Csillag született

Beszélgetés Kokas Katalinnal, a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál művészeti vezetőjével

Szerző: Rácz Judit
Lapszám: 2011 december
 

A csil­lag ez­út­tal nem sze­mély, ha­nem esemény: a Ka­pos­vá­ri Nem­zet­kö­zi Ka­ma­ra­ze­nei Fesz­ti­vál két év alatt nem­zet­kö­zi  mér­cé­vel is kü­lön­le­ges és ke­re­sett ren­dez­vén­­nyé vált. A kon­cert­ipar­ból mél­tat­la­nul ki­szo­rult ka­ma­ra­ze­ne ün­ne­pe ez, ahol az iz­gal­ma­san ki­ala­kí­tott mû­sort leg­na­gyobb­részt fi­a­tal, de te­het­sé­gü­ket már bô­ven bi­zo­nyí­tott mû­vé­szek ad­ják elô, akik lel­ke­sen ide­se­reg­le­nek a vi­lág min­den tá­já­ról, s a fo­gé­kony, értô kö­zön­ség­gel együtt örül­nek a szép­ség­nek.

- Telt há­zak, lel­kes, visszatérô kö­zön­ség, vib­rá­ló le­vegô, jó ener­gi­ák - mi­nek tu­laj­do­ní­tod a si­kert? Rá­­adá­sul egy vi­dé­ki vá­ros­ban, és az idén nem sze­re­pelt olyan hú­zó­név a pla­ká­to­kon, mint ta­valy Joshua Bel­lé.

- Alap­já­ban a mû­vé­szek­nek köszönhetô. A fesz­ti­vá­lo­kon, Je­ru­zsá­lem­ben, Delftben, Svájc­ban vagy más­hol, ahol Bar­na­bás­sal ját­szunk, meg­kér­dez­zük azo­kat a mû­vé­sze­ket, akik sze­rin­tünk kü­lön­le­ges minôséget kép­vi­sel­nek: vol­na-e ked­vük el­jön­ni a ka­pos­vá­ri fesz­ti­vál­ra, ahol szá­muk­ra re­fe­ren­ci­át jelentô mû­vé­szek ját­szot­tak és ját­sza­nak - és bol­do­gan mon­da­nak igent. Per­sze na­gyon ügye­lek ar­ra, hogy min­den­ki­nek hoz­zá illô da­ra­bot ad­jak, és azt is na­gyon meg kell gon­dol­nom, hogy ki ki­vel játs­­szon; volt rá pél­da, hogy egy elôadás vagy pró­ba nem mû­kö­dött jól, mert az elôadók nem il­let­tek ös­­sze. Er­re na­gyon fi­gye­lek.

A fe­jem­ben már meg­van a jövô évi prog­ram, több vál­to­zat­ban is, de köz­ben fo­lya­ma­to­san je­lent­kez­nek, hogy sze­ret­né­nek jön­ni, az ügy­nök­sé­gek is el­árasz­ta­nak fel­vé­te­lek­kel. Pekka Kuusisto finn he­ge­dû­mû­vész azt mond­ta, hogy ha csak öt perc­re is, de hadd jöj­jön megint - hát meg­ke­res­sük ne­ki a leg­jobb öt­per­ces da­ra­bot. Joshua Bellt a ta­va­lyi fesz­ti­vál­ra a hor­vát­or­szá­gi nya­ra­lá­sa köz­ben hív­tuk fel a mo­bil­ján, és rög­tön igent mon­dott - ô is jön­ne új­ra. Jövôre ter­ve­zek egy Fischer Annie-emléknapot, s elképzelhetô, hogy Martha Argerich is el­jön­ne er­re, mert ôk ket­ten na­gyon jó­ban vol­tak. Más nagy ne­vek is szó­ba jön­nek, de in­kább nem mon­dom ki, ne­hogy csa­ló­dást okoz­zak. A kö­zön­ség na­gyon há­lá­san fo­gad­ja azo­kat a nagy­sze­rû mû­vé­sze­ket is, akik nem ek­ko­ra mé­dia­sztá­rok. Csak azt hí­vom, aki­vel ját­szot­tam, vagy akit so­kat hal­lot­tam élôben.

- Mi vonz­za ide a mû­vé­sze­ket?

- Ez más, mint sok hí­res fesz­ti­vál. Nem show, és nem a pénzrôl szól. Na­gyon sze­re­tik a ma­gyar kö­zön­sé­get is, ér­zik ben­nük a va­ló­di fi­gyel­met és a lel­ke­se­dést. És ami a mû­vé­szek­nek na­gyon fon­tos: ná­lunk jut ide­jük ar­ra, hogy meg­hall­gas­sák egy­mást, hi­szen a kon­cer­tek ide­jé­re nem ál­lí­tok be pró­bát. Ez a han­gu­lat meg a jó mû­vek an­­nyi­ra ins­pi­rál­ják ôket, hogy min­den­re haj­lan­dók. Meg­esett, hogy éj­jel kettôig pró­bál­tak, ha úgy érez­ték, még nincs kész a da­rab.

- És mi vonz­za a kö­zön­sé­get?

- Egy­ér­tel­mû­en az, hogy alig van ka­ma­ra­ze­ne a mai ma­gyar hang­ver­seny­kí­ná­lat­ban. A ját­szó­he­lyek meg­szûn­tek vagy át­ala­kul­tak. A vo­nós­né­gyes itt­hon gya­kor­la­ti­lag hal­dok­lik, mi­köz­ben nagy­sze­rû vo­nós­né­gye­se­ink vol­tak és van­nak. Mi­kor hal­lot­tunk utol­já­ra zon­go­rakvintettet? Ma nem jellemzô a kon­cer­te­ken a Haydn-szo­ná­ta, nem jellemzô a trió... A kö­zön­ség kü­lön­ben a leg­jobb mó­don szervezôdik - száj­ha­gyo­mány, il­let­ve sms út­ján. Ta­valy, egy hét­tel a fesz­ti­vál elôtt tra­gé­di­á­nak lát­tam, hogy a Joshua Bell-lel, Ra­dos-Ko­­csissal tûz­delt elsô há­rom nap utá­ni kon­cer­tek­re egy hét­tel ko­ráb­ban még csak né­hány je­gyet ad­tak el. Az­tán lát­tam, hogy röp­köd­nek az sms-ek - és te­le volt az ös­­szes kon­cert. Idén so­kan mond­ják, akik pár nap­ra jöt­tek, hogy jövôre az egész fesz­ti­vál­ra le­köl­töz­nek.

- A prog­ram úgy­szól­ván az egész nyu­ga­ti ze­ne­iro­da­lom­ból me­rít. Ek­lek­ti­kus­nak tûn­het, a hang­ver­se­nyek még­is iga­zi egy­ség ér­ze­tét kel­tik.

- Ta­valy Ko­csis Zol­tán, aki elôször hi­á­nyol­ta a mû­sor­ból a kon­cep­ci­ót, az egész fesz­ti­vál­ra vis­­sza­néz­ve azt mond­ta: olyan, mint egy gyö­­nyö­rû ki­ál­lí­tás, ahol a ké­pek har­mo­ni­zál­nak egy­más­sal. A mû­sor-ös­­sze­ál­lí­tás na­gyon is tu­da­tos. Bár­mi­lyen fur­csán hang­zik, de a kon­cep­ció sem­mi egyéb, mint hogy úgy vált­sák egy­mást a gyö­nyö­rû­­sé­gek, hogy ne­kem be­lül jól han­goz­zon. Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben kön­­nyû dol­gom van - va­ló­já­ban csak sze­mel­get­nem kell a gyö­nyö­rû­ségekbôl. Nem akar­tam sem­mi agyon­ma­gya­rá­zott, tu­dá­lé­kos ve­zér­fo­na­lat.

- A Li­ge­ti-vo­nós­né­gyest mi­ért „kí­sér­ted" ba­let­tel? Jó volt, de ne­kem iga­zá­ból nem hi­ány­zott; a ze­ne és elôadása olyan nagy­sze­rû volt, hogy nem igé­nyelt „il­luszt­rá­ci­ót".

- Most úgy érez­tem, hogy a sok ze­ne után és mel­lett jót tesz va­la­mi más. Azt gon­do­lom, ti­zen­nyolc kon­cert ese­tén leg­alább egy da­rab­ban fel­buk­kan­hat va­la­mi más mû­vé­sze­ti elem is. Egy ki­csit ilye­nek a nar­rá­to­ros mû­vek is. Egy­szer majd báb­já­té­kot is sze­ret­nék. Is­mé­tel­ni is fo­gunk mû­ve­ket, eset­leg más hang­szer-ös­­sze­ál­lí­tás­ban; pél­dá­ul Schönberg Ka­ma­ra­szim­fó­ni­á­ját elôbb négy­ke­zes, az­u­tán fú­vós ver­zi­ó­ban hall­hat­nánk. És va­ló­szí­nû­leg min­den év­ben el­­ját­szunk egy Bar­tók-kvar­tet­tet. De nem­csak mû­vek, ha­nem elô­adók is „ismétlôdnek" - egy­ál­ta­lán nem baj, ha sok új mel­lett né­me­lyik mû­vészt már ismerôsként üd­vö­zöl­he­ti a kö­zön­ség.

- Händelt, Bac­hot, Couperint is ját­szot­ta­tok, már­pe­dig a ba­rokk ze­né­ben szél­sôségesen különbözô elôadói fel­fo­gá­sok lé­tez­nek. A fesz­ti­vál al­kal­mi együt­te­se­i­ben ki ha­tá­roz­za meg az elôadásmódot?

- Az adott vezetô. Ép­pen ezért fon­tos, hogy az ál­ta­lam hí­vott mû­vé­szek mind na­gyon nyi­tot­tak, kü­lön­ben szét­vi­tat­koz­nák az egé­szet. Ezek a ze­né­szek al­kal­maz­kod­nak, más­részt ta­nul­ni is na­gyon sze­ret­né­nek a má­sik­tól. És per­sze tu­dom, hogy ki­nek van af­fi­ni­tá­sa a his­to­ri­kus já­ték­hoz, és ki­nek nincs. A ba­rokk­ban kü­lön­ben sok­szor kér­tem ta­ná­csot Jonathan Cohentôl, William Christie Les Arts Florissants-jának segédkarmesterétôl. Ô ere­de­ti­leg csel­lis­ta, de már csak ná­lam csel­ló­zik - el­hoz­ta ide fan­tasz­ti­kus Guarneri hang­szer­ét -, azon­kí­vül nagy­sze­rû­en csem­ba­ló­zik is. Ne­ki re­mek kap­cso­la­tai van­nak (az An­gol Ba­rokk Szó­lis­ták­hoz pél­dá­ul), ma­xi­má­li­san meg­bí­zom ben­ne, úgy­hogy meg­kér­tem, se­gít­sen ös­­sze­ál­lí­ta­ni két ba­rokk mû­sort. Ô hoz­ta az éne­ke­se­ket, a teorbást, a lan­tost. És ren­ge­teg öt­le­te van, fo­gunk még együtt dol­goz­ni.

- A ven­dég­mû­vé­szek, egy-egy „nagy öreg" ki­vé­te­lé­vel, mint Rados Fe­renc vagy Frankl Pé­ter, fi­a­ta­lok. Ez is a kon­cep­ció ré­sze?

- Na­gyon is! A leg­újabb fel­fo­gá­so­kat, stí­lu­so­kat hoz­zák el. Kis kü­lön­le­ges­ség volt az a két kis­lány, akik a Bar­tók-du­ó­kat ját­szot­ták. Min­den év­ben sze­ret­nék Bar­tók du­ó­kat; ta­valy mi ját­szot­tuk ôket, de most ezt a két kis­lányt kér­tem föl - akik egyéb­ként or­szá­gos ver­seny­gyôztesek -, hogy a kö­zön­ség lás­sa: a töb­bi­ek, a „na­gyok" is in­nen in­dul­tak va­la­mi­kor.

- A fesz­ti­vá­lon min­den hang­szer (ütôs, fú­vós, hú­ros, bil­len­tyûs, pengetôs) kép­vi­sel­te­ti ma­gát. Ér­te­lem­sze­rû­en vo­nós­ból van a leg­több. Hány­fé­le vo­nós „hang" ér­ke­zett? Azon túl per­sze, hogy min­den elôadó egy sa­já­tos hang.

- El­vi­leg le­het­ne ôket cso­por­to­sí­ta­ni - orosz is­ko­la stb. -, de ép­pen az át­já­rá­sok az ér­de­ke­sek. Alina Pogosztkina ta­valy ná­lunk sze­ret­te meg a ba­rok­kot, és most az­zal kí­ván fog­lal­koz­ni. A ta­tár Alina Ib­ra­­gimova Ang­li­á­ban ta­nult, ne­ki úgy­szól­ván anya­nyel­ve a ba­rokk. Az­tán itt járt Latica Honda-Rosenberg, aki­nek olyan zsí­ros-dö­gös he­ge­dû­hang­ja van. Na­gyon saj­ná­lom, hogy Lendvay Jó­zsef­nek le kel­lett mon­da­nia a sze­rep­lé­sét, egy­részt mert a ne­ki szánt Dinicu-darab na­gyon kel­lett vol­na az Enescu után, más­részt mert rend­kí­vül gaz­dag, szí­nes, ér­zé­keny, fi­nom, vál­to­zé­kony hang­ja van. A be­ug­ró Ban­­da Ádám a ré­gi, kreisleres hang­zás­vi­lá­got hoz­ta be.

- A fesz­ti­vál­ra mes­ter­kur­zust is hir­det­te­tek. Ezt hogy gon­dol­tá­tok, ilyen sû­rû prog­ram mel­lett?

- Itt van nagy­já­ból hat­van mû­vész egy hé­tig. Ha ab­ból har­minc azt mond­ja, hogy ad két órát - és an­­nyi sza­bad ide­je min­den­ki­nek van -, ak­kor az hat­van óra. Er­re hir­det­tük a mesterkurzus-le­he­tô­sé­get; a konzisok és a fôiskolások szá­má­ra ez nagy­sze­rû al­ka­lom a ka­ma­rá­zás­ra. És még kredit is jár ér­te. Mind­ez ös­­sze­sen há­rom­ezer fo­rin­tért, ami­ért kap egy fesz­ti­vál­pár­nát, amel­­lyel az ös­­szes hang­ver­seny­re in­gyen be­ül­het, kap­hat egy órát bár­me­lyik mûvésztôl, és vé­gig­hall­gat­hat to­váb­bi öt­ven­ki­lenc órát. És bár­mi­re bár­ki be­me­het; sze­rin­tem ez fan­tasz­ti­kus lehetôség.

- Hogy­hogy nem volt jelentkezô? Itt van egy cso­kor­ban egy sor fan­tasz­ti­kus mû­vész, akit in­gyen vé­gig le­het­ne jár­ni! Tó­dul­ni­uk kel­le­ne a fi­a­talok­nak.

- Ös­­sze­sen ha tí­zen vet­ték igény­be. Nem tu­dom, mi­ért, ez is biz­tos több­ré­tû do­log. Ér­dek­te­len­ség. Sze­rin­tem nem fog­ják fel, mit ve­szí­te­nek. Ami­kor én vol­tam aka­dé­mis­ta, a na­pom úgy kezdôdött, hogy reg­gel hat­kor kör­be­fu­tot­tam a Mar­git-szi­ge­tet, mert tud­tam, hogy kell a fi­zi­kai kon­dí­ció. Az­tán men­tem gya­ko­rol­ni, mert reg­gel még volt sza­bad te­rem. Az­tán be­ül­tem az Írók Bolt­já­ba, és ol­vas­tam. Az órák után pe­dig men­tem a ze­nét hall­gat­ni - a csil­lá­ro­kon is lóg­tunk min­den kon­cer­ten vagy az ope­rá­ban. Ma ez már nem így van, pe­dig azért pél­dá­ul ide le­jön­ni és akár a pá­rod­dal együtt egy két­­ágyas kol­lé­gi­u­mi szo­bá­ban lak­ni nem ak­ko­ra költ­ség. Rá­adá­sul a pró­bák is mind nyíl­tak és in­gye­ne­sek. De mi foly­tat­juk, ez a rend­szer jövôre sem szû­nik meg. Ta­valy pél­dá­ul a mi nö­ven­dé­ke­ink úgy jö­het­tek min­den­re in­gyen, hogy la­poz­tak és szín­pa­dot ren­dez­tek.

- Mi a mun­ka­meg­osz­tás Bolyki Györg­­gyel, a fesz­ti­vál­igaz­ga­tó­val?

- Azt hit­tem, ne­kem csak an­­nyi a dol­gom, hogy a mû­sort és a pró­ba­ren­det ös­­sze­ál­lít­sam. Nagy­já­ból het­ven da­rab, az kb. 35 órá­nyi ze­ne - két pró­bá­val, egy fôpróbával és ma­gá­val a kon­cert­tel együtt ez 130-140 óra. Ez­zel kel­lett sak­koz­ni, ez volt az egyik leg­ne­he­zebb fel­adat. És eh­hez azt is tud­ni kell, hogy egy mû­vész mennyit bír, mek­ko­ra da­ra­bot ját­szik, men­­nyi idôre van szük­sé­ge a kon­cert­re va­ló át­ál­lás­hoz stb. Azon­kí­vül 24 órán ke­resz­tül ápo­lom a mû­vé­szek lel­két, mert per­sze min­den­ki na­gyon ér­zé­keny. Én is... És alap­já­ban vé­ve a pénz­szer­zés is a mi dol­gunk Bar­na­bás­sal.

- Men­­nyi pénz­be ke­rül a fesz­ti­vál, és mi a költ­ség­ve­tés struk­tú­rá­ja?

- Nem sze­ret­nék té­ves ada­to­kat mon­da­ni. An­­nyi biz­tos, hogy nagy­já­ból száz­mil­li­ót ta­ka­rí­tunk meg az­zal, hogy a mû­vé­szek ba­rá­ti áron jön­nek hoz­zánk, mert fon­tos­nak tart­ják a ka­ma­ra­ze­nét és jó­nak a fesz­ti­vált. A vá­ros 45 mil­li­ó­val és az inf­rast­ruk­tú­rá­val já­rult hoz­zá a költ­ség­ve­tés­hez, ez nél­kü­löz­he­tet­len se­gít­ség. A költ­sé­gek­nek nagy­já­ból a 30 szá­za­lé­ka szár­ma­zik szponzorpénzbôl. A vá­ros­sal hat­éves szerzôdésünk van a fesz­ti­vál­ra. Re­mé­lem, mint ahogy ed­dig sem, ez­után sem kell anya­gi­ak mi­att minôségi komp­ro­misz­­szu­mot köt­nünk. Ahogy érik a fesz­ti­vál, a mar­ke­ting­re egy­re ke­ve­seb­bet kell köl­te­nünk.