Húsz év után tá­vo­zik poszt­já­ról a Bu­da­pes­ti Fesz­ti­vál­ze­ne­kar ügy­ve­ze­tô igazga­tó­ja. Körner Ta­mást az el­múlt két év­­ti­zed mun­ká­já­ról, va­la­mint az együt­tes éle­té­nek fo­lya­ma­tos­sá­gá­ról kér­dez­tük.

- A Fesz­ti­vál­ze­ne­kar el­múlt húsz éve egy­szer­re volt rend­kí­vül si­ke­res és vi­ha­ro­san küz­del­mes kor­szak. Ön hogy lát­ja most a ze­ne­kar éle­té­nek e két év­ti­zed­ét?

- Ha egyet­len szó­val kel­le­ne jel­le­mez­nem, mi­lyen is volt ez a húsz év, ak­kor ez a „cso­dá­la­tos" len­ne. A szé­le­sebb kör­ben csak ke­vés­sé is­mert, éven­te né­hány kon­cer­tet adó al­kal­mi együttesbôl má­ra a vi­lág egyik meg­ha­tá­ro­zó szim­fo­ni­kus ze­ne­ka­ra és Ma­gyar­or­szág leg­nép­sze­rûbb kul­tu­rá­lis in­téz­mé­nye vált. Az pe­dig már a do­log ter­mé­­sze­té­bôl fa­kad, hogy mind­ez csak fo­lya­ma­tos küz­del­mek árán va­ló­sul­ha­tott meg, hi­szen a Fesz­ti­vál­ze­ne­kar különbözô ér­de­kek és erôterek kö­zött mû­kö­dik. De a bi­zo­nyí­tás ál­lan­dó kény­sze­re, a harc a fi­nan­ci­á­lis biz­ton­sá­gért, kö­zön­sé­günk meg­tar­tá­sá­ért és gya­ra­pí­tá­sá­ért, vagy épp a jobb hang­sze­re­kért, mind­ez ko­ránt­sem ha­szon­ta­lan: meg­óv az elkényelmesedéstôl.

- Ami­kor a Fesz­ti­vál­ze­ne­kar 1983-ban meg­ala­kult, eredendôen kü­lön­le­ges for­má­ci­ó­nak tet­szett a ma­gyar ze­nei élet­ben. A '90-es évek ele­jén azu­tán ez a po­zí­ció még sa­já­to­sab­bá és egye­dib­bé vált: a kul­tu­rá­lis szcé­ná­ban szin­te mind­má­ig szo­kat­lan mû­köd­te­té­si és fi­nan­szí­ro­zá­si meg­ol­dá­sa­i­val, nem­csak mû­vé­szi, de üz­le­ti prof­iz­mu­sá­val is.

- A nyolc­va­nas évek ele­jén a ze­ne­kar két ala­pí­tó­ja, a már nem­zet­kö­zi­leg jegy­zett fi­a­tal kar­mes­ter, Fischer Iván és az ugyan­csak ün­ne­pelt zon­go­ra­mû­vész, Ko­csis Zol­tán mond­hat­ni tisz­tán lo­gi­kai úton ju­tott el a fel­is­me­ré­sig, hogy va­la­mi alapvetô prob­lé­ma le­het a ma­gyar ze­ne­ka­ri struk­tú­rá­val, ha a ze­nei kép­zés és a mû­vé­szi te­het­ség el­is­mer­ten kiemelkedô szint­je da­cá­ra so­sem volt vi­lág­szín­vo­na­lú szim­fo­ni­kus együt­te­sünk. Rá­jöt­tek ar­ra, hogy a struk­tú­rát kell meg­vál­toz­tat­ni, s en­nek szel­le­mé­ben hív­ták élet­re a nyo­ma­té­ko­san „nem ál­la­mi", mû­vé­szi­leg füg­get­len és ma­gát a nem­zet­kö­zi mér­cé­vel mérô Fesz­ti­vál­ze­ne­kart. Ami­kor azu­tán 1992-ben egy kü­lön­le­ges tör­té­nel­mi pil­la­nat lehetôséget nyúj­tott az együt­tes ál­lan­dó ze­ne­kar­rá ala­ku­lá­sá­ra, lét­re kel­lett hoz­ni a Fesz­ti­vál­ze­ne­kar ad­dig nem létezô pro­fes­­szi­o­ná­lis mû­kö­dé­si ke­re­te­it is. Én ak­kor a pá­ri­zsi Ma­gyar In­té­zet­ben dol­goz­tam, s ott ke­re­sett meg Fischer Iván, hogy mun­ka­tár­sá­ul szegôdjem eb­ben a vál­lal­ko­zás­ban. Az én sze­re­pem lé­nye­gé­ben ar­ra kor­lá­to­zó­dott, hogy se­gít­sek meg­te­rem­te­ni azo­kat a fel­té­te­le­ket, ame­lyek a ma­gas szín­vo­na­lú, meg­al­ku­vá­sok­tól men­tes mû­vé­szi mun­kát szol­gál­ják. Ma már tu­dom, hogy há­lyog­ko­vács mód­já­ra kezd­tem, rá­adá­sul olyan meg­ol­dá­sok­kal, ame­lyek ak­kor nem csu­pán is­me­ret­le­nek vol­tak a ha­zai ze­nei élet ber­ke­i­ben, de so­kak­ban ér­tet­len­sé­get, oly­kor el­len­sé­ges­sé­get éb­resz­tet­tek. Ma nép­sze­rû for­du­lat­tal él­ve, jöt­tek a „nem or­to­dox" mód­sze­rek: a ze­né­szek két­éves szerzôdése, a sa­ját koncertszervezôi te­vé­keny­ség, ön­ma­gunk impresszálása. Vagy mond­juk a je­gyek sa­ját áru­sí­tá­sa, ami tel­jes­ség­gel for­ra­dal­mi­nak tûnt egy olyan vi­lág­ban, ahol az em­ber a hangversenyje­gyét ad­dig csak­is a Vö­rös­mar­ty té­ri jegy­iro­dá­ban vagy a Ze­ne­aka­dé­mia jegy­pénz­tá­rá­ban ve­het­te meg. Be­le­gon­dol­tam, hogy ne­kem mint kon­cert­kö­zön­ség­nek mi­lyen jó len­ne, ha töb­bet tud­hat­nék a pó­di­u­mon ját­szó mûvészekrôl, va­gyis ha ele­ven kap­cso­lat ala­kul­­hat­na ki a ze­ne­kar és kö­zön­sé­ge kö­zött. Név sze­rint szó­lí­tot­tuk meg a kö­zön­ség tag­ja­it, el­kezd­tünk le­ve­lez­ni ve­lük, s az­tán jó pár év múl­va meg­le­pet­ten ol­vas­tam a szak­saj­tó­ban, hogy Kör­ner Ta­más is­mer­tet­te meg a ma­gyar kul­tu­rá­lis élet­tel a „direct  mai­l­ing" mar­ke­tingtech­ni­ká­ját. Azt se tud­tam, hogy mi az a „direct mail­­ing"! Egy­sze­rû­en ke­res­tem azo­kat a meg­ol­dá­so­kat, ame­lyek a hát­térbôl ered­mé­nye­sen se­gít­he­tik Fischer Iván mû­vé­szi ví­zi­ó­ját. Mert ne le­gyen fél­re­ér­tés: a Fesz­ti­vál­ze­ne­kar si­ke­ré­nek ez volt a dön­­tô ele­me, s ez a meg­ha­tá­ro­zó ma is.

- Az együttes a szpon­zo­rok ha­té­kony fel­ku­ta­tá­sá­ban is élen járt, s ez vol­ta­képp még ma is így van.

- Mi­vel a ze­ne­kar so­sem akart ki­zá­ró­la­go­san ál­la­mi vagy fôvárosi tá­mo­ga­tás­ra ha­gyat­koz­ni, s így at­tól függôvé vál­ni, a kezdetektôl ki­emelt fi­gyel­met for­dí­tot­tunk az üz­le­ti és ma­gán­szfé­rá­ból sze­rez­he­tô tá­mo­ga­tá­sok­ra. Már 1983 és 1992 kö­zött is szpon­zo­rok tet­ték le­he­tôvé az évi né­hány kon­cert meg­tar­tá­sát, s 1992-tôl en­nek sze­re­pe még fon­to­sabb lett. Ná­lunk e kul­tú­ra­fi­nan­szí­ro­zá­si me­tó­dus­nak per­sze nincs ha­gyo­má­nya, s mi két­ség­kí­vül né­mi il­lú­zi­ó­val kezd­tünk, nem szá­mol­tunk az­zal, hogy a több év­ti­ze­des ki­zá­ró­la­gos ál­la­mi sze­­rep­vál­la­lás ezen a te­rü­le­ten nem­csak a mû­vé­szek, de a köz­vé­le­mény és a re­mény­be­li tá­mo­ga­tók men­ta­li­tá­sá­ra is ko­mo­lyan ha­tott. Így ahon­nan az ál­lam ki­vo­nult a ki­lenc­ve­nes évek­ben, oda az üz­le­ti szfé­ra tá­mo­ga­tói csak vo­na­kod­va lép­tek be, s ezt tu­laj­don­kép­pen még ma is érez­het­jük. Ez­zel együtt óri­á­si si­ker­nek tar­tom, hogy ezt az új­sze­rû fenn­tar­tói alap­struk­tú­rát, a több lá­bon ál­lást (ál­lam, fô­vá­ros, üz­le­ti és ma­gán­szfé­ra) így is si­ke­rült meg­te­rem­te­nünk, s ez min­den ne­héz­ség el­le­né­re mû­vé­szi szem­pont­ból is tö­ké­le­te­sen be­vált.

- Vol­tak-e nagy meg­va­ló­su­lat­lan ter­vek, ne­tán zsák­ut­cák eb­ben a húsz év­ben?

- Per­sze hogy vol­tak, hi­szen a ter­vek-ál­mok ren­des sor­sa az, hogy csak egy ré­szük jut el a meg­va­ló­su­lá­sig. Pél­dá­ul húsz éve fog­lal­koz­tat min­ket az, mi­lyen jó is len­ne sa­ját hangverseny­te­rem­mel ren­del­kez­ni! Azt is leg­alább két év­ti­ze­de ter­vez­get­jük, hogy na­gyon fon­tos len­ne egy iga­zán jelentôs nyá­ri fesz­ti­vált élet­re hív­ni Ma­gyar­or­szá­gon: a Margitszigettôl a Pi­li­sen át Ti­ha­nyig sok­fé­le hely­színt el­kép­zel­tünk, de nem ta­lál­tunk megfelelôt. Meg­pró­bál­koz­tunk az­zal is, hogy csi­nál­junk egy 24 órá­ban su­gár­zó ko­moly­ze­nei rá­dió­adót, ôszin­­te na­i­vi­tás­sal meg­pá­lyáz­tunk egy frek­ven­ci­át, mû­sor­ter­vek­kel és min­ta­fel­vé­te­lek­kel ké­szül­tünk, per­sze hi­á­ba. De azért meg­va­ló­sí­tot­tunk sok olyas­mit, ami an­nak ide­jén szin­te le­he­tet­len­nek vagy túl­zott me­rész­ség­nek tûnt, mint pél­dá­ul a mûsorok két­sze­ri, majd má­ra im­már há­rom­szo­ri elôadása.

- Ha úgy ves­­szük, az a körültekintô meg­ol­dás is szo­kat­lan a ma­gyar ze­nei élet­ben, ahogy az Ön he­lyé­re az utód­ját, he­lye­seb­ben az utód­ja­it ki­vá­lasz­tot­ták. Ön részt vett eb­ben a ki­vá­lasz­tá­si fo­lya­mat­ban?   

- A Fesz­ti­vál­ze­ne­kar ma már egész egy­sze­rû­en túl si­ke­res ah­hoz, hogy sze­mé­lyi kér­dé­sek­kel ve­szé­lyez­tes­sük a mû­kö­dé­sét. Én sok év­vel ezelôtt el­ha­tá­roz­tam, hogy 65 éves ko­rom­ban a hát­tér­be vo­nu­lok: ezt há­rom éve je­lez­tem is az ala­pít­vány ku­ra­tó­ri­u­má­nak, hogy meg­in­dul­has­son az a jó elôre meg­ter­ve­zett fo­lya­mat, amely az al­kal­mas sze­mély, sze­mé­lyek ki­vá­lasz­tá­sá­hoz szük­sé­ges. Azt kér­tem, hogy eb­ben ne le­gyen sze­re­pem, mert az em­ber ilyen­kor a leg­jobb szán­dék mel­lett is kön­­nyen el­fo­gult­tá vál­hat, és egyéb­ként is tel­jes sza­bad­sá­got akar­tam hagy­ni a ku­ra­tó­ri­um­nak. A „shortlist" ös­­sze­ál­lí­tá­sa után azért meg­kér­dez­ték a vé­le­mé­nye­met a jelöltekrôl, s el­mond­ha­tom, hogy sze­rin­tem a ku­ra­tó­ri­um re­me­kül dön­tött: Ste­fan Englert és Erdôdy Or­so­lya ki­vá­ló vá­lasz­tás. Az ô fel­ada­tuk lesz már an­nak az új stra­té­gi­ai terv­nek a vég­re­haj­tá­sa, ame­lyet ugyan­csak elôre ter­vez­ve, több mint egy­éves mun­ká­val ké­szí­tet­tünk. Ez a kon­ti­nu­i­tás egyik biz­to­sí­té­ka, mi­köz­ben a fo­lya­ma­tos­ság legfôbb zá­lo­ga még­is a Fesz­ti­vál­ze­ne­kar egé­szét meg­ha­tá­ro­zó mû­vé­szi szán­dék és ví­zió vál­to­zat­lan­sá­ga, az­az Fischer Iván sze­mé­lye ma­rad.