...du Dante

- Mi­ért nem ját­szot­ták ezt az ope­rát so­ha Ma­gyar­or­szá­gon? - kér­dez­te eny­hén in­dig­ná­lód­va a Sze­ge­di Nem­ze­ti Szín­ház elô­zé­ke­nyen ren­del­ke­zés­re bo­csá­tott dísz­pá­ho­lyá­ban mel­let­tem ülô hölgy a Francesca da Rimini no­vem­ber 6-i elôadása vé­gez­té­vel. - Mi­kor olyan gyö­nyö­rû! Én va­la­men­­nyi ed­di­gi elôadást lát­tam! - Hal­vány em­lé­ke­im sze­rint ját­szot­ták - vá­la­szol­tam da­dog­va, de benn­fen­tes lé­vén nem tûrt el­lent­mon­dást. Más­nap meg­bi­zo­nyo­sod­tam ró­la, em­lé­ke­ze­tem ki­vé­te­le­sen nem csalt meg. Radnai Mik­lós fé­nyes érá­já­ban, ami­kor az Ope­ra éva­don­ként tu­cat­nyi pre­mi­er­rel és fel­újí­tás­sal csa­lo­gat­ta ma­gá­hoz vi­szony­lag szûk kö­zön­sé­gét, az ôsbemutató után jó ti­zen­öt év­vel az Andrássy úton va­ló­ban el­ját­szot­ták Riccardo Zandonai leg­ne­ve­ze­te­sebb ope­rá­ját. Ki­mu­ta­tás sze­rint mind­ös­­sze nyolc al­ka­lom­mal, az­tán el­tûnt a színrôl a da­rab, mely Dan­te Pok­lá­nak leg­kön­­nye­sebb epi­zód­ját D'Annunzio azo­nos cí­mû drá­má­já­nak köz­be­jöt­té­vel dol­goz­za fel. Pes­ten te­hát nem tar­tot­ta ma­gát va­la­mi jól, gon­do­lom má­sutt sem, ahol re­per­to­ár­sze­rû­en ját­szot­tak ope­rát. Mert ha a re­per­to­ár­szín­ház­ban va­la­mely da­rab elsô be­ül­te­té­si kí­sér­le­te nem si­ke­rül, cse­kély esé­lye ma­rad, hogy új­ra pró­bál­koz­za­nak ve­le. In­kább azt ve­szik elô a fun­dus­ból rö­vid meg­sza­kí­tás után, amit min­dig is ját­szot­tak-ját­sza­nak. Itá­li­á­ban és más olasz tí­pu­sú-ere­de­tû há­zak­ban, ahol az örök­ké­va­ló­sá­got éva­dok­ban mé­rik, gyak­rab­ban tá­mad­nak új élet­re ope­rai ti­sza­vi­rág­ok, ha a kar­nagy, rendezô vagy dé­del­ge­tett éne­ke­sek úgy kí­ván­ják. Renata Scotto pél­dá­ul ked­vel­te Francesca ha­tal­mas-szen­ve­dé­lyes sze­re­pét, Plácido Domingo szí­ve­sen ra­gyog­tat­ta fér­fi­szép­ség­ét és fér­fi­hang­ját mint Paolo. Ne­gyed­szá­za­da lát­hat­tam ôket együtt a Met­ro­po­litan szín­pa­dán. Az elôadás DVD-felvételét a Deutsche Grammophon ter­jesz­ti az ope­ra diszkográfiájának ré­sze­ként, amely meg­le­he­tôsen sze­rény - ez a fel­tá­ma­dá­si kí­sér­le­tek szór­vá­nyos vol­tát tük­röz­he­ti.

Bú­vó­pa­tak­sze­rû­nek is csak jó­in­du­lat­tal nevezhetô utó­élet. Pe­dig a ze­ne iga­zán szép. Puc­ci­ni hu­szon­öt év­vel if­jabb követôje, de nem epi­gon­ja, Zandonai el­is­me­rés­re mél­tó kész­ség­gel sa­já­tí­tot­ta el a mo­dern fran­cia kom­po­zí­ci­ós tech­ni­ka és hang­sze­re­lés fo­gá­sa­it, amelybôl ma­gá­ból per­sze mind­un­ta­lan ki­csen­dül a wag­ne­ri ta­pasz­ta­lás. Kön­­nyed kéz­zel és sza­bad szel­lem­mel al­kal­maz­za  a ta­nul­ta­kat, drá­mai szán­dék­kal s nem ön­cé­lú­an, csak azért, hogy mo­der­ni­zál­ja az olasz ope­rát - tôle, a Francesca ide­jén har­minc­éves fiatalembertôl ez sem len­ne vá­rat­lan.
A tör­té­net és az áb­rá­zo­lás sze­ces­­szi­ós fo­gan­ta­tá­sát ugyan nem le­het fél­re­is­mer­ni - hogy is le­het­ne egy D'Annunzio-ope­rában? Még sincs sok olyan hely a par­ti­tú­rá­ban, ahol túl­ten­ge­ne az esz­té­ti­zá­lás, ahol ne érez­nénk  a szu­ve­rén áb­rá­zo­lá­si szán­dék je­len­lét­ét. A ze­neszerzô és librettistája, ma­ga a ki­adó Ti­to Ricordi meg­tar­ta­nak D'An­nunzio túl­ten­gô­en festôi stí­lu­sá­ból an­­nyit, amen­­nyi kell, hogy kellô fén­­nyel ra­gyog­ja­nak vagy sö­té­tell­je­nek a ze­nei-szín­pa­di szcé­nák gaz­dag szín­ér­té­kei. Át­ve­szik a költô kép­sze­rû, szim­bo­lis­ta dra­ma­tur­gi­á­ját is, amely kü­lö­nö­sen al­kal­mas rá, hogy az ope­rát el­moz­dít­sa a té­te­lek­ben ki­bon­ta­ko­zó szín­pa­di szim­fó­nia irá­nyá­ba; ez az át­lé­nye­gü­lés sok zeneszerzôt fasz­ci­nált a 20. szá­zad kez­de­tén. A hall­ga­tó fi­gyel­mét nem ke­rü­li el, hogy Zandonai Paolo és Francesca sze­rel­mé­nek tör­té­ne­tét egy­mást követô, sa­já­to­san egy­sé­ges szí­ne­ze­tû tab­lók­ba - kvá­zi-szim­fo­ni­kus té­te­lek­be - ren­de­zi. Nem csak a szü­zsé ha­son­ló­sá­ga jut­tat­ja eszünk­be a Pelléast, ha­son­lít a dra­ma­tur­gia, sôt idôn­ként a hang­zás is. Csak ép­pen De­bus­sy to­va­tûnô lá­to­má­sa­i­val el­len­tét­ben Zandonai nagy ze­nei fe­lü­le­te­ket tölt ki sok­kal egyér­tel­mûbb tar­tal­mak­kal. De­bus­sy ze­né­je mind­vé­gig tüll­fá­tyol­ba rej­ti a sors tit­ka­it. A Francescában  a sors ti­tok­za­tos lep­lét már a má­so­dik fel­vo­nás vad csa­ta­hang­jai szét­té­pik (a leg­in­kább ha­tás­ra törô, leg­ke­vés­bé ha­té­kony sza­kasz).

Nem tu­dom, men­­nyi­ben mú­lik kom­po­zí­ci­ós és ze­ne­dra­ma­tur­gi­ai tényezôkön, a szö­veg sa­já­tos­sá­gán, vagy a költôi és zeneszer­zôi zse­ni­a­li­tás mér­he­tet­len men­­nyi­sé­ge­in, hogy míg Maeterlinck-Debussynél a sors­fá­tyol mö­gött mind­vé­gig plasz­ti­kus em­ber­ala­kok je­len­lét­ét érez­zük, ad­dig D'Annun­zio-Zandonai fi­gu­rái va­la­mi­fé­le ze­ne­drá­mai sík­mû­vé­szet kép­ze­tét kelt­ve be­le­ol­vad­nak a kör­nye­zet­be - a kép­be, amely fon­to­sabb, mint az em­ber. Puc­ci­ni, az örök újí­tó, rö­vid­del a Francesca elôtt be­mu­ta­tott Fanciullájában ta­lán még Zandonainál is kö­ze­lebb me­rész­ke­dett az új fran­cia stí­lus­hoz, de so­ha nem fe­lej­tet­te, amit a fi­a­ta­labb kor­társ ta­lán so­ha nem ta­nult meg: hogy az olasz ope­rá­nak, ha olasz ope­ra akar ma­rad­ni, ôriznie kell a sze­mé­lyi­ség­köz­pon­tú ze­nei for­má­lást, mely­nek le­té­te­mé­nye­se a zárt szám, az ária és a du­ett, meg a zárt szá­mot éltetô in­te­ger dal­lam - le­gyen az még­oly be­széd­sze­rû. Cilea is tud­ta ezt, Giordano is. Zandonainál - le­het, hogy a szö­veg el­mo­só­dott­sá­ga mi­att - rit­kán csil­lan fel e jel­leg­ze­tes ope­rai ita­lia­ni­t`a. Ez hi­ány­ér­ze­tet kelt a kö­zön­ség­ben, mely nagy dal­la­mi ka­pasz­ko­dók hí­ján nem tud együtt he­vül­ni a sze­rel­me­sek­kel. Az el­len­já­té­ko­sok pe­dig a ma­guk monstru­ozi­tá­sá­ban nem hat­ják meg, le sem nyû­gö­zik, ha­nem egy­sze­rû­en ta­szít­ják. Pú­pos tör­pe okés, mint gyá­szo­ló atya. Mint fél­té­keny sze­rel­mes? Leg­fel­jebb Schu­bert A tör­pe cí­mû da­lá­ban, ahol nem kell néz­ni, csak hal­la­ni fáj­dal­mas éne­két. Vagy a szép és a szörny me­sé­jé­nek va­la­mely film­vál­to­za­tá­ban, ahol bát­ran né­zünk szem­be a szörnnyel, ab­ban a biz­tos tu­dat­ban, hogy legkésôbb a Vé­ge fel­irat elôtti je­le­net­ben a bôrébôl elôbújik Prince Charming.

Francesca da Riminivel a for­dí­tott­ja tör­té­nik. A vál­to­za­tot szo­mo­rú nôi ta­pasz­ta­lás su­gall­ja: vôlegény ko­rá­ban min­den fér­fi Szép Her­ceg, a há­zas­ság­ban az­tán elôbb-utóbb (oly­kor már a nász­éj­sza­kán) le­ve­ti ál­ar­cát, és ször­nye­teg­ként leplezôdik le. Tet­sze­nek em­lé­kez­ni a Gáz­láng­ra? Ing­rid Berg­man sze­ren­csé­jé­re a film az 1940-es évek­­ben ké­szült, úgy­hogy ô még szá­mít­ha­tott Joseph Cotten utol­só pil­la­nat­ban érke­zô se­gít­sé­gé­re Charles Boyer ár­má­nyá­val szem­ben. Ép­pen, mint a me­sé­ben; nem hi­á­ba ne­vez­ték Ho­lly­woo­dot álom­gyár­nak. Ám ki a felnôtt iro­da­lom­ban lép be az örök as­­szony, az örök férj és az örök mos­to­ha­fiú/só­gor/há­zi­ba­rát klas­­szi­kus há­rom­szö­gé­be, job­ban te­szi, ha fel­hagy min­den re­mén­­nyel. Elôre meg­mond­ha­tó, hogy a kín­nal telt ha­zá­ba jut; prog­ra­moz­va van a ke­se­rû csa­ló­dás a drá­mai idom mind­há­rom csú­csán, fér­jén, fe­le­sé­gén, szép­tevôén. Francesca ese­te, na­gyon ha­son­ló­an Izol­dá­é­hoz, narratívában bont­ja ki a her­ce­gi vôlegény át­ala­ku­lá­sát monst­rum-férj­jé.  A lány nem egy­sze­rû­en csa­ló­dik, ha­nem megcsalatik. Ki­sze­melt fér­je, Gianciot­to Ma­latesta oly ijesztôen csúf, hogy ha sze­mé­lye­sen kér­né meg a le­ány ke­zét, nincs az a di­nasz­ti­kus ér­dek, ami rá­ven­né, hogy igent mond­jon. Ezért ma­ga he­lyett szép öccsét, Paolót kül­di leánykérôbe. Az­tán mi­kor be­kö­vet­ke­zik az el­ke­rül­he­tet­len - a két szép fi­a­tal egy­más­ba sze­ret, s meg­csal­ja a csa­lót -, a férj mind­ket­te­jü­ket le­vág­ja. Marke ki­rá­lyi re­zig­ná­ci­ó­nak, meg­ér­tés­nek, meg­bo­csá­tás­nak nyo­ma sincs, de a legidôsebb Ma­latesta nem ala­kít­hat­ja a fél­té­ke­nyen gya­nak­vó, leselkedô, csap­dát ál­lí­tó férj (Go­laud) há­lás sze­re­pét sem, hi­szen fél­sze­mû öc­­cse, Malatestino mind­ezen drá­mai fel­ada­to­kat el­vég­zi he­lyet­te.

N em cso­dál­tam, és nem is ro­vom fel, hogy Gianciotto gyen­ge, ám vis­­sza­ta­szí­tó szín­pa­di fi­gu­rá­já­val szem­be­sül­ve Ré­ti At­ti­la mint­egy be­huny­ta szí­né­szi sze­mét, s igye­ke­zett gyor­san túl­es­ni az elôadás meg­pró­bál­ta­tá­sán. Ma­gam ezt kri­ti­kus lé­vén nem te­het­tem, de be­val­lom, mind­un­ta­lan raj­ta­kap­tam te­kin­te­te­met, amint a Gian­­ciot­to-jelenetekben a dísz­le­tet pász­táz­za. Hal­­la­nom per­sze nolens-volens hal­la­nom kel­lett, s ezt nem te­het­tem meg­elé­ge­dé­sem­re. Ré­ti At­ti­la hang­ját va­la­mi ál­ta­lam ne­he­zen konk­re­ti­zál­ha­tó mó­don meg­ol­dat­lan­nak ér­zem. A meg­szó­la­lás pil­la­na­tá­ban azt ígé­ri, hogy ki­árad, ehe­lyett azon­ban el­foj­tó­dik, el­vész va­la­hol a test­üre­gek­ben. A re­zo­nan­cia, a fény hi­á­nyát még csak tu­do­má­sul ven­ném va­la­hogy, ha a hang­adást nem ten­né ki­fe­je­zet­ten kel­le­met­len­né a mo­ró­zu­san rö­vid lé­leg­ze­tû ta­go­lás és a ma­ra­dék levegô túl­nyo­má­sá­nak nyö­gés­sze­rû le­eresz­té­se-ki­pré­se­lé­se min­den rö­vid frá­zis utol­só hang­ja után. Ská­lá­zás és bel canto solfeggiók gya­kor­lá­sa se­gít­het, ebéd elôtt és ebéd után két-két órá­ban, a pá­ri­zsi Conservatoire 1810-es ének­me­tó­du­sá­nak elôírása sze­rint.

Malatestinót, a har­ma­dik test­vért a má­so­dik fel­vo­nás­ban hord­ágyon hoz­zák a szín­re, egyik sze­me he­lyén vé­res lyuk tá­tong. Gyen­ge ideg­ze­tem ne­he­zen vi­se­li a vér lát­vá­nyát, s mi­vel nem akar­tam a dísz­pá­holy­ban mel­let­tem ülô, jól tá­jé­ko­zott hölgy­re ájul­ni, az entrée ide­jé­re mind­két még meglévô sze­me­met be­huny­tam. Midôn Malatestino új­ra meg­je­le­nik a szí­nen, de­cens fe­ke­te szemvé­dô­jével majd­nem sármos alak. Meg­ál­la­pí­tot­tam, hogy Enrique Pína Serra azon túl, hogy nem szo­rul kü­lön­órák­ra az ének­ben, szín­pa­di gya­kor­lat­ból ma­ga ad­hat­na órá­kat e ko­­re­og­rá­fus irá­nyí­tot­ta ren­de­zés töb­bi já­té­ko­sá­nak. A vi­lá­gos, fe­szes ka­rak­ter­te­nor nyil­ván la­tin anya­nyelv­ének kö­szön­he­ti ve­le­szü­le­tet­ten ola­szos ma­gán­hang­zó­it, a hang fé­nyét, kön­­nyed­sé­gét azon­ban nem a ge­ne­ti­ká­nak, ha­nem a kellô idôben szor­gal­ma­san vég­zett ének­ta­nul­má­nyok­nak. Va­dász Dá­­­ni­el tech­ni­ká­ja nem en­­nyi­re ma­gá­tól ér­tô­­dô, at­tól ta­lán nem füg­get­le­nül, hogy ô a hi­va­ta­los úton nem éne­kes­nek, ha­nem jo­gász­nak ta­nult; mint éne­kes­nek, vi­dé­ki ma­gyar szín­há­zak kó­ru­sa volt vitézlô os­ko­lá­ja. Min­den­eset­re egész­sé­ge­sen telt, mo­dulá­ció­képes han­got üt meg, egyen­le­tes hang­vé­tel­lel köz­ve­tít hos­­szú kantábile-frázisokat, szó­la­má­ban ab­szo­lút ott­ho­nos. Ami ki­ál­lá­sát il­le­ti, szín­pa­di-em­be­ri ma­ga-vi­se­le­te bi­zo­nyos tar­tóz­ko­dást árul el mind a hôsi, mind az ér­zel­mi­leg in­ten­zív ré­szek­ben - Pao­lo il Bel­lo Va­dász meg­for­má­lá­sá­ban a szép­ség el­­ké­nyez­te­tett­je. Így em­lék­szem Do­mingo Paolójára is. Mind­ket­te­jük­nek volt, il­let­ve van mi­re el­ké­nyez­te­tett­nek len­ni.

Paolo, az el­ké­nyez­te­tett­ség ál­tal kön­­nyel­mû­vé lett fér­fi szán­dé­ka el­le­né­re ke­ve­re­dik a vé­res sze­rel­mi drá­má­ba, és vé­let­le­nül - bár nem vét­le­nül - vá­lik an­nak ál­do­za­tá­vá. Fran­cescáról egy egész fel­vo­nás - az elsô, ta­lán a leg­szebb az ope­rá­ban - súg­ja-su­gall­ja, hogy ha úgy tû­nik is, mint­ha ül­döz­né a sors, va­ló­já­ban ô ül­dö­zi a sor­sot: a sors­vá­lasz­tók kö­zé tar­to­zik, Izol­da, még in­kább Mélisande hú­ga­ként. Ál­do­za­tá­ul kell es­nie a sze­re­lem­nek, hogy az­zá le­hes­sen, aki­nek a sors - Dan­te - ki­je­lö­li. Hogy le­gyen ide­je és mód­ja ön­ma­gá­vá ér­ni, Zandonai ab­szo­lút fôszerepet oszt ki rá, úgy­hogy lel­ki éle­té­nek stá­ci­ó­it mond­hat­ni bölcsôtôl a sí­rig kö­vet­het­jük. (Ha a szerzôk még szi­go­rúb­ban meg­­vág­ták vol­na a terjengôs alap­anya­got, a köz­pon­ti nôalak tör­té­ne­té­nek sors­sze­rû­sé­ge pillangókisasszonyi mér­té­kû­vé fo­ko­zó­dott vol­na.)

Miksch Ad­ri­enn meg­ra­ga­dó­an in­ten­zív, bel­sô csend át­jár­ta sze­rep­for­má­lá­sá­ból árad a ki­vé­te­le­zett­ség, ki­vá­lasz­tott­ság au­rá­ja, anél­kül, hogy Butterfly mód­ján át­en­ged­né ma­gát az ér­zel­mi fixációból fa­ka­dó szen­vel­gés­nek, melytôl a szen­ti­men­tá­lis, nôkkel szem­ben örök lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás­tól gyö­tört Puc­ci­ni nem óv­ja meg hôsnôjét. Nincs az a fér­fi, aki meg­ér­de­mel­né, hogy a nô fenn­tar­tás nél­kül ki­szol­gál­tas­sa ma­gát ne­ki. Csak a sors ér­dem­li meg, csak a vég­zet a mél­tó part­ner. Miksch az elsô képtôl az utol­só­ig a szí­nen van, de so­ha nincs tel­je­sen je­len, in­kább csak át­tû­nik, mint­ha min­dig va­la­ho­vá tar­ta­na, va­la­mi is­me­ret­len cél fe­lé igye­kez­ne. E  várakozásteli beteljesületlenség-érzetet köz­ve­tí­ti mind len­ge alak­ja - men­­nyi­vel hi­te­le­seb­ben ezo­te­ri­kus lát­vány, mint egy­kor a köp­cös Scotto -, mind pe­dig a kar­csú, ki­egyen­lí­tett, fi­a­tal hang, mely­nek át­ütôereje egyik re­gisz­ter­ben sem kelt hi­ány­­ér­ze­tet, ám sem fent, sem lent nem ren­del­ke­zik a ti­pi­kus olasz spin­­to szop­rán mag­vas és ér­zé­ki timbre-jével. A hang­­szín el­vont­sá­ga hoz­zá­já­rul, hogy Fran­ces­c­ája házas­ság­­tö­rô sze­rel­mes as­­szony­ból már a föl­dön át­vál­toz­zék a szo­mo­rú-be­tel­je­sült sze­re­lem lég­­ben keringô szel­le­mé­vé, ki­nek Dan­te a Po­kol­ban lát­ja. Nem cse­­kély meg­­le­pe­té­sünk­re: ez len­ne a Po­kol?

Miksch Ad­ri­enn volatil Francescájának át­szel­le­mült­sé­gét Juronics Ta­más ér­zé­keny sze­rep­be­ál­lí­tá­sa bi­zo­nyo­san se­gí­tett le­for­dí­ta­ni a test nyel­vé­re. Ugyan­­ezt el­mond­ha­tom a da­rab egé­szé­nek le­for­dí­tá­sá­ról a szce­ni­ka nyel­vé­re. Nem mint­ha min­dent ér­tet­tem és min­den­nel egyet­ér­tet­tem vol­na. Nem ere­de­ti Szé­kely Lász­ló­nak a szín­pa­di hát­te­ret kör­ív­ként le­zá­ró dísz­le­te - há­bo­rú súj­tot­ta szín­ház vagy cir­kusz üres pá­holy­so­rai ásí­ta­nak a nézôre -, ép­pen Sze­ge­den lát­tam ha­son­ló meg­ol­dást a Don Giovanni leg­utób­bi rep­rí­zén. A pá­holy­sor-dísz­let­be szin­te so­ha nem si­ke­rül ér­tel­me­sen be­il­lesz­te­ni a cse­lek­mény ál­tal meg­kí­vánt kel­lé­ke­ket. Nem be­szél­ve azok­ról, me­lye­ket nem a cse­lek­mény, ha­nem a ren­de­zés kí­ván meg: a szín vagy in­kább po­rond a ki­nyi­tott szí­nek mind­egyi­ké­ben zsib­­vá­sár­sze­rû­en te­le van zsú­fol­va ka­ca­tok­kal. Saj­nos he­lyen­ként a ka­ca­tok­hoz ha­so­nul­nak a de­ko­ra­tív cél­lal mû­köd­te­tett tán­cos, ze­nész, had­fi, rab és egyéb szám­fö­löt­ti szereplôk (sôt ak­ta­tás­kás, szem­üve­ges, fel­tû­nô­en nem kö­zép­ko­ri ügy­véd). A lom­ta­la­ní­tás elôt­ti éj­sza­kát idé­zô össz­kép rendezôi bi­zony­ta­lan­sá­got je­lez: fé­­le­lem az ûrtôl.

Erôsen hat vi­szont a két „rö­vid" kép, az el­­sô és ne­gye­dik, mindkettô bör­tön­­allú­zió­kat éb­reszt. Juronics a megfelelô hely­re irá­nyít­ja a szereplô­ket, s a megfelelô moz­du­la­to­kat vé­gez­te­ti ve­lük. Itt a szín­pad nem el­ját­szott, ha­nem meg­élt drá­ma­ként köz­ve­tí­ti a külsô és bel­sô tör­té­ne­tet. Em­lé­ke­ze­te­sen pre­cíz a nôi sze­mély­zet cso­por­tos fel­lé­pé­se­i­nek szce­­ni­kai szer­ve­zé­se. A vo­ká­lis meg­je­le­ní­tés ma­xi­má­li­san mél­tó a szín­pa­di ki­ál­lí­tás­hoz, sôt felül is múl­ja azt. Francesca barátnôi Vi­rág­lá­nyok pon­tos­sá­gá­val éne­kel­nek az elsô fel­vo­nás­ban, és An­ge­lica nôvér apá­ca­tár­sa­i­nak együtt­ér­zé­sét su­gá­roz­zák a két utol­só­ban. Egyé­ni és cso­por­tos sze­rep­lé­sük per­fek­ciója éke­sen bi­zo­nyít­ja Sze­ged eu­ró­pai rang­ját in rebus operis. Ha­son­ló­an nyi­lat­koz­ha­tom a Pál Ta­más és Gyüdi Sán­dor ál­tal be­ta­ní­tott, lá­to­ga­tá­som es­té­jén utób­bi ér­zé­keny min­tá­zá­sát hang­zás­ba átültetô ze­ne­kar­ról. Tel­jes ha­tá­su­kat ki­fejt­het­ték Zan­do­nai fran­ci­ás ze­nei fan­tá­zi­á­já­nak fá­tyo­lo­san csil­lám­ló fe­lü­le­tei, az ér­zel­mek fel­gyü­lem­lé­sét köz­v­e­tí­tô nagy­ope­rai tab­lók, és a rossz drasz­ti­kus ze­­nei jel­ké­pei, ame­lyeket az if­jabb szerzô iga­zán bát­ran, mo­dern szel­­lem­ben használ. Tud­ja, mi­vel tar­to­zik az ope­ra ke­let­ke­zé­si ko­rá­nak, a ze­nei bar­ba­riz­mus év­ti­zed­ének.

...du Murger

K ar­mes­te­ri és ze­ne­ka­ri tel­je­sít­mény­nél  vé­gez­tem, és foly­ta­tom is kar­mes­te­ri és ze­ne­ka­ri tel­je­sít­mén­­nyel, mi­helyst a ben­nem mind­un­ta­lan fel­tá­ma­dó fo­ga­dat­lan pró­ká­tor túl lesz az elsô be­kez­dé­sen. Mis­kolc fö­lött az ope­rai ég­bolt ál­ta­lá­ban csak jú­ni­us hó­nap­ban de­rül ki an­­nyi­ra (ha egy­ál­ta­lán ki­de­rül), hogy a szak­saj­tó te­kin­te­te rá­ta­lál­jon a ma­gyar­or­szá­gi ope­ra­mû­ve­lés­nek e te­len­te bi­zony ne­héz sor­sú mû­ve­lé­si he­lyé­re. A fesz­ti­vál ide­jén sem Mis­kolc sa­ját ze­nés szín­há­za ta­lál figyelô pil­lan­tás­ra és ki­he­gye­zett fül­re, ha­nem több­sé­gük­ben olyan he­lyek kül­döt­tei, ame­lyek a ma­guk ope­ra­gló­bu­szán nem vagy alig elôbbre va­lók, mint a be­fo­ga­dó vá­ros e hon­ban. (Ha­son­ló­an ér­té­ke­lem az Armel-féle nem­zet­kö­zi por­rongy­rá­zást Sze­ge­den, de a ki­fej­tést el­te­szem a következô évad­ra.) Úgy lát­szik, nem múlt még el fö­lü­lünk egé­szen a KGST cse­re­szel­le­me. Fel­ve­tem: ta­lán gyü­mölc­sö­zôb­­ben hasz­no­sul­na az ál­la­mi és vá­ro­si  kul­tu­rá­lis be­fek­te­tés, ha a kö­zép­szer be­ho­za­ta­la he­lyett a mis­kol­ci és más ma­gyar szín­há­za­kat ösz­tö­nöz­nék ve­le terv­sze­rû re­per­­toár­­bô­ví­tés­re úgy, ahogy ép­pen a mis­kol­ci fesz­ti­vál évrôl év­re látnivalóan kor­lát­la­nul bôvíthetô re­per­to­ár­já­nak ta­nú­sá­ga sze­rint má­sutt ez meg­tör­té­nik. Az egy-egy es­té­re meg­utaz­ta­tott ven­dé­gek­re for­dí­tott ki­adás­ból Mis­kol­con, Pé­csett és Gyôrben egy-két olyan mû egész elôadás-sorozatára fut­ná, me­lyek egy­ál­ta­lán nem vagy rit­kán for­dul­nak meg vi­dé­ki szín­pa­don. Sôt még a ma­gyar ope­ra­ját­szó szín­há­zak éven­kén­ti ván­dor­ün­ne­pét is be­csem­pész­het­nék a bü­dzsé­be, mely­re, fáj­da­lom, más­fél év­ti­ze­de nem telt a kas­­szá­ból.

Mis­kolc szín­há­za leg­alább két szem­pont­ból már most ké­szen áll sa­ját, egész évad­ra terjedô ope­ra­fesz­ti­vál­já­nak meg­ren­de­zé­sé­re. Az egyik a ze­ne­ka­ri mun­ka ki­vá­ló szín­vo­na­la. Tör­té­ne­tük so­rán a he­lyi vá­ro­si szim­fo­ni­ku­sok min­dig is ver­seny­ben vol­tak a Bu­da­pes­ten kí­vü­li or­szág leg­jobb ze­ne­ka­ré­nak cí­mé­ért, hos­­szú idôkön át a do­bo­gó leg­ma­ga­sabb fo­kán. Nem tu­dom, mi­lyen mér­ték­ben fe­di át egy­mást a hang­ver­seny­ze­ne­kar és szín­há­zi ze­ne­kar sze­mé­lyi ál­lo­má­nya, de fel­té­te­le­zem, hogy elôbbibôl szár­­ma­zik a „kibôvítés", mely­re a ta­lán operett­lét­számon tar­tott há­zi or­kesz­ter­nek a szín­lap ta­nú­sá­ga sze­rint szük­sé­ge volt a Puc­ci­ni-par­­ti­tú­ra komp­ro­mis­­szu­mok nél­kü­li meg­szó­lal­ta­tá­sá­hoz. Akár igen, akár nem, a vá­ros­ban ma­gas szin­tû ze­nész­kép­zés fo­lyik, s a ta­ná­rok, hall­ga­tók, fris­sen vég­zett mu­zsi­ku­sok olyan bôven táp­lál­ják a bor­so­di mu­zsi­k­us-poolt, hogy ze­nészhi­ány­tól a Szinva part­ján iga­zán nem kell tar­ta­ni.

A Bo­hém­élet pre­mi­er­jén jó­le­sett ész­re­vé­te­lez­ni a bôség ga­ran­tál­ta ze­nei és ze­né­szi ma­ga­biz­tos­ság szá­mos je­lét. Nem szo­ká­som gik­sze­re­ket szám­lál­ni, ha az elôadás egé­sze a hall­ga­tó sem­le­ges ol­da­lá­ról ma­gá­hoz húz, át­emel az ope­ra ol­da­lá­ra - az ének­szó­la­mo­kat kísérô ze­ne­ka­ri le­tét­nek min­dig ez a pszi­cho­ló­gi­ai cél­ja, de a cél nem min­dig va­ló­sul meg. Belülrôl fi­gyel­ve azért an­­nyit meg­ál­la­pí­tot­tam: na­gyon sok szám­lál­ni­va­lót a leg­kri­ti­ku­sabb Beckmesser sem ta­lált vol­na. A szó­lis­ták és hang­szer­cso­por­tok ma­gá­tól értôdô el­kö­te­le­zett­ség­gel te­szik a dol­gu­kat, ab­ban a biz­tos tu­dat­ban, hogy va­la­ki va­la­ho­gyan egy­ség­be fog­ja, lé­lek­kel töl­ti meg, el­be­szé­lés­sé-drá­má­vá tö­mö­rí­ti az ön­ma­guk­ban je­len­tés nél­kü­li han­go­kat, ak­kor­do­kat, rit­mu­so­kat, szí­ne­ket. Ez a va­la­ki per­sze elsôsorban a zeneszerzô, Puc­ci­ni. Mi­cso­da ki­vé­te­le­sen nagy mes­ter­ként nyil­vá­nul meg itt, még ak­kor is, ha a Bo­hém­éle­tet ze­ne­fo­lya­mát nem iz­zít­ja mind­vé­gig az az egyen­le­tes hôfokú drá­mai tûz, amely a Tos­cát és a Turandotot át­jár­ja. Az elsô és a ne­gye­dik fel­vo­nás fér­fi­szcé­ná­it kön­­nye­debb kéz­zel ve­ti oda (tech­ni­ka­i­lag per­sze a leg­na­gyobb fe­gye­lem­mel), hogy ez­zel mint­egy ne­­ga­tí­ve ki­emel­je a Mim`l fel­lé­pé­se utá­ni je­le­ne­tek cso­dá­la­tos sû­rû­sé­gét. A má­so­dik és har­ma­dik fel­vo­nás szín­arany.

De egy­ál­ta­lán nem értôdik ma­gá­tól, hogy az arany az elôadásban fel is fény­lik, ha nincs je­len az a má­sik va­la­ki, aki a par­ti­tú­ra csil­lo­gó me­tál­ját az es­ti elôadáson új­ra for­má­ba ön­ti. Váradi Ka­ta­lin szí­vet melengetô bensôséggel mû­kö­dött arany­mû­ves­ként. Tem­pók, ka­rak­te­rek, ki­sebb-na­gyobb for­mai egy­sé­gek s a belôlük ki­ala­ku­ló fel­vo­ná­sok úgy szó­lal­tak meg, hogy nem ma­guk­ra akar­ták fel­hív­ni a fi­gyel­met, ha­nem ar­ra az élet­da­rab­ra, ame­lyet Puc­ci­ni ve­lük jel­ké­pez, s ame­lyek kö­zül kettô csak az iga­zán létezô: sze­re­lem és ha­lál. Ami a kettô kö­rül és kö­zött van, hi­ú­ság - de mi­lyen jól esik né­ha hó­dol­ni ol­csó­sá­gá­nak! Ahogy a bo­hém Pá­rizs te­szi ama le­gen­dás ka­rá­csony­es­tén. Ôrületesen igé­nyes és komp­lex ját­sza­ni-, kéz­bentartani-való, de ki gon­dolt er­re? Vá­ra­di Ka­ta­lin, per­sze, és ez­zel fel­sza­ba­dí­tott ben­nün­ket a gon­dol­ko­dás nyo­masz­tó ter­he alól - ar­ra a mú­ló pil­la­nat­ra, mely élhetôvé te­szi a gon­dok­tól-gon­dol­ko­dás­tól súj­tott éle­tet. Az éle­tet, mely ma­ga is csak mú­ló pil­la­nat. Mint ez a mis­kol­ci Bo­hém­élet volt: egy­más­ra ta­lál­nak ôk ket­ten, Mi­m`l és Ro­dol­fo, s már el is ve­szí­tik egy­mást. Egy­más­ra ta­lál­tunk, ope­ra és nézôk, s már kint is vol­tunk a hi­deg ut­cán, bôgve gaj­do­ló fi­a­ta­lok kö­zött, akik nem ta­lál­koz­tak sem­mi­vel, és ta­lán egész éle­tük­ben nem is fog­nak.

B o­hém­élet-ren­de­zé­se­ket csak kor­lá­to­zott mér­ték­ben tu­dok meg­kü­lön­böz­tet­ni egy­más­tól: ah­hoz, aho­gyan a da­rab meg­ren­de­zi ön­ma­gát, a rendezôk min­den igye­ke­ze­te sem ké­pes sem so­kat hoz­zá­ten­ni, sem belôle so­kat el­ven­ni. Ezért is él­he­ti meg egyik-má­sik szín­re­vi­tel a szín­há­zi örök­ké­va­ló­sá­got. Zeffirelli 1981-es pro­duk­ci­ó­ját 2008-ig kö­zel négy­száz elôadásban lát­ta a Metropolitan kö­zön­sé­ge, és hol van ez az élet­tar­tam a pes­ti re­kord­tól! Ha­la­si Im­re tisz­tá­ban van ve­le, mily hi­á­ba­va­ló a da­rab szce­ni­kai ter­ror­ja el­len ágál­ni, de hi­va­tá­sos­ként azt is jól ér­zé­ke­li, mi­lyen fi­gye­lem­re, mily pon­tos út­mu­ta­tás­ok­ra, mek­ko­ra fe­gye­lem­re van szük­sé­gük a szín­pa­di sze­rep­lôk­nek, hogy si­ke­re­sen ki­vi­te­lez­zék a lát­szó­lag pró­zai ter­mé­sze­tes­ség­gel egy­más­ra következô szcé­ná­kat. A Momus-jelenet meg­ol­dá­sa: ma­gas­is­ko­la, s a prí­ma gyer­mek­­kar élet­sze­rû je­len­lé­te rend­kí­vül jól mu­tat­ta fi­no­man irá­nyí­tó ke­zé­nek nyo­mát.

A magánszereplôk já­té­ka - ta­lán a tûzrôl­pat­tant Eper­je­si Eri­ka Musettájának ki­vé­te­lé­vel - nem ér­te el a ter­mé­sze­tes szer­ve­zett­ség­nek ugyan­ezt a fo­kát, de ezért nem te­he­tek, nem te­szek szem­re­há­nyást. Felnôtt kor­ra el­fe­lejt­jük, amit gyer­mek­ként mind­an­­nyi­an tu­dunk: gát­lás­ta­la­nul ját­sza­ni; aki a szín­pa­don úgy akar ten­ni, mint­ha tud­na, an­nak kü­­lö­nös te­het­ség­re és sok mun­ká­ra van szük­sé­ge. Ebbôl a szem­pont­ból a mis­kol­ci elô­adás né­mi­leg - bo­csá­nat a ki­fe­je­zé­sért - vi­dé­ki­nek mu­tat­ko­zott. Já­ték­be­li igye­ke­ze­tet lát­tam Sá­fár Or­so­lyá­nál, de nem ta­ga­dom, amit lát­tam, in­kább szen­vel­gés­nek, mint át­élés­nek ha­tott. Job­ban meggyôzött, amit a szép fi­a­tal hang­tól hal­lot­tam, bár azt az él­ményt nem kap­tam meg, mi­kor az éne­kes el­sül­­lyed-el­tû­nik a szó­lam­ban. A fi­úk kö­zül Hor­váth Ist­vánt eme­lem ki. Be­val­lom, meg­fe­led­kez­tem pár éve lá­tott-hal­lott ful­mi­náns Oryjáról, így má­sod­szor­ra is át­él­het­tem a kar­csú hang és ki­vá­ló tech­ni­ka kí­nál­ta fel­fe­de­zés él­mé­nyét. Hor­váth per­sze nem bir­to­kol bronz­bar­na arc­ból ki­vil­la­nó va­kí­tó fe­hér fo­ga­za­tot, bril­lan­ti­nos haj­hul­lá­mo­kat, snáj­dig ala­kot (ezen azért va­la­mics­két le­het­ne se­gí­te­ni), sem Lagerfeld mû­­he­lyé­ben te­li­be sza­bott frak­kot. Pro­fi promó­ci­ós gé­pe­zet sem tol­ja kar­ri­er­sze­ke­rét, mint ná­la sok­kal hí­re­seb­be­két e fach­ban. Így az­tán nem is he­ver lá­ba­i­nál öt (a ping­vi­ne­ket is szá­mol­va: hat) vi­lág­rész gá­la­kö­zön­sé­ge. Pe­dig ok­kal te­het­né.

...du Victor Hugo

L ucr`ece Borgia 1833-ban, egy év­vel tejtestvé­re, Triboulet, a Le roi s'amuse pú­pos bo­hó­ca után pat­tant ki Victor Hugo zeuszi ko­po­nyá­já­ból, ki­fe­je­zett írói szán­dék sze­rint an­nak pan­dan­ja­ként. Lucrezia lel­ké­ben a leg­­mé­lyebb er­köl­csi de­for­mált­ság tár­sul a leg­tisz­tább nôi ér­ze­lem­mel, az anyai sze­re­tet­tel - mond­ja a drá­ma elôszava -; ezért ké­pes az as­­szony sor­sa mo­rá­lis rom­lott­sá­ga el­le­né­re meg­in­dí­ta­ni, kön­­nyek­re fa­kasz­ta­ni - akár­csak a bo­hó­cé, tes­ti és er­köl­csi tor­zu­lá­sa el­le­né­re. A da­rab mes­­sze hang­zó si­kert ara­tott, ak­ko­rát, hogy Felice Romani már a pá­ri­zsi be­mu­ta­tó évé­ben lib­ret­tó­vá for­mál­ta, Do­ni­zet­ti pe­dig azon nyom­ban meg­ze­né­sí­tet­te. Még az év de­cem­be­ré­ben be is mu­tat­ta a Scala, a for­mi­dá­bilis Henriette Méric-Lalande-dal a cím­sze­rep­ben. A vér­fa­gyasz­tó tör­té­net ope­rai vál­to­za­tá­nak egé­szen az utol­só je­le­ne­tig majd­nem si­ke­rül el­ér­nie a Victor Hugó-i célt, va­gyis a hôsnô mo­rá­lis el­ve­te­mült­sé­ge el­le­né­re kön­­nyek­re fa­kasz­ta­ni a kö­zön­sé­get, itt azon­ban kis hí­ján meg­hi­ú­sul a szán­dék. A má­so­dik fi­ná­lé­ban Lucrezia meg­mér­ge­zi tit­kon szült és ha­lá­szok kö­zött ne­vel­ke­dett fi­át, Gennarót - aka­ra­ta el­le­né­re, hi­szen az ár­va as­­szony csak a fi­a­tal­em­ber zsol­dos baj­tár­sa­it akar­ta bosz­­szú­ból meg­ti­ze­del­ni, mert - iga­zat szól­tak ró­la. Szem­be­sül­ve acte gra­tuite-ja kö­vet­kez­mé­nyé­vel, hi­á­ba pró­bál­ja fia szá­já­ba erôltetni az el­len­mér­get - amely­bôl, ahogy el­len­mér­gek­kel len­ni szo­kott, csak egy fôre ju­tó adag ma­radt -, hi­á­ba is­mer­te­ti föl ma­gát a hal­dok­ló­val mint any­ja, for­dí­tott ha­tást ér el. Gennaro bor­zad­va el­for­dul tôle és ön­ma­gá­tól (sono un Borgia), és se szó, se be­széd meg­hal. A ked­ves ma­ma az el­fek­vô ha­lott mel­lett zen­dít­het rá sok­ré­szes aria­­ fi­na­lé­jára.

Do­ni­zet­ti til­ta­ko­zott a mor­bid be­fe­je­zés el­len, de a rö­vi­deb­bet húz­ta a kar­dos pri­ma­don­ná­val szem­ben. Avagy nem szol­gál­ta ki Méric-Lalande fel­tû­né­si visz­ke­te­gét négy év­vel ko­ráb­ban Bellini is? A Straniera Alai­dé­ja sem res­tell sze­rel­me - ál­do­za­ta - holt­te­te­me fö­lött vir­tu­óz rond`ot éne­kel­ni. Ké­sôb­bi elôadásokra az­tán a zeneszerzô át­dol­goz­ta a be­fe­je­zést, s a pri­ma­don­na ári­á­ja he­lyett a hal­dok­ló Gennaro szép és meg­bo­csá­tó ario­só­ja zár­ta az ope­rát. Ám té­ve­dett, ha azt hit­te, a pri­ma­don­na­há­bo­rú ez­zel utol­só for­du­la­tá­hoz ér­ke­zett. Sztáréne­kes­nôk ki­tar­tot­tak az utol­só szó jo­ga mel­lett, mi­re kon­­ci­li­áns szín­há­zi em­be­rek a két fi­ná­lé össze­dol­go­zá­sát ja­va­sol­ták, amit Do­ni­zet­ti ál­lí­tó­lag jó­vá­ha­gyott. Vél­het­te, és jog­gal: Gennaro meg­bo­csá­tó bú­csú­sza­vai után az anya sú­lyo­sabb ok­kal és tra­gi­ku­sabb hang­súl­­lyal éne­­kel­he­ti el nagy­ári­á­ját. Hi­szen nem olyan fi­út ve­szí­tett el, aki ha­lá­la per­cé­ben bor­zad­va el­for­dult tôle, ha­nem azt, aki kön­­nyez­ve any­já­nak el­fo­gad­ta.

Edita Gruberová a har­ma­dik vál­to­za­tot éne­k­el­te Bu­da­pes­ten, ugyan­úgy, mint 2009-es mün­che­ni Rollendebütjén, amely te­le­ví­zi­ós fel­vé­te­len is meg­örö­kí­tés­re ke­rült. Nem lé­vén televíziónézô, csak az im­po­ná­ló szín­pa­di-ze­nei tel­je­sít­mény fény­pont­ja­it lát­tam a youtube jó­vol­tá­ból. Az ope­rát ugyan év­ti­ze­dek óta is­me­rem kot­tá­ból és hanglemezrôl, de csak az em­lí­tett videó­tö­re­dékek, azo­kon mindenekelôtt Gruberová egész-as­­szo­nyi ala­kí­tá­sa tet­ték szá­mom­ra vég­le­ge­sen nyil­ván­va­ló­vá, mi­lyen han­go­san ki­ált ez a mû a szín­pad után. Egy­részt azért, mert a ze­né­jé­ben a szá­mok-rész­le­tek vé­gén még bôségesen meg­ta­lál­ha­tó formalisz­ti­kus ele­me­ket a szín­pa­di elôadásban men­ti az ak­ció vagy el­fe­di a taps. Más­részt mert Vic­tor Hugo drá­má­já­nak ope­rai ol­va­sa­tá­ban va­ló­ság­gal egy­más­ra sar­ká­ra hág­nak a ki­éle­zett szce­ni­kai hely­ze­tek. A szce­ni­kai igé­nye­ket illetôen a hall­ga­tó, ha va­la­me­lyes ope­rai ta­pasz­ta­lat­tal ren­del­ke­zik, s kot­tá­val-szö­veg­könyv­vel a kéz­ben kö­ve­ti a hang­fel­vé­telt, pa­ra­dox mó­don elônyösebb hely­zet­ben van, mint aminôben a Mû­vé­sze­tek Pa­lo­tá­já­nak koncertelôadásán je­len­vol­tak érez­het­ték ma­gu­kat. A hang­ver­seny ugyan­is ma­ga is sa­já­tos színielôadás, lát­vá­nya meg­aka­dá­lyoz­za, hogy a drá­mát a tény­le­ge­sen meg­szó­la­ló ze­ne hang­ja­i­ra kép­ze­le­tünk belsô szín­pa­dán el­játs­­szuk. A za­va­rért nem kár­pó­tol a realiter lá­tott cse­lek­mény, mely a drá­má­val szembeszökôen ina­dek­vát - fe­ke­te frak­kos urak és höl­gyek szer­szá­mo­kon han­gi­csál­nak; több­ség­ben hím­ne­mû tö­me­gek és egyé­nek tor­kuk köz­be­jöt­té­vel te­szik ugyan­azt, hol le­ül­ve, hol föl­áll­va, hol be, hol meg ki­vo­nul­va a pó­di­um­ról a szá­muk­ra üre­sen ha­gyott kes­keny pal­lón. Hoz­zá­te­szem, vo­nu­lá­suk köz­ben - de ének­lé­sük köz­ben is - né­me­lyik kinézetérôl kény­te­len-kel­let­len pil­la­nat­fel­vé­telt ké­szí­tünk, hogy az­tán gyor­san tö­röl­jük em­lé­ke­ze­tünkbôl. Jelmez, pa­ró­ka, szín­pa­di be­ál­lí­tá­sok még az oly ke­vés­sé d'es­tei meg­je­le­né­sû Alfonsót is leg­alább mi­ni­má­lis zsar­no­ki au­rá­val ru­ház­zák fel, mint ami­nô­nek a mos­ta­ni elôadáson a ma­ga pri­vát va­ló­sá­gá­ban Jozef Ben­ci mu­tat­ko­zott. (Kü­lön­ben jól éne­kelt, mint a gár­dá­ban szin­te min­den­ki.) De az sem min­dig elôny, ha az éne­kes oly szem­­re­va­ló, mint Te­ré­zia Kru¡zliaková, ki­nek pasz­tell­hang­ja nem min­dig tu­dott ki­vál­ni a nya­ká­ba-mu­zsi­ká­ló ze­ne­ka­ri háttérbôl. Gennaróval éne­kelt du­ett­jét - nem ép­pen a par­ti­tú­ra fô erôssége - nôi mi­vol­ta és tú­lon­túl ér­zel­mes gesz­tu­sai ala­po­san fél­re­vit­ték. ô ugyan­is Maffio Orsinit ala­kí­tot­ta, Maffio Orsini pe­dig fér­fi. Elôre el­ha­tá­ro­zot­tan és pi­ma­szul si­ke­re­sen csak Pavol Breslik-Gen­na­ro von­ta ki ma­gát a bé­ní­tó kon­cert­lég­körbôl. Bi­zo­nyá­ra Gruberová tud­tá­val, ta­lán ja­vas­la­tá­ra más­nak mu­tat­ko­zott: jeans, csípôbe sza­bott Zara-zakó, nyi­tott nya­kú vi­lá­gos ing, ter­mé­sze­tes-szen­ve­dé­lyes, egy­ál­ta­lán nem „ope­rás" já­ték, jól el­he­lye­zett, gusz­tu­so­san kar­csú te­nor­hang, ab­szo­lút spon­tán fra­ze­á­lás, a bel canto-szabályok tisz­­te­let­ben tar­tá­sa mel­lett. Még a pro­lóg ér­zé­keny he­lyé­nek is tö­ké­le­te­sen ura ma­rad. Ál­má­ból fel­ri­ad­va Gennaro már-már ud­va­rol­ni kezd a fö­li­be haj­ló érett szép­as­­szony­nak, kirôl mi igen, de ô nem tud­ja: any­ját tisz­tel­het­né ben­ne, ha a Borgiát le­het­ne tisz­tel­ni. Nem cso­da, hogy mind­két fel­vo­nás vé­gén meg­kap­ta a ma­ga cvi­ki­pu­szi­ját a Nagy­as­­szony­tól.

L ucrezia sze­re­pe és szó­la­ma oly mér­tékben cent­rá­lis a drá­má­ban, alak­ja oly ma­ga­san ki­emel­ke­dik tár­sai kö­zül min­den je­le­net­ben, amely­ben szín­re lép, hogy ala­kí­tó­já­nak ak­kor sem kel­le­ne fél­nie a sem­le­ges pó­di­um­kö­rül­mé­nye­ket, ha nem ô len­ne a fe­­no­mén, akit Edita Gruberovának hív­nak. Igaz, hogy amit lát­tunk, a fe­je­de­lem­as­­szo­nyi mél­tó­sá­got és gôgöt egyfelôl, a meg­old­ha­tat­lan hely­zet­nek ki­szol­gál­ta­tott esendô anyát másfelôl - mert mind­ezek a vo­ná­sok meg­je­len­tek a pó­di­um szé­lé­re szo­rí­tott mû­vész tar­tá­sá­ban, moz­gá­sá­ban, arc­já­té­ká­ban - nem csök­ken­tet­te, ha­nem nö­vel­te vá­gya­ko­zá­sun­kat a tel­jes szín­pa­di tér­ben ki­bon­ta­ko­zó ala­kí­tás után. Az is igaz, hogy az éne­kes szí­né­szi össz­tel­je­sít­mény kény­sze­rû re­duk­ci­ó­ja ta­lán fel­is­mer­hetôbbé tet­te, ami­rôl Gruberová is, hall­ga­tói is oly szí­ve­sen meg­fe­led­kez­né­nek: az idô vas­fo­gá­nak itt-ott mu­tat­ko­zó nyo­ma­it. A hang fé­nye hal­vá­nyabb, a kö­zép­han­gok vibratója va­la­me­lyest ki­szé­le­se­dett, s elôfordul, hogy az ex­trém ma­gas­ság már nem szó­lal meg hi­­bát­la­nul; saj­nos az es­tet zá­ró há­rom­vo­na­las e is si­kol­tás fe­lé ten­dált. Az­zal a mel­le­zett mély­ség­gel pe­dig, mely­re Lucreziának kü­lö­nö­sen nagy szük­sé­ge van a má­so­dik fi­ná­lé­ban, Gru­berová so­ha nem ren­del­ke­zett, s ami most a ter­je­de­lem al­só ha­tá­rán a szó­lam meg­kö­ve­tel­te for­te di­na­mi­ká­val meg­szó­lal, már egy­ál­ta­lán nem nevezhetô ének­hang­nak. Job­ban fel­tû­nik az is a hang al­ko­nyi ál­la­po­tá­ban, hogy az ár­nya­lás, a szél­­­­­­sô­sé­ge­sen szub­jek­tív fra­ze­á­lás, a meg­le­pe­tés­sze­rû ru­ba­tók nem min­dig a dal­lam im­ma­nens elô­adá­si igényeibôl, ha­nem az éne­ke­si ön­ki­fe­je­zés - hogy ne mond­jam: ön-inszcenálás - szán­dé­ká­ból fa­kad­nak.

Mind­ezen ap­róbb-na­gyobb vo­ká­lis kel­le­met­len­sé­ge­ket Grube­ro­­vá még ma is játsz­va ki­ke­rül­het­né kön­­nye­debb, já­té­ko­sabb vagy lí­ra­ibb sze­re­pek­ben. De ô ha­lált megvetô bá­­tor­ság­gal isten­kí­sér­tô vál­lal­ko­zás­ba fo­gott: re­per­­to­ár­ját jó­val hat­va­na­dik élet­éve után az assolu­ta-kor­­szak leg­sú­lyo­sabb sze­re­pe­i­nek egyi­ké­vel bôvítette. Mér­he­tet­le­nül tisz­tes­sé­ges, ön­meg­­ta­ga­dó mû­vé­szi tett: ön­ma­gát, élet­ko­rát, ta­lán lel­ki konf­lik­tu­sa­it mû­vé­szi meg­nyi­lat­ko­zás­ba fog­lal­ni azon han­got-tes­tet pró­­bá­ra tevô szó­la­mok egyi­ké­nek be­ta­nu­lá­sá­val és so­ro­za­tos elô­adá­­sá­val, me­lyek nem alap­ta­lan le­gen­dák sze­rint né­hány év után meg­­gyil­kol­ták arany­kor­be­li el­sô meg­for­má­ló­i­kat - leg­alább­is éne­kes­ként. Grube­ro­vá vál­lal­ja a küz­del­met, a szem­­be­né­zést és azo­no­su­lást Lucrezia Bor­gia, a szen­vedô-rossz anya alak­já­val és itt-ott né­mi hor­zso­lá­sok árán ugyan, de gyô­ze­de­l­meskedik. A kö­zön­ség ér­tet­te a tör­tén­te­ket. Szûn­­ni nem aka­ró ová­ci­ó­val ün­ne­pel­te a gyô­zelmet, a gyôztest.

2011. no­vem­ber 6.

Sze­ge­di Nem­ze­ti Szín­ház

Zandonai

Francesca da Rimini

Francesca                        Miksch Ad­ri­enn

Paolo                                Va­dász Dá­ni­el

Malatestino                      Enrique Pína Serra

Gianciotto                          Ré­ti At­ti­la

Samaritana                        ­Kovács Éva

Ostasio                              Andrejcsik Ist­ván

Biancofiore                        Dobrotka Szil­via

Garsenda                           Horák Re­ná­ta

Altichiara                             Kálnay Zsó­fia

Adonella                              Ka­ján Ka­ta­lin

Sma­rag­di                             Laczák Bog­lár­ka

Ser Toldo Berardengo         Börcsök Bá­lint

Ko­mé­di­ás                           Altorjay Ta­más

Íjász                                   Decsi And­rás

Toronyôr                           Szélpál Szil­vesz­ter

Kar­mes­ter                         Gyüdi Sán­dor

Kar­igaz­ga­tó                       Ko­vács Kor­né­lia

Fény                                  Stadler Fe­renc

Dísz­let                                Szé­kely Lász­ló

Jel­mez                                Bianca Imelda Jeremias

Rendezô                             Juronics Ta­más

2011. no­vem­ber 25.

Mis­kol­ci Nem­ze­ti Szín­ház

Puc­ci­ni

Bo­hém­élet

Rodolfo                            Hor­váth Ist­ván

Mim`l                                Sá­fár Or­so­lya

Marcello                           Geiger La­jos

Schaunard                       Gradsach Zol­tán

Colline                              Gá­bor Gé­za

Musetta                             Eper­je­si Eri­ka

Benoît                                Mol­nár Erik

Alcindoro                           Kin­cses Kár­oly

Parpignol                             He­ge­dûs Ri­chárd

Kar­mes­ter                           Váradi Ka­ta­lin

Dísz­let                                Menczel Ró­bert

Jel­mez                                Laczó Hen­ri­ett

Rendezô                              Ha­la­si Im­re

2011. no­vem­ber 13.

Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem

A Mû­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja és a Po­zso­nyi
Mû­vé­sze­ti Fesz­ti­vál kö­zös pro­duk­ci­ó­ja

Do­ni­zet­ti

Lucrezia Borgia

Don Alfonso                                Jozef Ben­ci

Lucrezia Borgia                          Edita Gruberová

Gennaro                                     Pavol Breslik

Maffio Orsini                              Te­ré­zia Kru¡zliaková

Jeppo Liverotto                           Ján Bab­jak

Don Aposto Ga­zel­la                    Franti¡sek ¡Duria¡c

Ascanio Petrucci                         Daniel ¡Capkovi¡c

Oloferno Vitellozzo                      Ondrej ¡Saling

Gubetta                                       Mar­tin Miku¡s

Rustighello                                  Ondrej ¡Saling

Astolfo                                        Eugen Gaál

Szlo­vák Fil­har­mo­ni­kus Ze­ne­kar

Nem­ze­ti Ének­kar

Kar­igaz­ga­tó                                An­tal Má­tyás

Kar­mes­ter                                   Andrij Jurkevics

Enrique Pína Serra és Miksch Adrienn

Réti Attila és Enrique Pína Serra

Miksch Adrienn és Vadász Dániel

Veréb Simon felvételei

Eperjesi Erika és Kincses Károly

Gradsach Zoltán, Molnár Zsolt
és Geiger Lajos

Bócsi Krisztián felvételei

Edita Gruberová