Kodály Zoltán: Népdalok

Magyar Népzene I-XI

Öt hegyi-mari népdal

Magyar népdalok

Nyolc kis duett

Bretz Gábor, Brickner Szabolcs, Hajnóczy Júlia,

Halmai Katalin, Korondi Anna, Meláth Andrea,

Németh Judit, Orendt Gyula, Wiedemann Bernadett - ének

Vásáry Tamás, Virág Emese - zongora

Hungaroton HCD 32557-59

[inic.]A Hungaroton három CD-ből álló Kodály-kiadványát hallgatva többször is felmerült bennem a kérdés: vajon Kodály Zoltán népdalfeldolgozásaihoz, azaz egy hagyományosnak éppen nem mondható műfajhoz miként tud közel kerülni ma, a 21. században a tradicionális dalkultúrán képzett előadóművész? A népi előadói gyakorlathoz kell idomulnia? Vagy inkább e feldolgozások első megszólaltatóinak interpretációjához kell igazodnia? A kérdést persze másképpen is fel lehet tenni: mi adja ma e dalok hitelességét? Milyen élettartalmakat közöl a ma hallgatója számára a húszas évek népzenei alapú modernitásának e sajátos megjelenési formája? A megszólaltatáskor az énekesnek és a zongoristának elsősorban azt kell-e hangsúlyoznia, ami a feldolgozások keletkezésekor az újdonságot, a forradalmi tettet jelentette - azaz a népdal beemelését a magas kultúrába -, vagy azokat az örök tartalmakat, amelyeket a népdalok közvetítenek, netán azokat a zeneszerzői megoldásokat, amelyeket Kodály alkalmazott a dallamok foglalatba illesztésekor?

         A Kodály-népdalfeldolgozások első előadói nem törekedtek autentikus népzenei megszólalásmódra, a hitelesség bélyegét az előadók Kodállyal való együttműködése, illetve a Magyar Népzene tételeinek Bartók által kísért számos felvétele nyomja rájuk. Úgy tűnik, a Hungaroton felvételén szereplő énekesek sem kísérleteztek a népi előadói gyakorlat átvételével, hanem Basilides Máriát, Török Erzsit követve énekes - és egyben színészi - feladatként fogták fel a sorozat, illetve a többi dal tolmácsolását. Kodály összes népdalfeldolgozását a három CD-n kilenc énekes között elosztva hallhatjuk, s a szereposztás az esetek nagy többségében valódi telitalálatnak bizonyul, még akkor is, ha az énekesek teljesítménye nem minden esetben egyenletes színvonalú. Az előadások egységét Vásáry Tamás biztosítja, akit csak az 1906-os, Bartókkal közösen kiadott Magyar népdalokban vált fel Virág Emese. A CD súlypontja azonban a Magyar népzene előadására esik, arra a sorozatra, amelyből eddig csak válogatásokat hallhattunk, teljes egészében első alkalommal most jelenik meg hanglemezen.

Vásáry Tamás egészen rendkívüli teljesítményt nyújt e felvételeken. Nemcsak azért, mert technikailag mindvégig ura az egyébként gyakran igen nehéz zongoraszólamnak, hanem azért is, mert példaszerűen él Kodály dalainak azon adottságával, hogy a dalokban sokszor tárgyszerűen megfogalmazott-leírt tragédiákat, érzelmeket, belső és külső eseményeket a zongoraszólam közvetíti, pontosabban: érzékíti meg. Vásáry nagyon érzékenyen reagál az egyes dalok karaktereire, s bár a legösszetettebb szakaszokat is részletesen kidolgozza, ez a kidolgozottság nem válik gátjává sem az énekesekkel való együttműködésnek, sem a személyességnek. Együtt lélegzik a vokális szólam megszólaltatóival, sosem nyomja el őket, mégis képes arra, hogy egyenrangú partnerként interpretálja szólamát. Zongorázása poétikus, amit nagy mértékben elősegít az, hogy előadása mindvégig autonóm marad, s miközben mindig megtalálja az utat a kísérendő énekeshez, egy pillanatra sem tudunk megfeledkezni jelentőségteljes jelenlétéről.

         Ez az együttműködő attitűd azért is olyan figyelemre méltó, mert a lemezen közreműködő kilenc énekes személyisége igen sokban különbözik. Különösképpen a női énekesek nyújtanak kiemelkedő teljesítményt. Wiedemann Bernadettnek jutnak a nagy és sötét balladák. Előadásmódját egyszerre jellemzi a visszafogottság és a személyesség. A balladák legvéresebb jeleneteit is - például a Szabó Erzsi drámáját - olyan távolságtartással-tárgyilagossággal szólaltatja meg, hogy ezek hatása horrorfilmekkel vetekedő módon sokkolja a hallgatót. Mindeközben hangképzése - a mély hangoké éppúgy, mint a magasaké - mindvégig tökéletesen kiegyensúlyozott. E felhangdús hangszín mindenkit magával ragad, különösképpen, ha meghallgatja a Magos kősziklának megrázóan egyszerű interpretációját.

         Egyszerűségben, hatásosságban és a hang kidolgozottságában csak Halmai Katalin vetekszik Wiedemann-nal. Halmai interpretációja elsősorban arra épül, hogy színésznőként közelít a dalokhoz, miközben nagy hangsúlyt fektet a szép hangon való megszólalásra, az érzékeny megformálásra és a részletek igényes kidolgozására (például az Akkor szép az erdő, illetve a Csillagom, révészem előadásában). Éneklésében egyszerre van jelen egy mára már elfeledett kultúra és a jelenben élő személyiség varázsa. Az Este, rózsám ne jöjj hozzám egészen páratlanul hozza felszínre a dalban rejlő, anya-lánya konfliktusra épülő drámát.

         Nagyon sajnáltam, hogy Németh Judit oly kevés feladatot kapott a lemezeken. Ráadásul úgy éreztem, a Kitrákotty meséhez túl kifinomult és talán túlságosan is drámai-súlyos a személyisége, egyszerűen nem tud ordenáré lenni. Ugyanakkor olyan dalokban, mint az Ifjúság mint sólyommadár vagy a Tőlem a nap, ahol egyszerre kifejezően és szép-visszafogott hangon kell énekelni, miközben az előadás egyszerűségére is ügyelni kell, meg tudja mutatni, milyen magától értődően tud élni a kodályi népdalfeldolgozások hatásosságával.

         Meláth Andreának sokkal több lehetősége nyílott, hogy megmutassa énekes-személyiségét, és ő teljes mértékig élt is ezekkel a lehetőségekkel. A Tücsök lakodalom színészileg példaszerű előadását hallgatva inkább neki adtam volna a Kitrákotty mesét is. Az ironikus és a gúnydalok esetében (például Cigány nóta) érzékelhetővé vált, hogy Meláth tisztában van e kompozíciók humoros ellentmondásosságával: tudniillik azzal, hogy e pórias, némiképp illetlen szövegeket, keletkezésük idején, kifinomult-elegáns operaénekeseknek kellett megszólaltatniuk, ami akkoriban legalábbis frivolnak és megbotránkoztatónak tűnhetett. Ugyanakkor A virágok vetélkedésében Meláth Andrea azt is meg tudja mutatni, milyen magától értődő módon tud egyszerű lenni, s hogy ezen egyszerűség megteremtésében milyen meghatározó szerepet játszik az érthető szövegmondás. Meláthnak jutott egyébként az Öt hegyi-mari népdal előadása is, amely inkább való férfi előadó számára, ám ennek ellenére, épp a megszólaltatás egyszerűségének köszönhetően, nagyon érzékeny-kifinomult, sallangmentes interpretáció részesei lehetünk. Sokkal nehezebb feladatnak tűnik a Magyar népdalok megszólaltatása, amelyben Virág Emese szegődött Meláth Andrea mellé kísérőként. Ezek a dalok ugyanis nem annyira vonzóak, mint a későbbi Magyar Népzene sorozat tételei: Meláth és Virág látványosan mutat rá az ifjú Kodályra jellemző, ellentmondást nem tűrő elszántságra, ami elsősorban a sokstrófás dalok variálatlan, aszketikus ismétlésében nyilvánul meg. A Virágom, véled elmegyek, illetve a Magos a rutafa archaikus monotóniája mutatja meg, milyen mértékig utasított el az ifjú Kodály mindenféle, a közönségnek adható engedményt.

         Korondi Anna kedves színekkel gazdagítja a három lemezt. Előadása mindig szeretetre méltó, s habár a könnyedebb hangvételű dalok (Kocsi szekér, Virágos kenderem, Ludaim, ludaim) valók igazán neki, mert bennük a fiatalság, a naiv felelőtlenség hangja jut szóhoz, mindenhol vérbeli színésznőként nyúl a dalokhoz. A Nővérekben például nagyon hatásosan képes bemutatni a két ifjú asszony életdrámáját. Sokkal kevésbé voltan elragadtatva Hajnóczy Júlia teljesítményétől. Az ötvenes éveket idéző hangképzése és hangszíne rendkívüli módon modoros. Orgánuma testetlen, egy gyermek hangját idézi. A hangképzés hiányosságaira utal az is, hogy a hosszan kitartott hangok szinte mindig elviselhetetlen vibrátóba futnak bele (például az Árva vagyok esetében). Éneklésének természetellenességét fokozza az a szokása, hogy a szavakat finomkodva ejti, miközben érzékelhető, hogy másra sem kíván törekedni, mint arra, hogy természetesnek hasson. Legjobb oldaláról azonban az egyik legnehezebb dal interpretációjában mutatkozik be: az A csitári hegyek alatt hallgatása közben az a gyanúm támadt, hogy talán azért énekli ezt olyan kidolgozottan, mert tanulóévei alatt sajátítván el e dalt, az valamiképpen beépült a torkába.

         A férfiak teljesítménye sokkal vegyesebb benyomásokat hagy maga után. Bretz Gábor - a lemezen nyújtott teljesítménye alapján - nem tűnik különösebben formátumos énekesnek, s az az érzésem, hogy a Barcsai, e nagyhatású ballada, amely talán még a többi Kodály-balladafeldolgozásnál is horrorisztikusabb, meg is haladja erejét. Énekléséből hiányolom a ritmikát (ami például a Puciné előadásában olyan fontos volna). Ugyanakkor a Dus, illetve a Jaj de szerencsétlen időre jutottam jobban illik személyiségéhez, s e dalok megszólaltatása nem is haladja meg technikai képességeit. Orendt Gyula máskülönben semleges előadásában viszont, bár hangja többnyire nem zeng kellő meggyőző erővel, épp a ritmikusság jelenlétét értékeltem nagyra (Apró alma, Egy nagyorrú bóha).

         A férfi énekesek közül a legkomolyabb teljesítményt Brickner Szabolcs nyújtja. Bár kissé hajlik az érzelgősségre, a katonadalokban érzékelhetően magára talál. Jól állja a sarat még a Katona vagyok én heroikus hangvételének megszólaltatásakor is. Igazi Kodály-tenor ő, aki éneklésével még a húszas évek előadói praxisának szellemét is fel tudja idézni. Interpretációja karakterekben gazdag, a dalok megszólaltatásába sokféle színt tud csempészni, s igen szépek a Siralmas volt nékem koloratúrái és díszítései is. A Labanc gúnydal a kuruczra előadása - természetesen Vásáry Tamásnak is hála - megmutatja e feldolgozás mestermű-mivoltát. Mindent összevetve Kodály zongorakíséretes népdalfeldolgozásainak összkiadása nagy nyeresége a magyar előadóművészetnek, és talán egy magyar dalénekesi reneszánsz kiindulópontját is remélhetjük benne.