Tavaly 350 esztendeje, vagyis 1660 februárjában Pozsonyban, a Magyar Királyság akkori fővárosában (Buda még török kézen volt!) látta meg a napvilágot Johann Sigismund Kusser, azaz Kusser János Zsigmond. Az alábbiakban az elérhető életrajzi adatok, illetve a töredékesen reánk maradt életmű fényében kísérelem meg méltatni e jelentős zeneszerző munkásságát.

Meg kell mondanom: meglep, hogy a közelmúltig mind a hazai, mind a külföldi szakmai körök részéről szinte teljes hallgatás vette körül Kusser személyét és műveit, melyek ennek következtében muzsikusok és zenekedvelők körében máig ismeretlenek. (Magam is véletlenül bukkantam rá egyik darabjára egy külföldi zeneműboltban böngészve, így kaptam szimatot, és kezdtem el kutatni e témában.) Pedig a szerző - magyarországi születése okán - sokkal több figyelmet érdemelne legalább a mi részünkről, hiszen „a magyar nép zivataros századai" zenetörténetünkön is nyomot hagytak, aminek következtében reneszánsz vagy barokk kori magyar zeneszerzőkben éppenséggel nem bővelkedünk. Felmerül persze a kérdés, van-e jogunk őt hazánk fiának tekinteni, annak ellenére, hogy neve németes hangzású, és karrierje külföldön teljesedett ki - hasonlatosan oly sokakéhoz. E kérdésben nem foglalok állást, de megjegyzem, hogy e tekintetben Liszt Ferenc sem volt sokkal „magyarabb". Ugyanakkor előrebocsátom, hogy műveinek a kor átlagát messze felülmúló színvonala az elsődleges oka annak, hogy immár jó néhány éve behatóbban foglalkozom velük. Emellett pedig az, hogy Kusser két korszak, a 17. és 18. század határán élő zeneszerzőként, illetve Lully egyik legjelentősebb tanítványaként számos német fejedelemi udvar, sőt Hamburgban az operaház zenei vezetőjeként, majd Angliában és Írországban működve kulcsszerepet töltött be nem csak az úgynevezett Lully-stílus elterjesztésében (amint azt a zenetörténet-írás - helyesen - megállapítja), hanem tágabb értelemben a késő barokk kor zenei nyelvezete kikristályosodásának folyamatában is.

Erre világított rá némileg egy nemrég lezajlott Kusser-szimpózium a karlsruhei Händel Ünnepi Játékok keretében, melyen módom volt szűk szakmai körben beszámolni azokról a tapasztalatokról, melyeket az életmű egy részének feltámasztásakor, hangversenyek és hanglemezfelvételek során gyűjtöttem. E szimpóziumon előadást tartott többek között Samantha Owens újzélandi muzikológus is, Kusser életművének jelenleg legaktívabb kutatója, aki több kiváló tanulmánnyal, illetve kottakiadással járult már hozzá a Kusser-recepcióhoz. Ugyanitt az Ünnepi Játékok operastúdiója színpadra állította a szerző Adonis című, nemrégiben szintén Owens által felfedezett operájának részleteit Sigrid T'Hooft korhű rendezésben.

Kezdjük az életrajzi adatokkal. Ezek legkorábbi és legfőbb forrása Johann Gottfried Walther 1732-ben Lipcsében kiadott Musicalisches Lexiconja. Ebben ez áll: „Johannis Cousser, egy, a magyarországi Pozsonyban működő neves kántor és zeneszerző fia, kezdetben kiváltképp a hangszeres zene terén működött, különböző zenekaroknál szolgált muzsikusként és zeneszerzőként, 6 évig Párizsban is tartózkodott, szerencséje volt a világhírű Lully szeretetében részesülni s tőle a francia módon való komponálást megtanulni. Egész Németföldet beutazta, s nem könnyű oly helyet találni, hol ne ismernék őt. Ám heves és lobbanékony természete miatt sehol sem volt hosszabb ideig maradása annak ellenére, hogy Wolfenbüttelben, Stuttgartban [udvari] karmester volt, Hamburgban pedig néhány évig operát vezényelt. Ezért utóbb két utazást tett Itáliában, hogy az ottani metódust is tökéletesebben elsajátítsa. Végül - mivel számára Németország túl szűknek bizonyult - Angliába ment, önállóan tartván fenn magát néhány évig oktatásból és alkalmi koncertekből, mígnem a szerencse kegyesebb lett hozzá, és az írországi Dublin [udvari] karmesteri állását szerezte meg, mely minőségben nagy kedveltségtől és tekintélytől övezve járt elöl, (...) míg azután mintegy 69-70 évesen elhunyt. Dublinban a zeneelméletet különös súllyal tanulmányozta, s a muzsika doktorává szándékozott előlépni.(...)"

A modern zenetudomány kutatásai tovább pontosították a képet. Megállapították Kusser édesapjáról, Kusser Jánosról (Ruszt 1626-1695 Stuttgart), hogy Körmöcbányán, Sopronban, Pozsonyban és Ruszton kántortanítóként, majd Stuttgartban a főtemplom és a latin iskola zeneigazgatójaként és tanáraként működött. (Néhány egyházi, vokális kompozíciója is fennmaradt.) Habár a Kusser család Magyarországról Württembergbe való kivándorlásának (ez 1674-ben történt, amikor az ifjabbik Kusser 14 éves volt) okáról nem állnak rendelkezésre pontos adatok, feltehető, hogy az hasonlatos volt ahhoz, amit a Bach család hagyománya őrzött meg számunkra Veit (Vitus) Bachról (megh. 1578 előtt), J. S. Bach ükapjáról: „Vitus Bach (...) a lutheránus vallás miatt Magyarországról menekülni kényszerült" (J. S. Bach: Ursprung der musicalisch-Bachischen Familie).

Az ifjú Kusser zenei tehetsége hamar kiderül, egy stuttgarti egyházi személy erről levélben értesíti is Wilhelm Ludwig herceget: „...jó muzsikus, aki ügyesen tud generálbasszust és vonós basszust is játszani...". Valószínű tehát, hogy vagy a herceg vagy a francia kultúráért szintén rajongó öccse, Friedrich Carl támogatásával megy Stuttgartból Párizsba a már említett hatéves tanulmányútra Lullyhez. Visszatérve, 1680-tól stuttgarti udvari muzsikus, ezzel párhuzamosan Johann Friedrich brandenburg-ansbachi őrgróf zenekarát oktatja a francia stílusra, ami némi ellenállásba ütközik a helyi zenészek részéről. 1683 körül nyoma vész (talán ekkor „utazta be egész Németföldet", ahogyan Walther írja?), majd 1690-től Anton Ulrich, Brunswick-Wolfenbüttel hercegének udvari operakarnagya. Számos német nyelvű, olasz stílusú operát mutat be Wolfenbüttelben.

1694-ben azonban továbbáll (egyes források szerint az udvari költővel és operai intendánssal, Friedrich Christian Bressand-nal támadt nézeteltérés miatt) s immár Hamburgban találjuk. Itt szinte azonnal összevész Jakob Kremberggel, az opera intendánsával, aki nem ad neki színpadot, mire Kusser a dóm refektóriumában mutatja be nagy sikerrel Porus című operáját. 1695-ben átveszi Kremberg posztját és egymaga lesz az opera gazdasági és zenei vezetője. Bár operái sikeresek, az újabb intendáns, Gerhard Schott miatt Kussernak itt sincs maradása: utazó operatársulatot szervez, megfordul Nürnbergben és Augsburgban, 1698-tól pedig ismét Stuttgartban működik, s hamarosan kinevezik az udvar első karnagyává. 1700-ban a választófejedelem Itáliába küldi, ahonnan zeneműveket, hangszereket és frissen szerződtetett muzsikusokat hoz az udvarba. 1701-től azonban az udvar opera iránti érdeklődése csökkenni kezd (a spanyol örökösödési háború nehezíti a politikai, gazdasági helyzetet), Kusser irigyei egyre több feszültséget szítanak, így végül szerzőnket kérésére 1704-ben elbocsátják.

Az év karácsonyán érkezik Londonba. Itt magántanár és operaénekesek számára komponál. 1707 ben költözik Dublinba, ahol 1711-től a Trinity College karnagya, majd emellett 1716-ban megkapja az „első komponista és őfelsége pompájáért felelős zenemester Írországban" címet, azaz az alkirályi udvar első karnagya lesz haláláig, 1727 novemberéig.

Kusser kimutatható művei: 14 opera, 9 serenata, 1 gyászóda és 4 sorozat (azaz 24) zenekari szvit. Ezekből egy opera, három serenata és a zenekari szvitek teljesen, egy opera töredékben, illetve számos librettó maradt fenn. Az életmű java része tehát elveszett, a fellelhető darabok ismeretében mégis megállapítható, hogy Kusser rendkívül invenciózus zeneszerző, művei kiapadhatatlan dallami, harmóniai, ritmikai ötletgazdagságról tanúskodnak, és - a szerző alapvetően németes iskolázottságának köszönhetően - gazdag kontrapunktikus szerkesztést, valamint bravúros formálást mutatnak, emellett stílusukban is igen sokfélék. Érdekes megfigyelni, hogy míg a Stuttgartban 1700 körül megjelent zenekari szvitjei a legtisztább francia stílusban íródtak, addig az ugyanebből az időszakból származó, egyetlen teljes egészében ránk maradt, német nyelvű operája, az Adonis zenei nyelve a kor nagy itáliai mestereiével, (Alessandro Scarlatti, Agostino Steffani) rokon. Továbbá Kusser utolsó, dublini korszakából (1707 után) fennmaradt két vokális műve (az úgynevezett serenaták) közül a korábbi még Henry Purcell stílusához, a pár évvel későbbi viszont már Händeléhez áll közel. Mindezek alapján tehát elmondható, hogy művei koruk legmodernebb stílusirányzataihoz tartoznak és a szerző a korabeli Európa két legfőbb nemzeti zenei nyelvét, a franciát és az olaszt tökéletesen beszélő világpolgár, akitől izgalmas, remekül megformált, egyéni hangvételű alkotások maradtak ránk.

A zenekari szvitek mindegyike nagyszabású francia nyitánnyal (ouverture) indul, majd tánctételek és izgalmas „karakterdarabok" sora következik. Kusser magas fokú mesterségbeli tudását dicséri a középszólamok és a basszus kidolgozottsága, mely még a látszólag egyszerűbb tánctételeknek is polifon jelleget kölcsönöz. Nyomuk sincs a Lullynél megszokott egyszerű, harmóniakitöltő szólamoknak, ehelyett gyakran hallunk kánon jellegű dialógust a felső szólam és a basszus, illetve a két középszólam között, s ez oly szépséges harmóniákat, oly dús zenei szövetet eredményez, mely néhol már-már a zseniális Purcell zenekari szvitjeiével rokon.

A pompás nyitányok mindegyike remekmű. E terjedelmes három- (ismétlésekkel öt-) részes tételekben tárul elénk legmarkánsabban Kusser zeneszerzői nagysága. A méltóságteljes nyitó- és zárószakaszok (a színházban az uralkodók bevonulására szolgált e zene!) az apró hangokból álló futamokkal sok helyütt szinte hangzó tűzijátékot varázsolnak elénk. E monumentális muzsikát remekül ellensúlyozza a fugatóval induló középrész, mely hol táncos ritmikájával, hol apró, frivol motívumaival bűvöl el, s emellett megcsodálhatjuk benne a fafúvós trió (két oboa, fagott) szólóira illetve a tutti szakaszokra épülő concertálást.

Hallatlan változatosságot mutatnak és számos gyöngyszemet vonultatnak föl a rövidebb-hosszabb tánctételek, illetve az úgynevezett „karakterdarabok" is. Utóbbiakban a korabeli francia színjátszás és az oly divatos pantomim jellegzetes figuráit, jeleneteit fedezhetjük fel: csata, vadászat, boszorkányszombat, sánta koldusok, álomjelenet stb. A gyors és lassú táncoknak, a páros és páratlan ütemfajtáknak, az energikus vagy költőibb hangvételű tételeknek, valamint a hol népies, hol kifinomult udvari modorban írott zenéknek az egyes szviteken belüli finom elrendezése kiváló dramaturgiai érzékre vall. Említésre méltó az is, hogy Kusser a moll hangnemű szvitekben gyakran alakít ki egyfajta maggiore szigetet dúr hangnemű tételekből, ezzel is fokozva a változatosságot, művészien ötvözve a harmóniát és a kontrasztokat.

A zenekari szvitek négy sorozata egyenként hat-hat művet tartalmaz. Egyetlen forrásuk az első kiadás, mely Stuttgartban jelent meg a szerző sógora, Johann Treu nyomdájában, gyönyörű szólamanyag formájában. Feltűnő, hogy a tételek mindegyike valamennyi szólamban elképesztő mennyiségű trillát tartalmaz, sokkal többet, mint az egykorú francia zenedarabok. Ennek oka feltehetően az, hogy a kiadás a francia stílusban kevésbé járatos külföldi (főleg német) muzsikusoknak készült, s a számtalan nyomtatott trilla nekik hivatott segíteni a díszítés tekintetében. További jellegzetesség, hogy a vonós szólamokat szerzőnk francia módon nevezi el: „dessus de violon, haute-contre, taille, quinte, basse de violon", utalva a francia udvar híres zenekarára, a 24 Violons du Roi-ra.

Az eredeti szólamanyag a vonósok mellett mindössze két oboát és fagottot ír elő, ám nyilvánvaló, hogy ez csak a minimális hangszerpark, mely lehetőség szerint s a tételek jellegétől függően bővítendő. Erre utal az oboaszólamokban helyenként váratlanul felbukkanó Trio des Flutes felirat is. Ezért helyes, ha az előadó igyekszik gazdagítani a hangzást a francia barokk operazenekar színpompájával: különböző hangfekvésű furulyák, a harántfuvola, ütőhangszerek, sőt némelyik tételben akár trombiták és kürtök alkalmazásával. Az ilyen teátrális megközelítésre utal például a Múzsák lakomája (Festin des Muses) című opusz alcíme: „Hat színházi nyitány különböző Air-ek kíséretében". S ezt látszik alátámasztani az is, hogy - ellentétben a kor gyakorlatával, ahol olyan gyűjteményeket jelentetnek meg, melyekből az előadó kedvére állíthat össze szviteket - az egyes tételek Kussernál hallatlan dramaturgiai következetességgel, szinte kísérőzene-szerűen követik egymást.

Kusser utolsó korszakából, dublini működése idejéből maradt ránk két „serenata" feliratot viselő mű. A serenata műfajilag az „opera kistestvére", ahogyan a korban nevezték, tehát mai fogalmainkkal minioperáknak nevezhetjük őket, s ezt bizonyítja az is, hogy Kusser számos, a dublini alkirályi udvar különböző ünnepségeire írott serenatájának fennmaradt librettója (zenéjük sajnos szinte kivétel nélkül elveszett) részletes színpadi utasításokat tartalmaz, ősbemutatójuk tehát a barokk operákhoz hasonló színpompás esemény lehetett. A két fennmaradt szépséges serenata, melyeknek keletkezését csak néhány év választja el egymástól, a fent említett stiláris különbözőségek mellett igen érdekes formai eltéréseket is mutat.

A korábbi mű a feltételezések szerint 1707 és 1714 között keletkezett a III. Vilmos brit uralkodó emlékére megrendezett évenkénti ünnepségek egyikére. Cselekménye nincsen, hanem a megszólaló allegorikus figurák (Hírnév és Albania, azaz Skócia) valamint istenségek (Neptun és Apolló) egymással versengve és a brit népet megszemélyesítő kórussal egyetemben számolnak be az elhunyt király erényeiről és hőstetteiről, ajánlván magukat az utód, Anna királynő (III. Vilmos unokatestvére) kegyeibe. A kor politikai viszonyainak következtében a librettó több helyütt a mai hallgató számára bizonyára megdöbbentően soviniszta modorban, hol gúnyos, hol egyenesen gyűlölködő szavakkal illeti az ír katolicizmust, melynek ellenében Vilmos király oly sikeresen restaurálta a protestáns angolok hatalmát Írországban. A mű a librettónak megfelelően viszonylag egyszerű formát mutat: a nagyszabású francia nyitányt követően az összes szereplő két sorozatban egy-egy recitativót és áriát énekel, majd mindkét sorozat kórussal zárul. Az áriák többsége da capo-formájú, kivéve egyet, mely strofikus. Két ária hangszerkíséretes, míg a többi continuós, záró hangszeres ritornellóval. A szerzőnek az egyszerű forma ellenére sikerült igen változatos karaktereket felvonultatni, és a hallgatót rabul ejti az egyes tételek dallami, harmóniai ötletessége, illetve a gyakori táncritmika.

A Serenata Theatrale címet viselő mű 1713-ban, az utrechti békekötés megünneplése alkalmából keletkezett, szintén Dublinban. A librettó ezúttal némi cselekményt is tartalmaz: két allegorikus figura, a Béke és az őt láncra verő Viszály civakodnak. Hamarosan színre lép a Győzelem, aki a Béke pártját fogja, a Viszályt pedig a pokolba küldi. Ennek örömére a Boldogság és a Bőség, majd a nép (kórus) már a szerelem gyönyöreit hirdeti. A váratlanul megjelenő Merkúr isten a békét megkötő királynő érdemeit méltatja, és így tesz a zárókórus is. E mű valamivel terjedelmesebb, formailag pedig lényegesen változatosabb a William Serenatánál. A pompás nyitány mellett számos további hangszeres tételt is tartalmaz. A librettó remek lehetőségeket kínál mind a lírai (a Béke első áriája), mind a drámai (a Viszály áriái, a Győzelem második áriája) kifejezésre, emellett jó néhány együttes is elhangzik.

A serenaták egyedüli forrásai a korabeli kéziratok, ezeket a hamburgi Staats- und Universitätsbibliothek őrzi. A William Serenata esetében a hangszerelés teljesen hiányzik a forrásból, ám az egyes hangszeres szólamok természetéből és a kor gyakorlata alapján egyértelműen rekonstruálható. Az Utrechti serenata forrása igen részletes, így itt csak apróbb hangszerelési kiegészítésekre van szükség. Ám e mű első áriája egy érdekes probléma elé állítja az előadót, egyik szólóhangszerként ugyanis „tamburinó"-t ír elő. A szólam megírásának módjából nyilvánvaló, hogy nem lehet szó a mai értelemben vett tamburinóról, azaz kisdobról vagy csörgődobról. E rejtély megfejtésére a Yale Egyetemen őrzött könyv, Kusser kéziratos feljegyzéseinek felbecsülhetetlen értékű gyűjteménye, az úgynevezett Commonplace Book (Hétköznapi semmiségek könyve) szolgál. Ebben az igen érdekes kortörténeti dokumentumban, mely receptkönyv, név-, cím- és műjegyzék, babonaságok, okkultizmus, asztrológia, kompozíciós jegyzetek, naplótöredékek több száz oldalas tarkabarka kollekciója, számos húros hangszer hangolása mellett megtalálható a tamburinóé is, s ebből egyértelmű, hogy a négyhúros violoncello piccolóról van szó.

Minioperái alapján elmondható, hogy Kusser kiapadhatatlan invenciójú mester, aki a brit zenetörténetben kulcsszerepet játszik az akkoriban újdonságnak számító serenata műfajának meghonosítása révén, amint az Owens kutatásaiból kiviláglik. E lebilincselő vokális remekművek bővelkednek mind felkavaróan izgalmas, drámai részletekben, mind varázslatos, költői momentumokban.

Végezetül Kusserról mint előadóművészről is érdemes szót ejteni. Hamburgi működése idején ismerkedett meg Johann Matthesonnal (1681-1764), a kor egyik legjelentősebb zenei írójával, aki emellett diplomata, író, zeneszerző, karmester, énekes és hangszerjátékos is volt. Mattheson A tökéletes karmester (Der Vollkommene Capellmeister, Hamburg, 1739) című, nagyszabású, a kor zenei gyakorlatáról igen részletes képet adó, enciklopédikus művének 26. fejezetében, melynek címe „A zenei irányításról, vezetésről, előadásról és kivitelezésről", így ír Kusserról: „A néhai wolfenbütteli karnagy, J. S. Cousser e tekintetben oly adottsággal rendelkezett, mely felülmúlhatatlan, s melyhez hasonlatosat azóta sem tapasztaltam. Fáradhatatlan volt a tanításban; mindenkit, aki irányítása alá tartozott, a legnagyobbtól a legkisebbig házába rendelt; minden egyes hangot úgy játszott és énekelt nekik elő, ahogyan azokat előadatni akarta; s ezt mindenkinek külön és oly szelídséggel, gyönyörűséggel, hogy őt mindenkinek szeretnie s e drága okításért magát lekötelezve éreznie kellett. Ám mikor e bevezető után a közös muzsikálás és a nyilvános előadás vagy próba következett, majd' mindenki reszketett előtte, nemcsak a zenekarban, hanem a színpadon is: ekkor ugyanis egyesek hibáit oly érzékletesen tudta szemükre vetni, hogy azok gyakran szinte sírtak. Viszont nyomban meg is enyhült, és az alkalmat kereste, hogy az okozott sebeket kivételes udvariassággal begyógyítsa. Ekképpen oly dolgokat vitt végbe, melyeket senki őelőtte meg sem kísérelhetett. Mindenki példát vehet róla."

Akinek módjában van megismerkedni Kusser immár cd-n is hozzáférhető néhány művével, bizonyára egyetért velem abban, hogy ezek olyan kiváló, csak a legnevesebb kortársakéihoz fogható alkotások, melyek méltók a szélesebb körben való megismertetésre. A zenekari szvitek a francia stílus pompás képviselői, a serenaták pedig a 18. század elejének olasz és francia hatásokat ötvöző, izgalmas brit muzsikájának remek darabjai. Bízom benne, hogy a Kusser zenéjének népszerűsítését célzó igyekezetem mielőbb eredményes lesz, és alkotásai mind gyakrabban elhangozhatnak majd hazai és nemzetközi színpadokon is, ami a szerző magyar vonatkozásai miatt külön öröm volna számomra