Csábító len­ne az Ope­ra­ház leg­fris­sebb pre­mi­er­jé­nek ér­té­ke­lé­sét a mos­tan­ság so­kat em­le­ge­tett vi­lág­szín­vo­nal­hoz vi­szo­nyí­ta­ni. A na­pi­lap­ok­ban és az interneten kö­zé­tett gyors­re­a­gá­lá­sú kri­ti­kák túl­nyo­mó több­sé­gé­nek egy­ön­te­tû el­uta­sí­tá­sá­hoz al­kal­maz­kod­va meg­te­het­ném, hogy sa­ját, nem ke­vés­bé le­súj­tó vé­le­mé­nye­met mind­un­ta­lan a té­nyek és a hang­za­tos ígé­re­tek el­len­té­té­re he­gyez­zem ki. Csá­bí­tó, de hi­á­ba­va­ló el­já­rás vol­na, hi­szen az új Don Giovanni nem csak a nem­zet­kö­zi él­vo­nal­hoz ké­pest, de az utób­bi idôk ha­zai elôadásaihoz vi­szo­nyít­va is ki­fe­je­zet­ten gyen­ge - ha nem is ves­­szük fi­gye­lem­be a Theater an der Wi­en vagy a Bé­csi Ál­la­mi Ope­ra 2006-os, illetve 2009-es ven­dég­já­té­kát, ak­kor is ott ma­rad hi­vat­ko­zá­si alap­nak a Bu­da­pes­ti Fesz­ti­vál­ze­ne­kar ta­va­lyi fél­szce­nírozott pro­duk­ci­ó­ja, vagy min­de­nek­elôtt Ko­­va­lik Ba­lázs Mozart-maratonja. De a min­­den­ko­ri ope­ra­há­zi pro­duk­ci­ók mér­­cé­jét sem si­ke­rült ez­út­tal meg­ugor­ni - ha vé­gig­bön­gés­­szük a mos­ta­ni elôadás mû­sor­fü­ze­té­ben gon­do­san ös­­sze­ál­lí­tott fel­újí­tá­sok so­rát, az al­ko­tók és az elôadók közt egy­aránt a bu­da­pes­ti ope­ra­ját­szás él­vo­na­lát rep­­re­zen­tá­ló ne­vek­kel ta­lál­ko­zunk, ki­egé­szít­ve né­hány kiemelkedô ven­dég­gel. A leg­utób­bi, 2003-as, Kesselyák Ger­gely ren­dez­te fel­újí­tás, ha nagy­ság­ren­di­leg nem is mér­kôz­he­tett az azt megelôzô, Jurij Lju­bi­mov ren­de­zé­se jó­vol­tá­ból kiemel­ke­dô­vé vált pro­duk­ci­ó­val, még­is elôremutató, friss szem­lé­le­tû elô­adás volt; ugyan mi oka le­he­tett alig nyolc év után le­cse­rél­ni az Ope­ra­ház­nak ezt a még min­dig mûködôképes Don Gio­van­ni­ját, ha az új még csak meg­kö­ze­lí­te­ni sem tud­ta a ré­gi szín­vo­na­lát?

Ám ha már így esett, a nézô jog­gal vár­hat­ja el, hogy töb­bet, job­bat kap­jon, mint­ ha to­vább­ra is a ré­gi elôadást tar­tot­ták vol­na  re­per­to­á­ron. Alig­ha té­ve­dek, ha azt fel­té­te­le­zem: a kö­zön­ség nem el­ha­nya­gol­ha­tó há­­nya­da így is éli meg a lá­tot­ta­kat a szép dísz­let jó­vol­tá­ból. S va­ló­ban: Nan`a Cecchi mo­nu­men­tá­lis szín­pad­ké­pe, a vicenzai Teatro Olim­pico dísz­le­té­nek majd­nem hû má­sa nem csak ön­ma­gá­ban im­po­záns lát­vány, de ki­vi­tel­ében is megvesztegetôen jól si­ke­rült - vál­ság ide vagy oda, nem érzôdik raj­ta sem a sze­gény­szag (mint nem­rég a Macbeth-en), sem az íz­lés­te­len­ség (mint a Si­mon Bocca­neg­rán). Csak­hogy ez a gyö­nyö­rû dísz­let - a vi­lá­gon sem­mi­re sem jó. Szégyellnivalóan sok­szor kell le­ír­ni mos­tan­ság, hogy a dísz­let nem egyenlô a ren­de­zés­sel: at­tól még, hogy az amúgy tel­je­sen üres szín­pa­dot egy de­ko­ra­tív hát­só fal zár­ja le (mely­nek lát­vá­nyát idônként ocs­mány poz­dor­ja­fa­lak­kal csú­fít­ják el tel­je­sen cél­ta­la­nul), az elôadás nem fog ma­gá­tól meg­ren­de­zôdni - ah­hoz ide­á­lis eset­ben egy, az elôadáson vé­gig­ve­ze­tett alap­gon­do­lat, plusz mes­ter­ség­be­li tu­dás, az ap­ró­mun­ka gon­dos el­vég­zé­se szük­sé­gel­tet­ne. Gian­fran­co de Bosio ko­ráb­bi mun­ká­it is­mer­ve in­­kább csak az utób­bi­ra szá­­mít­hat­tunk; kény­te­len-kel­let­len be­le­tö­rôd­tünk vol­na, hogy ez­út­tal egy szel­le­mi iz­gal­mat nem tar­to­ga­tó, de kor­rekt elôadást ál­lít ki az Ope­ra. Nem így tör­tént: amit lá­tunk, az rendezôi szem­pont­ból még az el­fo­gad­ha­tó szin­tet sem éri el.

 S most ne­héz hely­zet­be ke­rül a kri­ti­kus: va­ló­di elem­zés, esz­té­ti­kai ér­vek he­lyett csak a kí­nos pil­la­na­tok vég­te­len tár­házá­ból sze­mel­get­het pél­dá­kat - ürít­sük hát fe­né­kig a bü­rök­po­ha­rat. De Bosio kép­te­len be­ál­lí­ta­ni egy leg­alább kellô ope­rai el­vo­nat­koz­ta­tó kész­ség­gel hihetônek lát­szó pár­bajt - ezek után már meg sem lepôdünk, ami­kor azt lát­juk, hogy Don Giovanni kard­dal fegy­ve­re­zi le a rá pisz­tol­­lyal tá­ma­dó Ottaviót. Az amúgy kva­li­tá­sos pro­duk­ci­ók­ban is meg­old­ha­tat­lan­nak tûnô elsô fi­ná­lé ily vér­sze­gény meg­ol­dá­si kí­sér­le­té­vel (kö­rö­zés jobb­ra-bal­ra) sem igen ta­lál­koz­tam még - de mi ez ah­hoz ké­pest, ami­kor a szex­tett­ben Le­po­rello hos­­sza­san ke­re­si a kivezetô aj­tót, ho­­lott a hát­só fal kellôs kö­ze­pén egy gi­gan­ti­kus mé­re­tû nyí­lás tá­tong, me­lyet ki­ke­rül­ni ne­he­zebb, mint ész­re­ven­ni? A szereplôk ki-be moz­ga­tá­sa amúgy is rend­sze­res prob­lé­ma De Bosio szá­má­ra: tel­je­sen tisz­tá­zat­lan, ki, mi­kor és mi­lyen cél­lal ér­ke­zik a nézôtér fe­lôl, vagy ép­pen tá­vo­zik ar­ra. Nem mint­ha a szín­pa­di moz­gá­sok egy haj­szál­nyi­val is pro­fib­bak len­né­nek: a bál­je­le­net téb­lá­bo­lá­sa, vagy El­vi­ra be­ol­dal­gá­sa a fú­vós­ze­ne­kar mö­gött a má­so­dik fi­ná­lé­ban mind-mind olyan pil­la­na­tok, ami­kor na­gyon sze­ret­nénk le­ta­gad­ni, hogy mind­ez a mi sze­re­tett Ope­ra­há­zunk meg­szen­telt szín­pa­dán tör­té­nik.

No és itt van min­den Don Giovanni-elô­adá­sok Ac­hil­les-sar­ka: a kôszobor meg­je­le­ní­té­se. Fo­dor Gé­za poszt­hu­musz ta­nul­má­nyá­ban té­te­le­sen fel­so­rol­ja, hány­fé­le szín­pa­di vagy fil­mes meg­je­le­ní­té­sét is­me­ri e két je­le­net­nek, s ezek kö­zül hány tekinthetô a prob­lé­ma va­ló­di meg­ol­dá­sá­nak. Ha fi­nom aka­rok len­ni, csak an­­nyit mon­dok: a mos­ta­ni va­ri­á­ció egé­szen bi­zo­nyo­san nem meg­ol­dás, de en­nél to­vább is men­nék: az al­ko­tók­ban mint­ha fel sem me­rült vol­na a je­le­net prob­lé­ma vol­ta. Csi­nál­juk, ahogy az 1954-es salz­bur­gi DVD-n lát­ha­tó, és kész - így jó, mert így ha­gyo­má­nyos. Mi­ként Don Gio­vanni po­kol­ra szál­lá­sát sem kell túl­cif­ráz­ni - nyel­je el egy­sze­rû­en a süllyesztô. Hogy eh­hez hát­rál­nia kell, míg a megfelelô po­zí­ci­ó­ba nem ér? S hogy mind­eh­hez még né­mi ha­gyo­má­nyos vö­rös színt sem si­ke­rült a szín­pad­ra erôltetni? Ugyan mi­ért aka­dé­kos­kod­na ilyes­min a ma­gyar nézô, aki­nek egyet­len vá­gya - mint az éva­dot tervezô ko­ráb­bi fôzeneigazgató sza­va­i­ból tud­hat­juk -, hogy vas­tra­ver­zek he­lyett szép dísz­le­te­ket lás­son?

S ha már ex-vezetôkre hi­vat­ko­zom, es­sünk túl a leg­kí­no­sabb mon­da­ni­va­lón is: egyi­kük, Hor­váth Ádám nem csak szel­le­mi­leg, de sze­mé­lye­sen is je­len van az elô­adás­ban - ám je­len­lé­te tö­ké­le­te­sen ér­dek­te­len és je­len­ték­te­len. Ez nem új­don­ság: öt esz­ten­de­je a Mû­vé­sze­tek Pa­lo­tá­já­ban már éne­kel­te a cím­sze­re­pet, azt a pro­duk­ci­ót le­mez­re is rög­zí­tet­ték. Ak­kor még csak a sze­mé­lyi­sé­get ta­lál­tam bán­tó­an ke­vés­nek az ope­ra­iro­da­lom emblematikus, sôt mi­to­lo­gi­kus fi­gu­rá­já­nak ala­kí­tá­sá­hoz. Ma már a vo­ká­lis adott­sá­go­kat is megkérdôjelezem: míg epi­zo­dis­ta­ként Hor­váth Ádám rend­re meg­bíz­ha­tó tel­je­sít­mé­nyek­kel ruk­kol elô, ad­dig e szó­lam­ban vé­kony­ka és szín­te­len hang­ja el­vész. S ide kí­ván­ko­zik még va­la­mi, ami nem esz­té­ti­kai tény, de mi­vel a Mu­zsi­ka mû­vé­szi tel­je­sít­mé­nyek ér­té­ke­lé­se mel­lett a ma­gyar ze­nei élet kró­ni­ká­ját is nyújt­ja, még­sem hall­gat­ha­tó el: Hor­váth Ádám mi­nisz­te­ri biz­tos­ként ma­ga is ré­sze­se volt an­nak, hogy ezt a sze­re­pet ezen a fel­újí­tá­son ô ma­ga ala­kít­sa - akár mert ma­gá­ra osz­tot­ta, akár mert jó­vá­hagy­ta más­va­la­ki ilyen irá­nyú dön­té­sét. Bár­hogy is tör­tént: ez a tény olyan mér­té­kû sze­rep- és arány­té­vesz­tés bi­zo­nyí­té­ka, mely­nek pár­ját nem egy­kön­­nyen ta­lál­juk a nem­zet­kö­zi ze­nei élet­ben.

Címszereplô hi­ány­ban so­kan só­haj­tot­tak fel: még sze­ren­cse, hogy van Gáb­ri­el: Bretz Gá­bor, aki az egy­ko­ri Mozart-maratonból tud­ha­tó­an szü­le­tett Don Giovanni, nem csak mag­vas hang­já­val, a szó­lam igé­nyes vo­ká­lis meg­va­ló­sí­tá­sá­val hív­ja fel ma­gá­ra a fi­gyel­met, de az­zal is, hogy szí­né­szi­leg tel­je­sen ki­dol­goz­za Leporello sze­re­pét. Az ál­ta­la meg­for­mált ka­rak­ter mind­vé­gig él a szín­pa­don - ak­kor is fi­gyel­ni kell rá, ha nem ô van a kö­zép­pont­ban. Nem csak a kedvezôtlen sze­rep­osz­tá­si kö­rül­mé­nyek okoz­zák, hogy Bretz Le­po­rel­ló­já­ra mint Don Giovanni ve­tély­társ­ára gon­dol­ha­tunk: no­ha a mû­vész mind­vé­gig nagy­sze­rû­en he­lye­zi el ala­kí­tá­sá­ban a ple­be­jus meg­nyil­vá­nu­lá­so­kat, lé­nyé­ben van va­la­mi ma­gá­tól értetôdô ele­gan­cia (gon­dol­junk csak a moz­du­la­tok­ra, me­lyek­kel köny­vét la­poz­gat­ja), ami az egész sze­rep­for­má­lás­nak iz­gal­mas fe­szült­sé­get ad.

A má­sik sze­rep­osz­tás­nak nem le­be­csülen­dô elônye, hogy van címszereplôje. Ko­vács Ist­ván még nem tel­je­sen kész Don Gio­vanni, de bár­so­nyos, sö­tét, ugyan­ak­kor kel­lôen haj­lé­kony bas­­szu­sa, va­la­mint elô­nyös meg­je­le­né­se al­kal­mas­sá te­szik a sze­rep­re. Leg­jobb pil­la­na­ta­i­ban meg tud fe­led­kez­ni az elôadás légkörtelenségérôl, ké­pes fel­ol­dód­ni - így az er­kély­je­le­net­ben, majd a sze­re­nád­ban, ahol a kö­zön­ség­gel va­ló in­ter­ak­ció so­rán vá­rat­la­nul köz­vet­len­né vá­lik. Alik Abdukayumov Le­po­rel­ló­ja kis­sze­rûbb, mint Bretzé, ám ez nem az ala­kí­tás szín­vo­na­lát érintô bí­rá­lat, ha­nem irá­nyát jellemzô meg­ál­la­pí­tás: a ke­vés­bé rep­re­zen­ta­tív szín­pa­di sze­mé­lyi­ség ér­te­lem­sze­rû­en kény­sze­rül a ha­gyo­má­nyo­sabb szol­ga­sze­rep­be, s eb­ben az­tán az üz­bég mû­vész nem csak von­zó han­gi adott­sá­ga­i­val, de vis­­sza­fo­gott szí­né­szi esz­kö­ze­i­nek bum­for­di bá­já­val is megnyerôen él.

Kolonits Klá­ra az el­múlt éva­dok­ban kitûnô pro­duk­ci­ók so­rát nyúj­tot­ta: mos­ta­ni Don­na An­ná­ja új­fent bi­zony­sá­got tesz ki­vá­ló ének­tech­ni­ká­já­ról, va­la­mint meggyôzô szín­pa­di jelenlétérôl - a ben­ne felgyülemlô in­du­la­ti töl­tet part­ne­ré­nek meg­moz­ga­tá­sá­ra is elegendô. Nem mint­ha a türk­mén Dovlet Nurgeldiyev nem len­ne ki­vá­ló mû­vész, csak ép­pen gyö­ke­re­sen más be­ál­lí­tott­sá­gú: áll és éne­kel. Azt azon­ban na­gyon szé­pen te­szi. A hang ma­ga in­kább spinto sze­re­pek­re tû­nik al­kal­mas­nak, a fi­a­tal mû­vész ének­kul­tú­rá­ja jó­vol­tá­ból azon­ban tö­ké­le­te­sen ural­ja szó­la­mát. A má­sik Anna-Ottavio-páros saj­nos nem ilyen meggyôzô: González Mó­ni­ka má­so­dik elôadásán sok­kal jobb for­mát mu­ta­tott, mint az elsôn, s ha csak né­zem, most sincs két­sé­gem, hogy mi­cso­da af­fi­ni­tás él ben­ne a sze­rep iránt. A hang azon­ban nem min­dig tud­ja kö­vet­ni az aka­ra­tot, s ez kü­lö­nö­sen fáj­dal­mas, hi­szen a ki­vá­ló énekesnô a 2003-as elôadás leg­jobb­ja volt. Szap­pa­nos Ti­bor ala­kí­tá­sa - nem szí­ve­sen írom le - tel­jes ku­darc: mint­ha fo­lya­ma­tos bi­zony­ta­lan­ság­gal küzd­ve éne­kel­né ré­gi sze­re­pét, mind­un­ta­lan vo­ká­lis prob­lé­mák­ba üt­köz­ve, me­lyek az­tán a szí­né­szi já­ték­ra is jócs­kán rá­nyom­ják bé­lye­gü­ket.

Szabóki Tün­de jugendlich-dramatisch sze­rep­kör­rel ka­cér­ko­dó hang­ja gond nél­kül gyôzi El­vi­ra szó­la­má­nak ékít­mé­nyes buk­ta­tó­it; fi­gu­rá­ját a belépô ama­zon­ter­mé­sze­tû hôsnôjétôl egye­nes vo­nal­ban ve­ze­ti a Mi trad`l bensôséges ön­ér­té­ke­lé­sé­ig. Vál­tó­tár­sa, Bátori Éva, ahogy nyolc éve, most is a tel­jes nôi nem ki­szol­gál­ta­tott­sá­gát fo­gal­maz­za meg a sze­rep élet­re kel­té­sé­vel - a li­ne­á­ris fej­lô­dés he­lyett azon­ban az ô El­vi­rá­ja fo­lya­ma­to­san in­ga­do­zik a tra­gi­kus és a ko­mi­kus meg­nyil­vá­nu­lá­sok kö­zött, ez­zel a má­so­dik csa­pat szí­né­szi­leg leg­iz­gal­ma­sabb ala­kí­tá­sát nyújt­va. Keszei Bo­ri Zerlinája fel­sza­ba­dul­tabb, kön­­nye­debb, ele­gán­sabb, mint ta­vasz-
szal a gyôri pro­duk­ci­ó­ban volt, s a fej­lô­dés mel­­lett sze­ren­csé­re ak­ko­ri eré­nye­it is meg­ôr­iz­te - mindenekelôtt mo­zar­ti­an lé­gi­es dal­lam­for­má­lá­sát. Nagy­sze­rû part­nert ka­pott Se­bes­tyén Mik­lós sze­mé­lyé­ben, aki­nek szép­­ szí­nû hang­ja egyelôre in­kább ígé­ret, mint­sem be­tel­je­sü­lés, szín­pa­di je­len­lét­ének erôteljessége, pél­dá­ul mar­káns arc­já­té­ka azon­ban már most is ér­té­ke az elôadásnak. A má­so­dik csa­pat­ban Haj­nó­czy Jú­lia Zer­li­ná­jának fel­sza­ba­dult és tisz­ta vokalitása, fû­sze­res hang­anya­ga iz­ga­tó el­len­tét­be ke­rült szín­pa­di lé­nyé­nek kis­lá­nyos­sá­gá­val; nem cso­da, hogy jó­val kön­­nyeb­ben csa­var­ta az uj­ja kö­ré az egyelôre csak kor­rekt Masettót ho­zó Ke­le­men Dá­ni­elt, mint azt vál­tó­tár­sa­ik­nál lát­tuk. Há­rom ál­ta­lam lá­tott elôadáson Fried Pé­ter han­gi­lag és sze­mé­lyi­sé­gét te­kint­ve is kellô súl­­lyal je­lent meg kôszoborként; Gá­bor Gé­za ese­té­ben a hang in­kább dur­va, mint­sem sú­lyos, szín­pa­di je­len­lé­te is in­kább bru­tá­lis, mint­sem fé­lel­me­tes.

Az elsô sze­rep­osz­tás az egy ki­vé­tel­lel ki­vá­ló szó­lis­ta­tel­je­sít­mé­nyek el­le­né­re sem áll ös­­sze mûködôképes elôadássá. A nem lé­te­zô ren­de­zés és a su­gár­zó kö­zép­pont hi­á­nya mel­lett eb­ben alig­ha­nem a ze­nei ve­ze­tés is lu­das: a pro­duk­ci­ó­ba be­ug­ró­ként be­kap­cso­ló­dó Kesselyák Ger­gely ze­ne­ka­ra szin­te ko­pog, olyan ke­mé­nyen játs­­sza a par­ti­tú­rát. Mind­ezt per­sze csak a har­ma­dik emeletrôl le­het meg­ál­la­pí­ta­ni: a földszintrôl a ze­ne­ka­ri já­ték szin­te ér­zé­kel­he­tet­len a rendezô ál­tal az árok­ra erôszakolt két híd mi­att. (Ta­valy, az Ascanio Albában pre­mi­er­jén nem­hogy lej­jebb sül­­lyesz­tet­ték vol­na, in­kább meg­emel­ték az ár­kot.) Medveczky Ádám ke­ze alatt a ze­ne­kar kar­csúb­ban, kellô drá­ma­i­ság­gal és ele­gan­ci­á­val, a mo­zar­ti fi­nom­sá­go­kat ki­dom­bo­rít­va, ugyan­ak­kor a fi­nom­ko­dást el­ke­rül­ve szól. Jó­vol­tá­ból az idei ope­­ra­pre­mi­e­rek so­rá­ban elôször be­szél­he­tünk ve­zény­lés he­lyett in­terp­re­tá­ci­ó­ról - ám a mél­tat­lan kö­rül­mé­nyek errôl a tel­je­sít­mény­rôl is jó­sze­ri­vel el­te­re­lik a fi­gyel­met. Az éne­ke­sek túl­nyo­mó­részt jó sze­rep­lé­se, Med­veczky ve­zény­lé­se és még egy sor kö­rül­mény ta­nús­ko­dik te­hát ar­ról, hogy nem az adott­sá­gok hi­á­nyoz­nak egy szín­vo­na­las Don Giovanni-elôadás lét­re­ho­zá­sá­hoz az Ope­ra fa­lai kö­zött - csu­pán a dön­tés­ho­zók­nak nem si­ke­rül a megfelelô em­be­re­ket a megfelelô fel­ada­tok­kal meg­bíz­ni. Ezek után mi csak ab­ban re­mény­ked­he­tünk, hogy az ígé­re­tek­kel el­len­tét­ben nem szü­le­tik meg ugyan­ezen dísz­le­tek kö­zött a Da Ponte-trilógia to­váb­bi két da­rab­já­nak elôadása.

2011. november 25., december 1., 6., 9.

(Premier: november 19., december 6.)

Magyar Állami Operaház

Mozart

Don Giovanni

Don Giovanni                       ‑Horváth Ádám, Kovács István

Donna Anna                       ‑Kolonits Klára, González Mónika

Don Ottavio                       ‑Dovlet Nurgeldiyev,
Szappanos Tibor

A kormányzó                       ‑Fried Péter, Gábor Géza

Donna Elvira                       ‑Szabóki Tünde, Bátori Éva

Leporello                           ‑Bretz Gábor, Alik Abdukayumov

Masetto                            ‑Sebestyén Miklós, Kelemen Dániel

Zerlina                               Keszei Bori, Hajnóczy Júlia

Karmester                          ‑Kesselyák Gergely,
Medveczky Ádám

Karigazgató                       Szabó Sipos Máté

Díszlet, jelmez                     Nan`a Cecchi

Koreográfus                       Merlo P. Andrea

Rendezô                            Gianfranco De Bosio

Bretz Gábor és Szabóki Tünde

Keszei Bori és Horváth Ádám

Alik Abdukayumov és Kovács István

Éder Vera felvételei