Alan Walker

Reflections on Liszt

Cornell University Press, 2005

Alan Walker több mint harminc éve foglalkozik Liszt Ferenccel, s közben megírta azt az életrajzot, amely minden kétséget kizáróan még sokáig a legjelentősebb, legalaposabb és nem utolsósorban legélvezetesebb Liszt-biográfia marad. Ez a háttér eleve megfelelő biztosíték rá, hogy a Reflections on Liszt nem marad alatta az életrajznak, sem szakmai színvonalban, sem érdekességben.

Az életrajz megírásának óriási munkája közben természetes módon termelődik sok olyan anyag, ami terjedelmi okokból nem kerülhet bele a kötetbe, ugyanakkor érdeklődésre tarthat számot, és kifejezetten sajnálatos volna, ha az életrajzíró számítógépében maradna. Walker ugyanis nemcsak abban alkotott nagyot, amit megírt, hanem abban is nagynak bizonyult, ami sok szerzőnek a legnehezebb: az önkorlátozásban. Walker mindig az olvasó szempontjait vette figyelembe, és a jó arányok, valamint az olvashatóság kedvéért kihagyott sok mindent, ami nemcsak az író számára kedves, hanem fontos is. Ezekből az anyagokból állított össze egy könyvet, alkalmat adva arra, hogy az érdeklődő olvasó tovább mélyíthesse ismereteit, újabb szempontokat kapjon, és további izgalmas élményeket szerezzen - nemcsak Liszttel, hanem a korral és a zenével kapcsolatban is.

Noha a fejezetek karakterükben különböznek, az egyik történetibb, a másik elemzőbb, egy dolog bizonyosan közös bennük: a zenéről mindegyikben fontos, meggondolnivaló szempontokat kapunk. S az összetéveszthetetlen Walker-trademark: a szaktudást igénylő írások is élvezetesek, és a „mesélősebbek" is kínálnak közhelymentes, gondolatébresztő meglátásokat.

Néhány főbb témakör, amelyről a könyv elolvasásával többet fog tudni/érteni az olvasó: Liszt viszonya más zeneszerzők zenéjéhez; Liszt gondolatai bizonyos szakmai kérdésekkel kapcsolatban: technika, átiratok, közreadás, játékmód; Liszt és a komponálás (szerkezet, forma, kifejezésmód stb.); Liszt viszonya muzsikusokhoz, tanítványokhoz, zeneszerzőkhöz, közélethez, kritikusokhoz; Liszt és korának, Liszt és utókorának viszonya egymáshoz; Liszt zenéje; Walker viszonya Liszthez.

Röviden a fejezetekről.

1. Egy sokat vitatott életrajzi részlet: kapott-e Liszt „Weihekusst" (homlokcsókot, amivel kvázi művésszé avatta) Beethoventől, és ha igen, milyen körülmények között? Lisztet számos legenda övezte, melyek kialakulásában olykor, többnyire akaratlanul, maga is részt vett. Hogy Beethoven valóban homlokon csókolta-e a 11 éves Lisztet vagy sem, illetve milyen körülmények között, az a kijelentések, körülmények, beszámolók sokfélesége miatt tökéletes biztonsággal eldönthetetlen - attól is függ, kinek hiszünk inkább. Önmagában a dolog nem volna több egy izgalmas részletnél (végtére is két óriás találkozásáról van szó), de a döntés általában érinti Liszt szavahihetőségét, ezért fontos. A szerző az ezzel kapcsolatos beszámolók és az adatok gondos vizsgálata után, megbocsátva Liszt néhány részlettel kapcsolatos téves emlékezetét, arra a következtetésre jut, hogy: igen, a homlokcsókra sor került, de nem úgy és nem akkor, ahogyan ez a Liszt-irodalomba bekerült.

2. A Beethoven-szimfóniák átiratai Liszt legnagyobb szabású teljesítménye a műfajban. Az átiratok tárgyalása a laikus számára is élvezhető. Különösen érdekes az azonos helyek összehasonlítása mások által készített átiratokkal, mert az idézett példák nemcsak átírási technikát, hanem általános felfogást és hozzáállást is képviselnek. Liszt maximálisan tisztelte Beethovent, s ez meg is különbözteti valamelyest ezeket az átiratait más szerzők műveiből készített átirataitól. Hogy milyen komolyan vette Beethovent, azt az is mutatja, hogy a szimfóniák után később hónapokig próbálkozott a vonósnégyesek átírásával, de végül felhagyott vele, mert úgy ítélte meg, nem tudna saját minőségi elvárásainak (azaz Beethoven szellemének) megfelelni - egy nagy művész figyelemre méltóan önkritikus pillanata.

3. Először is műfaji tisztázás: mi az átirat és mi a parafrázis. Miért írtak átiratokat? Mert ezek voltak a kor „hanglemezei", azaz széles körben hozzáférhetővé tettek sokféle zenét. Ez a használati cél magyarázza sok átirat alacsony színvonalát. Liszt átiratainak jelentős része túlélte ezt a használati célú eredetet. Átiratai - itt az Erlkönigen bemutatva - bepillantást nyújtanak kompozíciós elvekbe, technikai megfontolásokba. Liszt ezzel az átirattal hármas célt követett: népszerűsítette Schubertet, fejlesztette a zongoratechnikát, bővítette saját repertoárját.

4. A Schumann-kapcsolat jellegzetesen sűríti magába egyrészt Liszt és a nagy kortársak viszonyának jellegzetességeit, másrészt Walker hozzáállását ezekhez a kapcsolatokhoz. A séma: Liszt valóban fölismeri és valóban önzetlenül támogatja, segíti a nagyságot, féltékenység vagy hiúság sosem tartja vissza mások elismerésétől - köszönetre vagy viszonzásra azonban ritkán számíthat. A Lisztnek dedikált C-dúr fantázia sorsán keresztül látjuk a Schumannékhoz fűződő viszonyt, amely nem végződött szerencsésen.

5. Három tanítvány: Tausig, Bülow, Bache. Itt adódik alkalom Liszt mesterkurzusainak, tanításának és a mester-tanítvány viszonynak részletesebb és összefoglaló bemutatására - ez a korról és a korabeli zenei életről is sokat elmond. Tausig érdekessége egyebek közt a csodagyerekségből kinőtt karrier és a különösen közeli érzelmi viszony Liszttel. Rövid, kanyargós életút, szélsőségek, sok szín. Tausig hamarabb meghalt, mintsem hogy nagy, kiteljesedett karriert futhatott volna be. Bülow, ez első modern karmester és zenekarnevelő időközben külön könyvet is kapott Walkertől. Liszt és Wagner közötti speciális helye is fontossá teszi (Liszt lányának, Cosimának az első férje, tőle szereti el Wagner Cosimát). Liszt szimbolikusan gyermekének, zenei örökösének nevezte Bülow-t. Egy harmadik tanítvány, az angol Bache mint Liszt és a modern zene rendíthetetlen angliai szószólója kapott kitüntető figyelmet.

6. A h-moll szonáta-fejezet nem csak zongoristáknak szól, bár kétségkívül az ő számukra a legérdekesebb. A talán legjelentősebb Liszt-mű máig sokféle értelmezésre és magyarázatra ad alkalmat, azért is, mert Liszt maga nem sokat kommentálta, pedig radikális darab. A fejezet érdekesen tárgyalja a szerkezetet, és természetesen a játékmódot, az értelmezéstől a technikáig; összehasonlít tempókat, hangsúlyokat, felfogásokat, sőt még kilenc nagy zongorista játékidejét is, Horowitztól Richterig. Szintén nagyon érdekes a szonáta recepciójának története, ami a mai sok előadás happyendjével zárul. Itt is, ahogyan a könyvben helyenként máshol is, kifejezetten meg vannak szólítva a zongoristák: figyelj erre, próbáld ki azt, gondold át amazt.

7. Liszt dalait a szokásosnál több figyelemre érdemesnek tartva, Walker átfogóan ír Liszt dalkomponálásáról, valamint számos dalt elemez (szerkezet, kíséret, szövegértelmezés stb.). Liszt saját dalaiból is készített zongorás átiratokat. A recepciójuk hányatott volt, mint Liszt sok más művéé is - inkább ragaszkodtak ahhoz, hogy a kor legnagyobb zongoristájának nevezzék, mintsem hogy komponistaként elfogadják.

8. Liszt mint közreadó - nagyon kevéssé tárgyalt téma. Liszt zeneműkiadók számára számos komponista - Beethoven, Bach, Chopin, Schubert stb. - műveit adta közre. Mit jelent a közreadói munka most, mit jelentett akkor? Milyen tisztelettel és milyen szabadon bánik és bánhat valaki más szerző zenéjével? Beethoven szonátáinak közreadásában alig változtat valamit, Schubertnél pedig abszolút szakmai tisztességgel jelzi, mi az általa javasolt variáns (tempójelekben, ujjrendben stb.) Walker többször tesz kissé ironikus megjegyzéseket a régizene-hívek Urtext-mániájára - mindenesetre a szöveghűség és az egyéni interpretáció örök dilemmáiról érdekes gondolatok olvashatók. A közreadások azt is jól mutatják, hogyan játszotta maga Liszt az adott darabokat.

9. Liszt mindig elhatárolta magát a technikai jellegű tanítástól, azonban írt egy sorozat etűdöt, amely játéktechnikai célokat szolgál. A fejezet ezeknek a keletkezéséről, használatáról, jellegzetességeiről szól.

10. Liszt mint író - sokat vitatott téma, amellyel kapcsolatban, számos tisztázhatatlan körülmény miatt (távolról sincs mindenről sajátkezű kézirat) ismét inkább csak véleményt lehet kialakítani. A Liszt neve alatt megjelent prózai írások (legnagyobbrészt zenei témákról) nem mind tőle származnak, hanem két nagy élettársa és mások keze is jelentősen bennük van. Nehezen lehet megküzdeni a kérdéssel, hiszen Liszt a nevét adta az írásokhoz. Walker küzd is rendesen, s többnyire Lisztnek tulajdonítja, amit jónak tart, s a közreműködőknek azt, amit esetleg nem. Megbocsátható elfogultság, különösen mivel a Walker által közölt adatok szokás szerint pontosak, tehát az olvasó erről is szabadon vonhatja le saját következtetéseit.

Az Epilógus Walker „nyílt levele" Liszthez, amelynek megírására az életrajz köteteinek megjelenése során kapott különféle visszajelzések, nemegyszer kritikák - miszerint elfogult Liszttel kapcsolatban - késztették.

A tény, hogy Lisztnek írja a levelet, érdekesen alakítja a mondanivalót, hiszen Walker ezzel vállalja, hogy „szemébe mondja", amit gondol.

A levél mindent összevéve témákba szedett összefoglalása Liszt fő tulajdonságainak, illetve élete bizonyos meghatározó eseményeinek, melyek kapcsán Walker bíráló, kérdező vagy dicsérő álláspontot képvisel - óhatatlanul többnyire az utóbbit. Megfogalmaz azonban kérdéseket („nem értem, miért csináltad ezt, drága mester"), és ez fontos, mert alkalmasint ezek az olvasó, illetve az utókor kérdései is. A bírálat sokszor persze valamilyen jó tulajdonságának a túlzásba vitelét éri („miért voltál ilyen végtelenül nagyvonalú mindenkivel?"). Két területen azonban a bírálat egyértelmű, s egyúttal szemben áll Walkernek az életrajzban korábban kifejezett véleményével. Az egyik Lisztet, mint apát éri - elhanyagolta gyerekeit, érzelmileg nem törődött velük, nyolc fontos évig nem is látta őket. Walker ezt korábban védte-magyarázta, itt nem. A másik terület: „miért írtál annyi közepes művet és átiratot, mester, rosszat tettél magaddal". Ez is fontos kiegészítése a szerző korábbi, a kérdést többnyire kerülő álláspontjának. A nőkkel kapcsolatban Walker még mindig nem tud kilépni magából - Liszttel kapcsolatban összesen három szexuális viszonyt ismer el, a többit részben a „nők által üldözött férfiú" illetve a „nem tudjuk, nincs adatunk" fölösleges eufémizmusával kerüli ki. Lelke rajta, de azért ez inkább megmosolyogtató.

Alan Walker Liszt-munkásságának méltatása túllépne ennek az írásnak és szerzőjének illetékességén. Annyit mindenképpen kijelenthetünk, hogy ezért a könyvért is hálásak lehetünk a nagy Liszt-kutatónak és remek írónak, s könyve megérdemelné, hogy magyar kiadóra találjon.