Minden tekintetben nagyszabású rendezvény volt a második alkalommal megrendezett kaposvári fesztivál: a programok számát, sokrétűségét, színvonalát illetően egyaránt. Képet adni róla tehát nem egyszerű feladat; az első kérdés, ami azonnal felmerül, az, hogy hol is fogjunk hozzá. Csak a hivatalos, „mainstream" fesztiválhangversenyek száma 17 volt (a zárónap „egy egész, két fél" koncertjét kettőnek számolva); ennyi koncertnek még a hozzávetőleges műsorát sem lehet felvázolni egy olyan beszámolóban, amely nem óhajt telefonkönyvre hasonlítani. Mást tehát nemigen tehet a krónikás, mint hogy - a keretek és az alapvető jellemzők felvázolása mellett - jellemző pillanatokat és arcokat villant fel a fesztiválról, néhány cseppben próbálja meg érzékeltetni a tengert.

Ha jól számoltam, a fesztiválhangversenyeken összesen 62 művész lépett fel; közülük néhányan persze csak egyszer vagy kétszer, a nagyobb létszámú ensemble-produkciókban, többségük azonban ennél lényegesen többször. S hogy mindjárt hozzákezdjek a laudációhoz: a légkör egyik rendkívül rokonszenves, meghatározó eleme az volt, hogy világhírű, évtizedek óta befutott művészek és húszas éveik elején járó, kitűnő fiatalok semmiféle észrevehető módon nem részesültek eltérő bánásmódban vagy protokolláris megkülönböztetésben. Mint közismert, a kamarazene világa, ellentétben mondjuk az operáéval vagy a zenekari muzsikáéval, abszolút demokratikus világ - ha valakivel leülök kamarazenélni, akkor elvben egyenrangúnak ismerem el. Ez Kaposváron a gyakorlatban is így volt, a programfüzetben ugyanúgy, mint a pódiumon - ehhez persze olyan nemes szellemű „nagy öregek" is kellenek, mint Frankl Péter, Perényi Miklós és a többiek. Jelképes fontossága volt annak, hogy a főtéri kivetítőn estéről estére betűrendben cserélődtek a résztvevők arcképei, s itt Franklra ugyanannyi másodperc jutott, mint a kitűnő, 21 éves furulyásra, Eredics Salamonra. (Az előadóknak mintegy kétharmada volt itthon vagy külföldön élő magyar - a legtöbbet szereplő művészek között azonban inkább fele-fele volt az arány.)

A fellépők száma és összetétele önmagában is jól érzékelteti ennek a nem kamaraméretű kamarazene-fesztiválnak a dimenzióit és valóban nemzetközi jellegét. Mindez nem sokat ért volna azonban, ha öncélúnak vagy külsődleges körülménynek hat. A valóságban azonban ez volt az utolsó dolog, ami a hallgatónak eszébe juthatott - sokkal inkább az tűnt fel, hogyan győzte energiával és koncentrációval az a húsz-huszonöt művész, aki a hátára vette a fesztivált, és kétnaponként vagy naponta, esetleg még gyakrabban lépett pódiumra abszolút igényes művekben és produkciókban. Mert ez a fesztivál, a sajátos hangulatán túl, elsősorban élményekkel telített és mindvégig hallatlanul intenzív volt. Hiszen megszólaltak itt - hogy szubjektív válogatást rögtönözzek - Couperin nagyheti zsolozsmái, Brahms g-moll zongoranégyese és (a fesztivál záró számaként) G-dúr vonósötöse, Debussy Hegedűszonátája, Schubert C-dúr kvintettje és Arpeggione-szonátája, Bartók 5. vonósnégyese és a Kontrasztok, Mozart g-moll vonósötöse és Kegelstatt-triója, Franck A-dúr hegedűszonátája, Mahler Rückert-dalai, Händel nagyszerű drámai kantátája, az Apollo e Dafne, Bach c-moll oboa-hegedű-versenye, a c-moll hegedű-zongora-szonáta, az 1. brandenburgi verseny és a 14. contrapunctus A fúga művészetéből, Mendelssohn c-moll triója és A-dúr vonósötöse, Messiaen Kvartettje az idők végezetére, Ligeti Kürttriója, és Beethoven c-moll hegedű- és D-dúr gordonkaszonátája. Két vagy három halhatatlan remekmű mindennap - máskor elég úgyszólván egy koncertszezonra. És emellett még háromszor-négyszer ennyi kompozíció, túlnyomórészt ugyancsak kiváló zene Carissimitól Fauréig és Dohnányitól Steve Reichig, no meg néhány érdekes, izgalmas új alkotás, vagy éppen lazításként szolgáló ráadásszám, argentin tangó, miegymás.

       Magától értetődik, hogy csaknem száz művet, mindenesetre több száz tételt kilenc nap alatt ennyi előadó sem tud tökéletesen azonos színvonalon és perfekcióval előadni. De aki arra számított volna, hogy a produkciók egy részére majd rányomja a bélyegét valamiféle dömpingszellem, az alaposan tévedett. Először is szögezzük le, hogy a koncertek harmada-negyede (hatalmas arány!) a maga egészében nagy élményt jelentett. Másodszor is - egészen ritka kivételektől eltekintve - egyáltalán nem voltak olyan előadások, amelyek a rutin, az enyhe unalom képét a legtávolabbról is felidézték volna. A felfedezés izgalma, a közös kaland élménye úgyszólván az első pillanattól az utolsóig auraként vette körül a mindenkori előadókat, akik már csak azért sem unatkoztak, mert a kombinatorika összes lehetőségét kimerítő kombinációkban, permutációkban és variációkban álltak össze előadó-együttesekké. Harmadszor, és itt megint csak szubjektív ítéletet mondhatok, a fesztiválon vagy tucatnyi remekmű szólalt meg felvillanyozó, csodálatos előadásban - miután három koncerten nem lehettem jelen, egyikről-másikról, így a Kocsis Zoltán vezényelte, hallatlanul izgalmas és élvezetes Péter és a farkasról vagy a Couperin-motettákról csak a közönség körében napokon át körbejáró suttogó propagandából értesültem.

Hallottam viszont - hogy megint példákat soroljak - a Franck-szonátát Banda Ádám és Frankl Péter előadásában; Brahms g-moll zongoranégyesét - ugyanazon a koncerten - Frankllal, Alina Pogosztkinával (hegedű), Amihai Grosszal (brácsa) és Fenyő Lászlóval (gordonka); Dohnányi C-dúr szextettjét Frankllal, Kelemen Barnabással (hegedű), Gilad Karnival (brácsa), Fenyő Lászlóval (gordonka), Reto Bierivel (klarinét) és Chezy Nirrel (kürt); az említett Händel-kantátát Ruby Hughes és Christopher Purves énekszólójával, Alina Ibragimova koncertmesteri közreműködésével és a csellista(!) Jonathan Cohen csembaló- és orgona-continuójával; Ligeti Kürttrióját Keller Andrással (hegedű), Zempléni Szabolccsal (kürt) és Nagy Péterrel (zongora), Messiaen Kvartettjét Nagy Péterrel, Reto Bierivel és a különösen felejthetetlen Alina Pogosztkinával és Perényi Miklóssal, a Kontrasztokat Frankl Péterrel, a többé-kevésbé zseniális Reto Bierivel és Keller Andrással, Mendelssohn A-dúr kvintettjét tündöklő előadásban Pogosztkinával, Kelemen Barnabással, Homoki Gáborral (ezúttal brácsa), Makszim Riszanovval (brácsa) és Rohmann Dittával (gordonka), az Arpeggione-szonátát Perényi Miklóssal és José Gallardóval (zongora), és nem utolsósorban a záró koncerten, Mendelssohn egészen ifjonti d-moll hegedűversenyét Alina Ibragimova szólójával, majd Brahms G-dúr vonósötösét Kelemen Barnabással, Kokas Katalinnal (hegedű), Gilad Karnival, Homoki Gáborral (megint brácsa, bár az előző számban éppen hegedült) és Nicolas Altstaedttel. Csupa kivételes élmény, abból a fajtából, amelyet nem lehet megszokni: mindenünnen kivilágít.

Nem lehet persze úgy válogatni, hogy egy-két előadással vagy művésszel ne legyünk igazságtalanok; pedig egy-két szót még a fentiekről is szólnom kell. A Franck-szonátát a fiatal Banda érettsége, játékának perzselő szenvedélye, és az összjátéknak a közte és Frankl között fennálló jó ötven év korkülönbséget meghazudtoló intimitása és intenzitása tette varázslatossá. Frankl ezután a fékezhetetlen és sziporkázó Dohnányi-szextettnek is robbanómotorjává vált. A kantátában nem csupán az énekesek voltak egyszerre remek muzsikusok és elbűvölő, remekül játszó színészek, de a népes, fiatal nemzetközi kísérő együttes is olyan összhangban és természetességgel játszott barokkot barokk módon, ami még néhány évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna „hagyományos" végzettségű hangszeresek részvételével (bár néhány régi hangszer is társult a modernekhez, így a Thomas Dunford által megszólaltatott lant). Az előadókkal szemben emberfeletti nehézségeket támasztó Ligeti-trió egyszerűen sírnivalóan szép volt, a Messiaen-műben a hegedű hosszú szólója ugyanolyan földöntúli és örökkévaló volt Pogosztkina, mint a gordonkáé Perényi Miklós előadásában, a Kontrasztokban a három játékos egymást múlta fölül, de Bieri emellett még a verbunkosnak olyan ízeit-színeit is megmutatta, amelyeket mástól még nem hallottam. Az Arpeggione-szonáta maga volt a csoda, a Mendelssohn-koncert szólóját pedig a fesztivál egyik meghatározó egyénisége, Alina Ibragimova (egyébként műsoron kívül, elutazásának elhalasztásával) olyan kristálytiszta hangon, robbanó energiával, minden tekintetben lenyűgözően adta elő, hogy azóta nem értjük, miért nem derült ki eddig: ez a darab a hegedűrepertoár egyik ékköve. A záró momentum pedig, a mélységesen komoly, tragikus és mégis felemelő Brahms-kvintett felkavaróan, az egész fesztiválhoz méltó súllyal szólalt meg a református templom kitűnő akusztikájában.

Itt jegyzem meg, hogy a fesztivál fő színhelye, amint az már tavaly is tervbe volt véve, a húszas években épített és hosszú ideje zárva tartó filmszínházból kialakított hangversenyterem, a Szivárvány Zeneház volt, amely időközben csakugyan elkészült. A kellemes hangulatú tér, bár talán egy árnyalattal több utánzengést is el tudnánk benne képzelni, valóban igen alkalmas egy kamarazenei fesztivál befogadására; egyetlen fájdalmam az állandóan járatott klíma-, illetve légcserélő berendezés eléggé hangos működése volt; ehhez úgy általában, nagyjából hozzá lehet szokni, ám olyan darabokban, amelyekben a rendkívül halk dinamikának fontos szerepe van - ilyen volt például a Messiaen-kvartett -, jóvátehetetlen veszteségeket szenvedett az előadás. Nem lehet eléggé megbecsülni Kaposvár város döntését, amellyel hangversenytermet hozott létre az egykori moziból, sem pedig azt, hogy a mai időkben egy ilyen kivételesen magas színvonalú kulturális eseményre áldoz nyilvánvalóan igen jelentős összegeket, de ha mégis kérhetünk-javasolhatunk valamit, akkor azt, hogy ha legközelebb módja lesz rá, tegye lehetővé egy ennél csendesebb légkondicionálás megvalósítását - jelentősen meg fogja növelni ezzel koncerttermének értékét.

          Egy sor fontos tudnivalót azonban még nem mondtunk el a fesztiválról. Például azt, hogy a rendezvénysorozat gerincét jelentő fesztiválkoncerteket késő esti könnyű-, világ- és népzenei hangversenyek sora kísérte a Kossuth téren felállított szabadtéri színpadon (sőt, a Jánosi Együttes fellépését táncház is követte). Magam ezek közül csupán a Bolyki Brothers koncertjét hallgattam végig - az lehengerlően professzionális és élvezetes volt. Fellépett még többek között Tóth Vera, Malek Andrea, a Söndörgő Együttes, Nagy Laci Gitano és még sokan mások. Volt továbbá naponta két műismertetés az érdeklődők számára egy kávé mellett, egy végighúzódó párhuzamos program a Magyar Hegedűkészítők Társasága szervezésében - ha már a fesztivál művészeti igazgatója, Kokas Katalin (és férje, Kelemen Barnabás) hegedűs - kiállításokkal és szakmai előadásokkal; a programba illeszkedtek a helyi zeneiskola együtteseinek hangversenyei, a 150 éve született Rippl-Rónai József életmű-kiállításának megnyitója és a zeneiskolában felállított új Liszt-szobor felavatása; s emléknappal adóztak a szervezők Strém Kálmán emlékének, aki a szervezőkhöz hasonlóan rendkívül sokat tett az ígéretes tehetségű fiatalok pályájának elindításáért - a maguk idejében közöttük volt maga Kokas Katalin, Kelemen Barnabás vagy éppen Rohmann Ditta is.

Kokas és Kelemen persze más irányból: a szenvedélyes pedagógus pozíciójából foglalkozik a fiatalokkal, és „kettős életük" - amennyiben kiváló művészek és elkötelezett tanárok - világosan nyomja rá bélyegét az egész fesztiválra, hiszen annak víziójában is elválaszthatatlan egymástól az előadói maximalizmus és a nemzedékek termékeny szimbiózisa. Úgy gondolom, ez az a két kiinduló impulzus, ami a fesztivál egész dinamikáját meghatározza, továbbá az egészen sajátos, a művészet és az erőfeszítés mélységes tiszteletét fiatalos lazasággal és oldottsággal párosító légkör. A fesztivált mindenesetre Kokas Katalin jegyzi, és így elsősorban az ő munkájáról és koncepciójáról kell azt mondanunk: le a kalappal, már csak azért is, mert a fesztivált előadóként is a legmagasabb színvonalon végigdolgozta.

Nem árt itt megemlíteni, hogy az eredeti tervek szerint a kaposvári fesztivál egyik oszlopa Lendvay József hegedűművész lett volna, úgy, hogy kilenc koncerten működött volna közre, és a műsor számos pontja is az ő egyéniségét, preferenciáit tükrözte. Miután szereplését szinte az utolsó pillanatban lemondta, egy-két mű elhagyásától vagy kicserélésétől eltekintve összes műsorszámát átvette a fesztivál valamelyik hegedűs résztvevője, s a gyanútlan közönség semmiből sem sejthette volna a történteket, ha a rendezőség be nem jelenti; hiszen a fesztivál nem úgy festett, mint amiből elvettek valamit. S ha arra gondolunk, hogy Lendvay nélkül is egy Kelemen, egy Keller és egy Banda Ádám neve fémjelezte hegedűsként a fesztivált, akkor már csak az egy Baráti Kristóf (és egy-két egészen fiatal ígéret) hiányzott ahhoz, hogy - azt hiszem, fogalmazhatok így - a hegedűsök tekintetében valószínűtlen és szinte példátlan gazdagságunk, valamifajta hegedűs-aranykor teljes seregszemléjének legyünk tanúi. (Ez természetesen sokat mond a fesztiválon ugyancsak fellépő Perényi Eszter több évtizedes oktató és oktatásszervező munkájáról is a Zeneakadémián.) Mindehhez járult - a többi kiváló magyaron, például Homoki Gáboron túl - a két nagyszerű vendégművésznő, a két Alina, Ibragimova és Pogosztkina jelenléte, nem beszélve az ugyancsak parádés csellista-választékról Perényi Miklóstól Fenyő Lászlón át Kokas Dóráig és Rohmann Dittáig.

Mielőtt még mindenkit felsorolnék, hadd ejtsem szerét annak is, hogy felpanaszoljak egy nagyobb és egy kisebb hiányosságot. A nagyobbat Joseph Haydnnak hívják, és a hiányosság abban áll, hogy neve kiáltóan hiányzik a programban képviselt szerzők sorából; s ha jól emlékszem, ez már tavaly is így volt. Az arányok persze képlékenyek, a nagyok közül ki több, ki kevesebb művel szerepel a műsorban, ez természetes. De Haydn teljes mellőzése ebben a kontextusban egyszerűen megmagyarázhatatlan, s csak abban bízom, hogy a jövő évi fesztiválra pillantva eleve tárva-nyitva álló kapukat döngetek. A másik kifogást inkább pozitív változatban fogalmazom meg: ha valamelyik évben olyan programfüzet születik majd, amelyben Dinyés Soma, François Couperin - és Bartók Béla - nevét is sikerül majd helyesen leírni, akkor (feltéve, hogy lesz Haydn-mű a programban, és addigra a légcsere is halkabban zajlik) már nagyon nagy bajban lesz a kritikus, ha a fesztiválról valamilyen negatívumot is szeretne mondani.

Befejezésül hadd fussak végig néhány szó erejéig azokon a fellépő művészeken, akiket még nem említettem, vagy akikről méltánytalanul keveset írtam. Colin Currie az Amadinda Ütőegyüttes tagjaival és a nagyszerű, fiatal Szabó Mátyással együtt a legmagasabb színvonalon játszott vagy működött közre egy sor darabban, egész ütős fejezetet hozva létre a fesztiválon belül. Fassang László Liszt-Bach-orgonahangversenye izgalmas módon „csempészte be" a jubiláló Lisztet a fesztivál műsorába. Fekete László - Lukács Judit magabiztos és érzékeny zongorakíséretével - figyelemreméltó szuggesztivitással jelenítette meg Eisikovits Miksa haszid énekeinek egzotikus világát. Homoki Gábor sziklaszilárd pontja volt minden együttesnek, amelyben szerepelt, s úgy látom, minden adottsága megvan ahhoz, hogy mint hegedűs - akár kamaraművészként, akár szólistaként - legjobbjaink nyomába eredjen. A nagyon erős brácsás-mezőnyben is ragyogóan helyt állt, bár itt Gilad Karni nevét aligha fogjuk elfelejteni. Ám a fesztivállal kapcsolatos emlékeinkben a két nagyszerű, huszonéves, orosz születésű hegedűművésznő, a mérhetetlen finomságú Alina Pogosztkina és a fékezhetetlen energiájú Alina Ibragimova „vetélkedése" is főszerepet fog játszani. Kelemen Barnabás megalkuvásra képtelen, minden kontextusból kiemelkedő egyénisége a legnagyobb előadások közül többnek - például a Mendelssohn-kvintettnek - is első számú hajtóerejét jelentette. Lakatos György, ahogy már azt tőle megszokhattuk, a tökély érzetét keltve volt több darabnak is biztos fundamentuma - különösen Bach és Händel műveiben játszott felejthetetlenül. Alekszej Ogrincsuk olyan álomoboás, amilyenből egy nemzedékben legfeljebb egy-kettő terem; Mozart oboanégyesét nem lehet szebben és tökéletesebben előadni, mint ahogy ő tette, az 1. brandenburgi verseny - egyébként, kivételképpen, nem tökéletesen makulátlan - előadását az ő játéka tette ünnepi eseménnyé (amihez azért a második és a harmadik oboás, Kőházi Edit és Baráth Nóra is hozzátette a magáét). Zongoristaként Frankl Péter, Nagy Péter és José Gallardo egyaránt felfoghatatlanul sokat dolgozott, és nagyszerű partnere volt vonós és fúvós társainak; közülük persze a partnerei felé áradó hallatlanul koncentrált, egyszersmind rendkívül barátságos figyelem, s játékának villámló biztonsága révén Frankl volt a legbámulatraméltóbb. Rohmann Ditta a gordonkájával hasonlóan súlyponti és megszépítő tényező volt minden környezetben, ahogyan az Lakatos esetében szokott történni. Zempléni Szabolcs pedig - elsősorban a Ligeti-trió előadásával - nem először bizonyította, hogy nem mindennapi tehetségű zenész.

Beszámolómat a fesztivál rokonszenves, „demokratikus" szemléletének dicséretével kezdtem. Hadd zárjam le most egy tisztán zenei természetű megfigyeléssel. A programot hallgatva vagy tanulmányozva fel kell tűnnie: ahogyan Kokasék számára a pódiumon nem kisebb és nagyobb, kezdő vagy befutott művészek, hanem csakis együtt kamarázó művészek ülnek, a programban is mindenfajta megkülönböztetés és presztízskülönbség nélkül sorakozik egymás mellett minden zenefajta. Számukra nem létezik barokk zene, romantikus és kortárs zene, sem pedig komolyzene, könnyűzene, szórakoztató vagy népzene. Csak Zene létezik - amit, ha jó, feltétel nélkül tisztelnek. Ha tetszik, Karinthy nyomán: semmilyen zenében nem ismernek tréfát.