Szokolay-év van. Egyik legjelentôsebb  kor­társ zeneszerzônk 80. szü­le­tésnap­ja már ta­vas­­szal ünneplô ese­mé­nyek so­ka­sá­gát hoz­ta. A ne­ve­ze­tes dá­tum elô­estéjén a Ta­va­szi Fesz­ti­vál ke­re­té­ben meg­ren­de­zett temp­lo­miszerzô-portréról e ha­sá­bo­kon is be­szá­mol­tunk (Sán­do­ri ál­dás - Mu­zsi­ka, 2011. má­jus). Most „vi­lá­gi ka­ted­rá­lis", a Mû­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja vár­ta a Ko­runk Ze­né­je nyi­tó­hang­ver­se­nyén a kom­po­nis­tát és hí­ve­it. A Savaria Szim­fo­ni­kus Ze­ne­kar a Szo­kolayért is már so­kat tett Vásáry Ta­más ve­zény­le­té­vel a ta­va­szi a cappella és kis­ze­ne­kar-kí­sé­re­tes vo­ká­lis mû­vek­kel szem­ben a szerzô egy má­sik ar­cá­ra, az orkesztrális mes­te­ré­re ve­tí­tett ref­lek­tor­fényt. Két fon­tos mû­ve csen­dült föl: az op. 131-es ...er­go sum nagy­sza­bá­sú ön­arc­ké­pe és az op. 127-es Con­cer­to két he­ge­dû­re, amely a nagy mé­re­tek­hez vi­szo­nyí­tott kü­lö­nös bensôségességét an­nak kö­szön­he­ti, hogy a zeneszerzô lá­nyá­nak, Or­so­lyá­nak író­dott. Az ...er­go sum kez­dettôl „Vásáry da­rab­ja" volt, a ket­tôs­ver­senyt ez­út­tal új szó­lis­ták tol­má­csol­ták. Ko­kas Ka­ta­lin és Ho­mo­ki Gá­bor ép­pen csak meg­ér­kez­tek új együt­te­sük, a Ke­le­men Vo­nós­né­gyes kí­nai versenysikerérôl, de já­té­ku­kon sem a hos­­szú út, sem a más re­per­to­ár­ra össz­­pon­to­sí­tás fa­kí­tó ha­tá­sa nem érzôdött: át­élt, ki­dol­go­zott, a mû szel­le­mi fe­szült­sé­gét, va­la­mint azt nem ol­dó, ha­nem ma­ga­sabb szfé­rá­ba emelô lí­ra­i­sá­gát plasz­ti­ku­san ér­zé­kel­tet­ték.

A kon­cert ôsbemutatót is tar­to­ga­tott. A 210. opuszt, amely mint­egy vis­­sza­utalt a már­ci­u­si szerzôi est­re. Is­te­nes éne­ke­ket ígért a cím bib­li­ai igék­re és Bor­ne­mi­sza Pé­ter pré­di­ká­ci­ós szö­ve­ge­i­re. Az aján­lás Mádl Fe­renc köz­tár­sa­sá­gi el­nök­nek szólt, aki fél esz­ten­dô­vel ko­ráb­ban a bel­vá­ro­si Szent Mi­hály-temp­lom­ban még a kö­zön­ség so­ra­i­ban ült. „A mû­ben a Szent­há­rom­ság is­te­ni egy­sé­gét a há­rom té­tel­ben kí­ván­tam meg­raj­zol­ni. A vi­lá­got az is­te­ni sze­re­tet hoz­ta lét­re: az elsô té­tel a Teremtô Is­ten szeretetérôl szól, a má­so­dik a Fiú szeretetérôl - Krisz­tus meg­vál­tá­sá­ról az em­be­rek bû­ne­i­ért -, a har­ma­dik té­tel pe­dig a Szent­lé­lek ki­töl­te­ke­zé­sé­nek euforikus ün­ne­pét je­le­ní­ti meg" - ad ka­la­uzt mû­vé­hez a zeneszerzô. A Szokolay Sán­dor utób­bi két év­ti­zed­ét mind­in­kább jel­lem­zô, mint­egy ar­cha­i­zá­ló, ap­ró­zó-zár­la­to­zó ve­re­tes hang jel­lem­zi a kom­po­zí­ci­ót. Mint­ha kerengôben sé­tál­ván mor­mol­ná imá­ját. Az elsô té­tel­ben még csak vo­nós­kar kí­sé­ri a szop­rán szó­lis­tát, a má­so­dik­ban már gaz­da­gít­ják a pa­let­tát a fa­fú­vók, az al­le­lu­já­ba tor­kol­ló har­ma­dik­ban pe­dig már szordinált trom­bi­ták és har­so­nák, sôt hár­fa is sú­lyo­sít­ják, szí­ne­zik a hang­zó ké­pet. Ker­te­si Ing­rid nem elôször vá­lasz­tott­ja Szo­ko­lay­nak oratorikus mû­ben, s hang­já­nak szép­sé­ge, a da­ra­bok­hoz illô pu­ri­tán­sá­ga, mind­ezt meg­ala­po­zó elôadói mí­ves­sé­ge ért­hetôvé is te­szi szá­munk­ra a kom­po­nis­ta ra­gasz­ko­dá­sát.

Vásáry Ta­más át­ren­dez­te a meg­hir­de­tett prog­­ra­mot: az ere­de­ti­leg élen ál­ló Nyi­tány-fan­­tá­zi­át a cím­mel da­col­va zá­ró szám­má tet­te. Ha a nyi­tány meg­ne­ve­zést fe­led­jük, a fan­tá­zi­á­ban iga­za is volt. A sopronpusztai ha­tár­át­tö­rés hu­sza­dik év­for­du­ló­já­nak em­lé­ké­re szü­le­tett 185. Szokolay-opusz újabb jel­leg­ze­tes szín­nel gaz­da­gí­tot­ta a zeneszerzô jól is­mert port­ré­ját. Hal­lot­tuk már ezen az es­tén a nagy­ze­ne­ka­ri tab­ló­ban szub­jek­tí­ven is meg­nyi­lat­koz­ni ké­pes, vér­be­li szín­pa­di szerzô mi­vol­tát nem meg­ha­zud­to­ló­an drá­mai töl­te­tû lí­ri­kust, hal­lot­tuk a szer­ze­te­si­en be­fe­lé for­du­ló, a transz­cen­dens elôtt meg­haj­ló asz­ké­tát, s íme, a pán­eu­ró­pai pik­nik di­a­dal­mát zengô, egy­té­te­les­sé­gé­ben is nagy­sza­bá­sú al­ko­tás­ban a köz­éle­ti fér­fi­út. A fertô­rá­kosi bar­lang­szín­ház­ban be­mu­ta­tott szim­fo­ni­kus fres­kó­ról így vall a zeneszerzô: „A Nyi­tány-fan­tá­zia meg­írá­sá­ban nem az ak­tu­a­li­zált dá­tum­hoz kö­tött­ség ins­pi­rált, ha­nem a költôi me­ta­fo­ri­kus­ság, a ma­gyar sors örök prob­le­ma­ti­ká­ja és a tör­té­nel­mi cse­le­ke­de­tek meg­ál­lít­ha­tat­lan­sá­ga." Az '56-os for­ra­da­lom alap­él­mé­nye ál­tal egész pá­lyá­ján ins­pi­rált kom­po­nis­ta te­hát nem prog­ram­ze­nét ír, de szak­mai tu­dá­sa felsô fo­kán föl­re­pí­ti hall­ga­tó­sá­gát a tör­té­nel­mi in­fer­nók­ból a ki­ví­vott di­a­dal fé­nyes­sé­gé­be. Ta­ní­ta­ni va­ló a hang­sze­re­lés­ben meg­mu­tat­ko­zó fo­ko­zás. Jó alap­anyag volt az át­lel­ke­sült és fellelkesítô Vásáry Ta­más­nak, aki a ro­man­ti­ku­sok irán­ti ér­zé­ké­vel for­dul­hat Szokolay­hoz is, s el is ér­he­ti ve­le azt a ha­tást, ame­lyet Brahms­­szal vagy Liszt­tel ér el.

A hang­ver­seny iga­zol­ta, amit a mû­sor­fü­zet­be bevezetôül ír­tam az ün­ne­pelt zene­szer­zô­rôl. Al­ko­tás és szen­ve­dély ötvözôdik ben­ne: a zeneköltôi mun­ka irán­ti el­hi­va­tott len­dü­let a kre­a­tív ol­da­lon, a lét­re­jött mû tü­ze a be­fo­ga­dót közelítôn. A '60-as évek ze­né­jé­be be­rob­bant, a következô év­ti­ze­dek­ben lo­bo­gott - ma vi­lá­gít Szokolay Sán­dor szel­le­me. (Szep­tem­ber 29. - Fesz­ti­vál Szín­ház)

HOLLÓS MÁTÉ

Bi­zo­nyos, hogy nem a ha­son­ló al­ko­tói ha­bi­tus mi­att sze­re­pel­tek KI­RÁLY LÁSZ­LÓ és HU­SZÁR LA­JOS kom­po­zí­ci­ói egyet­len, szerzôi est­ként hir­de­tett ka­ma­ra­hang­ver­se­nyen. Elôbbire szer­te­le­nebb, lí­rai al­ka­tú, örök­kön keresô, utób­bi­ra halkabb han­gú, mes­ter­sé­gé­re büsz­ke és a szak­ma tra­­di­ci­o­ná­lis ér­té­ke­i­nek ôrzésére fel­es­­kü­­dött kom­po­nis­ta­ként gon­do­lok. Úgy em­lék­szem, e csen­des és a hi­va­tás gya­­kor­lá­sá­ban szi­go­rú, szemlélôdô szerzô nem egy­szer hi­te­les drá­má­kat és pusz­tí­tó szen­­ve­dé­lye­ket kel­tett élet­re, fi­a­ta­labb pá­lya­tár­sa in­kább lí­ri­kus­ként néz a vi­lág­ra, mû­ve­it azon­ban nem költôi sû­rít­mé­nyek­nek, in­kább nap­ló­be­jegy­zé­sek­nek, pró­zala­pok­nak lát­tam.

A Ki­rály Lász­ló mû­ve­i­nek szen­telt elsô rész szép és ko­moly, ne­me­sen re­to­ri­kus szó­ló­té­tel­lel in­dult. A 2010-ben szer­zett he­­ge­dû­da­rab­bal (Si­ra­tó - Stábel Mik­lós em­lé­ké­re) Ki­rály nem­csak egy ko­rán el­hunyt ba­rát­tól, ha­nem a kö­zös if­jú­ság emlékeitôl is bú­csú­zik. Áb­ra­hám Már­ta lé­lekgaz­dag elô­adá­sát nagy­sze­rû hang­sze­res pro­duk­ci­ó­nak és mé­lyen ze­nei in­terp­re­tá­ci­ó­nak hal­lot­tam. A foly­ta­tás­ban két ko­rai zon­go­ra­cik­lus: az 1969-es Négy zon­go­ra­da­rab és az 1970-es Ada­­­gio és ron­dó szó­lalt meg (Ré­ti Ba­lázs). A két so­ro­zat egy 15-16 éves szerzô te­het­sé­ges és iz­gal­mas meg­nyi­lat­ko­zá­sá­nak ha­tott (nem tu­dom, hogy az 1999-es át­dol­go­zás meny­­nyi­ben vál­toz­ta­tott az ere­de­ti tex­tu­so­kon).

Gyöngyössy Zol­tán és Szalai And­rás já­té­kát él­vez­het­tük a Két kon­cert­da­rab fu­vo­lá­ra és cim­ba­lom­ra fel­ira­tú da­rab­ban. Az ere­de­ti­leg ma­rim­ba- és vib­ra­fon­kí­sé­re­tes két fu­vo­la­té­tel­ben nem fe­dez­tem fel kü­lö­nö­sebb kom­po­zí­ci­ós iz­ga­lom­nak a nyo­mát, a cím­ben sze­­­re­pel­te­tett „kon­cert­da­rab" meg­ha­tá­ro­zás te­hát kor­rekt le­írás­nak tû­nik. Ám mint­ha a kom­po­zí­ci­ós iz­ga­lom hi­á­nya az elô­adás­­ra is rá­nyom­ta vol­na a bé­lye­gét, a két szó­lis­taki­vá­ló­ság a meg­szo­kott­nál szür­kéb­ben ját­szott.

A Ki­rály Lász­ló mûveibôl ös­­sze­ál­lí­tott prog­­ram két­ség­te­le­nül leg­faj­sú­lyo­sabb, a szer­­­­zôi ha­bi­tust leg­ér­zék­le­te­seb­ben kép­vi­se­lô, ám ugyan­ak­kor szá­mom­ra a leg­prob­le­ma­ti­ku­sabb kom­po­zí­ci­ó­ja a Kon­dá­kor Gyön­gyi ver­se­i­re írt dal­cik­lus volt. Si­mon Krisz­­ti­na (ének) és Ré­ti Ba­lázs (zon­go­ra) elô­adására nem le­he­tett pa­nasz. Nem tisz­tem szól­ni a meg­ze­né­sí­tés­re ki­vá­lasz­tott ver­sek iro­dal­mi szín­vo­na­lá­ról, né­hány ügyet­len vers­mon­dat, egy-egy fé­sü­let­len szó­kép vagy su­ta me­ta­fo­ra, és az olyan túl­kon­cent­rált so­rok, mint a „meg­fe­szí­tett két ke­zem, / Gol­­go­tá­nyi év­nek ál­lít ôrt" (va­jon hány évet szám­lál a Gol­go­tá­nyi?) ala­nyi-na­iv köl­té­szet­rôl árul­ko­dik. Ki­rály Lász­ló an­­nyit min­den­eset­re el­árult, hogy a költônô sa­ját szû­kebb pát­ri­á­já­hoz, Za­la­eger­szeg­hez kö­tô­dik, így ke­rült az Öt dal Kon­dá­kor Gyön­­gyi ver­se­i­re az Egerszegi da­los­könyv év­rôl évre bô­vülô kö­te­te­i­be. Ar­ról vi­szont sem­mit sem mon­dott a zeneszerzô, és a da­lo­kat hall­gat­va nem is de­rült ki, hogy ze­nei szem­pont­ból mi fog­ta meg ezek­ben a ver­sek­ben, s hogy e da­lok­ban mi­lyen mû­faj­ide­á­lo­kat kö­ve­tett. Le­het, hogy az utób­bi­ra nincs is kielégítô vá­lasz, hisz oly tar­ka és ek­lek­ti­kus a fel­tá­ru­ló a kép, as­­szo­ci­á­ci­ó­ink a Liedtôl a chan­so­nig, a song­tól a bal­la­dá­ig és a drá­mai mo­no­ló­gig csa­pong­tak, és a ze­nei esz­kö­zök te­kin­te­té­ben is az öt­let­sze­rû sok­fé­le­ség jel­le­mez­te a fel­hang­zó öt dalt.

Az elsô félidôt hang­sze­res em­lék­da­rab ke­re­kí­tet­te le, a ...luceat ei...(Serfôzô Jó­zsef em­lé­ké­re) ezen a kon­cer­ten a Si­ra­tó pár­da­rab­já­vá vált, s ha­son­ló eré­nye­ket mu­ta­tott.

Hu­szár La­jos mû­ve­it fi­gyel­ve-hall­gat­va nem­csak a kom­po­zí­ci­ók szer­ke­ze­te raj­zo­ló­dik ki igen plasz­ti­ku­san, ma­ga a kom­­po­ná­lás, a ze­nei anyag meg­mun­ká­lá­sa vá­­lik kifürkészhetôvé.  A meg­le­sett al­ko­tó­fo­lya­mat pe­dig rend­re a gon­dos­ság és a meg­bíz­ha­tó­ság fo­gal­ma­it as­­szo­ci­ál­tat­ja. A meg­bíz­ha­tó­ság­gal kap­cso­lat­ban ér­de­mes meg­je­gyez­ni, hogy Hu­szár nem „ötletel", azok­ból az elemekbôl gaz­dál­ko­dik, me­lye­ket elô­ze­te­sen meg­is­mer­te­tett hall­ga­tó­já­val. Cim­ba­lom­mû­vét (Bal­la­da, op. 36) eb­ben az ér­te­lem­ben le­het és ér­de­mes kö­vet­ni, s e kö­ve­tés - azt hi­szem - már ön­ma­gá­ban is él­­mény­teli. Ta­ní­tan­dó, ahogy a kom­po­zí­ció fej­­­lôdik, gaz­da­go­dik, ahogy a különbözô ka­rak­te­rek ki­bom­la­nak, ahogy a szerzô té­ved­he­tet­le­nül el­ta­lál­ja a da­rab ide­á­lis di­­men­­zi­ó­ját. Szalai And­rás ki­vá­ló­an tol­má­csol­ta; és ta­lán az sem vé­let­len, hogy kí­vül­rôl meg tud­ta ta­nul­ni. Ha­son­ló eré­nyek­kel tûnt ki a Trittico estivo (Nyá­ri trip­ti­chon, op. 29/a) is, Gyöngyössy Zol­tán fu­vo­lá­zott, Ré­ti Ba­lázs kí­sér­te zon­go­rán.

Ko­ráb­ban is hal­lot­tam, és na­gyon tet­szett Hu­szár Polner Zol­tán ver­se­i­re írt Al­föl­di va­rázs­éne­kek cí­mû dal­cik­lu­sa (op. 34). An­nak ide­jén za­var­ba ejtônek vél­tem, pe­dig ma­gam vol­tam za­var­ban Meláth And­rea he­vült elôadásától, ami kis­sé el is ta­kar­ta ma­gát a mû­vet. Ugyan­úgy, mint egy­kor, most is Ré­ti Ba­lázs ját­szott zon­go­rán, Si­mon Krisz­­ti­na ke­vés­bé in­ten­zív éne­ke pe­dig lát­ni en­ged­te a mû­vet. Elôadása in­kább szín­pa­di­as volt, és nem az azo­no­su­lás-át­élés il­lú­zi­ó­ját te­rem­tet­te meg. Kis­sé me­cha­ni­kus mó­don gesz­tus-szte­re­o­tí­pi­á­kat kap­csolt az egyes da­lok­hoz, s ez­zel so­ká­ig nem is tud­tam ki­bé­kül­ni. Ám ha­ma­ro­san ki­de­rült, hogy men­­nyi­vel kön­­nyebb így fi­gyel­ni a kom­po­zí­ci­ó­ra, me­lynek dalai mint­ha a schu­man­ni As­­szony­sze­re­lem éne­ke­it kap­csol­nák össze fá­tum­sze­rû­en a mah­le­ri Gyer­­mek­gyász­da­lok­­kal. Ki tud­ja, ösz­tö­nö­sen-e vagy merô ra­­­­fi­né­ri­á­ból, Hu­szár - szin­te ki­ta­pint­ha­tat­lan mó­don - zsá­ner­sze­rû moz­za­na­to­kat emel be a da­lok­ba. Cél­ja nem az el­ide­ge­ní­tés vagy a kom­po­zí­ci­ós prob­lé­ma meg­ke­rü­lé­se, meg­úszá­sa. Ez a - már-már ki­ve­he­tet­len - ze­nei alap­ré­teg a Polner-szövegek mély­lé­lek­ta­ni vagy má­gi­kus-szim­bo­li­kus vi­lá­gá­ra re­zo­nál, il­let­ve en­nek a vi­lág­nak a hang­ját csen­dí­ti meg. A Gyer­mek­gyász­dal­okon túl vagy in­nen, ez már a Cso­da­kürt-da­lok li­dér­ces na­i­vi­tá­sá­val ro­kon. (Szep­tem­ber 30. - Artisjus Te­rem)

MOLNÁR SZABOLCS

Úgy em­lék­szem, hogy ami­kor a Kiss Pé­ter (zon­go­ra), Há­ry Pé­ter (gor­don­ka) és Szendrey Dá­ni­el (kürt) al­kot­ta trió kon­cert­jérôl né­hány hó­nap­ja be­szá­mol­tam (Tri­ók a FUGÁ-ban, Mu­zsi­ka 2011/3), a for­má­ci­ó­nak még nem volt ne­ve. A Fesz­ti­vál­ Szín­ház­ban már Trio Inception né­ven lép­tek fel, mû­­so­ruk­nak ze­nei anya­ga rész­ben a FUGÁ-ban meg­is­mert mûvekbôl állt, a kon­cep­ci­ót pe­dig az idei Szom­bat­he­lyi Bar­tók Sze­mi­ná­ri­u­mon tesz­tel­ték kö­zön­ség elôtt. A kon­cep­ci­ót (kon­cert-tánc­szín­ház) és a ne­vet (Trio Inception) az ál­ta­lam nem lá­tott szom­bat­he­lyi pro­duk­ció hív­hat­ta élet­re.

A kon­cert-tánc­szín­ház el­ne­ve­zés mö­gött bi­zo­nyo­san az el­ha­tá­ro­lás gesz­tu­sa áll. Ez
a mû­fajfo­ga­lom­nak tetszô szó­ös­­sze­té­tel jel­zi, hogy a ze­ne nem a tánc-szü­zsét szol­gál­ja, il­let­ve a tánc nem egy már létezô ze­né­re írt ko­re­og­rá­fi­át je­le­nít meg. Je­len­té­sét te­hát nem A diótörô vagy A Karamazov test­vé­rek - hogy két, Ope­­ra­há­zunk­ban fu­tó elô­adást em­lít­sek - min­tá­já­ra kell el­gon­dol­nunk. Va­do­na­túj dol­go­kat per­sze ne­héz ki­ta­lál­ni, a Trio In­cep­tion pro­duk­ci­ó­it néz­ve-hall­gat­va eszünk­be is jut­hat a fen­ti két elôadás kö­zül va­la­me­lyik.

Mind­ezt nem a bí­rá­lat meg­ala­po­zá­sa­ként ho­zom fel, a Fesz­ti­vál­szín­ház­ban lá­tott elô­adás el­bû­völt és mély be­nyo­mást gya­ko­rolt rám.

Az elsô részt „Institutio" cí­men a trió és a tán­cos Vi­rág Me­lin­da imp­ro­vi­zá­ci­ó­ja töl­töt­te ki, a dramaturg-rendezô Debreczeni Már­­ton volt. A Simone Weil jegy­ze­te­i­re hi­vat­ko­zó, li­la tin­tá­val írt és a mû­sor­fü­zet­ben kö­zölt esz­mei-tar­tal­mi ös­­sze­fog­la­lást - ér­zé­sem sze­rint - nem sza­bad túl­sá­go­san ko­mo­lyan ven­ni. A ze­né­szek egy érezhetôen rész­le­te­sen meg­be­szélt és az ala­po­kat illetôen be­pró­bált ze­nei fo­lya­ma­tot hoz­tak lét­re, jel­leg­ze­tes tem­pó­ka­rak­te­rû és han­gu­la­ti egy­sé­ge­ket ren­dez­tek sor­ba. Vezetô sze­rep­re a zon­go­ris­ta Kiss Pé­ter vál­lal­ko­zott. A szó­ló­tánc jó­részt a test különbözô po­zí­ci­ó­i­nak ar­tisz­ti­kus meg­je­le­ní­té­sé­re szo­rít­ko­zott, s en­nek megfelelôen sta­ti­kus - már-már „moz­du­lat­lan" - volt. Mind­ez nem mon­dott el­len a pro­duk­ció tán­cos jel­le­gé­nek. Ami az imp­ro­vi­zá­ci­ót érin­ti, a tán­cos tel­je­sít­mé­nye ze­ne­i­et­len volt ab­ban az ér­te­lem­ben, hogy nem adott im­pul­zu­so­kat, nem élt a fel­ve­tés, az aviso lehetôségével. A trió ál­tal ki­mun­kált ze­nei kevercs job­bá­ra az egyes hang­sze­rek­re jellemzô „szép" és tetszetôs han­gok­ból, va­la­mint „har­mo­ni­kus" együtt­ál­lá­sok­ból ala­kult ki, a tán­cos sta­ti­kus­sá­got a mu­zsi­ku­sok tu­laj­don­kép­pen nem za­var­ták meg disszo­náns fod­ro­zó­dá­sok­kal.

A má­so­dik rész­ben Vi­rág Me­lin­da há­rom tán­cos­ra írt ko­re­og­rá­fi­á­ja - Noé fi­ai - kö­vet­ke­zett (Debreczeni Már­ton, Lipka Pé­ter és Szász Dá­ni­el tán­colt). A há­rom fi­ú­nak - ol­va­som - „a le­rom­bolt vi­lág rom­ja­in, a meg­fe­nek­lett bár­ka ron­csa­it el­hagy­va meg kel­lett fej­te­ni örök­sé­gü­ket". És ami még en­nél is fon­to­sabb, meg kell pró­bál­ni­uk lét­re­hoz­ni az új egyen­súlyt. Mind­ezt in­ven­ci­ó­val, vi­zu­á­li­san ér­de­ke­sen (a nagy­sze­rû vi­lá­gí­tás Ko­csis Gá­bor mun­ká­ját di­csé­ri) és iz­gal­ma­san me­sél­ték el - nem baj, hogy a mû A Ka­ra­mazov test­vé­rek­hez ké­pest nem je­lent be új tánc­szín­há­zi pa­ra­dig­mát. A ze­ne lé­nyegé­ben a Trio Inception re­per­to­ár­já­ból vá­lo­gat­va jött lét­re, a rend ked­vé­ért fel­so­ro­lom: ZOMBOLA PÉ­TER: Vál­to­zó vál­to­zat­lan, Isti­tu­tio no. 9; Etûd; MATKÓ TA­MÁS: Longitude; ZARÁNDY ÁKOS: New World Trio. Az Etûd ki­vé­te­lé­vel (mely ki­fe­je­zet­ten eh­hez a pro­duk­ci­ó­hoz ké­szült) mind­egyik mûrôl be­szá­mol­tam ko­ráb­ban. A trió hang­zá­sa, a já­ték ma­ga­biz­tos­sá­ga, a ka­ma­ra­ze­nei össze­csi­szolt­ság ren­ge­te­get fejlôdött, a mû­­vek egytôl egyig nyer­te­sei a po­zi­tív vál­to­zá­sok­nak. Há­ry Pé­ter csel­ló­já­té­ka a ze­ne­szer­zô hang­sze­re­lé­si el­gon­do­lá­sát iga­zol­ta az In­sti­tu­tió­ban, a Lon­gi­tude pe­dig úgy ha­tott, mint­ha min­dig is ko­­re­og­rá­fi­át szol­gált vol­na, a ze­nei gesz­tu­sok ér­tel­met nyer­tek, a kom­po­zí­ció epi­kus ré­te­ge meg­erô­södött. Elôadói szem­pont­ból a leg­töb­bet Zarándy Ákos da­rab­ja ala­kult, az est nyer­te­se egy­ér­tel­mû­en a New World Trio volt. (Ok­tó­ber 1. - Fesz­ti­vál Szín­ház)

MOLNÁR  SZABOLCS

A  Király-Huszár koncertrôl ha­za­fe­lé tartva für­ge fi­a­tal­em­ber­re let­tem fi­gyel­mes az At­ti­la úton: a busz­meg­ál­ló fe­lé fu­tott. A 84 éves DECSÉNYI JÁ­NOS volt az. Ok­tó­ber 3-án, a Ná­dor-te­rem­ben az ô mû­vei­bôl ren­dez­tek szerzôi es­tet. Mi­vel a hat év­ti­ze­des pá­lya pusz­ta fel­tér­ké­pe­zé­sé­re egy kon­cert­so­ro­zat is ke­vés vol­na, a mûsor­szer­kesz­tôk szin­te ki­zá­ró­lag a ké­tez­res évek ter­mésébôl vá­lo­gat­tak. Hol­lós Má­té így fo­gal­ma­zott a hang­ver­seny elé írt bevezetôjében: „nem is vis­­sza­te­kin­tés ez a szerzôi est". De­csé­nyivel per­sze könnyû dol­ga van a prog­ram ös­­sze­ál­lí­tó­já­nak, ugyan­is a kom­po­nis­ta nem „utó­ira­to­kat bo­csát ki az élet­mû­höz, ha­nem egy­re an­nak leg­ja­va sor­já­zik a mû­he­­lyébôl". (Hol­lós)

Kü­lö­nö­sen öröm­te­li, hogy e sok­ré­tû, mû­faj­ok­ban és hang­üté­sek­ben gaz­dag pá­lya­sza­kasz két nagy­sze­rû fi­a­tal éne­kes­nek kí­nált igé­nyes mû­vé­szi fel­ada­tot. Pa­ta­ki Po­tyók Dá­ni­el pro­duk­ci­ó­já­nak rend­kí­vül ma­­gas szín­vo­na­la tu­laj­don­kép­pen nem meg­le­pe­tés, a fel­fe­de­zés örö­mé­vel Kun Ág­nes An­na ének­lé­se aján­dé­ko­zott meg. Mind­­ket­ten tö­ké­le­te­sen in­takt és friss han­gon szó­lal­tak meg, s e fris­ses­ség nem­csak élet­­­ko­ruk­ról, ha­nem a hang kimû­velt­sé­gé­rôl is tu­dó­sí­tott. A kü­lö­nö­sen ne­héz éne­kel­ni­va­lót tö­ké­le­te­sen meg­ta­nul­ták, és pre­cí­zen, ma­ga­biz­to­san köz­ve­tí­tet­ték. S ha mind­ez ke­vés len­ne a rit­ka mû­vé­szi tel­je­sít­mény re­giszt­­rá­lá­sá­ra, ak­kor - bónuszként - a két fi­a­tal éne­kes elképesztô te­her­bí­rás­ról is ta­nú­bi­zony­sá­got tett.

Pa­ta­kit elôször a Sotto pretesto di Dan­te - Dan­­te ürü­gyén, so­rok a Ko­mé­di­á­ból cí­mû, mély­he­ge­dû­re és te­nor­ra írt da­rab­ban hall­hat­tuk. A kö­zel két­tu­cat­nyi terc­inát meg­ze­né­sítô kom­po­zí­ció 2011-es kel­te­zé­sû. Szin­te nap­ra pon­to­san egy éve, ugyan­itt csen­dült fel Láng Ist­ván A bar­bá­rok­ra vár­va cí­mû „brá­csa­kí­sé­re­tes" kó­rus­kan­tá­tá­ja, a hang­sze­res szó­lót, ugyan­úgy, mint most, Gu­lyás Nagy György ját­szot­ta. Nem tu­dom, hogy Decsényi Já­nos Láng da­rab­já­tól vagy Gu­lyás Nagy já­té­ká­tól ins­pi­rál­va, ne­tán ko­ráb­bi elôképek (pél­dá­ul Kurtág szó­ló­he­ge­dû­re és ének­hang­ra írt mû­vei) nyo­mán vá­lasz­tot­ta ezt a - Decsényi sza­va­i­val - „vég­sô­kig tö­mö­rí­tett" hang­sze­re­lést, ma­gam óha­tat­la­nul az ös­­sze­ha­son­lí­tás kény­sze­ré­vel fi­gyel­tem a kom­po­zí­ci­ót. Az elsô ta­lál­ko­zás nyo­mán nem ju­tot­tam túl mes­­szi­re, szá­mom­ra a szó­ló­hang­szer funk­ci­ó­ja a De­csé­nyi-darabban a fen­tebb vé­lel­me­zett elô­ké­pekhez ké­pest kör­vo­na­la­zat­la­nabb. Nem min­dig vi­lá­gos, hogy ze­ne­i­leg, dra­ma­tur­gia­i­­lag épp mi a sze­re­pe az inst­ru­men­tá­lis szó­lam­nak: el­len­pon­toz, kom­men­tál, ár­nyal vagy „csak" kí­sér? Bár a kom­po­zí­ció az olasz tex­tust szó­lal­tat­ja meg, né­ha úgy tûnt, hogy a ze­ne és a szö­veg szo­ro­sabb kap­cso­ló­dá­sai nem er­re, ha­nem a ba­bit­si ma­gyar szö­veg je­len­té­sé­re ref­lek­tál­nak. A kom­po­zí­ci­ó­ra kon­cent­rál­va gya­kor­ta az el­ve­szett­ség ér­zé­se lett úr­rá raj­tam - de le­het, hogy ép­pen ez volt az al­ko­tói szán­dék.

A 2. vo­nós­né­gyes vi­lá­gá­ban (he­ge­dûn Mérey An­na és Gaz­da Ben­ce, brá­csán Gu­lyás Nagy György, csel­lón Kán­tor Ba­lázs ját­szott) a hall­ga­tó ma­ga­biz­to­sabb­nak érez­het­te ma­gát. A 2003-as da­tá­lá­sú, négy­té­te­les mû - a közbülsô té­te­lek sú­lyo­sabb mon­dan­dó­ja el­le­né­re - ki­fe­je­zet­ten pihentetôen ha­tott a szü­net elôtt.

A má­so­dik rész is vo­ká­lis mû­vel kez­dô­dött, a Des Dichters Rainer Maria Ril­ke Be­geg­nung mit dem Tod (R. M. Ril­ke költô ta­lál­ko­zá­sa a ha­lál­lal) ka­ma­ra­ze­ne­kar­ra és zon­go­rá­ra át­kom­po­nált, új vál­to­za­ta hang­zott el. A te­nor­szó­lót Pa­ta­ki Potyók Dá­ni­el éne­kel­te, az együt­test Su­gár Mik­lós ve­zé­nyel­te. Min­den felcsendülô mû elôtt Hol­lós Má­té „fag­gat­ta" a szerzôt. A Ril­ke-meg­ze­né­sí­tés ürü­gyén Decsényi ked­ves költôire te­re­lô­dött szó. A „mi­ért Ril­ke az elsô a ked­ven­cek kö­zött?" kér­dés­re a vá­lasz egy „nem tu­dom" ér­té­kû „csak" volt. A költô és a ze­nész vi­szo­nya te­hát ele­men­tá­ris és meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan, nem esik ne­he­zem­re a Ril­ke-da­rab sok-sok spon­tán és pôrén ki­tá­rul­ko­zó moz­za­na­tát ép­pen ez­zel a zsi­ge­ri von­za­lom­mal ma­gya­ráz­ni. A szerzôi est leg­­­sû­rûbb pil­la­na­ta­it kö­szön­het­tük e kom­po­zí­ci­ó­nak.

A leg­sû­rûb­be­ket, mi­köz­ben hát­ra volt még Kun Ág­nes An­na fel­ra­gyo­gá­sa (Eszed­be ju­tok-e még? - Két as­­szony­mo­no­lóg mez­zo­szop­rán hang­ra és vo­nós­né­gyes­re, Ágh Ist­ván ver­se­i­re). Sû­rû szö­veg, sû­rû ze­ne, s leg­in­kább Schön­berg Erwartungját idézô ér­zel­mi sû­rû­ség jel­lem­zi a da­ra­bot. Az as­­szony­mo­no­ló­gok köz­vet­len­sé­gét pe­dig Kun Ág­nes An­na su­gár­zó (vo­ká­lis és mû­vé­szi) tisz­ta­ság­gal te­rem­tet­te meg. A da­rab mez­zo­szop­rán­ra szá­­mít. Ol­va­som, hogy Kun Ág­nes An­na ed­di­gi pá­lyá­ján alt­sze­re­pe­ket is éne­kelt már, ebbôl az elôadásból pe­dig azt hal­lot­tam ki, hogy felsô re­gisz­te­ré­nek fé­nyé­re és in­ten­zi­tá­sá­ra lí­rai és drá­mai szop­rán sze­re­pek­ben is le­het­ne szá­mí­ta­ni.

A kon­cer­ten felvételrôl hang­zott el két elekt­ro­a­kusz­ti­kus kom­po­zí­ció, az 1987-ben re­a­li­zált Kö­vek és a 2005-ös „KON­CERT". Utób­bi egy 1976-os Decsényi-darab (Vál­to­za­tok zon­go­rá­ra és ze­ne­kar­ra) fel­vé­tel­ének ön-ref­lex­ív, iro­ni­kus dekonstruálása. E két kom­po­zí­ci­ó­ban a szerzôt elsôsorban a kom­po­ná­lás és nem a tech­ni­kai lehetôségek fog­lal­koz­tat­ták, a mû­vek fel­épí­té­sé­nek, dra­ma­tur­gi­á­já­nak kö­ve­té­se ha­gyo­má­nyos be­fo­ga­dói stra­té­gi­á­ra szá­mít. (Ok­tó­ber 3. - Ná­dor-te­rem)

MOLNÁR SZABOLCS

A z idei Ko­runk Ze­né­je kor­társ ze­nei feszti­vál prog­ram­ja elsôsorban ma­gyar szer­zôk kom­po­zí­ci­ó­i­ra épí­tett, s ezen be­lül di­csé­re­tes mó­don nagy súlyt fek­te­tett a 40 év alat­ti fi­a­ta­lok­ra, hi­szen a hat kon­cert egy­har­ma­da ilyen kom­po­nis­ták mû­vei­bôl állt. A fesz­ti­vál egyik hang­ver­se­nye egy ilyen zeneszerzô, az 1975-ös szü­le­té­sû GYÖN­GYÖ­SI LE­VEN­TE szerzôi est­je volt.

Gyön­gyö­si sok fel­ké­rést kap kó­ru­sok­tól, me­lyek kö­zül né­me­lyik­nek rend­sze­re­sen kom­po­nál. Köz­tük olyan ki­vá­ló együt­te­sek­nek, mint a Sza­bó Dé­nes ve­ze­té­sé­vel mû­kö­dô nyír­egy­há­zi Pro Musica Le­ány­kar, amely a mos­ta­ni kon­cert egyik, rö­vi­debb mo­tet­tá­kat tar­tal­ma­zó fél­ide­jé­nek fôszereplôje volt. Eb­ben a mû­sor­rész­ben Gyön­gyö­si négy, nôi kar köz­re­mû­kö­dé­sé­vel elôadható da­rab­ja hang­zott fel, ame­lyek kö­zül há­rom ere­de­ti­leg is en­nek az együt­tes­nek író­dott. Eb­ben a félidôben az egyik mû szop­rán szó­lis­tá­ja­ként Baráth Emôke, hang­sze­res köz­re­mû­ködôként pe­dig Ba­log Eve­lin (fu­vo­la) és Bá­bel Klá­ra (hár­fa) egé­szí­tet­te ki az együt­test. Mind­hár­man az elsô kom­po­zí­ci­ó­ban, a több mint egy év­ti­ze­de írt Salve Reg­iná­ban ju­tot­tak szó­hoz.

Gyön­gyö­si an­nak el­le­né­re nép­sze­rû a kó­ru­sok kö­ré­ben, hogy mû­vei ki­fe­je­zet­ten ne­he­zek, nem amatôr elôadókra szá­mí­ta­nak. Ezt a „hát­rányt" azon­ban bôségesen el­len­sú­lyoz­za az­zal, hogy ki­vé­te­les in­ven­ci­ó­val és szín­fan­tá­zi­á­val ke­ze­li az énekkart, azt a kö­ze­get, amely­nek hang­zá­si és ki­fe­je­zé­si lehetôségeit tövirôl he­gyi­re is­me­ri. A rö­vi­debb té­te­lek so­ro­za­ta­ként fel­épí­tett Salve Re­gi­na rög­tön bi­zo­nyí­tot­ta mind­ezt a ka­rak­te­rek és hang­zá­sok vál­to­za­tos­sá­gá­val, telt, va­rázs­la­tos hang­zá­sok­kal, a kom­po­zí­ció fe­gyel­mé­vel és mes­ter­ké­let­le­nül ha­tó po­li­fó­ni­á­já­val. A Pro Musica elôadásában mind­ez ide­á­li­san ér­vé­nye­sült: a kó­rus le­nyû­gözô tisz­ta­ság­gal és csi­szolt­ság­gal szó­lalt meg, a rend­kí­vü­li tech­ni­kai igé­nyek­nek, köz­te az ext­rém hang­ter­je­del­mi kö­ve­tel­mé­nyek­nek játsz­va tet­tek ele­get, s a 45 fôs együt­tes Sza­bó Dé­nes egy­sze­rû­sé­gé­ben is rend­kí­vül szug­­gesz­tív ve­zény­lé­se nyo­mán egy vo­nós­né­gyes kon­cent­rált­sá­gá­val éne­kelt. A kris­tá­lyos tisz­ta­ság volt jellemzô Baráth Emôke tel­je­sít­mé­nyé­re is. A to­váb­bi há­rom mo­tet­ta: a Parvulus natus est nobis, az Ubi caritas et amor és a Confitemini Do­mino vál­to­zó szó­lam­szá­mú a cappella kom­po­zí­ció. Kö­zü­lük az elsô da­rab mint­egy Ko­dály He­gyi éj­sza­kák cik­lu­sá­nak új­ra­fo­gal­ma­zá­sa­ként in­dul, az éj­sza­ka ké­pe azon­ban ha­ma­ro­san dis­­szo­nán­sabb, ré­mü­le­te­sebb, szen­ve­dé­lye­sebb ala­kot ölt, sze­mé­lye­sebb hang­ra vált - a má­so­dik rész­ként következô Al­le­lu­ja sza­kasz im­po­záns tetôpontjában azu­tán is­mét gyö­nyö­rû, tisz­ta, tor­zí­tás­men­tes kó­rus­hang­zás­ban és kiemelkedôen szép szó­lis­tatel­je­sít­mé­nyek­ben gyö­nyör­köd­het­tünk.

Szá­mom­ra az ez­után következô Ubi ca­ri­tas tet­szett mind kö­zül a leg­ki­vá­lóbb kom­po­zí­ci­ó­nak vá­lasz­té­kos és igen ex­presszív har­mó­ni­á­i­val, mí­ves és át­tört ze­nei szö­ve­té­vel, biz­tos és öko­no­mi­kus for­má­lá­sá­val. A zá­ró Confitemini pe­dig Al­le­lu­já­já­nak vir­tuo­­zi­tá­sá­val, tán­cos hang­já­val kép­vi­selt új­don­­sá­got, to­váb­bá újabb há­lás ki­hí­vást a nagy­­sze­rû kó­rus szá­má­ra.

A kon­cert má­so­dik fe­le új mû­fajt és új elôadókat ho­zott: eb­ben a Deb­re­cen vá­ros fel­ké­ré­sé­re ta­valy ké­szült Missa Vanitas vanitatum hang­zott fel a Deb­re­ce­ni Ko­dály Kó­rus és a Ma­gyar Rá­dió Szim­fo­ni­kus Ze­ne­ka­ra tol­má­cso­lá­sá­ban, Vas­he­gyi György ve­zény­le­té­vel, Kolonits Klá­ra és Cser Krisz­ti­án szó­ló­já­val. A mi­se Cre­do és Sanctus té­te­le kö­zé ékel­ve meg­szó­lalt to­váb­bá a Te lucis ante ter­mi­nem cí­mû a cappella gyász­mo­tet­ta.

Gyön­gyö­si mi­sé­je rend­kí­vül iz­gal­mas, ha tet­szik, ki­hí­vó, pro­vo­ka­tív öt­let­re épül: a li­tur­gi­kus szö­ve­get ugyan­is mind­un­ta­lan meg­sza­kít­ják egy „nar­rá­tor", a Pré­di­ká­tor köny­vé­nek sza­va­i­val meg­szó­la­ló, bölcs és ki­áb­rán­dult pró­fé­ta köz­be­ve­té­sei. Bot­rány, blasz­fé­mia? Ta­lán nem, hi­szen (túl azon, hogy ka­no­ni­zált ószö­vet­sé­gi szövegrôl van szó) a két­sé­gek, a re­mény­vesz­tett­ség, a ke­re­sés hang­ja - mint­egy el­len­pont­ként - Jóbtól és Jó­nás­tól Szent Ágos­to­nig je­len van a ke­resz­tény­ség narra­tí­vájában; Gyön­gyö­si­nél in­kább csak a meg­je­le­né­si he­lye szo­kat­lan. Dra­ma­tur­gi­a­i­lag azon­ban igen ter­mé­keny, egye­ne­sen az ope­ra mû­fa­já­val ka­cér­ko­dó szi­tu­á­ci­ót te­rem­tett a szerzô, s az elôadás ezt a szi­tu­á­ci­ót él­mény­sze­rû­vé is tet­te, nem utol­sósor­ban a Pré­di­ká­tor sze­re­pét éneklô Cser Krisz­­ti­án szug­gesz­tív és ih­le­tett elô­adás­á­nak köszönhetôen. A mi­se szop­rán szó­lis­tá­ja, Kolonits Klá­ra pe­dig vi­lá­gí­tó erôvel kép­vi­sel­te a má­sik, po­zi­tív ol­dalt, kü­lö­nö­sen a „dona nobis pacem" elé idôzített, át­szel­le­mült szó­ló­sza­kasz­ban.

Mind­ezen ér­de­kes­sé­gek és szép­sé­gek  el­le­né­re még­is azt kell mon­da­nom, hogy  a hang­ver­seny má­so­dik ré­sze nem je­len­tet­te ugyan­azt az in­ten­zív él­ményt, mint a mo­tet­ták so­ro­za­ta. Elsô hal­lás­ra ne­héz vég­le­ges íté­le­tet mon­da­ni, de össz­be­nyo­má­som az volt, hogy eb­ben az ös­­sze­tett, nagy for­má­ban - a nyil­ván­va­ló­an si­ke­rült, erôs meg­ol­dá­sok mel­lett - Gyön­gyö­si nem tud­ta fenn­tar­ta­ni ugyan­azt  a fe­szült fi­gyel­met, azt az egyen­le­te­sen ma­gas szín­vo­na­lat, mint rö­vi­debb kom­po­zí­ci­ó­i­ban. Ám ami­att is ne­héz íté­le­tet mon­da­ni, mert az akusz­ti­kai kö­rül­mé­nyek és az elô­adók a mi­se ese­té­ben ko­ránt­sem vol­tak olyan ide­á­li­sak, mint elôtte. Az Egye­te­mi temp­lom­ban a Ko­­dály Kó­rus az ap­szis hát­só ré­szé­be szo­rult a Rá­di­ó­ze­ne­kar mö­gött, s ez csak fo­koz­ta azt a be­nyo­mást, hogy hang­zá­sa a nyír­egy­há­zi kó­ru­sé­nál jó­val ke­vés­bé csi­szolt, sôt kis­sé ká­sás volt, a szö­veg érthetôsége pe­dig ki­fe­je­zet­ten gyen­ge. A Rá­di­ó­ze­ne­kar vi­szont megint egy­szer ki­vá­ló­an helyt­állt, s hogy a mû ér­té­kei nyil­ván­va­ló­vá vál­hat­tak, azt a ze­ne­ka­ron és a szó­ló­éne­ke­se­ken kí­vül elsô­sor­ban Vas­he­gyi György erôteljes, ös­­sze­fo­gott, és hal­lat­la­nul értô ve­zény­lé­sé­nek kö­szön­het­tük. (Ok­tó­ber 4. - Egye­te­mi temp­lom)

MALINA JÁNOS

A  pá­ri­zsi Ensemble Vocal Soli-Tutti a megala­ku­lá­sa óta el­telt 23 év alatt ha­tal­mas re­per­to­árt hal­mo­zott fel, mely fel­öle­li a ze­ne­tör­té­net szin­te va­la­men­­nyi kor­sza­kát. Denis Gautheyrie és szó­lis­ta énekesekbôl ál­ló 12 ta­gú együt­te­se több mint nyolc­van szá­za­lék­ban kor­társ ze­nét ad elô, s a fenn­ma­ra­dó húsz szá­za­lé­kot is nagy­részt olyan mû­vek je­len­tik, me­lyek a mi ko­runk­ból néz­ve érthetôk meg iga­zán, ke­let­ke­zé­sük ide­jén ugyan­is ugyan­azt a me­rész­sé­get és kísér­le­te­zô tö­rek­vé­se­ket kép­vi­sel­ték, mint a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek avant­gárd ze­né­je. Ez a re­per­to­ár rend­kí­vül sok­ol­da­lú han­gi és in­tel­lek­tu­á­lis kép­zett­sé­get fel­té­te­lez, mel­let­te nem ke­vés asz­ké­zist és fe­gyel­met, s mindenekelôtt alá­za­tot és hi­tet ab­ban, hogy a ze­ne - és ál­ta­lá­ban a mû­vé­szet - nem csak szó­ra­koz­tat, ha­nem vál­toz­tat­ni tud raj­tunk, köz­ve­tí­te­ni tud a vi­lág transz­cen­dens ré­szé­hez, hor­do­zó­ja le­het va­la­mi fon­tos­nak, ami túl­mu­tat a min­den­nap­okon.

Bár a kó­rus ze­ne­ka­ri és hang­szer­kí­sé­re­tes mû­ve­ket is éne­kel, sôt szín­há­zi pro­duk­ci­ók­ban is részt vesz, Bu­da­pest­re a cappella mû­sor­ral ér­ke­zett, mely­ben ars po­e­ti­cá­juk és ki­vá­ló fel­ké­szült­sé­gük egy­for­mán te­ret ka­pott. Hang­ver­seny­ükön fôleg egy­há­zi kom­po­zí­ci­ó­kat szó­lal­tat­tak meg olyan vi­lá­gi da­ra­bo­k tár­sa­sá­gá­ban, me­lye­ket a sze­re­lem és a szen­ve­dés misz­té­ri­um­sze­rû em­lék­mû­ve­i­nek is te­kint­he­tünk. Egyik leg­fon­to­sabb esz­kö­zük, a pon­tos és jól ta­golt szö­­veg­mon­dás tet­te szug­gesz­tív­vé elô­adá­suk­ban OLIVIER MESSIAEN 1948-ban kom­po­nált (s ez idôben írt hang­sze­res mû­ve­i­nek újí­tá­sa­it vo­ká­lis for­má­ba tömörítô) Trisz­tán-té­má­jú Cinque rechants-ját és az  O sacrum convivium cí­mû mo­tet­tát. Ös­­sze­csi­szolt hang­kép­zés és min­den ár­nya­la­tá­ban kont­rol­lált di­na­mi­kai sok­szí­nû­ség ural­ta a kor­társ spa­nyol ze­ne legjelentôsebb al­ko­tó­ja­ként is­mert CRISTÓBAL HALFFTER 1988-ban írt Két mo­tet­tá­ját (Iustorum animae; Be­a­ti ricercare). Szin­te té­ved­he­tet­len tisz­ta­ság­gal szó­lal­tak meg HENRYK MIKOL/AJ GÓRECKI négy­szó­la­mú an­ti­fó­na-fel­dol­go­zá­sá­nak (Pod Twoja obrone) egyen­le­tes moz­gá­sú (de in­to­ná­ci­ós szem­pont­ból na­gyon is ké­nyes) to­ná­lis har­mó­ni­ái. Az egész mû­sort ural­ta, de leg­in­kább IANNIS XE­NA­KIS különbözô nyel­vek jel­leg­ze­tes be­széd­hang­ja­i­ra kom­po­nált, s „a vi­lág po­li­ti­kai fog­lyai"-nak de­di­kált Nuits cí­mû da­rab­já­ban ju­tott ér­vény­re az együt­tes sok­éves, ke­mény mun­kát sejtetô, ki­fi­no­mult ar­ti­ku­lá­ci­ós kul­tú­rá­ja, mely min­den frá­zist és min­den han­got vi­lá­go­san ér­tel­me­zett és meg­ér­te­ni se­gí­tett - s ez­zel hi­te­le­sen mu­tat­ta meg Xenakis vad ze­nei vi­lá­gá­nak ösz­­szes szép­sé­gét.

A mû­sort nem­csak a kar­mes­ter di­ri­gál­ta fejbôl, ha­nem az éne­ke­sek is kot­ta nél­kül éne­kel­ték mind­vé­gig. Ez több­nek tûnt pusz­ta bra­vúr­nál, mert a meg­szó­la­ló hang­zás min­den pil­la­na­tá­ban érez­het­tük a rá­lá­tást és a han­gok szel­le­mi-fi­zi­kai bir­tok­lá­sá­nak ere­jét. Az estébôl (a meg­hí­vók irán­ti ud­­va­ri­as­ság­ból mû­sor­ra tû­zött leg­alább egy ma­gyar mû mel­lett) csak a tör­té­ne­ti el­len­súly hi­ány­zott. Az utób­bi év­ti­ze­dek kor­társ kó­rus­ze­né­jé­nek hang­já­hoz jól il­lett vol­na né­mi ré­gi - vagy még in­kább: na­gyon ré­gi - ze­ne, pél­dá­ul Machaut, Vitry, Dufay, Byrd vagy Tallis, vagy bár­mi, ami ér­zé­kel­tet­het­te vol­na, hogy a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek szi­go­rú rend­sze­rek­ben gon­dol­ko­dó al­ko­tói mi­lyen erôs szá­lak­kal kap­cso­lód­tak a po­li­fon ha­gyo­mány­hoz. S nem lett vol­na el­ha­nya­gol­ha­tó szem­pont az sem, hogy a ré­gi mû­vek kö­zel­sé­ge az úja­kat is más meg­vi­lá­gí­tás­ba he­lyez­het­te vol­na, a kö­zön­ség­nek lehetôséget hagy­va egy kis pi­he­nés­re, el­ke­rül­ve ez­zel, hogy a kor­társ da­ra­bok egy­más ha­tá­sát olt­sák ki. Ta­lán a Szent An­na-temp­lom­ban össze­gyûlt hall­ga­tó­ság is né­pe­sebb le­he­tett vol­na így, s ez a na­gyobb hall­ga­tó­ság a ré­gi mû­vek kör­nye­ze­té­ben az úja­kat is kön­­nyeb­ben ér­tet­te vol­na. A mû­sor szi­go­rú­sá­gát a rá­adás - JOSEPH COSMA hí­res örök­zöld­je, az Yves Montand elôadásában hí­res­sé vált Feuilles Mortes kó­rus­át­ira­ta - eny­hí­tet­te né­mi­kép­pen, s egyút­tal meg­mu­tat­ta a kó­rus má­sik ar­cát, és ízelítôt adott re­per­to­ár­juk­nak ab­ból a részébôl is, me­lyet a kön­­nyebb mû­faj­ok­nak szen­tel­nek. (Ok­tó­ber 5. - Felsô­vízi­vá­ro­si Szent An­na-temp­lom. A Ko­runk Ze­né­je kon­cert­je­it a Fil­har­mó­nia Bu­da­pest Kht. és a Fran­cia In­té­zet ren­dez­te)

SZITHA TÜNDE

Kertesi Ingrid 

Csibi Szilvia felvétele

Huszár Lajos

Király László

A Trio Inception táncosokkal

Gulyás Nagy György és Pataki Potyók Dániel

Kun Ágnes Anna

Bábel Klára, Balog Evelin
és Baráth Emôke

Denis Gautheyrie
és az Ensemble Vocal Soli-Tutti