A Váci utcai Szt. Mihály-templomban rendezett Budapesti Barokk Fesztivál idei programja a „barokk" fogalmának szokatlanul tág értelmezésén alapult még akkor is, ha jóváhagyólag tudomásul vesszük, hogy a fesztivált idén „Liszt-rovattal" bővítették. Az még nem volna baj önmagában véve, hogy egy eleddig alapjában véve a historikus előadásmódra épített fesztivál immár széles teret nyújt a modern hangszeren játszó előadóművészeknek, éspedig nemcsak Liszt műveiben; ugyan kit zavart volna a bécsi klasszika, illetve - Liszten túl - a kortárs zene megjelenése; végül, de korántsem utolsó sorban pedig mindannyian érzékeljünk, hogy jószerével minden fesztivál, minden színvonalas kulturális kezdeményezés egyre inkább gúzsba kötve kénytelen táncolni. Az empátia és a rokonszenv kijár tehát minden olyan színvonalas zenei rendezvénynek is, amely a szigorodó körülmények között is talpon tud maradni. A fesztivál idei, hatodik évfolyama azonban sajnos mind a program koherenciája, mind a hangversenyek minősége tekintetében visszalépést jelent az eddigiekhez képest, s ezt az említett összes mentő körülmény tekintetbe vételével is meg kell állapítanom.

         A Budapesti Barokk Fesztivál ebben az évben nem kevesebb, mint tizenegy hangversenyt ölelt fel szeptember 22. és október 9. között; egy meghirdetett tizenkettedik előadás, a 29-i, Szt. Mihály-napi ünnepi szentmise keretében tervezett Charpentier-produkció sajnos nem valósult meg. Magam három hangversenyen lehettem jelen: az Authentic Quartet nyitókoncertjén, a Kammerton együttes és Megyesi Schwartz Lúcia október 6-i és a Grazioso Budapest Quartet, valamint Sztankay Klára másnapi hangversenyén. Az elsőn Haydn és bécsi kortársai vonósnégyesei szólaltak meg korhű hangszereken, a másodikon a népszerű barokk szerzők öt hangszeres és vokális műve modern hangszereken, az utolsón pedig Bach d-moll kettősversenye és néhány Liszt-mű kamarazenei változata - mint majd látni fogjuk, meglehetősen egzotikus hangszerösszeállításban. A további nyolc koncert közül öt felelt meg az eddigi barokk fesztivál arculatának (Bach-csembalóversenyek, illetve hegedűszonáták, német barokk hangszeres kamarazene, Händel Messiása, illetve a Savaria Barokk Zenekar, valamint Zádori Mária és Szigetvári Dávid koncertje Esterházy Pálnak és a barokk nagyjainak műveivel). Volt azután két kórushangverseny különböző korok különböző stílusú vallásos zenéjével a rockig és a néger spirituáléig, végül pedig zárókoncertként két kórus Liszt-koncertje, többek között a Krisztus-oratórium részleteivel.

         Ha talán kissé zavarba ejtő is ez a program egy barokk fesztivál számára, gazdagnak mindenesetre gazdag, és ha az előadói színvonal is megfelelő, nem lehet ok panaszra. Az általam hallott három hangverseny azt mutatta, hogy a színvonal éppolyan csapongó volt, mint maga a fesztiválprogram. Zavartalan zenei élményt a három hangverseny közül csupán a kitűnő nyitókoncert jelentett. A Kalló Zsolt primátusa alatt működő Authentic Quartet nem csupán csiszolt és magas művészi színvonalat képviselő játékával örvendeztette meg a közönséget, hanem - mint már sok más alkalommal - izgalmas repertoárjával is. Az általam hallott másik két hangversenyhez hasonlóan egyrészes program záró száma és egyben természetesen tetőpontja Haydn egyik op. 33 -as kvartettje volt, s ide két bécsi kollégájának, illetve az egyik esetben személyes barátjának egy-egy vonósnégyesén keresztül vezető, emelkedő úton jutott el a hallgató.

         Johann Georg Albrechtsberger, Haydn jó barátja és kamarapartnere elsősorban egyházi zenéjével és kontrapunktikus művészetével szerzett magának tekintélyt. Termékeny volt azonban a kamarazenei műfajokban is, többek között több tucat vonósnégyest is komponált, sokat közülük „sonata" megjelöléssel, jóllehet nagy részüket, mint például a koncertet megnyitó, 1787-es g-moll kvartettet, már a haydni példa kikristályosodását követően komponálta. Ez a darab például háromtételes: nem követi sem a Haydn-féle mintát, sem pedig az annak kiindulópontjául szolgáló divertimento-műfajok soktételességét. Mindenesetre az ő esetében sincs szó könnyed szórakoztató zenéről: jóllehet a lassú tétel hiányzik, a nyitótétel beszédes zenei nyelve, a kezdőszakasz behízelgően puha hangzása és sóhajos érzelmessége igényes darabot ígér. Ezt az ígéretet, a lendületes és hatásos menüettet követően, legmagasabb szinten a finálé váltja be. A játékos, pontozott ritmusokat ismételgető, sőt rusztikus hatású tétel idővel kifejezetten tartalmas, sőt drámai karaktert nyer, és terjedelmében is a darab meghatározó tételének bizonyul. Az előadók sokszínű és lendületes, precíz és koncentrált játékukkal jelentősen hozzájárultak a mű értékeinek megmutatásához (bár helyenként erőteljesebb agogikai beavatkozásokat is el tudtunk volna képzelni).

         A német születésű, de idővel Bécsben lehorgonyzó Emanuel Aloys Förster d-moll vonósnégyese mintegy 15 évvel később, Haydn utolsó, befejezetlenül maradt kvartettjével egy időben keletkezett. Ez a négytételes mű azonban elsősorban Mozart híres d-moll (és g-moll) kompozícióinak világával tart kapcsolatot, a világos példakép ugyanakkor nem jelent epigonizmust: a darab, elsősorban pedig első tétele nagyon is helyt áll magáért. Kitárulkozó és hiteles szenvedélyű, lépten-nyomon izgalmas megoldásokkal előrukkoló zene ez, egy elsőrangú tehetség megnyilatkozása. A többi tétel sem érdektelen, bár nem éri el a nyitódarab intenzitását: áhítatos, földöntúli hangot üt meg a lassú tétel; kezdetben kissé együgyűnek tetteti magát, majd mégiscsak felhevül a menüett, és ritmikailag kifejezetten izgalmasnak bizonyul a zárótétel. Az előadás még itt sem mindig érte el saját maximális színvonalát, voltak pillanatok, amelyeknek teljes megformálásához elkelt volna a határozottabb dinamikai, agogikai vagy akcentusbeli beavatkozás.

         Az Authentic Quartet jelentős kvalitásait bizonyítja azonban, hogy a legkiemelkedőbb teljesítményre a makulátlan remekmű, Haydn h-moll kvartettje (op. 33 no. 1) inspirálta őket. Itt természetesen nyoma sincs az előző két, jelentékeny műben meglevő egyenetlenségnek: Haydnnak minden pillanata fontos és maximális koncentrációt követel. S valóban, ebben a műben a kvartett úgyszólván önmagát múlta felül: bírta intenzitással a haydni mércével is extrém expozíciót követő, kalandos kidolgozást és a tétel robbanásszerű kitöréseit; költői erővel érzékeltették a Scherzando feliratú menüett sötét árnyait és az Andante enigmatikus világát; s a zárótételben, Kalló Zsolttal az élen, lehengerlően idézték fel egy valaha élt cigányprímás Haydn által az utókorra hagyományozott virtuozitását.

         Október 6-án a Kammerton együttes (Edőcs Tamás - fuvola, Kovács Judit - hegedű, Reményi Ágnes - mélyhegedű, Tóth Erzsébet - gordonka, Mocsári Emma - csembaló; a művészek modern hangszereken játszottak, bár a csembaló esetében a távolság miatt ezt nem tudom egészen biztosan állítani) adott hangversenyt Barokk gyöngyszemek fantáziacímmel. A programban Purcell, Pergolesi, Fr. Couperin, Vivaldi, illetve Telemann egy-egy triószonátája, illetve szólómotettája szerepelt - mindegyikben szóhoz jutott az együttes fuvolása, az éppen esedékes gyöngyszem valamelyik hegedű- vagy fuvolaszólamát magára vállalva, ahogy éppen a szükség diktálta. Ez bizonyos házimuzsikálás-színezetet adott a hangversenynek; az előadás iskolás, statikus volta, a vissza-visszatérő hamiskodás és sietgetés, a jellemzően statikus-gépies-monoton előadásmód, az általa a hallgatóban gerjesztett tagolásszomj, a szinkronitás-problémák viszont egy évtizedekkel ezelőtti félamatőr előadás hangulatát csempészték be a templom falai közé. A hangszeres darabok közül talán csak a záró Telemann-triószonáta „játszatta el" magát annyira, hogy valamennyire lekötötte a hallgató érdeklődését. A hangverseny üdítő színfoltját Megyesi Schwartz Lúcia éneklése jelentette Pergolesi, illetve Vivaldi egy-egy motettájában: nem csupán hangjának szépsége, gömbölyűsége kontrasztált a hangszerek kissé kásás összhatásával, hanem zenei érzékenysége és kulturáltsága is tetszett, s az olasz világi kantátákhoz képest visszafogottabb és kevésbé eredeti Vivaldi-motettában az énekesnő koloratúrájának karcsúságáról és fürgeségéről is meggyőződhettünk.

         A valószerűtlenség érzése kerített hatalmába, amikor a másnapi hangversenyen Balogh Ferenc, Detvay M. Marcella és Sztankay Klára hozzáfogott Bach d-moll két hegedűs versenyének eljátszásához. Már előzetesen gondolkodóba ejtett, hogy a műsorlapon feltüntetett Grazioso Budapest Quartet tagjai egy „zongora, orgona"-játékossal kiegészítve hogyan adhatnak elő egy olyan darabot, amelyhez hat független szólamot komponált a szerző. Ám arra tippeltem, hogy lemaradt egy-két előadó. Nos, nem így volt: Balogh és Detvay - Kolumbusz tojása! - zongorakísérettel adta elő a halhatatlan remekművet. Illetve, ahogy a zenekart zongora, úgy a zongorát mindjárt egy Kawai márkájú keyboard zongoraregisztere helyettesítette. Nyilvánvalóan az történt, hogy sem a művészek, sem a rendezők nem ismerték fel, hogy egy fővárosi, két nyelven meghirdetett, fizetős koncert követelményei nem azonosak egy zeneiskolai növendékhangversenyéivel. A krónikás már-már azon a ponton volt, hogy kötelességét megszegve elhagyja a hangverseny helyszínét, de erőt vett magán, és helyesen tette.

         A műsor nagyobb részét ugyanis Liszt kamarazenéjének szentelte a vonósnégyes-társaság, amely Balogh Ferencen és Detvay M. Marcellán kívül Rudolf Andrásból (mélyhegedű) és Botvay Károlyból (gordonka) áll. A négy darab mindegyike 1880 táján keletkezett zongoramű-átirat volt, s ezekben a ritkán hallható kései művekben a művészek kitűnő teljesítményt nyújtottak. A legtöbb örömet az Angelus! Prière aux anges gardiens című, felvillanyozóan izgalmas és szinte valószínűtlenül merész disszonanciákat tartalmazó kompozíció szerezte, ahol nem kellett a műhangszer önmagával is összezengő hangját hallgatni, s a vonósok zavartalanul mutathatták meg csiszolt és érzékeny vonósnégyes-hangzásukat, kamarazenei kultúrájukat. A hátralevő számok ismét „zongora"-kíséretesek voltak. A Romance oubliée hegedűre és zongorára hangszerelt változatban szólalt meg, s  a szárnyalóan lírai darabot Balogh Ferenc kifejezetten tartalmas, szép hangon, plasztikus dallamformálással adta elő. A II. elégiát ugyancsak ő és Sztankay Klára játszotta; ebben az esetben a befejezés átszellemült tisztasága, éteri magas hangjai voltak a legemlékezetesebbek.

         A hangverseny a Zarándokévek egyik leghatalmasabb kompozíciójának csak negyedszázada rekonstruált trió-átiratának - Tristia, Vallée d'Obermann - előadásával fejeződött be. Az eredeti zongoradarabnál is terjedelmesebb átirat rendkívüli szóló- és kamarazenei feladatokat ró előadóira. Botvay Károly egy hatalmas, lírai szólóban jeleskedett, Balogh ezúttal mély regiszterének tömörségét is megmutatta, s a visszatérő, szélesen kitárulkozó szinkópás melódia mindannyiszor magával ragadó, hiteles líraisággal szólalt meg.