Egy tábla és egy kréta. Más nem is kell egy előadáshoz - jelentette ki tréfás hangsúllyal alig két éve, 2009 szeptemberében a Zenetudományi Intézetben tartott ragyogó szabadelőadása előtt. Ő, aki közismerten mindig kihasználta a legkorszerűbb technika kínálta lehetőségeket a kutatásban és a közreadásban, akár népzenei adatbázis létrehozása, akár középkori források páratlan mikrofilmgyűjteménye, akár az Egyházzenei Tanszék friss doktori munkáinak megjelentetése volt a cél, ezúttal a gondolatnak és átadásának döntő szerepét hangsúlyozta a szemfényvesztő eszközökkel szemben. Minden lehetőséget kihasznált a kutatás és tanítás szolgálatában, de semmit sem használt szükségtelenül.

Nem ismertem teljesebb embert, akinek mindennapi munkájában éppúgy, mint folyamatosan és szervesen épülő életművében olyan harmonikusan egyesült volna tudomány, művészet és pedagógia. S mindhárom egyformán izzó, szenvedélyes elkötelezettséggel. Pedagógiai munkája azon csodálatra méltó kivételek egyike, melyből kortól és tudástól függetlenül mindenki egyaránt s a maga módján részesülhetett. Nem véletlen, hogy a tanítás valamennyi szintjét gyakorolta a zeneiskolai oktatástól az egyetemi doktorképzésig. Tudom persze, hogyne tudnám, hogy kis és nagy ügyekben egyaránt harcos személyisége nem kerülte el a konfliktusokat. Tanítványai azonban újra és újra élvezhették e kivételes közösségteremtő személyiség mindenkinek külön, egyénileg szóló támogató figyelmét, érdeklődését és szeretetét. Pedagógiája messze túlnyúlt a megszokott kereteken, műgonddal készített elő szakmai kirándulásokat; tanulmány- és kutatóutakat szervezett tanítványaival Esztergomba, Oxfordba vagy Erdélybe; bemutatkozási, szereplési lehetőséghez juttatott hazai és nemzetközi konferenciákon; s egyáltalán: törődött tanítványai sorsával, számolt velük.

Szerteágazó, részleteiben szigorú fegyelemmel megformált életművének áttekintése magában szédítő feladat A hangok világától, ettől a mesterien összeállított zeneelméleti tananyagtól (mely a szerzőtől függetlenedve már évtizedek óta fogalomként tartja fenn nevét zeneiskolások és zenetanárok tudatában) a gregorián antifónák repertoárjának nagydoktori értekezésként elkészített műfajtörténeti vizsgálatáig. A magas fokú és folyamatos szerzői (tudományos és közírói, előadói, tanári) működése mellett olyan meghatározó tudományszervező, iskola- és műhely-, sőt kultúrateremtő tevékenysége, hogy életművének elvitathatatlan részét képezik az általa alapított intézmények és az általa indított kiadványsorozatok is. Évtizedek óta alapvető vállalkozások ezek a hazai - s részben a nemzetközi - zenetudományban és zenei művelődésben. Az 1981-ben a Zenetudományi Intézet égisze alatt megindított Musicalia Danubiana forráskiadás-sorozat, mely a középkortól a 19. század elejéig terjedő magyarországi zenetörténet kutatásának éppúgy elősegítője, mint eredménye, Bartókéval rokon, kelet-közép-európai tudományos összefogás szimbóluma lett. A friss forráskutatások tették lehetővé, hogy Szabolcsi Bence után gyökeresen új, átfogó magyar zenetörténetet (1984) írjon.

Az egyházzenei tanszak újraszervezése (1990), a tankönyvek, forrásközreadások, példatárak egész sorozatainak koncepcióját hívta elő, melyhez ő maga is számos könyv megírásával, összeállításával járult hozzá. Szélesebb olvasóközönséghez szól példatárral ellátott egyetemi tankönyve, A gregorián ének kézikönyve (1993). Szerepe ugyancsak meghatározó volt a valamennyi vallási felekezet számára nyitott Magyar Egyházzene folyóirat megindításánál.

Zeneszerzői, zenetörténeti és történelem szakos egyetemi tanulmányait követően előbb zeneiskolában tanított zeneirodalmat és kamarazenét, majd 1966-ban kezdett el oktatni a Zeneakadémia zenetudományi szakán. Ugyanebben az évben csatlakozott a Népzenekutató Csoporthoz Kodály Zoltán meghívására. Előbb népzenei, majd a középkori liturgikus egyszólamúság területén végzett kutatásaihoz itt kapott iránymutatást Rajeczky Benjamintól, s itt talált életre szóló szakmai szövetségest Szendrei Janka személyében. Hármuk kiemelkedő jelentőségű közös kiadványa, a XVI-XVII. századi dallamaink a népi emlékezetben (1979). Népzenekutatóként a siratóstílus dallamkörének vizsgálata (kandidátusi értekezés, 1975) mellett legjelentősebb a teljes magyar népzenei gyűjtésről új szempontú áttekintést nyújtó típusrend megalkotása. A közreadás az első kötet megjelenése (1989) után megszakadt, bár folytatását a halála előtti években ismét sürgető feladatának érezte. A magyar dal könyve (1984), mely a szélesebb érdeklődő közönségnek is szól, már sokat kamatoztatott s közvetített tudományos eredményeiből.

A Szendrei Jankával közösen alapított és több mint négy évtizeden át irányított Schola Hungarica a „magyar gregoriánum" mellett annyi sajátos középkori tradíció világszerte elismert megszólaltatója, de egyúttal fontos kortárs zenei műhely is lett. Éves rendszerességgel készített hanglemezeik a liturgiától távol állókat is meghódítva, nemzedékek számára tette otthonossá, ugyanakkor felfedezendő zenei újdonsággá a középkor egyszólamú és korai polifon zenekultúráját. A közép-európai korai liturgikus forrásokban tükröződő gyakorlatot föltáró CAO-ECE program és forrásrepertórium sorozat, melyről emlékezetes, 2009 szeptemberi előadását tartotta, a nemzetközi tudomány számára is nélkülözhetetlen és példaértékű.

A magyarországi antifónáknak a nagytekintélyű német Monumenta Monodica Medii Aevi sorozatban napvilágot látott háromkötetes összkiadása (ismét Szendrei Jankával közös opus magnum) kivételesen hazánk történeti emlékeit avatta a nemzetközi gregoriánkutatás „mércéjévé" azáltal, hogy a több európai variánsban létezett antifónakincset magyarországi forrásokból gyűjtötte össze, s - a hazai népzenekutatás hagyományának szellemében - a zenei rokonságok és változatok szisztematikus föltárásával adta közre. A Nemzetközi Zenetudományi Társaság Cantus planus kutatócsoportjában való részvétel és nagyjából kétévente, általában Magyarországon rendezett nagyszabású konferenciáinak szervezése, a tanulmánykötetek rendszeres közreadása tette nyilvánvalóvá, hogy a Zenetudományi Intézet általa vezetett Régi Zenetörténeti Osztálya a nemzetközi gregoriánkutatás egyik legfontosabb központjává vált.

Zenetörténészként mindig érezhető volt a népzenekutató szájhagyományos kultúrából nyert tapasztalata éppúgy, mint zeneszerzői és előadói iskolázottsága. Lenyűgözően biztos és azonnali értékítélete (lett légyen szó tudományos gondolatról, zenei kompozíciós minőségről vagy mindennapi gyakorlati kérdésekről), kristálytiszta, logikus gondolkodása, gondolatai minden helyzetben koncentrált kifejtése, kifejezésmódjának nemes pallérozottsága (szóhasználata és mondatfűzése sajátos „latinizmusaival") felejthetetlenül egyénivé tették minden megnyilatkozását.

Évek óta érezhette, hogy kevés az ideje mindannak megvalósítására, amire még készült. A Zenetudományi Intézet tudós közössége előtt tartott lebilincselő előadásban éppúgy, mint két héttel később „Az összehasonlító népzenetudomány tündöklése és lehanyatlása" címmel a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság konferenciáján tartott, lenyűgöző szakirodalmi ismerettel és tudománytörténeti éleslátással megírt nyitóelőadásában már kétségtelenül egyfajta tudományos „végrendeletet" írt. A példaadó kutatónál és az ösztönző tanárnál is jobban fogjuk hiányolni a humánus embert s a Szent Ágoston zsoltármagyarázatait és Szent Tamás Summáját olvasó-kommentáló humanista gondolkodót, aki közben azért mindenekfölött muzsikus volt, méghozzá olyan muzsikus, aki a mindenkori pillanatot zenében, szóban, életben egyaránt ihletetten tudta megformálni.