- Egyike vagy azoknak a zenészeknek, akiket Kurtág a legjelentősebb és leghitelesebb előadóinak tekint. A közöttetek lévő erős szakmai és baráti kapcsolatot jelentős zenekari művek ősbemutatói mellett dedikációk is jelzik, többek között a ...quasi una fantasia..., a Kettősverseny, a Hipartita Honvágy tétele és a Játékok sorozat két darabjának ajánlásai. Mióta ismeritek egymást?

- Pontosan már nem tudnám megmondani, de biztos, hogy ismeretségünk a tanulóéveimre, a hatvanas évek elejére megy vissza. Kurtág akkoriban még nem tanított a budapesti Zeneakadémián, de valahogy mégis odatartozott, szellemileg és fizikailag is „jelen volt". Két évtizeddel volt idősebb nálunk, s mi, zeneszerző-hallgatók kíváncsian figyeltük a munkáját, a véleményét. Személyisége és szellemi kisugárzása erősen hatott ránk.

Mindez a hetvenes évek elején alakult kölcsönös szakmai szimpátiává és barátsággá, amikor Jeney Zoltánnal, Kocsis Zoltánnal, Sáry Lászlóval, Vidovszky Lászlóval és Simon Alberttel közösen megalapítottuk a budapesti Új Zenei Stúdiót, mely az ezután következő két évtizedben jelentős szerepet játszott a magyarországi experimentális zene kibontakozásában. Az „idősebbek" közül talán Kurtág értette meg legjobban azt, amivel mi akkoriban foglalkoztunk.

Meghallgatta a hangversenyeinket, közelről ismerte a műveinket, sőt a mi darabjaink az ö számára is inspirációként szolgáltak, amit a Játékok sorozat nekünk és rólunk írt hommage-tételei tükröznek. Mi ezt egy közös művel, az ötvenedik születésnapjára komponált Hommage à Kurtággal viszonoztuk.

- Karmesterként mikor kerültél kapcsolatba Kurtág műveivel?

- 1979-től dolgoztam Párizsban az Ensemble InterContemporain-nel. A boldogult R. V. Truszova üzeneteit Sylvain Cambreling mutatta be ezzel az együttessel 1981-ben, de hamarosan én is egyre gyakrabban dirigáltam a darabot. Ez volt az első Kurtág-mű, amellyel nagyon komolyan foglalkoztam. Később aztán majdnem az összes kamara- és zenekari darabját dirigáltam, mindenütt a világon. Emlékszem, milyen sokat dolgoztam a Truszova szólamanyagának korrekcióin, azon a jellegzetesen „kurtági" írásmódon, amely megmutatja Kurtág zenéjének belső szabadságát és emocionális szélsőségeit, s amely szokatlansága ellenére idővel mégis érthetővé válik a zenészek számára.

- Kurtág partitúráinak elolvasása és interpretációja különleges és nehéz feladat minden zenésznek, technikai és intellektuális értelemben is. Nem véletlen, hogy műveinek azok a legjobb előadói, akik személyesen is sokat dolgoztak vele, vagy a tanítványai voltak.

- Kurtág kottái azért különlegesek, mert a tempókra, hangszínekre, a hangok közötti hierarchiára és dinamikára vonatkozó előadói utasítások úgy jelennek meg bennük, mintha az ő képzeletében létező interpretáció pontos lejegyzései lennének. Partitúrái emlékeztetnek a népzenekutatók, Bartók, Kodály és Lajtha szinte tudományosan precíz lejegyzéseire, melyek minden egyes hangban visszaadták a paraszténekesek előadásmódjának intonációs és artikulációs finomságait. Érdekes azonban, hogy Bartók, Kodály és Lajtha zeneszerzőként nem alkalmazta ezt a lejegyzésmódot, ők a saját műveiket a klasszikus előadói hagyományon nevelkedett zenészekhez alkalmazkodva kottázták le. Kurtág jellegzetes notációja még ma is szokatlan bátorság, vagy még inkább: annak a jele, hogy megtalálta a saját zenei stílusának leginkább megfelelő lejegyzésmódot, amivel bizonyos értelemben rá is kényszeríti az előadóit, hogy alkalmazkodjanak a zenéjéhez, s ennek érdekében kiszélesítsék saját eszköztárukat. Kurtág művészetének erős hatása szinte magától bontakozik ki akkor, ha érzékenyen és a különleges követelményekre nyitottan játsszák a műveit, s az a zenész, aki erre ráérez, e zene elkötelezett előadójává lesz.

Műveit tanulva és dirigálva rá kellett jönnöm: nem elég a magam számára értelmezni a partitúráit, hanem tolmácsává kell válnom, és ki kell alakítanom egy módszert arra is, hogyan közvetítsek e nagyon is egyéni kottaképek és a zenészek között. Jól emlékszem például a ...quasi una fantasia... 1988-as berlini ősbemutatóját megelőző próbák nehézségeire. Kurtág részt vett ezeken a próbákon, s az Ensemble Modern kiváló és a nyugat-európai kortárs zene minden területén nagyon gyakorlott zenészei bizony ekkor szembesültek azzal, hogy Kurtágnál az elolvasott hangok és előadói utasítások értelmezése nem a megszokott módon működik, s hogy az ő zenéjének minden gesztusát és bizonyos fokig kulturális gyökerét is ismerni kell műveinek autentikus megszólaltatásához.

- Hatott-e rád Kurtág zenéje zeneszerzőként is?

- Nagyon erősen, de nem stiláris értelemben. Leginkább a szabadsága hatott rám, és a kvázi „non-strukturáltsága". A szigorúan szerkesztett formában komponáló zeneszerzők partitúrái olyan analizálásra csábítanak, amelyből kiolvasható a gondolkodásmód. Kurtág zenéje nem ilyen. Én nem keresem benne a „struktúrát", mert az ellentmondana az alaptermészetének. Olyan lenne, mintha egy vadon élő állatot ketrecbe zárnánk. Persze megvannak a saját törvényei, de ezeknél sokkal lényegesebbek a bennük lezajló folyamatok, s az ötletek fantáziaszerűsége és érzelmi kifejezőereje. Zeneszerzői szemmel nézve Kurtág zenéjének spontaneitása mindig megragadott, sőt egy időben kifejezetten felszabadított. Csak egy példa: a minden részletében szigorú rendszerben komponált A szél szekvenciáit, melyet Kurtág 50. születésnapjára írtam, 11 évvel később alapanyagként használtam a Chinese opera című zenekari művemben, de ott - éppen Kurtág műveinek hatására - már fel mertem vállalni, hogy ugyanezek a zenei gondolatok fantáziaszerűen „szabadok" legyenek. Ez számomra is a váltás jele volt. Bár nem hiszem, hogy bármilyen stiláris hasonlóság lenne a műveink között, az alkotói szabadság bátorságát valószínűleg tőle tanultam meg.

- Mindketten Erdélyből származtok, Budapesten tanultatok, zeneszerzői működésetek műfaji súlypontjai valószínűleg nemcsak a generációs különbség, hanem pályátok eltérő alakulása miatt is jelentősen eltérnek. Egyikőtök sem titkolja viszont, hogy mennyire erős hatással volt rá Bartók zenéje, emellett a népzene és a magyar zenetörténeti hagyományok is fontos inspirációs forrást jelentenek számotokra. Jelent ez ma háttérben meghúzódó kapcsolódási pontokat?

- Ezek a pontok nagyon fontosak, de nemcsak Kurtág, hanem Ligeti zenéjében is. Bartókot mint ősforrást mindig jelenvalónak érzem, mindenekelőtt a vertikális, harmóniai relációban. Kurtág harmóniái az én fülemnek mindig természetesek, nemcsak zeneszerzőként, hanem karmesterfüllel hallgatva is. A „rejtett" alaphangokat ugyanott hallom, ahol ő, harmóniáinak mozgása is mindig természetes számomra. Valószínűleg egy külföldi zenész, aki nem ezen a hagyományon nőtt fel, azonnal megérzi, hogy mi valahol egy közös - de nem nyugat-európai - zenei nyelvet beszélünk.

- Hogyan hat rád Kurtág művészetének erős expresszivitása? Bár vokális műveiben sok a melodramatikus vagy színpadi elem, ő maga csak most, 85 évesen kezdett operát komponálni. Számodra viszont pályád kezdete óta fontos a színpadi zene, s az utóbbi 15 évben kilenc operát írtál.

- Kurtág zenéjében erősek az érzelmi szélsőségek, ami igencsak gesztikussá teszi a stílusát. Vokális kompozícióiban mindez gyakran expresszív szövegábrázolásként is megjelenik. Ezt az utat nagyon következetesen járta, már a hatvanas évektől, amikor ez egyáltalán nem számított progresszívnak a nyugat-európai zeneszerzésben. Jól emlékszem, hogy például 1968-ban a Bornemisza Péter mondásai darmstadti ősbemutatóján az akkori szakmai közönség mennyire nem értette ezt a zenét, és arra is, hogy ez a nagyon intenzív gesztusrendszer eleinte még Boulez számára is idegen volt.

De úgy tűnik, az idő Kurtágot igazolta, hiszen a zenéje éppen ez által hat talán leginkább. A Kurtág és köztem kialakult barátság és zavartalan előadói együttműködés alapja az is lehet, hogy az expresszivitás tőlem sem idegen.

- Fontos-e számodra a véleménye a műveidről?

- Hogyne! Bár e tekintetben nincs napi kapcsolat közöttünk, mindig tudjuk, hogy a másikunk éppen min dolgozik. Kurtág ritkán mond véleményt - s gyakran csak évek múlva. De a megjegyzései mindig találóak és elgondolkodtatóak, s akár pozitívak, akár negatívak, legtöbbször technikai vagy módszertani tartalmúak, és mindig összekapcsolódnak az éppen őt foglalkoztató kérdésekkel.

- Mit jelent számodra karmesterként dolgozni Kurtággal? Vannak-e közös terveitek?

- A közös munkát mostanában már a nemzetközi koncertélet hozza, hiszen Kurtág darabjai mindenütt a hangverseny-repertoár részévé váltak. 2009-ben New Yorkban, a Carnegie Hall-ban mutattuk be a Négy Ahmatova-költeményt Natalja Zagorinszkajával és az UMZE Együttessel, ezt a művet azóta többször is vezényeltem. 2012-ben Torontóban az Üzeneteket, Párizsban a Sztélét fogom dirigálni. Azok a próbák, ahol Kurtág is ott van, számomra - de az ő számára is - a rendkívül intenzív munka, s közben a baráti és szeretetteljes együttműködés időszakai is.