Liszt Ferenc

Szent Szaniszló, Requiem

Haja Zsolt                                       Szent Szaniszló

Wiedemann Bernadett                 Szent Szaniszló édesanyja

Kovács István                                  II. Boleszláv

Fáklya Erzsébet                               mezzoszoprán

Kiss Edit                                            mezzoszoprán

Mukk József                                     tenor

Kálmán László                                  tenor

Fátrai János                                      bariton

Pintér Dömötör                                basszus

Nagy László Adrián (orgona)

Honvéd Férfikar, Budapest Stúdió Kórus,

Óbudai Danubia Zenekar

Vezényel Strausz Kálmán

Fidelio Media Ltd., FID CD 004

Kétségtelenül a jubileumi év egyik legizgalmasabb vállalkozásának számít a Honvéd Férfikar Liszt-lemeze, melyről a Reqiuem mellett egy igazi kuriózumot, a zeneszerző befejezetlenül maradt Szent Szaniszló oratóriumát ismerheti meg a közönség. A műből néhány éve az Egyesült Államokban is készült már lemezfelvétel, de a Honvéd-együttes produkciója így is egyedülálló, hiszen Strausz Kálmán irányításával ők a kompozícióhoz kapcsolódó minden fellelhető anyagot megszólaltattak - tehát még a zongora-megfogalmazásban fennmaradt két polonéz-tételt is, Kákonyi Árpád hangszerelésében (ugyancsak ő hangszerelte a „Mein Sohn" kezdetű áriát). Az oratórium azonban így is csupán torzó: a Liszt által tervezett négy hatalmas részből ugyanis csak az 1874-ben komponált, öt tételt tartalmazó első jelenet (egy zenekari bevezetőből, kórustételből és recitativós szakaszból álló, voltaképpen attacca játszandó tömb, illetve a már említett ária) és a negyedik részt alkotó, az 1880-as években írt-átírt négy darab (kétrészes zenekari polonéz-közjáték, a De profundis zsoltár szóló-kórus letétje és a Salve Polonia zárókórus) készült el - összesen tehát 11 tétel. Paul Munson, aki 1998-ban a polonézekkel együtt közreadta a művet, az előszóban részletesen kifejtette, hogy az el-elakadó kompozíciós lendületnek a librettó elégtelensége is oka lehetett, hiszen tudjuk, hogy Liszt több alkalommal átdolgoztatta a szövegkönyvet. Maga a téma, a 11. században a királyi hatalommal való összeütközés nyomán mártírhalált halt lengyel püspök, Szaniszló legendája feltehetőleg a lengyel származású Caroline Sayn-Wittgenstein hercegnő miatt kerülhetett Liszt érdeklődési körébe. Az oratórium töredékes formájában is nagyszabású (a 11 tétel Strauszék előadásában közel másfél óra terjedelmű), méltó párja lett volna a Szent Erzsébet legendájának, mellyel együtt - egy csak tervezett, Szent Istvánról szóló oratórium mellett - egy szent-trilógiába szánta a szerző.

         Az Szent Szaniszló-oratórium azonban nemcsak terjedelmében és ambíciójában „nagy" mű, de különféle stílusrétegei révén is monumentális, szinte összegző jellegű: együtt él benne a kései Liszt-művek stílusa, a gregorián inspirálta dallamvilág és a korábbi időszakok bombasztikus szimfonizmusa (utóbbi megjelenésének oka, hogy a zenekari közjáték egy 1863-as, tehát a mű többi részénél jó 20 évvel korábban keletkezett darab átdolgozása). Ugyanakkor a mű legelragadóbb és végső soron legtipikusabb részletei a „kései" tételek, amelyekben a zeneszerző a végletekig takarékosan bánik a zenei kifejezőeszközökkel, s amelyeket az idős Liszt sajátos komorsága ural. E zenék kielégítő megszólaltatásával azonban egyáltalán nincs könnyű dolga a kórusnak (a Honvéd Férfikart a Budapesti Stúdió Kórus egészíti ki vegyeskarrá) és a kísérő együttesnek, az Óbudai Danubia Zenekarnak. A sok egyszerű, újra és újra ismétlődő gregoriános dallamfordulat; a sűrűn tagolt, rövid, szinte sóhajszerű frázisok egymásutánja; a rengeteg unisono, illetve a cappella megszólalás; az áttetsző hangszerelés - mindezek miatt igen nehéz megteremteni a zene folyamatosságát és szuggesztivitását. A kórus így aztán nem is áll mindig a helyzet magaslatán, a kíséret nélküli szakaszokban néha intonációs bizonytalanságai adódnak (mint például a hosszú ütemeken át a cappella „Beschütz uns"-kórusban), olykor pedig mintha nem tudna eléggé szabadulni a mű alapvető puritánságától a szenvedélyesebb szakaszokban (mint például a „Qual und Leid"-tételben, ahol határozottan több fűtöttséget igényelnének a király kegyetlenségét panaszoló nép szavai). Ennek ellenére Strausz énekesei összességében érzékenyen szólaltatják meg a művet, s különösen jeleskednek abban, hogy az unisono, illetve oktávpárhuzamos anyagoknak is tartalmas, masszív hangzást adjanak. Ugyanez elmondható a szólistákról is: dicséretes, ahogy a recitativók és a sokszor recitativószerű áriák takarékos anyagából olyan erős karaktereket tudnak formálni. Külön kiemelném Wiedemann Bernadett produkcióját, aki Szaniszló édesanyjának alakját megrázó erővel jeleníti meg. A zenekar játéka összességében kiegyensúlyozottabb képet mutat a kórusénál: szép színek jellemzik előadásukat, gondozottak a szinte kamarazeneszerű letétek, és jól felépített formai íveket hallunk (például mindjárt a zenekari bevezetőben). A külsejében is elegáns kiadvány összességében tehát nemcsak maga a mű miatt érdemel figyelmet, hanem az előadás megbízható színvonala miatt is, melyet talán érettebbé, kiforrottabbá tehetnek a torzó-mű - reménybeli - további élő előadásai.

Liszt alkonya.

Válogatás Liszt Ferenc kései műveiből (1880-1886)

Gyászgondola, no. 1

Elfelejtett románc

Első elfelejtett keringő

Negyedik elfelejtett keringő

Szürke felhők

Két csárdás

Balcsillagzat

Csárdás macabre

Hangnem nélküli bagatell

Gyászgondola, no. 2

16-19. magyar rapszódia; Álomban

Krausz Adrienne (zongora)

BMC CD 185

       Szinte sokkol a külsejével Krausz Adrienne új Liszt-albuma: pasztell-tarka háttérből világító, neonrózsaszín felirat a borítón, ugyanebben a pink árnyalatban pompázó, durva betűk a kísérőfüzetben, az egész lemezt körbeölelő, kacskaringós díszítések - egyszóval nem éppen a hazai komolyzenei lemezpiacon megszokott külsőt hozza a BMC új kiadványa. A megdöbbentő hatást csak fokozza, hogy a lemez egy különösen érzékeny repertoárból ad válogatást: ahogy a rikító rózsaszín betűk tudomásunkra hozzák, a felvétel Liszt alkonyát (The Twilight of Liszt) mutatja be. A híresen sallangmentes és komor, kései Liszt-stílus a legtöbbünkben valószínűleg távolról sem ilyen képi asszociációkat kelt, de a különbség olyan ordító, s a rikító színvilág voltaképpen olyan hideg, hogy összességében mégsem taszító a külső. A problémát inkább abban látom, hogy Krausz Adrienne interpretációjának alapvető iránya, s általában az egész felvétel minősége nincs összhangban a mellbevágóan figyelemfelkeltő borítóval. Nem mintha a lemez nem árulkodna gondos munkáról, s a zongoraművésznő interpretációinak többsége bizonyos tekintetben nem volna különleges és egyéni (bár az összehasonlításhoz szükséges „szokásos" interpretációról ez esetben alig beszélhetünk, hiszen még mindig ritkán játszott darabokról van szó). Ám a megrázó és erőteljes „más"-ságot nélkülözi a felvétel, s ezért a borító is kissé céltalanná válik.

         A művésznő a zeneszerző utolsó hat-hét évéből válogatott, s szerencsés módon a viszonylag széles műfaji skálát felölelő darabokat nem összkiadás-szerűen helyezte egymás mellé (tehát az azonos műfajú-című kompozíciókat nem feltétlen egymás után játssza), hanem úgy, hogy a lemez egyvégtében hallgatva koncertszerű élményt adjon. A legsikerültebb interpretációk fontos pillanatokban szólalnak meg: ezek keretezik ugyanis a lemezt, azaz a képzeletbeli hangversenyt (nagyjából az első három és az utolsó négy darabról van szó). A legelső szám, a La lugubre gondola (Gyászgondola) no. 1 szinte már megszólalása pillanatában előrevetíti, amit aztán a teljes felvétel bizonyít: Krausz Adrienne kései Liszt-játékának az a legsajátosabb és egyben legvonzóbb ismertetőjegye, hogy melegséget tud vinni a csupasz és sötét hangzásvilágba. Úgy tűnik, mintha önkéntelenül, saját előadói személyiségének - nőiességének ? - parancsára lopna gyengédséget, s egy leheletnyi érzelmességet interpretációiba. Nem túl sokat, éppen csak annyit, amennyi még nem csökkenti, sőt inkább növeli a darabok ironikus-tragikus erejét. Mindezt egyszerű eszközökkel éri el: az említett első szám jobbkéz-dallamában például már önmagában a billentés módja érzékelteti a végtelen - mégsem rideg - magányosságot. Ehhez hasonlóan még a Nuages gris (Szürke felhők) dallamtöredékei révén is valamiféle vigaszt és harmóniát képes megjeleníteni a pianista.

         A második szám, a Romance oubliée (Elfelejtett románc) minden csalódottsága ellenére is líraibb a lemezen található művek többségénél - s úgy tűnik, ez a hangvétel áll a legjobban Krausz Adrienne-nek. A Romance oubliée és a jó érzékkel utolsó számként, mintegy ráadásként felcsendülő H-dúr noktürn, az En rêve (Álomban) a két legszebb ékköve a sorozatnak: mindkettő csupa finomság, gyengéd csillogás, s mégis szinte süt belőlük a szomorúság. Az előadó mintha e két darab „szűrőjén" át tekintett volna a többire, s ilyen módon igyekezett volna enyhíteni a sötétebb darabok feloldhatatlanságát is. Bár ez a megfogalmazás aligha pontos, hiszen Krausz Adrienne vélhetően egyáltalán nem igyekezett oldani a komorságot, egyszerűen arról van szó, hogy nem tudott, nem akart ennél erőteljesebb, szikárabb lenni. S bár ez bizonyos darabokban - mint az eddig említetteknél - erény, és az egyéni interpretáció biztosítéka, másutt olykor mégiscsak hiányérzetet okoz. Főleg a csárdásokban (Két csárdás, Csárdás macabre) bizonyul kevésnek az erő, a dac, de a Balcsillagzat (Unstern! Sinistre) és a 2. gyászgondola sem igazán markáns. Ráadásul úgy tűnik, mintha a hosszabb darabokban a zongoristának nehezére esne a formát összefogni, a részek között egyensúlyt teremteni.

         A sikerültebb keretező darabok között ugyanakkor még egy típusról kell szólni: a két Elfelejtett keringőről (1. és 4.) és a négy Magyar rapszódiáról (16-19.). Ezekben Krausz Adrienne sokkal inkább elemében van. A rapszódiákban például igen jól hat a lassú kicsit édes szomorúsága és a gyors szakaszban végre teret kapó gyöngyöző-villódzó virtuóz játék (ebből a csodálatos „gyöngyözés"-ből a Hangnem nélküli bagatell is ízelítőt ad), s itt a nagyforma ívét sem hiányolhatjuk.