Malcolm Gillies nevét itthon elsősorban Bartókkal foglalkozó könyvei révén ismerhetjük (Bartók in Britain, Bartók Remembered, The Bartók Companion). Az ausztrál származású tudós tevékenysége azonban ennél jóval szerteágazóbb: több könyvet publikált honfitársáról, a Bartók-kortárs zeneszerző Percy Graingerről is, hosszú ideje működik együtt jelentős zenekarokkal és zeneműkiadókkal, valamint több mint egy évtized óta egyetemi vezető tisztségeket is visel, jelenleg a londoni Metropolitan Universityn. A nemzetközi Bartók-kutatás kimagasló alakjával a szombathelyi Nemzetközi Bartók Kollokviumon tartott előadását követően beszélgettem.

- Meglehetősen intenzív volt a kollokvium első napja. Hogy érzi magát Szombathelyen és milyenek az első benyomásai?

- A mostani a negyedik szombathelyi Bartók Fesztivál, amelyen részt vettem az elmúlt 25 évben. Rendkívül tiszteletre méltónak találom, ahogyan Szombathely egybefogja Bartókot és az új zenét. Hiszen Bartók még ma, több mint 65 évvel a halála után is nagyszerű szimbóluma az új zenének. Ma különösen örültem annak, hogy a régóta tevékenykedő Bartók-kutatók mellett olyanok előadásait is hallhattam, akikkel azelőtt még sohasem találkoztam. Jó látni a régit és az újat, és azt is, hogy Bartók mindkét kutatónemzedéken belül erős.

- A kollokvium alcíme: „A párbeszéd fontossága". A Bartók-kutatáson belüli, a különböző országok Bartók-kutatói közötti párbeszédet hosszú időn át nehezítették földrajzi, politikai, jogi, sőt nyelvi akadályok. Ön szerint történt‑e javulás? Zajlik-e ma igazi párbeszéd a magyar és nem magyar Bartók-kutatók között?

- A helyzet nyilvánvalóan sokkal jobb, mint az 1970-es vagy '80-as években volt, hiszen akkoriban valóságos pereskedtek egymással a különböző Bartók-hagyatékok képviselői, ami senkinek nem használt. Ma már mindenki nyíltan beszél, és ez nagyszerű. Egyébként a dialógus nézetem szerint nem magyarok és külföldiek között zajlik, hanem egy egész sor kutató között, akiket más és más érdekel. Így például az én érdeklődésem bizonyos tekintetben közel áll néhány magyaréhoz, amerikaiéhoz és németéhez, mások érdeklődése pedig a nemzetközi kutatók egy másik hasonló csoportjáéhoz áll közel. Épp ezt kell hogy jelentse a tudomány nemzetközisége: ki-ki a saját érdeklődését követi anélkül, hogy túl sokat foglalkozna az aktuális nemzeti kérdésekkel. Ami azt illeti, Bartókot a legszívesebben nagyszerű nemzetközi komponistának tekintem. Persze tudom, hogy rendkívül jelentős magyar zeneszerző, ám Bartók mégiscsak egyike azoknak a nagy zeneszerzőknek, akiket az egész világ a sajátjának vall. És ez így is van rendjén: Bartók az egész világé. Ezzel együtt természetesen nagyszerű, hogy Magyarország igen sokat költ arra, hogy erősen képviselje Bartókot, azáltal is, hogy biztosítja például a Bartók Archívum működését.

- Párbeszéd nemcsak a kutatók között, hanem a zenetudomány és az előadói gyakorlat között is folyhat. Fontosnak tartja ezt a dialógust? S ha igen, miképpen segíthetik a zenetudósok a muzsikusokat a Bartók-zene jellegzetességeinek jobb megértésében, a zeneszerző kottázásának pontosabb értelmezésében?

- Rendkívül fontos a párbeszéd a kutatás és az előadás között, de nem hiszem, hogy jól csináljuk - legalábbis egyelőre. A baj szerintem az, hogy a tudományt hajlamosak vagyunk bonyolult, speciális tevékenységnek tekinteni, amelyet könyvtárban vagy archívumban lehet folytatni, míg az előadóművészek nagyon is gyakorlati emberek, akik folyton úton vannak, városról városra járnak. Pedig jól tudjuk, hogy a muzsikusok - hacsak nem nagyon tájékozottak az adott mű jellegzetességeit illetően - gyakran olyan interpretációval állnak ki, amely nemcsak hogy nem jó, de nem is adekvát. Sokszor igen nehéz elmagyarázni az előadóknak, hogy mi adekvát és esetleg mi nem az, mi stílusos és mi stílustalan, mondjuk, ha valaki egy ötven évvel korábbi vagy ötven évvel későbbi stílusban játszik, mint amikor az adott mű keletkezett. Egyszóval hallatlanul fontos az ebben az értelemben vett - s persze nagyon barátságos módon folytatott - párbeszéd, amelyben gyakran olyanok közvetítenek, akik egy személyben tudósok és előadók.

Sajnos gyakran úgy gondolkodunk - és ezért az Európai Unió is felelős -, hogy van egy tudományos és egy gyakorlati irány, és a kettő jelentősen különbözik egymástól. Eltérőképpen támogatjuk őket, sőt egyes országokban más-más kormányhivatalok is irányítják őket. Ennek következtében túl nagy köztük a távolság. Én, mint aki teljesen gyakorlati muzsikusként kezdtem a pályámat, minthogy eredetileg előadóművészi szakra jártam a londoni Royal College of Musicban, nagyon szeretném azt látni, hogy az előadás és a tudomány ilyen értelemben közeledik egymáshoz. Az is fontos volna, hogy a zenetudósok felismerjék: a zene előadása a legfontosabb dolog, amit csak támogathatnak. A tudomány ugyan nagyon érdekes, írhatunk csodálatos könyveket és szép tanulmányokat, ám ha ezek végső soron nem gazdagítják a zenei előadás módját, akkor csupán papírra nyomtatott gyakorlatok maradnak, s nem születik meg az a csodálatos, varázslatos hangzó világ, amely emberek ezreit képes elragadni egy másik szférába úgy, ahogyan arra semmi más nem képes. Tehát a téma (a párbeszéd fontossága) jó, ám úgy vélem, hosszú út áll még előttünk addig, amíg elmondhatjuk: valóban jól működő párbeszéd zajlik a kutatás és az előadó-művészet, avagy fordítva: az előadó-művészet és a kutatás között.

- Vannak-e konkrét elképzelései, tervei vannak arra nézve, hogy miként lehetne közelíteni egymáshoz ezt a két területet?

- Jelenleg egy, a londoni Philharmonia Zenekarral közösen szervezett sorozat kurátora vagyok, s e sorozatban próbálok tenni ennek érdekében. Az Infernal Dance: Inside the world of Béla Bartók című sorozat öt hangversenyből áll, amelyeket Esa-Pekka Salonen karmester irányít. A koncertek helyszíne London, de további tizenegy vagy tizenkét európai városban is megrendezik őket. Azt hiszem, Budapestre nem jönnek, de a koncertek egy részét elviszik Bécsbe és különböző német városokba. E sorozat keretén belül a tudományos, kutatói oldalt magával a zenével kapcsoljuk össze: hangverseny előtti beszélgetéseket, rádióközvetítéseket és tanulmányi napokat szervezünk. Ezért sokan már úgy jönnek el a koncertre, hogy hallottak a műsorról, és valamelyest képesek értékelni a hallottakat. A zenekarral olykor interpretációs kérdéseken dolgoztunk: például ha az egyik műnek több lehetséges befejezése van, melyik változatot válasszuk, vagy hogy a stílus mely aspektusát kellene hangsúlyozni az előadás során. Ez gyakorlati példája annak, hogy zenetudósok egy zenekarral működnek együtt annak érdekében, hogy növeljék a művészi munka sikerét, de egyúttal a bevételeket is. Igen, szó szerint: hogy többen több hangversenyre jöjjenek el, jó jegyárakat fizetve. Így megfelelő módon, megfelelő nemzetközi színtéren támogatjuk a zenekarokat és az ott játszó muzsikusokat.

- Kutatóként milyen tervek foglalkoztatják jelenleg?

- Szerencsétlenségemre főállásban egy egyetem elnöke vagyok, ezért óvatosnak kell lennem, nehogy túl sokat vállaljak zenetudósként. Ennek ellenére továbbra is együttműködöm egy sor Bartókkal kapcsolatos tevékenységben a Boosey and Hawkes kiadóval, amely számára néhány évvel ezelőtt promóciós célú sorozatokat rendeztem különböző zenekarokkal és kamarazenei együttesekkel. Emellett az Oxford University Press megbízásából dolgozom egy Bartók-életrajzon is, amelyről rejtélyes módon már vagy tizenöt éve szó van; ezt az életrajzot szándékomban áll a közeljövőben befejezni. Vagyis szívesen folytatok tudományos kutatást, de szívesen dolgozom együtt másokkal is, különösen gyakorló zenészekkel. Nagyon örülnék, ha végre megindulna a Bartók kritikai összkiadás, és így jobb minőségű kottákból dolgozhatnánk együtt az előadóművészekkel. Nem hiszem, hogy jelenleg a lehető legjobb információkkal látjuk el őket. Úgy gondolom, a Bartók-kutatást és Bartók népszerűségét elő fogja segíteni, ha kottáink és kritikai apparátusunk tájékozottabb üzenetet közvetítenek majd az előadóknak, mert ezzel jobb esélyt adnak számukra, hogy megértsék, mi volt Bartók szándéka a kompozícióiban.

- A mai kollokviumon is szóba került az ön és Gomboczné Konkoly Adrienne által összeállított angol nyelvű Bartók-levélgyűjtemény, a Bartók Letters: The Musical Mind, amelynek megjelenését a szakma már évtizedek óta hiába várja. Elmesélné ennek a vállalkozásnak a történetét?

- Ez ma már csaknem őstörténetnek tűnik... A terv még 1983-ban fogalmazódott meg, amikor legelőször látogattam Magyarországra. Akkor ismertem meg Demény Jánost, az egyik legcsodálatosabb embert, akivel valaha találkoztam. Ő adta közre a Bartók-levelek számos korai kiadását. Angol fordításban azonban csupán egy kötetnyi levél jelent meg. Azokat a leveleket szerettem volna angol fordításban egy kötetbe gyűjteni, amelyek a legtöbbet árulják el a muzsikus Bartókról. Nem annyira Bartók magánélete vagy a kulturális életben betöltött szimbolikus státusza érdekelt, mint inkább az, hogy mit gondolt a zenéről, mi mindent mondott és írt a saját műveiről a maga szűkszavú módján. Ezt terveztem tehát, és hosszú-hosszú munka után, 1995-re végre elkészült a könyv, amelyre az Oxford University Press adott megbízást. Ekkor azonban szerzői jogi problémákba ütköztünk az amerikai Bartók-hagyatékkal, ezért végül úgy döntöttünk, hogy pihentetjük a dolgot. Azóta is pihen a könyv, amely igen korlátozott mértékben, csupán néhány archívumi példányban hozzáférhető. Nagyon várom már persze, hogy végre megjelenjék, hiszen teljes mértékben készen áll, ugyanakkor aki valamelyest is jártas a Bartók-kutatásban, az tudja, hogy ezt meglehetősen kényes technikai és jogi kérdések nehezítik - ezeket a mai szemináriumon többen is érintették. Habár a múltbeli ellenségeskedésnek vége, ez még nem jelenti feltétlenül, hogy új kiadásokat, levélközreadásokat vagy egyéb anyagokat publikálhatnánk - legalábbis egyelőre. Szeretném remélni, hogy erre is aránylag hamar sor kerül, és hogy a Bartók-kutatás szabadabbá fog válni, hasonlóan számos más huszadik századi zeneszerző életművének kutatásához.

- Ön szerint ma melyek a legaktuálisabb témák a nemzetközi Bartók-kutatásban?

- Rendkívül tetszett a mai szemináriumon, hogy az új kutatók a régi kérdéseket vizsgálják, de eltérő szempontokból. Bizonyos tekintetben az 1960-as és 1970-es évek kérdéseihez térnek vissza (én már elég idős vagyok ahhoz, hogy emlékezzem arra, amikor rábukkantam e kérdések némelyikére), ám egészen új módon közelítik meg őket. Sokkal több nyelven beszélnek, képzettebbek a zenetudományi kutatás technikájában, és olykor nagyon naiv módon teszik fel a kérdéseiket - de ez pontosan így van rendjén. Másképp fogalmazva: nem fogadják el az idősebb generáció által adott ideiglenes válaszokat, hanem újból rákérdeznek akár olyan alapvető kérdésekre is, mint hogy mennyire volt Bartók felfogása nemzetközi és mennyire nemzeti, vagy hogy azok az adatok, amelyeknek immár birtokában vagyunk, valóban alátámasztják-e az életrajz régtől örökölt, nagy becsben tartott elképzeléseit, amelyeket azonban sok szempontból a hidegháború befolyásolt.

Ma már jóval több adattal rendelkezünk, ezért újra kell gondolnunk a művek hátterét. Újra kell gondolnunk, mi is volt Bartók szándéka. Úgy vélem ezért, hogy míg Bartók zenéjének technikai tanulmányozása jól halad, a biográfia területe le van maradva. Ez is arra sarkall, hogy befejezzem az életrajzomat, véleményem szerint ugyanis elég sokat változott a világ ahhoz, hogy Bartókot a korábbiaknál sokkal nemzetközibbnek lássuk, de ahhoz is, hogy mintegy három generáció távlatából tekinthessünk rá. Hosszú ez az idő, akkor is, ha még mindig élnek olyanok, akik személyesen ismerték őt. Ezáltal új lehetőség nyílik arra, hogy az adatokból induljunk ki, és ne befolyásoljanak azoknak az embereknek a történetei, akik ismerték Bartókot, legyenek bár azok jó vagy rossz történetek. Azt mondhatom tehát: számos új kutatásnak a végső következménye az életrajz. Valamint a kottakiadásokon végzett alapos munka, a kronológia megértése, a teljes levelezés és a többi primer forrásanyag következetes módon történő összeállítása. Mindezek a munkák elő fogják segíteni, hogy idővel azt mondhassuk: ideje újragondolnunk ennek a nagyszerű muzsikusnak az alapvető vonásait.