Régi tapasztalatom, hogy zenei versenygyőztesek gálakoncertjéről írni kockázatos vállalkozás. Megesik, hogy a pályázók a megmérettetésben kimerülvén, babérral a homlokukon már olyan teljesítményt nyújtanak, mely nem igazolja a babért. Az is előfordul, hogy a kritikus véleménye nem egyezik a zsűriével. Bonyolódjék nyilvános vitába a szakma ítélő grémiumával, vagy hallgassa el a különvéleményét? A 45. Budapesti Nemzetközi Zenei Verseny, a bicentenárium alkalmából Liszt Ferenc emlékének szentelt zongoraverseny díjkiosztásán és gálakoncertjén szerencsésnek éreztem magam: elkerültek az efféle gondok. A győzők a célszalag átszakítása után is ruganyos léptekkel futottak, s a versenybírók által felállított rangsort sem kell kétkedve kommentálni - a teljesítmények alapján magam is úgy vélem: első az első, második a második, harmadik a harmadik.

            Amúgy a versenyt nem mindenben kísérte szerencse. 70 jelentkezőből a start idejére 53 maradt - nem tudom, ez a lemorzsolódási arány a nemzetközi átlaggal összemérve sok vagy kevés, mindenesetre megközelíti a 25 százalékot. Ráadásul a verseny kezdetéig egy zsűritag is lemorzsolódott, történetesen az elnök, akinek az is vállalt kötelezettsége lett volna, hogy az ünnepi viadalt saját szólóestjével nyissa meg az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Magam biztosan ott izgultam volna, hogy hallhassam Charles Rosent, aki sok magyar zenebarát számára fogalom, hiszen alapkönyve, a Haydn, Mozart és Beethoven zenei nyelvét szellemesen elemző A klasszikus stílus Komlós Katalin fordításában 1977 óta magyarul is olvasható. Ki tudja, talán a szervezők részéről túlzott kockázatvállalás volt egy 84 éves muzsikust megterhelő koncertre kérni fel, a terheket zsűri-elnöklettel súlyosbítva - s a megkeresett személy részéről hasonlóképp, hogy a felkérésre igent mondott. Óvatosabbak voltak Rosen orvosai, akik megtiltották páciensüknek a repülést, így az idős professzor otthon maradt, a zsűri-elnöki tiszt pedig a Zeneakadémia zongora tanszékét vezető Nagy Péterre hárult, aki a gálakoncerten felolvasott beszédébe Rosen-passzusokat ékelve idézte meg a távol lévő szellemét. (A beszéd a Muzsika jelen számának ... oldalán olvasható.)

            A gálakoncert nemcsak azért volt kellemes élmény, mert három kiemelkedő tudású zongorista jól játszott, hanem azért is, mert a véletlen folytán egyéniségüket felmutatva hárman három típust reprezentáltak - három olyan alkatot, melyeknek mindegyike képes arra, hogy Liszt ellentmondásokban gazdag, hatalmas életműve egy-egy részének szószólója legyen. Ha nem is L'Allegro, il Penseroso ed il Moderato lépett elénk, de majdnem: a Hódító, a Kifinomult és az Elmélyült. Nem éppen ebben a sorrendben, de én hadd beszéljek róluk e beosztásban, mivel ez egyezik a díjakat jelölő sorszámok csökkenő s a díjakhoz vélhetőleg tartozó összegek emelkedő rendjével.

Bronzérmesként BALÁZS JÁNOS (1988) Liszt Esz-dúr zongoraversenyét szólaltatta meg a Medveczky Ádám vezényelte Rádiózenekar kíséretével. A három művész közül ő képviselte a hódító virtuozitás eszményét - nem azét, amely a kivitelezésben is mindig feddhetetlen, mert Balázs olykor melléütött, hanem inkább azét, amely a virtuozitást mint reprezentatív magatartásformát kultiválja grandezzával fűszerezve. Esz-dúr koncertje ettől lett délceg - és ez terelte produkcióját bizonyos értelemben a szokványosság utcájába. Ráadásszámát, melyet sietett előadni, imponáló önismerettel, bár a koncert szép egységét egyedüliként megtörve választotta ki. A többiek még az ajándékdarabokhoz érve is Lisztnél maradtak (helyesen), Balázs azonban megszólaltatott egy kissé talmi hangvételű és meglehetősen hatásvadász Denevér-parafrázist. A Fledermaus nem tartozik a Liszt által körülírt-újraírt opuszok közé (bár keletkezési éve, 1874 alapján akár tartozhatna is), Leopold Godowskynak van egy Denevér-parafrázisa, de Balázs János nem ezt játszotta, hanem talán a Cziffra Györgyét - a gálaestet közvetítő Némethy Attila legalábbis ezt feltételezte, s magam is az ő tippjéhez csatlakozom. A lényeg: bár a ráadás kissé magakellető modorú, virtuozitásában pedig elkent zongorázást hozott, kiválasztása mégis a gnóthi szeauton működését mutatta, Balázs János ugyanis nagyobb otthonossággal játszotta ezt a darabot, mint az Esz-dúr koncertet.

            A második díjas ILJA KONDRATYEV (1991) maga volt az érzékenység és kifinomultság. Talán ezért is vállalta, hogy egy verseny gálakoncertjén szokatlan és kevéssé látványos módon dalokat is kísérjen. Szabóki Tünde (Comment, disaient-ils) és Pataki-Potyók Dániel (Die Loreley) kulturált énekéhez plasztikus billentésű, dinamika és szín dolgában egyaránt árnyalt, tapintatosan alkalmazkodó és inspirálóan hangulatteremtő zongorázással csatlakozott, majd a kifogástalan kamaramuzsikusi bemutatkozást követőn a 11. transzcendens etűd (Harmonies du soir) rugalmas, hajlékony megfogalmazása következett, hogy Kondratyev hivatalos műsorát egy jó ízléssel, fegyelmezetten kivitelezett 9. magyar rapszódia zárja. Ráadásként visszakanyarodtunk a dal műfajához, de másképp: Schubert Margit a rokkánál című Goethe-megzenésítésének liszti zongoraverzióját hallottuk ihletett, de nem átütő érdekességű tolmácsolásban - mint ahogyan ihletett, de nem átütő erejű volt a rendkívül rokonszenves fiatalember összes egyéb produkciója is.

            And the winner is... A brit Alexander Ullman (1991) az A-dúr zongoraversenyt választotta - vagy az jutott neki az egyezkedésben? Mindegy, illetve nem mindegy, de a szerencse úgy hozta, hogy ismét a megfelelő mű került a megfelelő előadó ujjai alá, Ullman ugyanis elmélyült, komoly, gondolkodó alkatnak látszik (és hallatszik), Liszt második, kevésbé népszerű koncertje pedig a maga sok lírai, kontemplatív részletével nagyon is megfelel ennek az előadói alapmagatartásnak. A szép hang, a csengő billentés, a dallamok plasztikus körvonalazása az ő tolmácsolásában is magától értődő előadói erényként jelent meg, a technikai kidolgozás pontossága nemkülönben. És ha valaki azt kérdezné, a gálaesten fellépő három győztes közül kinek a zenei megnyilvánulásait hitelesítette leginkább a megszólalásmód jelentősége, akkor is habozás nélkül Ullmant említeném. A hallottak alapján ő tetszik jelenleg a legérettebbnek, az ő zenélését hatja át leginkább a Gondolat komolysága. Ugyanakkor a tisztánlátás kedvéért mindehhez azt is hozzátehetem, hogy átütő erejű művészi közlést, ahogyan a többiektől, tőle sem hallhattunk ezen az estén. Nagy élményt a zongoraverseny gálakoncertjének egyetlen résztvevője sem nyújtott. Ullman az első ráadásként megszólaltatott 10. magyar rapszódia játékosaként nyilvánvalóan a virtuóz repertoárbeli otthonosságát kívánta igazolni a gála közönsége előtt, de komolyságát és jó ízlését mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Budapesten oly könnyen születő vastapssal nem élt vissza, a sikert, ünneplést nem fokozni, hanem lecsendesíteni kívánta a búcsúzóul tolmácsolt En rêve megnyugtató hangjaival. (Szeptember 19. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Filharmónia Budapest Nonprofit Kht.) 

CSENGERY KRISTÓF

[     Negyvenévi koncertre járás alatt milyen sokszor hallgattam hazai vagy külföldi kortárs zeneművek magyarországi vagy épp ősbemutatóit különféle budapesti szimfonikus zenekarok lapról olvasásra emlékeztetőn hozzávetőleges előadásában! Milyen másképp szólalt meg a CONCERTO BUDAPEST hangszerein, KELLER ANDRÁS vezényletével a mifelénk ignorált, ám világszerte sikeres angol komponista, Thomas Adès (1971) közel másfél évtizedes opusa, az Asyla (1997), amely azután, hogy sok helyütt előadták, és a birminghami ősbemutatót vezénylő Simon Rattle többek közt ezt a művet tűzte műsorra a Berlini Filharmonikusok főzeneigazgatójaként adott első koncertjén, most, „csekély késéssel" Budapestre is eljutott! Keller András olyan érzékletes tempókarakterekkel, olyan tisztán körvonalazva, olyan áttetsző textúrával vezényelte a hatásos, ám igen nehéz művet, zenekara pedig - mint mindig - most is olyan lelkesen és odaadóan követte, hogy akik hallottuk a produkciót, úgy érezhettük: a magyarországi nagyzenekari kortárszene-játék területén is közeledik az a paradigmaváltás, amelyet az új zenei ensemble-kompozíciók előadásában az UMZE megjelenése hozott.

            Az Asyla (a cím az Asylum - menedék - szó többes számú alakja) egyszerre „hagyományos" és „igazi" kortárs zene. Hagyományos, mert négytételes szerkezete a tételek tempóival, karaktereivel együtt nyíltan szimfóniaszerű. Hagyományos, mert a tételeknek kivehető, plasztikus formája van, felismerhető motívumokkal és témákkal, sőt még visszatéréseket is felfedezhet a jó fülű hallgató. Hagyományos, mert a kortárs zene tradícióinak főáramába sorolja a nagy (hat játékost követelő) ütős gárda, a billentyűs hangszerek (zongora, cseleszta) használata és általában a színelem rendkívül fontos szerepe (a nyitótétel kezdetén megszólaló marhakolompok hallatán mahleri asszociációink is támadhatnak, jogosan). De vérbeli modern zene is, mert hangzás- és harmóniavilágát nem az előző századforduló stílusainak eklektikus felidézésével és mixelésével állítja elő, bár alkalmilag kétségkívül tonális fogódzókat keres. Élvezetes, izgalmas, invenciózus mű. Tetszett a nyitótétel sűrű, már-már zsúfolt történése, tetszettek a lassú 2. tétel tágasabb felületei, a techno-zene ihlette 3. tétel, az Ecstasio sok éles-fémes hangzása, perkusszív jellege, erős pulzálása és repetitív alapkaraktere, végül tetszett a finálé, a maga szintén „hagyományos" (mert a 20. századi új zenében már megszokottá vált) lassú befejezésével, amely egyfajta „könnyek tava" hangulatot fogalmaz meg a kilencvenes évek végének nyelvén. Legvégül még egy patetikus kitárulkozásnak is tanúi lehetünk, amelyet követően elhal a nagy hangerő, és a zeneszerző zárásképpen megidézi a nyitótétel marhakolompos kezdetét. Régi az újban, új a régiben - organikus egyensúly.

            Az első rész második számaként Liszt Haláltánca következett BOGÁNYI GERGELY szólójával. Frenetikus, felfedező - vagy inkább újraértelmező - előadás volt ez, amely a középkori haláltánc-freskók erős kontrasztjait alapul véve a maga karakterértelmezésének radikalizmusával arra figyelmeztetett, hogy a Liszt által itt megvalósított romantika valójában egyfajta időtlen modernség. Játékának rendkívül éles hangsúlyaival és drámai dinamikai ellentéteivel, legfőképpen azonban démoniságával Bogányi azt is világossá tette, milyen jelentős mértékben adósa Liszt e művében Paganininek. Sőt ne féljünk hozzátenni: megtervezett látványként, színpadi jelenségként, mozgásával és mimikájával olyan személyiséget állított elénk, aki habitusában egyesíti a Lisztre és Paganinire jellemző vonásokat, s így az újat kereső romantikus művész alaptípusát állítja elénk. Tolmácsolása részben a zenei megnyilvánulások jelentőségétől, személyes átélésétől kapta erejét, részben azonban az elképesztő technikai tökéletességgel párosuló, lehengerlő virtuozitástól. A kettő együtt, mi tagadás, úgy hatott rám (pedig nem tartozom Bogányi kritikátlan rajongói közé), hogy ha nem törölte is ki emlékeimből a Liszt-zongoraverseny előző esti gálakoncertjének produkcióit, de művészi érvényességüket legalábbis szögletes zárójelbe tette. Sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak. Ráadásként a La Leggierezzát hallottuk.

            Liszt Haláltánca köztudottan a gregorián Dies irae dallamot használja fel. Ugyanezt teszi végkifejletében egy hasonlóan démoni, hasonlóan vizionáló mű: Berlioz Fantasztikus szimfóniája (amelyhez, fűzzük hozzá félig a tréfa kedvéért, ugyanúgy hat ütős játékos kell, mint Adès Asylumához...). Keller András és a Concerto Budapest remek előadásában nagyra értékeltem a beethoveni ihletésű programszimfónia nyitótételének (Álmok, szenvedélyek) plasztikusan megragadott karaktereit, beosztott fokozásait és remek basszusát, a valcer (Bál) hegedűdallamának kecsességét-rugalmasságát és a hárfák hangzásából áradó fényt. Vonzott a Jelenet a mezőn angolkürt-oboa párbeszédének artisztikus kidolgozottsága és a tétel egészét meghatározó fájdalmas-vágyódó atmoszféra szuggesztív megidézése, nagyszerű volt a Menet a vesztőhelyre dinamizmusa, és a már Liszt művében is megcsodált középkorias-pittoreszk ábrázolásmóddal kápráztatott el a Boszorkányszombat csúfondáros-vérfagyasztó fináléja (klarinétok!). Pompás előadás, karmester és zenekar lelkes és lelkesítő, tökéletesen együttlélegző muzsikálása! (Szeptember 20. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Concerto Budapest)

CSENGERY KRISTÓF 

        Hogy a Művészetek Palotája s annak nagyterme milyen sok célra és milyen remekül használható, ismét érzékelhette, aki jelen volt a NEMZETI FILHARMONIKUSOK szeptember végi hangversenyén. A műsor első részét Bartók pantomimja, A csodálatos mandarin töltötte ki: KOCSIS ZOLTÁN ezúttal nem a koncerttermekben gyakrabban felbukkanó, mintegy 18-19 perces szvitváltozatot vezényelte, hanem a teljes, félórás művet. De nemcsak a zene szerepelt az est kínálatában, hanem a cselekmény egyfajta lehetséges megjelenítése is:

 M. Tóth Géza animációs filmje, amelyet a Müpa közönsége ez alkalommal, úgy tudom, nem először láthatott, hiszen hat éve már a Muzsika is beszámolt a zene és a képsorok Művészetek Palotája-beli nyilvános találkozásáról (2005/6/47, Molnár Szabolcs). Tehát, ha úgy tetszik, a kettő együtt immár az NFZ „repertoárdarabja", amely időről időre feltűnik a műsoron, és ez így van jól, nagy kár volna ugyanis a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem hatalmas terét, a zenekar fölött-mögött leengedhető óriás vetítővásznat kihasználatlanul hagyni. A műsorlap összművészeti produkciónak nevezi zene és animációs film együttesét, és joggal: a kettő együtt teljes értékű hatást kelt, a zenés színház filmes ekvivalensét valósítva meg. M. Tóth Géza nem követi narratív hűséggel a pantomim cselekményét, de képsorai nem is szakadnak el a Mandarin cselekményétől. Inkább asszociál, képi világát a szüntelenül mozgó geometrikus formák, az egymásra úsztatott és egymást metsző rácsok elidegenítő jelenlétének rendelve alá, takarékosan bánva a színekkel, s az összhatásban a darabot sajátos álomként vagy látomásként értelmezve. Az animációs film területén laikusként óvakodom attól, hogy kísérletét értékeljem vagy pláne „osztályzattal" lássam el, megelégszem a tárgyilagos leírással, melyet azzal egészíthetek ki, hogy a látvány, minden (feltehetőleg szándékolt: formateremtő) önismétlése és sztereotípiája ellenére mindvégig lekötött, sőt rabul ejtett, olyannyira, hogy a zenei kivitelezésnek jóval kevesebb figyelem jutott. De hát nincs ebben semmi meglepő, sőt operában, balettszínházban mindig így történik: zenés színpadi produkció esetén koncentráló képességünk egy részét a látvány veszi igénybe, s csak a maradék jut a hallványnak. Ráadásul ha a produkció olyan anyanyelvi szintű, mint amilyen a perfekt kidolgozottsággal játszó NFZ esetében, s a partitúra minden tempó- és metrumváltása ellenére olyan gördülékeny irányítással zajlik, amilyent Kocsis Zoltán karmesteri működése garantált, akkor még kevésbé „figyel" az ember a zenei kivitelezésre - mert a zenére figyel, s csak végül, mintegy csendes elégedettséggel nyugtázza, hogy a kettő ezúttal fedte egymást.

            Bartók és Mahler: két össze nem illő ember, a hangversenyprogramok „furcsa párjainak" egyike - volna, ha egyáltalán találkoznának, de többnyire nem találkoznak, mert ritkán akad, aki egyazon koncert műsorára tűzné kettejük kompozícióit. Most mégis találkoztak, s mivel a Mandarint a második részben a (szintén „kínai témájú") Dal a Földről követte, önkéntelenül is el kellett gondolkodnom azon, miben hasonlít, s miben különbözik egymástól a két szerző. Kétségtelen hogy mindketten „modernek", s nyilvánvaló az is, hogy a modernséget mindketten a Tradícióhoz kapcsolódva képzelik el, sőt még azt is hozzátehetjük, hogy a klezmer- és Ländler-hangokat zenéjébe olvasztó Mahlernek is jócskán volt affinitása a folklór iránt. De mindez csak a felszín. A mélyben feloldhatatlan ellentét szunnyad, pontosabban nem is annyira ellentét, mint inkább nem-kommunikálás. Hogy a két életmű idegen egymástól és elmegy egymás mellett, annak oka alighanem zenei paraméterek fölötti, eszmei természetű. Míg Bartók zenéjének egyik nagy, keserű élménye az Istentől elhagyatottság, vagyis a 20. század emberének az a vállalt, tragikus gesztusa, amely már nem keresi az Istent, hanem vállalja a kozmikus magányt, addig Mahler a zenetörténet egyik legnagyobb istenkeresője (ha ugyan nem a legnagyobb, mert Mahlernél legfeljebb Bach lehetne a nagyobb istenkereső, Johann Sebastian azonban nem keresi Istent...), zenéjének nagy pillanatai legtöbbször transzcendens pillanatok, a hitt-remélt-vágyott Abszolútummal való egyesülés szent mámorának zenei lenyomatai. Történetesen épp a Das Lied von der Erde kevés transzcendens mozzanatot tartalmaz, a viszonylag ritka „világi" Mahler-művek egyike, de azért a Mandarin után így is mellbe vág, hogy ez az 1909-ben befejezett mű milyen tökéletesen más világábrázolást tár elénk, mint a mindössze kilenc évvel későbbi másik.

A Dal a Földről előadása csak kevéssel maradt el a Mandarinétól. A zenekari kivitelezés ezúttal is perfekcióval szolgálta a mű céljait. Kocsis Zoltán dinamikus és részletgazdag vezénylete nyomán sikerült reprodukálni a kései Mahler-stílus jellegzetes összetevőit: a súlyos, telt nagyzenekari hangzást éppúgy, mint az ezt gyakran ellenpontozó áttört kamarazenei faktúrát, a fanyar megszólalásmódot éppúgy, mint az energiát, a derűs humort éppúgy, mint a hasonlíthatatlan letargiát és fásultságot, az „utóidő" reménytelenségét, amely épp a Dal a Földről partitúraoldalaira oly jellemző. A két szólista közül a német CHRISTIAN ELSNER tenorja mindjárt a legelső dal, a Bordal a Föld nyomorúságáról megszólaltatásakor feltűnően kevésnek bizonyult, nem jött át a zenekar hangfüggönyén, és a színe sem hatott egyénien, érdekesen, noha az énekes ebben a dalban és később is meggyőzően azonosult a zene és szöveg hangulatával, az abban foglalt életérzésekkel. A Bordal... úgynevezett „hangos" tétel: ha akarjuk, a zenekart is okolhatjuk azért, mert nem hallottuk elég jól az énekest, de már a harmadik dal, Az Ifjúságról csendesebb orkesztrális háttér elé állítja a szólistát - és Elsner vocéja sajnos itt is fakónak, sápadtnak bizonyult. Kultúrájához azonban nem férhet kétség. Sikeresebben közelített a Mahler-mű vokális követelményeihez KOMLÓSI ILDIKÓ. Az ő mezzója eredményesebben törte át a szimfonikus hangzás függönyét - igaz, a Der Einsame im Hebrst hallgatásakor némi felesleges túlvibráltságot, lebegést érzékeltem. Teljesítményére mindenképpen a hatalmas (az összes előző dal terjedelmének összegével azonos hosszúságú) záró tétel, az Abschied megrendítő tolmácsolása tette fel a koronát. Hozzájárult az illúziókeltő összhatáshoz Kovács Imre érzékenyen formált, beszédes fuvolaszólója, amely, ha szabad így fogalmazni, a Búcsú-tétel mondandójának az emberi hang mellett második protagonistája. (Szeptember 25. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

CSENGERY KRISTÓF

     Szeptember végén a BUDAPESTI FILHARMÓNIAI TÁRSASÁG ZENEKARA szép és részben hézagpótló műsorú német-magyar-orosz posztromantikus estet adott (bár tudván, hogy Dohnányi Ernő 1906-ban bemutatott, op. 12-es Konzertstückje milyen magától értődő természetességgel fűzi-dúsítja tovább a Schumanntól és Brahmstól átvett zenei szót, a magyart kihagyva nyugodt lélekkel nevezhetnénk a műsort egyszerűen német-orosz programnak is, hiszen Dohnányi e műve német zene a javából). Szép volt a program, mert három arányos, gazdag, telivér invenciójú darab kapott helyet benne (egy közülük, Richard Strauss Don Juanja vitán felül remekmű), és hézagpótló, mert bár a szimfonikus költemény gyakran hallható alkotás, a BFTZ egykori elnökkarnagyának koncertdarabja és a második részt kitöltő Rahmanyinov-opusz, a 2. szimfónia viszonylag ritkán szólal meg. Az utóromantikus stílus mellett akadt egy másik összekötő kapocs is a kompozíciók között: mindhárom partitúrát fiatalon fejezte be szerzője - Strauss 24 évesen, 1888-ban alkotta a Don Juant, Dohnányi 29 volt, mikor a mai BFTZ jogelődje Hugo Becker szólójával először eljátszotta a Konzertstücköt, Szergej Rahmanyinov pedig 33, mikor megírta a (Dohnányi Konzertstückjével egyébként egyidős: 1906-os keltezésű) 2. szimfóniát. Tartalmas, elgondolkodtató, belső rímekben gazdag program.

            Egy nappal a kitűnő állapotban dolgozó, zeneileg inspirált, technikailag perfekt muzsikálás élményét nyújtó NFZ után hallgatni meg a BFTZ koncertjét - előnytelen konstelláció. Mégis, a zenekart sok éve ismerve, s e sok év átlagát hangzó emlékeimben őrizve örömmel állapítottam meg, hogy az együttes egyáltalán nincs (ezen az estén legalábbis nem volt) rossz állapotban, ami, tekintettel egyrészt az operazenekarok közismerten taposómalomszerű életére, másrészt kiváltképp a budapesti Operát az elmúlt években próbára tevő különféle viharokra, örömteli meglepetés. A jelenlegi elnökkarnagy, GYŐRIVÁNYI RÁTH GYÖRGY személyét a magyar közönség inkább kapcsolja zenés színházi produkciókhoz, mint hangversenyekhez. Mostani teljesítménye róla szerzett korábbi tapasztalataimat erősítette meg. A kommunikáció egyszerűségére és egyértelműségére törekvő, világos mozdulatokkal vezényelt, nem különösebben részletezőn, de azért a belépéseket lelkiismeretesen beintve, többnyire feltűnően magasra tartott kezekkel (ez talán az operai árokban végzett munka hozama: a mozdulatokat látniuk kell az énekeseknek is), s általában érezhetően a zenészek folyamatos lelkesítésére-bátorítására törekedve - utóbbinak meg is lett az eredménye: a zenekar az est folyamán felszabadultan játszott. Ami a muzsikálást illeti, Győriványi a koncerten a nagyformára, a folyamatok sodrára, a világos tempóvételekre és markáns hangsúlyokra koncentrált. Ennek megfelelően a hangzásnak kisebb-nagyobb mértékben mindvégig maradt bizonyos kásás jellege, de a változó színvonalú összjátékból kiemelkedve gyakran hallottunk szép színeket, igényes hangszerszólókat is. Strauss szimfonikus költeményében sokat sikerült közvetíteni a zene életöröméből, az élményeket mámorosan habzsoló alapmagatartásból. Úgy éreztem azonban, karmester és zenekara jobban feloldódott és eredményesebben működött együtt a Rahmanyinov-szimfónia melankóliától átjárt, szláv érzelmességének terepén, különösen hálás lehetőségeket találva a szélesen áradó vonós legato-dallamokban és a lírai fúvós szólókban (elég, ha csupán a 3. tétel klarinétdallamára emlékeztetek). A fokozásokhoz és tetőpontokhoz érve Győriványi vezénylése újra meg újra sikerrel hivatkozott a Rahmanyinov-stílus erős csajkovszkiji gyökereire.

            A Dohnányi-Konzertstück magánszólamának gazdája, a Bécsi Filharmonikusok 13 éve hű szólócsellistája, a 42 éves VARGA TAMÁS első zenei otthonainak egyikébe tér vissza, mikor a BFTZ meghívottjaként vendégeskedik az Andrássy úton, hiszen pályáját diploma után a Magyar Állami Operaház Zenekarában kezdte. Akik hajdan tanúi voltunk kibontakozásának, büszkén és elégedetten hallgatjuk őt minden hazai koncertjén. Játékának alapélménye a dús, érzéki szépségű és tónusváltásokra kitűnően alkalmas, hajlékony hang, a technikai könnyedség és a személyiség fogékonysága a poézis iránt. Mindez - kivált az utóbbi - remek lehetőségekre talált Dohnányi darabjában, melynek előadását Varga éneklő szólóval kezdte, majd deklamáló, szenvedélyes, recitativikus stílusra váltott, sötét színeket is kikeverve palettáján, mindvégig megőrizve és kifejezésre juttatva azonban a kompozíció meghatározó líraiságát. (Szeptember 26. - Magyar Állami Operaház. Rendező: Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara)

CSENGERY KRISTÓF

          Ha valaki a Földről a Holdra érkezik, az első lépéseket bizonytalanul teszi meg attól függetlenül, hogy mennyire magabiztosan járt-kelt korábban. Haladni persze tud az új közegben is, de időbe telik, míg alkalmazkodik a körülményekhez: a megváltozott gravitációhoz, a légkör másfajta összetételéhez" - felelte REINHARD GÖBEL arra a kérdésemre, milyen nehézségeket okozhat egy modern hangszerhez szokott muzsikusnak a korhű instrumentum használata. A német karmester szerint a zenészeknek szinte újra meg kell tanulniuk játszani hangszerükön, hiszen mások a húrok, más a fogólap és más a vonó is - a maihoz képest legalább tíz centivel rövidebb. Ez pedig alapvetően meghatározza, mit lehet velük-rajtuk megszólaltatni, s mit nem. Göbelnek van tapasztalata ezen a téren, hiszen 33 éven át vezette az általa alapított régizene-együttest, a Musica Antiqua Kölnt, az utóbbi időben pedig modern szimfonikus zenekarok régi zenei interpretációs gyakorlatának kérdéseivel foglalkozik. Dolgozott már többek között a lipcsei Gewandhaus Zenekarral, a Drezdai Filharmonikusokkal és a zürichi Tonhalle zenekarral.

Göbel, a 18. századi zene egyik legkiválóbb szakértője, október 1-jén lépett először pódiumra a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR-ral, annak korhű hangszereken játszó barokk zenei együttesével. Az Olasz Intézetben rendezett hangversenyt szokatlanul hosszú próbafolyamat előzte meg, amelynek során - a karmester elmondása szerint - elsősorban a hangszerekkel ismerkedtek a Fesztiválzenekar kiváló asztronautái. Az erőfeszítés pedig meghozta gyümölcsét. Mintha mi sem lenne természetesebb, mint egy Mahler-szimfónia után Johann Christian Bachot játszani. Hiszen a feladat mindig a zene megértése, a zene stílusával való azonosulás, meg persze az együttjáték. S éppen ez az, amivel a Budapesti Fesztiválzenekar barokk együttese kitűnhet: tagjai egytől egyig remek muzsikusok, nagyszerű hangszerjátékosok, ráadásul mindahányan zenekarban edződtek. 12 hegedű, 4 cselló, 2 bőgő és 4 brácsa alkotta a vonóskart - pazar méretű együttes a 18. századi német viszonyokat tekintve. A fúvósok és vonósok aránya, az összhangzás azonban minden pillanatban tökéletes volt. Az egész hangversenyt áthatotta a muzsikusok és a karmester lelkesedése és a lendülete. Talán egy-egy szakasz kissé túl energikusra is sikerült (nem csoda, hogy annyi húr szakadt) - de hát ki tudná fékezni jókedvét, ha a Holdon táncolhat?

A hangversenyen Johann Sebastian Bachnak, illetve négy fiának egy-egy műve hangzott el. Nagyszerű programválasztás, mivel így az új együttes az egész 18. század zenei világában megmártózhatott, és számos különböző arcát megmutathatta: Johann Sebastian 3. zenekari szvitjének pompáját, Wilhelm Friedemann merengését, Carl Philipp Emanuel szaggatottságát. Johann Christian kantátájában pedig azt, hogyan képes kísérni, vagy egy énekes szólista partnerévé válni. A legkisebb Bach-fiú La tempesta (A vihar) című drámai kantátáját az 1981-ben született argentin kontratenor, FRANCO FAGIOLI énekelte kristálytiszta, átható hangon, fehérre sminkelt arccal, parókában, gyönyörű aranykosztümben, a belga Sigrid T'Hooft gesztika-koreográfiájával. Hogy mit jelent ez? Az énekes belakta a színpadot, karját, lábát, sőt szemeit is úgy mozgatta, ahogy az a barokk ábrázolások operaszínpadain látható. A kifinomult test- és kéztartások rendszere általában a zenei folyamatokat követte: ha fölfelé haladó skálát hallottunk, azt követte a karmozdulat is, ha kitartott hang szólt, egyetlen pozícióban maradt Fagioli is. Hogy T'Hooft Nyugat-Európában hatalmas sikereket arató koreográfiáinak mi a történeti alapja, szinte mindegy is. A 18. századi táncosok jellegzetes ujjtartása, a különös mozdulatok mesterkéltségükben is magától értődőnek hatottak, vagy legalábbis emlékezetes színfoltot képeztek a hangverseny palettáján. S ahogy a mozdulatok megváltoztatták az akusztikus élményt, úgy a Budapesti Fesztiválzenekar barokk zenei együttesének sokat ígérő bemutatkozása után remélhetjük, ez az új zenekar is színezi majd a hazai régizene-játszást. (Október 1. - Olasz Intézet. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

KATONA MÁRTA