû idôtlen bo­rú­ját.

A 82. évé­ben is ter­mé­keny SOP­RO­NI JÓ­­ZSEF (1930)  már nemegy­szer for­dult ré­­geb­bi mû­vei fe­lé az át­dol­go­zás, az új­ra­írás szán­dé­ká­val. Nem­rég azon­ban nem át­ír­ta egy ko­ráb­bi kom­po­zí­ci­ó­ját, ha­nem meg­ket­tôz­­te: úgy kom­po­nál­ta új­ra, hogy a ré­gi mû­alak sem ve­szí­tet­te el ér­vé­nyes­sé­gét. 2010-ben szü­le­tett meg mû­he­lyé­ben a 3. hege­dû-zon­­gora-szonáta, majd nem sok­kal ké­sôbb a 4. A Har­ma­dik­ban azon­ban meg­ér­zett egy má­sik lehetôséget is: a he­ge­dû és zon­go­ra ját­sza­ni­va­ló­já­hoz csel­lót csat­la­koz­tat­va Zon­go­ra­tri­ó­vá ala­kí­tot­ta a da­ra­bot. („Né­ven ne­ve­zett" zon­go­ra­tri­ó­ként ez az el­sô ilyen mû­fa­jú opu­sa, ma­gá­ra az ap­pa­rá­tus­ra azon­ban már ko­ráb­ban is írt, hi­szen he­­ge­dût, zon­go­rát és csel­lót fog­lal­koz­tat az 1963-as kel­te­zé­sû Musica da camera is). Az anyag­gal va­ló tár­gyi­la­gos vi­szony, a to­vább­gyú­rás, új­ra­ala­kí­tás, át­dol­go­zás ef­faj­ta haj­la­ma, mond­hat­nánk, a klas­­szi­ku­so­kat idé­zi - és ez­út­tal nem­csak a gesz­tus, de a mû hang­zás- és for­ma­vi­lá­ga is iga­zol­ja az ész­re­vé­telt. A Zon­go­ra­trió ugyan­is a nagy klas­­szi­kus trió­­­ha­gyo­mány új­ra­ál­mo­dá­sa a 21. szá­zad ze­nei nyel­vé­nek ke­re­tei kö­zött. Nem to­ná­lis ze­ne, de foly­vást bú­jócs­ká­zik a to­na­li­tás­sal: al­kal­mi nyug­vó­pont­ok, egy-egy pil­la­nat­ra ér­vé­nyes to­ná­lis gó­cok fedezhetôk fel ben­ne - az­tán per­sze a har­mó­ni­ai fo­lya­mat to­vább­len­dül, és újabb táv­la­to­kat ke­res. Na­gyon fon­tos még Sop­ro­ni e mû­vé­ben az erôteljes rit­mi­kai struk­tú­ra (a sa­rok­té­te­lek sod­ró dak­ti­lu­sai még a te­ma­ti­kus egy­ség ér­ze­tét is meg­te­rem­tik), és a gyors té­te­lek egyen­le­tes lük­te­té­sét cél­zó kom­po­ná­lás­mód. Is­mét az elôbb hasz­nált fo­ga­lom­hoz kell fo­lya­mod­nunk: a két gyors té­tel oly­kor szin­te klas­­szi­kus mó­don rit­mi­zált. A két friss tem­pó­jú sa­rok­té­tel kö­zött pe­dig fi­nom, át­tört hang­zá­sú, lí­rai ze­nét hal­lunk, amely bee­tho­ve­ni mó­don meg-meg­sza­ka­dó, kö­zös re­ci­ta­ti­vó­vá vá­lik.

Vé­gül va­la­mi egé­szen más zár­ta az es­tét, de nem mél­tat­la­nul a Bar­tók Em­lék­ház egy­ko­ri la­kó­já­nak el­ve­i­hez. Bar­tók és Ko­dály szá­má­ra, tud­juk, több­fé­le for­má­ban, mû­­faj­ban is a zeneszerzôi mun­kál­ko­dás fon­tos, vissza­t­é­rô alap­anya­ga volt a nép­ze­ne. Ma már ke­ve­sen ír­nak folk­­lór ala­pú mû­ve­ket, DUB­RO­VAY LÁSZ­LÓ azon­ban vet­te a bá­tor­sá­got, és ilyet kom­po­nált, ami­kor meg­ír­ta Tá­ro­ga­tó­ötö­sét. A mû ihletôje Kiss Gy. Lász­ló, a Fesz­ti­vál­ze­ne­kar kla­ri­né­to­sa, a tá­ro­ga­tó leg­újabb ko­ri újra­fel­fe­de­zôje és népszerû­sí­tô­je. A mû kez­de­té­nek at­mosz­fé­rá­ja alig­ha­nem a szerzôi szán­dék lé­nye­gét köz­ve­tí­ti: a nép­ze­ne em­lé­­ke­i­nek és a kor­társ ze­ne nyel­vé­nek ta­lál­ko­zá­sát. A nyi­tó­té­tel egy ke­ser­ves ve­re­tes rit­mu­sú, szen­ve­dé­lyes dal­la­mát idé­zi meg sû­rû hang­zás­sal, a las­sú té­tel szin­tén nép­dal­idé­zet be­nyo­má­sát keltô anya­gá­ban a bar­­tó­kos és a „ku­ru­cos" ka­rak­ter ke­ve­re­dik, a har­ma­dik té­tel­ben a für­ge rit­mus, a tem­­pe­ra­men­tum ural­ko­dik. Iga­zi kon­cert­ter­mi ziccerdarab, hang­sze­res ju­ta­lom­já­ték a Tá­ro­ga­tó­ötös, ame­lyet a tel­jes est fo­lya­mán oda­adás­sal mu­zsi­ká­ló So­mo­gyi Vo­nós­né­gyes élén Kiss Gy. Lász­ló sze­re­tet­tel és lel­ke­sen tol­má­csolt. (Ba­ran­go­lás az új ma­gyar ze­ne vi­lá­gá­ban. Mû­hely-so­ro­zat, 2. hang­ver­seny. No­vem­ber 11. - Bar­tók Em­lék­ház. Rendezô: Bar­tók Em­lék­ház)

CSENGERY KRISTÓF

Láng István

Soproni József

A Somogyi Vonósnégyes

Felvégi Andrea felvételei