A sors különös játéka folytán Dohnányi számára éppen abban az időszakban volt egzisztenciális szempontból a legfontosabb tevékenység a tanítás, amikor szerényebb képességu3 növendékekkel kellett dolgoznia. Kezdetben nem is lelkesítette, hogy kései éveit oktatásra kell pazarolnia; a Búcsú és üzenet megfogalmazása szerint egyenesen „irtózott" tőle.¹ Később mégis beletörődött helyzetébe, s hogy valóban természetéből adódó derűvel végezte munkáját, arról amerikai növendékeinek szeretetteljes visszaemlékezései árulkodnak. Egyik kedves növendéke, Catherine Ann („Kay") Smith szerint Dohnányi hosszú tanári pályafutásának legszerencsésebb tanítványai voltak ők, mert bár nem rendelkeztek kiemelkedő adottságokkal, professzoruk teljes mértékben nekik szentelte energiáit.² Dohnányi hasonlóan kellemes emlékeket őrzött amerikai növendékeiről: „Megszerettem az egyetemi ifjúságot és ők is megszerettek engem. Szinte rajongásukkal vettek körül. Olyan meghitt, kedves atmoszféra teremtődött az egyetemen, hogy szinte élveztem tanítani őket. [...] Az amerikai fiatalságban van bizonyos konfidencia, önbizalom, ugyanakkor azonban lelkes, melegszívű és tisztelettudó azokkal szemben, kik ezt a tiszteletet kiérdemlik. Az utcán odakiáltják: »Hallo!«, de ezt olyan kedvesen, oly közvetlen mosollyal teszik, hogy az embernek felmelegszik a szíve tőle."³

Az első amerikai hónapok után Dohnányi így összegezte tapasztalatait: „Tallahassee most télen az elképzelhető legszebb hely. Az egész kis város egy nagy kert. A zeneépület új és a legmodernebb felszerelésű. A kollégák kellemesek. A tanítványokra persze nem szabad budapesti mértéket alkalmazni, de a nívó nem rossz, s határozottan sokkal jobb, mint Tucumánban. Ami itt hiányzik, az egy jó zenekar, ami viszont Tucumánban van."⁴ Máskor persze rezignált beletörődéssel jegyezte meg: „Budapesti Zeneakadémiát ebben az országban sehol nem fogsz találni".⁵ Leveleiből az is kiderül, hogy viszonylagos elégedettsége kizárólag zongoratanítványaira vonatkozott, a zeneszerző-növendékek képességeit Kilényi Edwardnak így kommentálta: „Zongora tanitványaim (heten vannak) nagyon jók; a többi (kompozicio) rémes".⁶

Dohnányi már a szerződéskötést megelőző levelezés során kifejtette Kuersteiner dékánnak a fiatal zeneszerző-generációról alkotott lesújtó véleményét: „Manapság az egész világon nagyon-nagyon kevés zeneszerző van, akinek szabad volna komponálnia. [...] Nos, engem nem zavar a »modernizmus«, ha a komponista érti a dolgát, de általában nem tud semmit: többnyire egy egyszerű dallamot sem tud megharmonizálni, nem beszélve arról, hogy aligha képes a legkönnyebb ellenpont-feladat megoldására."⁷ Ugyan a dékán - kissé talán sértetten - biztosította őt leendő növendékei megfelelő felkészültségéről,⁸ a Búcsú és üzenet soraiból kiderül, hogy Dohnányi előítéletei végső soron megalapozottnak bizonyultak: „Tanítványaim elképesztően előkészületlenek voltak [...] Nem kívántam befolyásolni őket, alkossanak saját egyéniségük s vágyaik szerint, de tanulják meg előbb az alkotás elemi szabályait. S ezt nékem kellett beléjük verni. [...] falra hányt borsó volt minden tanácsom, igyekezetem, törekvésem. [...] Az ő számukra idegen nyelven beszéltem."⁹ Hogy miféle zenét komponálhattak a floridai tanítványok, arról egy sajtóinterjúból következtethetünk: „a modern zene túlságosan spekulatív. Tudja, ha csak azért próbál az ember megalkotni valamit, mert az még nem létezett korábban - ha ez az egyetlen oka, hogy megcsinálja -, az eredmény nem lesz hosszú életű. Ezt a fajta komponálást én »főiskolás stílusnak« nevezem".10 A „főiskolás stílus" egy mulatságosabb vetületéről Dohnányi felesége mesélt: „Van három kompozíció-tanítványa is, azok közt van egy, aki úgy látszik, bolond, mert csak ütőhangszerre komponál. Cuci [Dohnányi] kijelentette neki, hogy ha ez a terve, akkor ne hozzá jöjjön, hanem menjen a Seminole Indiánokhoz. [Szeminol indiánoknak - „Seminoles" - az Florida State University - FSU - futballcsapatát, s közvetve az összes FSU-hallgatót nevezik.] Cuci aztán elmélkedett efelett, s mondta, hogy érdekes, úgy látszik, a zene visszafejlődik oda, ahol volt az indián időkben."¹¹ A floridai zeneszerző-növendékek halovány teljesítménye mindenesetre az utókor számára hasznosnak bizonyult: Dohnányi ugyanis az amerikai hagyaték tanúbizonysága szerint kénytelen volt zeneelmélettel, kontrapunkttal foglalkozó írásokat beszerezni, amelyeket kijegyzetelt, kommentárokkal látott el - s ezzel zeneszerzői gondolkodásmódjának egy kevéssé ismert szeletébe is betekintést engedett.

A hangszeres növendékekkel való együttműködés jóval sikeresebbnek bizonyult. Dohnányi egy 1958-as leveléből például kifejezett büszkeség árad: „Mindenekelőtt az iskola vett igénybe, mert 5 teljes recitalt kellett előkészítenem. De a fáradozás nem volt hiába, mert mind az öt (3 doktorkandidáns s 2 »master« jelölt) kitűnően játszott. A produkciók messze fölülmúlták az iskolai nívót. A két masterjelölt mulatságos és kedves ikrek voltak [Gordon és Grady Wilson], akiket nem lehetett egymástól megkülönböztetni. (Már ez is magában mulatságos volt.) Tegnap kapták meg diplómájukat, ugyancsak az egyik doktorjelölt is tegnap lett avatva. (Az első női »Doctor of Music« az U.S.A.-ban [Catherine Ann Smith].)"¹² A rendszeres növendékkoncertek programja alapján közel 30 Dohnányi-zongoratanítványt lehet azonosítani.¹³ Hangverseny-repertoárjukból világosan kirajzolódik a professzoruk által tanított művek köre. Dohnányi előszeretettel foglalkozott azokkal a darabokkal, amelyeket maga is játszott aktuális koncertjein (például Bach: Kromatikus fantázia és fúga, Olasz koncert; Haydn: f-moll variációk; Beethoven-szonáták; Schumann: Szimfonikus etűdök). Saját preferenciáitól tanítványai műsorválasztása csupán annyiban tért el, hogy ez utóbbiakban gyakrabban tűnik fel régebbi szerzők neve (például Frescobaldi, Scarlatti) - valószínűleg az egyetemi követelményekből adódóan. Modern, 20. századi műveket ellenben ők is alig-alig tűztek műsorra: öt esetben hangzott el Bartók-darab (ebből háromszor az Allegro barbaro), háromszor Hindemith-, és egyszer Prokofjev-kompozíció (ebben az időszakban saját darabjain kívül Dohnányi maga is alig játszott 20. századi művet). A valóban kiváló növendékek listája persze szerény, s nem is hasonlítható Dohnányi korábbi tanítványainak névsorához, melyen egymás mellett szerepel például Fischer Annie, Földes Andor, Hernádi Lajos, Solti György és Szegedi Ernő neve. A tallahassee-i zongoristák közül Joan Holley bizonyult a legtehetségesebbnek, aki Európába is eljutott koncertező pianistaként; illetve említeni kell a későbbi monográfus, Vázsonyi Bálint nevét, aki az utolsó évben, 1959-ben lett a szerző legbelsőbb köreihez tartozó tanítványa.

Az amerikai zongoratanítványok Dohnányi pedagógiai elveiről és módszereiről szóló visszaemlékezései¹⁴ kísérteties egyezést mutatnak a korábbi növendékek leírásaival,¹⁵ ami azt jelzi, hogy szerényebb képességeik ellenére a zeneszerző ez esetben nem látta szükségesnek, hogy változtasson több évtizede bevált metódusán. A berlini és budapesti növendékekhez hasonlóan a tallahassee-i tanítványok is úgy vélték, Dohnányi nem volt klasszikus pedagógus alkat, sokkal inkább jelenléte, személyes példája lehetett irányadó növendékei számára. A kisebb technikai problémák helyett a zenei forma értelmes visszaadására, a hangminőség csiszolására és a megfelelő hangzásarányok kialakítására fordított elsődleges figyelmet. Keveset beszélt, ehelyett inkább maga ült a zongorához, és eljátszotta a művet. „Ha pedig hozzászólt egy-egy darab előadásához - emlékezett Vázsonyi Bálint -, akkor nem ködös hegycsúcsokról, nem festők palettáin látható pasztellszínekről, nem a gótikus építkezés kőcsipkéiről beszélt: kizárólag zenéről".¹⁶ A tanítványokra igen nagy hatást tettek a közös zongoraórák is. „A mesterkurzus a hét csúcspontja volt - idézte fel tallahassee-i élményeit Joan Holley -, amelyen más tanárok növendékei, professzorok, zenész vendégek és természetesen Dohnányi saját tanítványai is részt vettek. Ezeken az órákon teljesen informális légkör uralkodott. Dohnányi általában végigkérdezte, hogy növendékei mivel készültek, aztán kiválasztotta azokat a darabokat, amelyek az adott alkalommal sorra kerülnek. Bármennyi hibát is ejtett, vagy bármilyen gyengén is játszott a tanuló, soha nem láttam, hogy elvesztette volna a türelmét. Inkább megpróbálta oldani a tanítvány zavarát. Olykor ő maga játszotta el a darabot."¹⁷

Dohnányi hivatalos kötelességein túlmenően is foglalkozott floridai tanítványaival, így sokuk számára barátot, tágabb értelemben vett szakmai támaszt, sőt egyfajta apafigurát jelentett. Kay Smith például nemcsak a Dohnányi-ház meghitt, házimuzsikálással egybekötött esti fogadásaira emlékezett vissza meleg szavakkal, de a gondoskodásra is: amikor például rossz jegyeket szerzett általános tárgyakból, Dohnányi felajánlotta, hogy biztatásképp bejár vele egy atomfizika-kurzusra.¹⁸ A Dohnányi-hagyaték dokumentumainak tanúsága szerint Smithen kívül Dohnányit különösen szoros kapcsolat fűzte Janet Sitgeshez, Joy Hazelrigghez, Mary Lilienthalhoz és Howard Silbererhez, akik Tallahassee-ből való távozásuk után leveleikben a legkülönbözőbb művészi és személyes témákat vitatták meg egykori tanárukkal. A tanítványok odaadását Janet Sitges búcsúlevele is kifejezi: „aligha tudom elmondani, mit érzek amiatt, hogy el kellett váljak Öntől. Enyhén szólva felkavart. A két egyetemi év csodálatos volt számomra - de ezt Ön is biztosan tudja [...] Lehetetlen egyszerűen annyit mondanom: »köszönöm«... távolról sem tudná kifejezni, hogy valójában mennyire hálás vagyok."¹⁹

Dohnányi számtalan olyan levél címzettje is volt, amelynek feladója ismeretlenül fordult hozzá, hogy egy-egy konkrét, elsősorban tanári tevékenységéhez köthető kérdésére választ, tanácsot kapjon. Pedagógusi hírnevét az is jelzi, hogy Aaron Copland és Virgil Thomson mellett az ő neve merült fel harmadikként a Frances Clark-féle, nagy presztízsű pedagógiai sorozat kortárs zeneszerzői kötetének tervezetében (bár közreműködésére végül nem került sor).²⁰ Ha gyermekdarabok komponálására nem is szánta el magát, mégiscsak volt következménye aktívabb tanári működésének: ebben a periódusban készített el ugyanis négy etűd-sorozatából kettőt, a Twelve Short Studies for Advanced Pianists (1950) és a Daily Finger Excercises for the Advanced Pianist (1960) című kiadványokat. Utóbbi kifejezetten technikai jellegű gyűjtemény, míg az előbbi sorozat a Koncertetűdökhöz hasonlóan előadási darabként is funkcionál - ezt bizonyítja, hogy művészi hangfelvétel is készült belőle.²¹ Végül Dohnányi tágabb értelemben vett tanári működésének fontos területe volt vendégprofesszori tevékenysége is: 1948-tól kezdve minden tavasszal 2-4 hétre visszatért Athensbe, az Ohio Universityre; s járt még a University of Kansason (1951, 1952, 1953), a University of Wisconsinon (1955), a georgiai Shorter College-ban (1951, 1955), illetve a Music and Arts Institute of San Franciscóban (1951) is. Zongora-, ritkábban zeneszerzés-, illetve karmester-mesterkurzusain túl ebben a minőségében tartotta zongorázással egybekötött felolvasásait is (bár, mint felesége írta, ez „tízszer nagyobb munka és fáradság"²² volt számára, mint egy koncerten fellépni). Ezek közül kettő maradt fenn: a „Sight-reading" és a „Romanticism in Beethoven's Pianoforte Sonatas" című szövegek.²³

Az egyetemi közeg tehát nemcsak Tallahassee-ben volt alapvető Dohnányi számára. Túl a tanítási lehetőségeken és szakmai-baráti kapcsolatain, amelyek zömmel szintén ebből a körből származtak, az egyetemek akkor is örömmel szerveztek koncerteket neki, amikor más zenei intézmények talán politikai okok miatt bojkottálták őt, ráadásul meghívásaikhoz különböző egyéb programok kapcsolódtak - a University of Wisconsin például még egy fesztivált is rendezett a komponista tiszteletére.²⁴ Zeneszerzői működése szempontjából sem elhanyagolható az egyetemek szerepe: az athensi Ohio Universityvel való kapcsolat jelentőségéről például a három utolsó opusz tanúskodik (az Amerikai rapszódiát, op. 47, kifejezetten az egyetem részére, a két fuvoladarabot, op. 48/1-2, a rektor leánya számára komponálta). Athens persze még az említettek közül is kiemelkedik a rajongásban - az egyetemi közösség szinte kultuszt épített Dohnányi személye és látogatásai köré, s évről-évre nagyobb odaadással ünnepelte. Egy újságíró - egyben egyetemi professzor - így fogalmazott a tizedik évben: „E kritikus már oly sokat írt évente visszatérő, ünnepelt vendégünkről, dr. Ernst von Dohnányiról, hogy már-már szokásának mondható. Mindazonáltal e világhírű zenész évenkénti látogatása soha nem szűnik meg zenei életünk számára érdekesnek lenni, ösztönzést adni és lelkesedést ébreszteni."²⁵ A lelkesedés nagyrészt annak szólt, hogy ezeken az alkalmakon Dohnányi zongoraművészként, kamarazenészként, karmesterként, előadóként tanárként és természetesen zeneszerzőként is fellépett. Ahogy Paul Fontaine fogalmazott: „olyan jól ismerjük őt, hogy már nem lepődünk meg azon, ha ismét új oldaláról mutatkozik be."²⁶ Maga az érintett - kevésbé fennkölten - így kommentálta: „az athensi egyetemen úgy bámultak reám, mint borjú az újkapura. A sokoldalúság lenyűgözte őket."²⁷

Márpedig az egyetemi közeg elismerésére Dohnányinak nagy szüksége volt: az amerikai zenei élet másik területéhez, az egyetemektől független, nagyvárosi koncertélethez való kapcsolódás ugyanis nem járt sikerrel. A jelentősebb amerikai városokban csak alkalmanként, régi ismerősei (például Doráti, Reiner) révén léphetett fel - nem túlzás tehát azt állítani, hogy a hivatalos amerikai zenei élet lényegében ignorálta őt. Jellemző, hogy az 1950-es-60-as években készült, az Egyesült Államok zenetörténetét feldolgozó monográfiák és lexikonok többnyire meg sem említik a nevét, holott a 2. világháború alatt és után bevándorló európai zeneszerző-emigráció szerepét általában részletesen tárgyalják.²⁸ Közvetett jelei persze voltak annak, hogy az ország tudomást vesz Dohnányi jelenlétéről: két díszdoktorátusi címet is kapott (Ohio University - 1954, FSU - 1957), a Musicians Club of America tiszteletbeli tagjává választotta; s levelezésében tucatjával fordulnak elő rajongói levelek. Ez azonban nem vethető össze azzal a tekintéllyel és befolyással, amellyel Dohnányi a harmincas években, Budapesten bírt. Elsősorban azért tekinthetjük tehát az amerikai éveket Dohnányi legproblematikusabb időszakának, mert érvényesülése, státusa minden erőfeszítés ellenére sem mozdult előre a tíz év alatt - ehhez képest a Vázsonyi által hangsúlyozott anyagi problémák vagy a túlterheltség kevésbé látszik drámainak.

Hogy Vázsonyi hajlamos volt Dohnányi amerikai életkörülményeit a valóságosnál kritikusabbnak beállítani, az nemcsak a rá általában is jellemző apologetikus attitűd következménye, hanem talán abból is adódik, hogy a monográfus igyekezett párhuzamot vonni Dohnányi küzdelmei és Bartók amerikai éveinek kálváriája közt. A két zeneszerző utolsó periódusának összevetése valóban kézenfekvő: problémáik sok szempontból hasonlóak voltak, elsősorban azért, mert mindketten érvényesülési nehézségekkel szembesültek, s a nagyvárosok és a nagy zenekarok bojkottját érzékelték. Az már a sors iróniája, hogy míg Bartókot avantgárd művei miatt fogadta fenntartásokkal az 1940-es évek Amerikája, addig az 1950-es években New York Dohnányi konzervativizmusára fanyalgott. A szűkös koncertlehetőségekkel kapcsolatban kísérteties egyezést mutat Bartók egy Schulhofhoz írott levélfogalmazványa Dohnányi Schulhofról szóló panaszával. Bartók: „Ezek-e azok a nagy lehetőségek, amelyekkel Ön engem egész családostul idekecsegtetett? Én az utóbbi tizenöt év közönye alapján ilyennek láttam az itteni helyzetet, azonban Ön regélt mindenféle csodás dolgokról, aminek az a vége, hogy mint zeneszerző-zongorista meg se tudnék élni itt [...] Hiszen aligha is jöttem volna ide, ha nem gondoltam volna a Columbia Egyetemmel való kapcsolat lehetőségére."²⁹ Dohnányi: „Teljesen tisztában vagyok, hogy Schulhof többet tett, mint más manager tett volna [...], de mindez nem változtat azon a tényen, hogy engem s az enyéimet olyan helyzetbe hozott, amelynél rosszabba aligha voltam valaha. [...] Egy öt tagu családot oly messziről idehozni [...] csak abban bizva, hogy valahogyan majd menni fog, több a könnyelműségnél. Ha csak távolról sejtettem volna, hogy a helyzet - nem is beszélve az emigrációs nehézségekről - milyen sanyaru, eszem ágába se jutott volna Tucumánból eljönni."³⁰

Dohnányi helyzete mégis sok tekintetben szerencsésebb volt a Bartókénál. Mindenekelőtt fizikai állapota szempontjából: bár tallahassee-i letelepedésekor már elmúlt 72 éves, az amerikai évtized jó részében néhány kisebb arcüreg- és gyomorproblémától eltekintve kitűnő egészségnek örvendett. Könnyen mozgott, szemüveget olvasáshoz sem viselt, s még a halála előtt néhány héttel lezajlott orvosi kivizsgálás sem talált nála betegségre utaló tünetet. Emellett állandó egyetemi állása volt a tíz év folyamán, s bár szerződését évenként újították, tudomásunk szerint ez zökkenőmentesen történt. Míg Bartók lakásproblémákkal is küzdött, addig Dohnányi 1950 elejétől saját házában élt, amely ideális munkakörülményeket biztosított számára. Talán nem elhanyagolható az sem, hogy Dohnányit Tallahassee-ben egyre bővülő család és intim baráti kör vette körül, illetve, hogy benne - természetesen az eltérő történelmi szituációból is adódóan - egyáltalán nem merült fel, hogy visszatérjen Magyarországra, ami valószínűleg megkönnyítette az új élethelyzethez való alkalmazkodását. Bár csak látogatóban járt New Yorkban, Bartókkal ellentétben rendkívül élvezte a nagyváros forgatagát. A különbséget jól érzékelteti az alábbi két leírás: „New York hatalmas, legyőzhetetlen ellenség volt. Bartókot mélységesen megrémítette a forgalom. Sohasem kelt át az utcán tilos jelzésnél, s még ha a zöld fény szabadot jelzett is, az átkelésnél félénk és zavart volt, rövid, sietős léptekkel szaladt át, mint az állat, mely elhagyta biztonságos erdejét, s most tágra nyílt szemmel tévelyeg a bizonytalan, tomboló nagyvárosban [...]".³¹ Illetve: „New Yorkban minden csodálatosnak tűnt. Dohnányinak tetszettek az olyan nagyszerű technikai találmányok, mint a liftek, autók, hűtőgépek, magnók, és különösen nagyra értékelte a koncertek magas színvonalát [...]³² Nagyon szerette New Yorkot, szüntelenül a múzeumokat látogatta, élvezte a lüktető, pezsgő életet."³³ Dohnányi a politikai vádakat leszámítva egy szempontból volt rosszabb helyzetben Bartóknál: fellépéseinek jellemző helyszínét tekintve - hiszen az ő amerikai közegét csaknem kizárólag a vidék jelentette. Ugyan Bartók is megjárt néhány távoli városkát hangversenykörútjai alkalmával, kétzongorás koncertjeivel jelentős metropoliszokban is érvényesülni tudott.

Bár erről Vázsonyi és a Dohnányihoz közel álló visszaemlékezők tapintatosan hallgatnak, a zeneszerző Dohnányi konzervatív stílusa nagyon is oka lehetett az egyetemektől független amerikai koncertélet részéről tapasztalható elutasításnak. A kényes témát megkerülve ők elsősorban politikai motívumokra, személyes konfliktusokra hivatkoztak, amikor az okokat keresték. Aligha kérhető azonban számon az 1950-es évek Amerikáján, hogy nem adott teret egy olyan emigráns zeneszerző érvényesülésének, akinek zenei stílusa már évtizedekkel korábban is anakronisztikusnak számított. Érdekes, hogy maga Dohnányi miképp viszonyult ehhez a kérdéshez - az adott élethelyzetben, amikor is elvesztette az 1930-as évek végéig szinte folyamatosan mögötte álló, támogató közegét, egzisztenciális kulcskérdéssé vált a kortárs zenéhez való viszonya. Ez a konfliktus, s a hol több, hol kevesebb beletörődéssel viselt elszigeteltség Dohnányi amerikai éveinek legalapvetőbb jellemzője volt, és a zenei termés szempontjából is meghatározónak bizonyult. Amerikai művei azt sugallják ugyanis, hogy érvényesülésének nehézségei, elszigeteltsége, s talán még életkora is az általa járt út helyességének újragondolására késztette. A kompozíciókban a legkülönbözőbb módokon kifejezésre jutó válasz azonban mindig hasonló: habár megkísérelhet új kifejezésmódokat, harmóniai elemeket, kompozíciós stratégiákat és inspirációs forrásokat bevonni stílusába, számára nincs más útja az alkotásnak, mint az, amit korábbi éveiben is képviselt. A kétely és a végső soron nagyon is határozott állásfoglalás kettőssége miatt az amerikai korszakot a Dohnányi-életmű egyik legizgalmasabb fejezetének, s egyben a 20. századi zenetörténet figyelemre méltó jelenségének tekinthetjük.

Jegyzetek

1     Dohnányi Ernő, Búcsú és üzenet (München: Nemzetőr, 1962), 21.

2     Catherine A. Smith, „Dohnányi as a Teacher", in James A. Grymes (ed.), Perspectives on Ernst von Dohnányi (Lanham, Maryland-Toronto-Oxford: The Scarecrow Press, 2005), 243-260.

3     Búcsú és üzenet, 18, illetve 26-27.

4     Dohnányi levele Laczkovich Jánosnak, 1950. január 21. (Florida State University: Dohnányi Collection [FSU]).

5     Dohnányi levele Dániel Ernőnek, 1949. december 21. (FSU).

6     Dohnányi levele Kilényinek, 1952. november 1. (FSU).

7     Dohnányi levele Kuersteinernek, 1949. augusztus 3. (FSU).

8     Kuersteiner levele Dohnányinak, 1949. július 5. (Dohnányi Archívum: Vázsonyi-hagyaték)

9     Búcsú és üzenet, 23-24.

10   Doris Reno, „Pianist Dohnanyi: A Serene Artist", forrás és dátum nélkül. (FSU).

11   Dohnányiné levele Dohnányi Máriának, 1957. június 18. Ld.: Kelemen Éva, Dohnányi Ernő családi levelei (Budapest: Gondolat Kiadó-OSZK-MTA Zenetudományi Intézet, 2011), 254.

12   Dohnányi levele Dohnányi Máriának, 1958. július 20-augusztus 10. Dohnányi Ernő családi levelei, 260.

13   Marion Ursula Rueth, „The Tallahassee Years of Ernst von Dohnányi" (M.A. thesis, Florida State University, Tallahassee, 1962), 221-224.

14   Smith írásán kívül pl.: Joan Holley, „He Writes and Teaches in a New World", Music and Musicians (March 1955), 15; Charles Michael Carroll, „Memories of Dohnányi", in Perspectives, 233-241.

15   Korábbi tanítványok visszaemlékezései pl.: Devich Márton, „Pódium és katedra. Beszélgetés Váczi Károllyal", Muzsika 45/4 (2002. április), 10-14; Földes Andor, „Dohnányi Ernő", in Emlékeim (Budapest: Osiris Kiadó, 1995), 41-46; Edward Kilényi, „My Teacher, Dohnányi", Keyboard (September 1941), 3-4.

16   Vázsonyi Bálint, „Dohnányi egyénisége" (rádióelőadás, 1970).

17   Holley, 15.

18   Smith, 250-252.

19   Sitges levele Dohnányinak, 1955. augusztus 8. (FSU).

20   A Frances Clark Piano Workshops munkatársának levele A Clayton F. Summy Co. Music Publisher képviselőjének, 1953. május 21. (FSU).

21   Prunyi Ilona, Hungaroton HCD 32191 (2004).

22   Dohnányiné levele Schulhoféknak, 1954. október 1. (FSU).

23   Közli James A. Grymes, in Ilona von Dohnányi, Ernst von Dohnányi. A Song of Life (Bloomington, Indianapolis: Indiana University Press, 2002), 214-219.

24   University of Wisconsin (Madison), 1955. november 16-21.

25   Paul Fontaine, „Celebrated Musician a Master in Field of Chamber Music", Athens Messenger (28 March 1957).

26   Paul Fontaine, „Famous Artists Give Piano-Violin Recital", The Athens Messenger (13 March 1952).

27   Dohnányi levele Dohnányi Máriának, 1948. december 25. Dohnányi Ernő családi levelei, 225.

28   Például: John Tasker Howard-George Kent Bellows, A Short History of Music in America (New York: Thomas Y. Crowell Company, 1967) = Apollo Editions; Irving Sablosky, American Music (Chicago-London: The University of Chicago Press, 1969); H. Wiley Hitchcock, Music in the United States: A Historical Introduction (Englewood Cliffs, New Jersey: Prentice Hall Inc., 1969) = Prentice-Hall History of Music Series.

29   Bartók levélfogalmazványa Schulhofnak, idézi: Tallián Tibor, Bartók Béla (Budapest: Gondolat, 1981) = Szemtől szemben, 278.

30   Dohnányi levele Kilényinek, 1950. szeptember 21. (FSU).

31   Hans Heinsheimer, Fanfare for two Pigeons (New York: Doubleday, 1952), 104. Fordítását ld.: Tallián, 277.

32   Ilona von Dohnányi, 177.

33   Dohnányiné Zachár Ilona, „Muzsika és küzdelem mindhalálig", in Búcsú és üzenet, 41-44, ide: 43.