A Budapesti Fesztiválzenekar idén indította hetedszerre Mahler Ünneppel a hangversenyévadot (közreműködő intézmények: MűPa, Zeneakadémia, Magyar Gustav Mahler Társaság, MR3-Bartók Rádió). A műsor volumenét illetően akadtak bő és szűk esztendők is, ám a minifesztivál mostanra oly megszokottá vált, hogy nehéz lenne (s nem is akarnánk) nélküle elképzelni a szeptembert. Az idei program háromszor előadott nagyzenekari koncertből, kamaraestből, valamint a Mahlert Wagner színrevivőjeként bemutató kiállításból és többek között az 1. szimfónia előadástörténetét, illetve feldolgozásait megidéző, retrospektív lemezbemutatóból állt. (Beszámolóm a Nemzeti Hangversenyteremben szeptember 10- lezajlott szimfonikus koncertről és a MűPa Fesztivál Színházában szeptember 13-án elhangzott kamaraestről szól.) A tekintélyes szakmai partnerek is régről ismerősek: az idén különösen gazdag kiállítás anyagai a párizsi Gustav Mahler Zenei Archívumból érkeztek, mely intézmény egyik alapítója a Mahlerről mintegy 4000 oldalas életrajzot író Henry-Louis de La Grange; a lemezek pedig ezúttal is Fülöp Péter páratlan gyűjteményéből kerültek az érdeklődők elé. A programhoz kiadott műsorfüzetben jelent meg két nyelven Fischer Iván előadása, amelyet tavasszal tartott Hollandiában, Mahler halálának századik évfordulóján. A Gustav Mahler: fordító és próféta című esszé közreadása volt az egyetlen momentum, mely a centenáriumra emlékeztetett - egyebekben az Ünnep a tradicionális szokásrendben zajlott.

Ennek a szokásrendnek a jegyében a zenekari koncert magában foglalta egy új magyar mű ősbemutatóját. Orbán György 4. szerenádja kellemesen múló, s múlandóan kellemes perceket szerezett hallgatóinak, s ráadásként meglepetésektől mentes élményt azoknak, akik stílusát valamelyest már ismerték. Mahler madárfütty-motívumát kölcsönvéve Orbán kapcsolatot teremtett saját műve és Mahlernek a koncert második felében elhangzó 1. szimfóniája között. A szimfónia (közelebbről: az 1. tétel) pasztorális hangvételének és kvázi-pentaton dallamfordulatainak felidézése a 4. szerenádban elvezet az 1950 körüli magyar zeneszerzés divertimentizmusához, hogy a gondtalanság érzülete végül utat nyisson a jazzes szimfonikus hangzás amerikai klasszikusoktól kölcsönzött fordulatai felé. A Fischer Iván vezette zenekar elegánsan, könnyeden és színesen vezette elő a művet.

A Marosvásárhelyen született Orbán darabját megelőzően hangzott el a koncerten George Enescu 1. szvitjének (op. 9) 1. tétele. Az 1903-ban született mű Prelúdiumának különlegessége, hogy a zenekar benne mindvégig uniszónóban játszik: kíséret nélküli, szabadon deklamáló, széles ívű dallamokat szólaltat meg. A vonósok és üstdob által meghatározott hangzás egységességének fenntartása, ugyanakkor a zenélés szuverenitásának megőrzése igen kényes egyensúly kialakítását igényli, amelyet a Fesztiválzenekar Fischer irányítása mellett magabiztosan talált meg. A művet egyébként annak idején maga Mahler is műsorára tűzte: egyik utolsó New York-i koncertjét kezdte a román zeneszerző 1. szvitjének megszólaltatásával.

A Mahler figurája köré szerveződő kelet-közép-európai körképen aztán felbukkant Hugo Wolf, aki az egykori „nagy" Ausztria polgáraként, a mai Szlovénia területéről érkezett Bécsbe, hogy konzervatóriumi tanulmányai során barátságot kössön a Morvaország felől érkező Gustav Mahlerrel. A zenekari kíséretes dalok (Harfenspieler No. 1; Denk'es, o Seele; Gesang Weylas; Herz, verzage nicht; Gebet) megszólaltatásában Wolfgang Holzmair működött közre. Holzmair régi ismerőse azoknak, akik a Fesztiválzenekar koncertjeit legalább az állandóvá válás óta figyelemmel kísérik. S ahogy az már lenni szokott a ritkán látott, régi ismerősökkel, Holzmair fellépése is jócskán tudatunk előterébe tolhatta a múló idő gondolatát. Az akkoriban még gondosan gyűjött s máig félrerakott műsorfüzetek segítségével tudom felidézni, hogy Holzmair a negyvenes éveinek elején, 1994 tavaszán részese volt ama legendás hangversenynek, amelyen Yehudi Menuhin dirigálta Jeney Zoltán Halotti szertartásának első részét, s amelyen ugyancsak elhangzott Doráti Antal Ősz című, mahleri ihletésű dalciklusa, osztrák baritonistánk közreműködésével. Aztán jött a Vándorlegény-dalok előadása 1998 decemberében, még mindig innen az ötvenen. (Visszatekintve úgy tűnik, hogy az akkori, két koncertből álló, Mahler Budapesten című minisorozat tulajdonképpen már felkészülés volt a Mahler Ünnepek 2005-ben meginduló folyamára - és már elnézést a szerénytelen párhuzamért, de e koncertekről zeneakadémiai szemináriumi dolgozatot írván mintha ugyancsak nagyban készültem volna az eljövendő Mahler Ünnepek recenzeálására.) Akárhogy is, Holzmairt most hatvanadik életéve betöltéséhez közeledő, disztingvált úrként láttuk viszont. Éneklésének kultúrája, intelligenciája, értelmezésének láttató ereje, szuggesztivitása csak nőtt az idő múlásával: ezt a Harfenspieler mély melankóliájában csakúgy megtapasztalhattuk, mint a Herz, verzage nicht keserű gunyorosságában. A hang felülete hol csillógón felfénylett, hol kissé mattra fordult, de ez szinte egyáltalán nem korlátozta a kifejezés intenzitását. Meglepőbbnek találhattuk a csekély mértékű, ám figyelmen kívül nem hagyható mellé-intonálás (hamiskás éneklés) pillanatait, melyekből az énekesnek újra és újra ki kellett rántania magát.

A koncert második felében elhangzó 1. szimfóniát a zenekar 1992 óta egy híján tucatszor játszotta, Fischer Iván - úgy sejtem - több tucatszor vezényelte. A Fesztiválzenekar és zeneigazgatója tehát rendkívül otthonosan mozognak ebben a közegben. Úgy tudnak kísérletezni tempókkal, karakterekkel, dinamikával, hogy közben az előadás technikai biztonságát, sőt perfekcióját egy percre sem veszélyeztetik. Nem mondom, hogy egyetértettem Fischer Iván valamennyi lassításával vagy dinamikai kiemelésével, de annyi bizonyos, hogy interpretációjának minden elemét tökéletes kivitelezésben tárta elénk. Feltűnő volt az első tétel gyorsabb - a második Vándorlegény-dalra hivatkozó - formarészeinek visszafogott tempója, s ilyeténképpen a dallam-folyondárok módszeres kibontása, már-már analitikus vizsgálata.  Hagyományosan rusztikus hangzó felületeket, lendületet és energiát találtunk a második tételben. A harmadik tétel nevezetes klezmer-epizódjában az egymást meg-megszakító témák ellentétének kiélezése lehetet a cél. A finálé utolsó ütemeiben Fischer nem csupán a győzedelmes korál-dallamot játszó kürtösöket állíttatta fel, de fokozatosan a teljes fúvóskart is. S ez - egyfajta zenekari apoteózis vizuális megjelenítésén túl - nagyon is hallható, akusztikus hatást eredményezett, mely befogadójából határozottan euforikus érzéseket váltott ki. 

A pár nappal későbbi kamaraest első felében Mahler 4. szimfóniája hangzott el, Josef Venantius von Vöss négykezes zongoraátiratában. Az efféle átiratok ma már nem a zenekari művek nemes műkedvelői megismerésének eszközei (mint voltak még Mahler idejében). Megszólaltatásuk motivációja inkább „tiszta" zenei alapanyag iránti kíváncsiság, a hangszereléssel megszelídített disszonanciák, merész szólamvezetések kipróbálása „élesben", stb. A Csalog Gábor és Kemenes András által eljátszott átirat meglehetősen konzervatív: nem pótolja, nem érzékelteti a zenekari hangszínvarázst hangszerszerű, a zongora alkatából következő eszközökkel. Szikáran, az eredetihez való hűséggel közvetíti a zenei információt, s úgy tűnik, olykor éppen ez által lesz hűtelen a szimfonikus műhöz. Kemenes és Csalog összeszokott, játékosságra szinte mindig kész előadása talán jobban érvényesült volna egy akusztikai szempontból támogatóbb teremben. Akárhogy is, számomra a második (scherzo) tétel előadása volt a legmegyőzőbb: annak sűrű polifóniája, egyenletes „eseménysűrűsége" és fanyar disszonanciái a zongorára átültetve sem keltettek hiányérzetet.

A hangverseny második felében lépett fel a fiatal osztrák bariton, Markus Werba - emez egyelőre kissé kialakulatlan, de igen ígéretes, komoly kifejezőerővel bíró énekes. A pátosszal szembeni óvatosságát mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy Mahler Rückert-dalai közül éppen az Um Mitternachtot hagyta ki (mellyel egyébként Mahler a maga vezényelte koncerteken rendre befejezett egy Rückert-csokrot). A fennmaradó négy Rückert-megzenésítés mellett Werba elénekelte az Egy vándorlegény dalait is: gesztikus, sokoldalú és intenzív előadását Kemenes András finoman, alkalmazkodón és muzikálisan: azaz kiválóan kísérte zongorán.