|
Igézet a jövőért Komplex művészeti előadások a Zuglói Zeneházban
Hat délelôtt, amely megrengette Zuglót - parafrazeálhatnánk az egykori híres könyvcímet. De aligha túloznánk ezzel. A Zuglói Zeneház a kerület felsô tagozatos és középiskolás diákjai elôtt nyitott kaput, hogy a Liszt Ferenc és kora címû programmal töltekezzenek. A cím akár száraz „ismeretterjesztést" is takarhatna, elképzelhetnénk unott gyerekarcokat, csak a tanórák elmaradása okán csillogó tekintettel. Ha a Columbus utca felé baktató kisdiákokat fényképeztük, valóban ezt is láthattuk. Odabent azonban valami történt... Filmvetítéssel kezdôdött. A Kárpáthy Zoltán árvízi jelenetével, amely természeti csapás Lisztben felébresztette a magyar haza iránti szolidaritást. A vetítôvászon elsötétültével a zongorára esett a fénynyaláb: Farkas Zsolt zeneakadémiai hallgató, a Szent István Király Zenemûvészeti Szakközépiskola egykori neveltje játszotta a Rákóczi-indulót. Csakhamar táncosok perdültek a színre: Bihari verbunkosa repített 19. századi környezetbe. Az átkötést, a nélkülözhetetlen információkat az ismeretterjesztésben is jeles zenetudós, a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Egyetem és a Szent István „konzi" tanára, Solymosi Tari Emôke szolgáltatta két tévutat is elkerülve: a tudálékosságot és a gügyögést. Gyerekek által érthetô nyelven és „szakszerûséggel", de ôket felnôtt számba vevô hangon és tartalommal szólt, sohasem többet, mint amennyit valóban fontos tudni, s amennyi még lekötötte ôket a következô produkcióig. A soron következô épp egy film részlete volt, amelyet tíz éve forgatott Solymosi Tari Emôke Mûvészet vagy bûvészet? címmel a virtuozitásról. Egyszer végre megvilágító konkrétumok fényébe került a mindig mindenki által misztikumba rejtelmesített képesség! A nemcsak oldalról, hanem a billentyûsort felülnézetbôl is figyelô kamera képe alatt az egykori szentistvános, ma már felnôtt mûvész, Lajkó István játékát rögzítô felvétel közben centiméterekben fejezték ki a teljesítményt. Oktáv, decima? Csak a zongorázó gyereknek mondhat valamit. A hosszmérték mindenkinek. Amint ismét kivilágosodott a színpad, a zenetörténész újabb rövid közlései alatt megint a zongora került középre, s következett az „ilyen volt - ilyen lett" játék az opus 1-es kis b-moll etûd és a Hópelyhek transzcendens etûd részleteinek láttató szembeállításával. Még egy mozgókép Liszt magyarságáról, majd egy záró „tûzijáték": koltói csárdás ismét a Magyar Táncmûvészeti Fôiskola Brieber János betanította, részben rögtönzô növendékei elôadásában népi zenekari kísérettel, amit az iskola tanára, a kiváló Szalai András készített, és cimbalmán tolmácsolásában is részt vett. Ez átúszott a 14. rapszódiába, amellyel az intézmény magasrendû koncertszínvonalra képes zenekara Ménesi Gergely vezényletével csendítette ki a mûsort (ôk már korábban Farkas Zsolt szólójával az Esz-dúr zongoraverseny 3. és 4. tételét is eljátszották. A másik „szereposztásban" a zongoramûveket Monostori Gábor tolmácsolta, a zenekart Horváth Gábor dirigálta.) 50 perc alatt pergett le a mûsor, s valóban pergett: nem következhetett be csúszás, mert újabb osztályok álltak sorba a bejáratnál: hat délelôtt három turnusban 16 koncerten váltotta egymást a 18 iskola. A már említett erények mellett az egyik legfontosabb: a pergés sohasem csapott át kapkodásba, türelmetlenségtôl való félelembe. Mennyi olyan rádió- és tévémûsort kell elszenvednünk, amely két szó kimondása után valami egészen másba kap bele, az eredeti témához való jólesô visszatérést ígérve, de hopp, már megint másutt jár, mert modern, mert pezsgô, mert jaj-meg-ne-unják. A zuglói Liszt-program a példa: idôt kell adni egy témának ahhoz, hogy felfogják, megértsék, s érezni kell, hogy az adott témában az adott közönségnek hol van szüksége tartalmi, akusztikus, vizuális színváltásra. A gyerekek között ültem, s - tapasztalatok alapján - féltem a csiviteléstôl, röhögcséléstôl. Csöndet hallottam, s körülnézve érdeklôdô tekinteteket láttam. Meglehet, szerencsém volt egy „jólnevelt" társasággal. De hallottam hírét annak is, hogy hányaveti, a programmal dacoló fiú is „megtért" a zenéhez egy másik alkalommal, s hogy az igézet mindannyiszor megvalósult. A sorozat háziasszonyának hirdetett Solymosi Tari Emôke mellett még egy nevet nem hallgathatunk el. A spiritus rector Záborszky Kálmán igazgatóét. Ô vetette föl az ötletet a Zuglói Filharmónia keretében, ôt utasították vissza az óraelmaradásoktól tartó igazgató kollégák. S neki adtak utóbb igazat, még a matematika szakos is. Ahhoz, hogy az iskolák beadják derekukat, s ahhoz, hogy az anyagiak megteremjenek, a kerület zenepártoló polgármestere, Papcsák Ferenc jótékony közremûködése kellett. Ahhoz, hogy csalódást ne keltsenek, a mûvészi és zenekalauzi színvonal, s 166 Pastorale-koncert 14 éves hagyománya volt az alap. Még az is imponáló volt, ahogyan kórházi vagy pilóta-teamek csöndes határozottságával és makulátlan szervezettségével tologatták a zongorát, sôt amint egy igazgató levélben kiemelte: példa volt a gyerekek számára, hogy még a hangszermozgatók is sötét öltönyben tették dolgukat. Alighanem akadt gyerek az ötezer (!) között, aki amúgy is hallgat klasszikus zenét. Olyan is, aki sosem fog. De a legtöbbjükkel itt most történt valami. Ha jövôre is eljöhetnek egy hasonló eseményre, ha közben is elfogadják a hívó szót a Szent István Király Zenemûvészeti Szakközépiskola programjaira, belenônek ebbe a zenébe is. Húsz év múlva velük fogunk találkozni a hangversenytermekben, negyven év múlva ôk lesznek az ôszülôk, akikre azt mondják: már csak az ilyen idôsek járnak komoly zenét hallgatni. De ôk fogják majd a gyerekeiket elküldeni az akkori ifjúsági koncertekre. Záborszky Kálmán és Solymosi Tari Emôke nemcsak a jelennek, a jövônek is dolgozik!... Balogh Róbert felvételei |