- Néhány évvel ezelőtt, egy budapesti találkozásunk alkalmából készült interjúban arról beszélt, milyen kevéssé ápolta az ön családja Liszt kultuszát. Mit mondanak az emlékei: mikor ébredt tudatára annak, hogy nemcsak Wagner, de Liszt is a rokonsághoz tartozik?

- Természetesen mindig is tudtam, hogy Liszt Ferenc a család tagja. Ez történelmi tényként előttem is ismert volt. De Liszt valahogy nem volt jelen Bayreuthban a Wahnfried villában, a Wagner családban. Egy picit mindig figyelmen kívül is hagyta őt a család. Bayreuthban nagyon ritkán rendeztek Liszt-koncerteket. Igazán tudatosan csak viszonylag későn kezdtem el foglalkozni vele, mégpedig az új zenével, a kortárs zenével összefüggésben. És ekkor figyeltem meg, hogy Liszt - kivált a késői Liszt - a mai zene művelőinek körében rendkívül nagy becsben áll. Ez volt az a mozzanat, amely különösen ráirányította a figyelmemet, hogy úgy éreztem, alaposabban oda kell rá figyelnem. És valóban, a kései Liszt-műveknek, például a Bölcsőtől a sírignek és a Via Crucisnak köszönhetően felismertem, milyen hatalmas zeneszerző, úgyhogy intenzívebben is elkezdtem foglalkozni vele. Amikor aztán felkértek, hogy szervezzek művészeti fesztivált Weimarban, magától értődő volt, hogy a fesztivál középpontjában Lisztnek kell állnia - nem is volt kérdés, hogy neki kell szentelni ezt a fesztivált.

- Ön hét éve vezeti ezt a weimari fesztivált, amelynek már a neve, a Pèlerinages is Lisztre utal. Az ő szellemében próbálnak tevékenykedni. Hogyan lehet ezt a szellemet életben tartani? Melyek azok a gondolatok, amelyek a Pèlerinages hátterében állnak? Hogyan kötik össze az újat a liszti hagyománnyal?

- Ez nagyon egyszerű. Weimar mindig is központi helye volt az életének. Nem volt még egy olyan város, ahol ilyen sokáig élt volna, amely ennyire kötődne az ő személyéhez. Weimarban érződik a szelleme. Ami szellemének életben tartását illeti: egyrészt játszani kell a zenéjét, másrészt pedig azt kell tenni, amit ő tett. Ő a jövő zenéjét álmodta meg, kortárs zenei ünnepeket rendezett Weimarban, olyan híres kortársainak a zenéjét szólaltatta meg, mint Berlioz, Schumann és Wagner. Úgy gondoltam, nála jobb példaképet nem is választhatok magamnak. Én is nagyon nagy hangsúlyt helyezek a kortárs zenére, illetve egyáltalán a jövő aspektusára. Ez nekem nagyon fontos, és hozzátartozik a jövő zenészének, Liszt Ferencnek a szelleméhez. Aztán van itt még valami: az úgynevezett Goethe-Stiftung jegyében Liszt nagyszabású tervet dolgozott ki, amelynek értelmében Weimar a különböző művészeti ágaknak nyújtana bemutatkozási lehetőséget valamiféle olimpiaszerűség keretében. Én ezt a gondolatot is a magamévá tettem, és sok művészt gyűjtöttem össze a Pèlerinages-on. A fő hangsúly természetesen a zenén, Liszt személyén és a kortárs zenén van, de a fesztiválon helyet kap a színház, a tánc, a képzőművészet, az irodalom, és helyük van a vitáknak is.

- Liszt valóban alighanem az egyik leginnovatívabb komponistája a zenetörténetnek, aki nélkül a 20. század zenéje is elképzelhetetlen. Munkásságának rengeteg oldala van: a virtuóz, a pedagógus, a kultúraszervező. Mi az, amit ebből a sokból meg akar mutatni a fesztiváljain? Mi önnek a legfontosabb Lisztből?

- Erről rengeteg mondanivalóm van. Liszt rengeteget írt. Ebből az óriási életműből azonban viszonylag keveset játszanak a koncerteken. Lisztet még mindig fel kell fedezni. Mindenekelőtt a szimfonikus költemények kínálnak sok fölfedeznivalót. Ami a zongoraműveket illeti, ezen a területen Liszt abszolút kötelező minden fiatal pianistának. Játsszák is. De mint mondom, a szimfonikus költeményeket elhanyagolják, ahogy az egyházzenéjét is. Nem szólalnak meg kórusművei, miséi. Ezért itt és most, a thüringiai nagy Liszt-évben mindenkinek azt mondom: barátaim, játsszátok Lisztet! Arra van szükség, hogy eljusson az emberek tudatáig, hogy bekerüljön a köztudatba.

- Az is lehet a probléma, hogy olyan hatalmas az életmű, hogy olyan rengeteget írt. Néhány éve egy lemezen olyan oratorikus művet hallottam tőle, amelynek azelőtt a címét sem ismertem. Talán éppen ez a mennyiség az oka, hogy nagyon sok minden a perifériára szorult. Az oratóriumokon kívül mivel vagyunk leginkább adósai?

- Leginkább azzal, hogy zeneszerzőként megfelelőképpen értékeljük. A virtuóz előadót nem kelthetjük már életre, de azzal mindenképpen tartozunk, hogy alaposabban megismerjük ezt a rendkívüli muzsikust, aki valóban a jövőbe mutatott, és ezt azzal lehet elérni, hogy jobban megismerjük, többet játsszuk. Ez persze egyszerűnek hangzik, de valójában nem az, ahogy például Schumann esetében sem volt az. Most viszont úgy érzem, elérkezett Liszt ideje. Az emberek el vannak ragadtatva egy sor eddig a nehézsége miatt ritkán játszott darabjától, például a tizenkét etűdtől. Ezt tapasztalom állandóan, művei ma is bámulatot váltanak ki, mindegy, hogy a zenekariakról vagy a zongorára komponáltakról van szó. De hát éppen ezért kell játszani őt.

- Jó, de hogyan kell Lisztet játszani? A zongoristák körében biztosan létezik egy nagyon eleven Liszt-hagyomány. Ő még a hangrögzítés kora előtt halt meg, de tanítványai, növendékeinek különböző generációi egymásnak adták tovább azt, amit még tőle tanultak. Ez persze lehet kétes értékű is, hiszen korántsem biztos, hogy ez még hitelesnek mondható. Szóval hogyan kell őt játszani?

- Azt gondolom - és Alfred Brendel is erről beszélt Weimarban -: Lisztet játszani nagyon nehéz, művei elképesztő technikai követelményeket támasztanak, amelyeknek meg kell persze felelni. De a zongoristának feledtetnie kell ezeket a nehézségeket. Metaforikus fordulattal úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy fel kell szállni, fel kell emelkedni. A hallgatónak nem szabad észrevennie, hogy milyen nehéz az a mű, amelyet éppen hall. Mármost a játéknak ez a foka az, ami mindig is próbára tette az előadókat, és ez így is marad.

- És mi a helyzet például a zenekari művekkel? A historikus előadók Lisztet még nem vették birtokukba, nem ismerünk korabeli hangszeres, az eredeti hangzás rekonstrukciójára törekvő előadásokat. Biztosan léteznek ilyen irányú kutatások. Mit tanulhatunk ezekből?

- Nem vagyok Liszt-kutató, csupán zenéjének lelkes hallgatója. Rajongója alakjának, szeretem őt minden oldaláról, és megpróbálom felfedezni őt magamnak, minél alaposabban megismerni. Az idei Kunstfest Weimar fesztiválon már lesz historikus előadás: egy olyan együttes koncertjét halljuk, amely a 19. század eredeti hangzását próbálja megvalósítani. Nagyon kíváncsi vagyok rá: Jos van Immerseel és az Anima Eterna Liszt-és Wagner- hangversenye lesz ez. Ezen egészen biztosan mást fogunk hallani, mint amit megszoktunk. De tudnunk kell, hogy ez csak egy az interpretációs lehetőségek közül, és hogy nem csak egy helyes értelmezés létezik.

- Mondana néhány szót az idei Pèlerinages fesztiválról? Az egészen nyilvánvaló, hogy a főhős Liszt.

- Mint már a fesztivál neve, a Pèlerinages is mutatja, Liszt minden évben a középpontban áll, hol többé, hol kevésbé. Az idén, a jubileumi évben természetesen többé, sőt: teljes mértékben. Azon gondolkodtam, hogyan ünnepelhetem meg őt a leginkább, minek örülne a legjobban? Annak például szerintem nagyon örülne, amit csináltam: megrendeléseket adtam hét ország hét zeneszerzőjének, írjanak nekünk darabokat. A hét ország kiválasztásakor arra ügyeltem, hogy olyanok legyenek, ahol Liszt huzamosabban tartózkodott. Ezeknek a műveknek az ősbemutatójára két Liszt-éjszakán kerül sor. Liszt igazi européer volt. Ezzel a műsorral is leginkább ezt szeretném aláhúzni. Szerintem ez Lisztnek is kedvére való volna. Aztán azt is gondoltam még, hogy egyszer hangozzék el teljes egészében a Zarándokévek. Mind a három kötet. Ennek előadására nem sokan alkalmasak. Louis Lortie kanadai zongoraművészt kértem fel. Mellette fiatal zongoristákat is hívtam Liszt-programokkal, versenygyőzteseket, önöktől például Farkas Gábort, és Alfred Brendel egy növendékét, aki Brendel szerint zseniális, ők ketten lesznek tehát a fiatal Liszt-zongoristák. Liszt nagyon sokat tett Berlioz népszerűsítéséért, 1852-ben ő mutatta be Weimarban a Faust elkárhozását. Erre a gesztusra emlékezve tűztük műsorra mi is a művet. (A beszélgetés hónapokkal a fesztivál időpontja előtt készült. A művet augusztus 28-án a Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar szólaltatta meg Kocsis Zoltán vezényletével. - a szerk.) Lesznek irodalmi rendezvényeink, tanácskozásaink, vitáink, amelyeket még csak ezután tervezünk meg részleteikben.

- Liszt élete és műve nagyon jól dokumentált, rengeteg apró részletét is ismerjük. Publikációk hosszú sora jelent meg róla. Önnek mi a benyomása, hogy áll a Liszt kutatás? Melyek aktuálisan a kutatás fő feladatai?

- Amennyire tudom, el kell készíteni a műjegyzéket. De ez már készül, dolgoznak rajta. Nagyon jó könyvek léteznek Lisztről, Alan Walkeré persze a legfontosabb, most olvastam Hamburger Klára nagyszerű könyvét, nagyon remélem, hogy a szerző eljön hozzánk a nyáron. Szóval nagyon sok a jó publikáció, köztük kisebb terjedelmű tanulmányok is. A rengeteg kitűnő munka között is azonban elsőrendű a műjegyzék.

- Feltételezem, szívesen találkozna ükapjával, Liszt Ferenccel. Mit talál benne a legrokonszenvesebbnek, mi személyiségének fő vonzereje?

- Nagyon szívesen találkoznék vele. Képzelje csak el, ha időutazást tehetnék, és ott lehetnék egyik-másik diadalmas koncertjén! De hát ez persze nem lehetséges. Ami nagyon vonz benne, az a következő: sokféle szerepben és sokféle stílusban mutatta meg magát. Az az érzésem, van benne valami titokközpont. A sokféle szerep, a sokféle identitás mind összefügg egymással. Ez lehetett zenei kreativitásának forrása. Ami leginkább tetszik benne, az a „határtalansága". Ez a vonás persze a romantikusokra általában is igaz. De Liszt esetében e vonással mindenhol találkozhatni. Nem tiszteli a határokat, sőt számára nem is léteznek. Ami a földrajzi határokat illeti: ő európai. Váltogatja az országokat, a nyelveket, és egy olyan időszakban, amikor a nacionalizmus egyre erősödik és egyre agresszívabb, megmarad európainak. Egészen különös ez abban a korban, amikor ő élt. De ez a határtalanság a zeneszerzőre is áll: létező, rögzült zenei formákat változtat meg és ötvöz. A bécsi klasszikában, annak kötött formáiban gyökerezik, de fantáziája nagyfokú szabadságával hamar túlteszi magát ezeken, gondoljon csak a h-moll szonátára. Ez egy csodás mű. De Liszt életét is szívesen követném közelről. Nekem nagyon imponál, hogy mennyire nem tartja magát a konvenciókhoz. Ahogy a társadalmi konvenciókkal szemben hatalmas szabadságot enged meg magának, például szerelmi életében. Nagyon szuverén személyiség, aki minden romantikus érzelemtúltengés közepette, a határok maga mögött hagyása után is képes megőrizni integritását. Nekem ez nagyon tetszik.