Öt éve, 2006 tavaszán volt legutóbb alkalmam Magyarországon rendezett, nemzetközi Bartók-konferenciáról beszámolni (Csillagúton, 2006. május). Akkor a zeneszerző születésének 125. évfordulója adott okot arra, hogy az elkötelezett Bartók-kutatók és a Bartók zenéjével alkalmilag foglalkozó zenetudósok összegyűljenek Budapesten. Most azonban nem az elkerülhetetlen 130. évforduló, hanem egy intézmény, a budapesti Bartók Archívum ötvenéves jubileuma volt a hívószó.

Vikárius László, az MTA Zenetudományi Intézet keretében működő Archívum vezetője fogalmazta meg a kollokvium központi témáját, választotta ki a meghívottakat, és állította össze a programot. A téma (Zenetudomány és előadói gyakorlat: A párbeszéd jelentősége a Bartók-kutatásban) mintha teljességgel az Archívum korábbi vezetője, Somfai László szellemében fogant volna, aki évtizedek óta egyik fő tudományos céljának tekinti, hogy ezt a párbeszédet forráskutató, notációértelmező és -elemző tanulmányaival elősegítse. (Ebből a szempontból egyfajta révbe érkezésként élheti meg Somfai a Bartók - Új sorozat hangfelvételeinek szépen gyarapodó gyűjteményét, amelyben Kocsis Zoltán irányításával éppen azok a hazai művészek rögzítik saját Bartók-értelmezésüket, akiknek leginkább van fülük az ő tanításának meghallására.) A zenetudomány és az előadóművészet párbeszédét a helyszínválasztás is kiemelte: a nyitó délutánt követően, amikor az Archívumnak ma otthont adó Erdődy-palotában, a magyarországi Bartók-hagyatékot őrző trezor tőszomszédságában a „hely szelleme" érinthette meg a külföldi vendégeket, a tanácskozás három teljes napig Szombathelyen, a Bartók Szeminárium keretében folytatódott, vagyis egy olyan helyszínen, ahol évtizedek óta azon munkálkodnak, hogy a fiatal muzsikusokat bevezessék a Bartók-játék titkaiba. (A professzionális és zökkenőmentes lebonyolítást a Filharmónia Budapest Nonprofit Kft. biztosította.)

Ám korántsem szabad azt hinnünk, hogy Vikárius témaválasztása önállótlan vagy éppen szolgai lett volna. Minthogy az Archívum feladatai között egy évtizede már első helyen szerepel a majdani Bartók Béla Zeneművei Kritikai Kiadásának előkészítése, a hiteles és a muzsikusok számára a lehető leginkább informatív kottaszövegek kidolgozása napi kérdéseket felvető, aktuális tevékenység, amely sokféle téma felé nyithat utat. Bár a kollokvium e központi gondolata aligha mondható a mai zenetudományban divatosnak, hogy az elhangzott, csaknem harminc előadás közel fele mégis szorosan kapcsolódott hozzá, jelzi: sokan, a világ sok táján hajlanak rá, hogy a filológiai és interpretáció-központú megközelítést a Bartók-kutatás jelentős témájának tekintsék.

Somfai László két prezentációjával vitán felül a kollokvium főszereplőjévé vált, aki egy pillanatig sem akarta a szakterület kikezdhetetlen tekintélyű seniorjának járó tiszteletet utódja, a voltaképpeni házigazda rovására kihasználni. Egyik előadásában az általa gondozott majdani összkiadás-kötetekben megjelentetendő, az előadóknak szóló, Bartók kottázási szokásait taglaló előszókat ismertette, a másikban pedig az összkiadás kísérőjeként készülő műjegyzékbe nyújtott betekintést. A budapesti Archívum fiatalabb munkatársai közül többen ugyancsak a Bartók-zene megszólaltatásának kérdéseihez szóltak hozzá: Pintér Csilla a Gyermek- és női karok egyes darabjainak szövegkezeléséről adott hangzó példákkal bőven illusztrált beszámolót, kiemelve azt a ritkán emlegetett tényt, hogy Bartók milyen körültekintően számolt a megzenésített népi szövegek hangzásával, a csattanós mássalhangzók ütőhangszerszerű hatásával, vagy éppen a prozódiai és zenei ritmus feszültségteli ütközéséivel. Kerékfy Márton a Kontrasztok kapcsán Bartók „praktikus" zeneszerzői énjét vizsgálta, feltárva, hogy a zeneszerző miképpen törekedett megfelelni a megrendelő, Szigeti József kívánalmainak, hogyan kalkulálta például előre a tételek - a korabeli 78-as fordulatszámú lemezek időtartamához igazodó - hosszát. Kerékfy vizsgálódását a kutatói szerencse is segítette: hozzájutott ugyanis a hegedűszólam Végh Sándor hagyatékában fennmaradt másolatához, amelyet Bartók feltehetőleg azért készíttetett, hogy a véglegesítés előtt Végh ellenőrizze a szólam játszhatóságát. Büky Virág a Bartók-interpretáció egy speciális esetét tárta fel, amikor Pásztory Ditta hanglemezfelvételeit vette górcső alá, azt vizsgálva, hogy a Bartók halála után sok évvel készült bejátszások mennyiben tükrözik a szerzői betanítás emlékeit, mennyiben tekinthetők „hitelesnek".

A hazai zenetudomány képviselői mellett a kollokvium résztvevőinek ugyancsak népes csoportját alkották a már hosszabb ideje külföldön dolgozó, egykori hazaiak, akik közül többeknek valaha a budapesti Archívumban volt munkahelyük. Lampert Vera a rá mindig jellemző, körültekintő akríbiával ismertette a Bartók vokális alkotásaiban használt előadói utasítások szótárát. Noha az énekes darabokban Bartók rendszerint kevésbé aprólékosan rögzítette az előadásmódot, mint például a Somfai által tárgyalt vonósnégyesekben, itt is felvetődnek izgalmas kérdések, így a népdalfeldolgozások előadásának az eredeti folklóradatokhoz való viszonya, illetve ezek megvalósulása a Bartók által kísért, húszas évekbeli hangfelvételeken. Lampert precizitásával szemben Laki Péter inkább poétikusan megragadó gondolatokat adott elő a Hegedűverseny különféle interpretációiról, külön hangsúlyozva a Székely Zoltán játszotta ősbemutató kivételes dokumentáris és művészi értékét, egybevetve a verbunkos léptű főtéma azon hallható, szemérmesen árnyalt megszólaltatását más, poétikusabb vagy éppen heroikusabb hangütésekkel.

Több előadás is foglalkozott Bartók zongorajátékának sajátosságaival. Mineo Ota a Liszt-Thomán-iskolában tanult csuklóhasználat következményeit kutatta Bartók zongorakottáiban, rámutatva arra is, hogy a terpesztett kéztartást igénylő akkordokat Bartók maga rendszerint törve szólaltatta meg. Stachó László pszichoakusztikai kutatásaival is alátámasztotta mondandójának lényegét, miszerint Bartók (akárcsak Dohnányi és a 20. század első felének sok más közép-európai muzsikusa) a klasszikusokat egyfajta „informatikai" alapon is megközelíthető rubatóval játszotta, az előre jósolható, köznyelvi elemeket mintegy mellékessé téve, szinte elsietve, ám a váratlan fordulatokat lassítással is kiemelve. Stachó gondolatai két nappal később máris hivatkozási alappá váltak Richard Taruskin, a Magyarországra újabban évente visszajáró kalifornai professzor előadásában, aki Bartók és Stravinsky Mozart-interpretációit vetette egybe, a természetesen lélegző és a gépzongoraszerűen mechanikus felfogásokat állítva szembe egymással. Taruskin szélesebb összefüggésbe ágyazva, bőséges idézetgyűjteménnyel alátámasztva bontotta ki az eltérő interpretációkból a zene szemléletének alapvető különbségeit - elnagyoltan fogalmazva: az európai és amerikai megközelítés ellentétét.

Taruskin ugyan Stravinsky és az orosz zene szakértőjeként csak alkalmilag foglalkozik Bartókkal, ám két angolszász kollégája immár évtizedek óta elkötelezett Bartók-kutatóként ismert: Elliott Antokoletz most a Brácsaverseny Bartók halála óta sokakat foglalkoztató kérdését vetette fel újra, annak kapcsán, hogy alkalma volt tanácsadóként segíteni Erdélyi Csaba 2004-ben megjelentetett rekonstrukcióját. Antokoletz, aki főként Bartók hangrendszereinek és zenei nyelve formalizálható elemeinek kutatója, a problematikus kéziratnak főként azokra a pontjaira mutatott rá, amelyek a modellskálák segítségével könnyebben értelmezhetők, ám az apró részletek sorolása közben elmulasztott érinteni egy sor, ezeknél jelentősebb kérdést. Angliában élő kollégája, Malcolm Gillies átfogóbb témát tárgyalt: Bartók és az előadóművészek kapcsolatának a levelezésben megjelenő lenyomatát, figyelmeztetve arra, hogy a művek keletkezéstörténete korántsem zárul le a kettősvonal behúzásával, hanem a bemutató előkészületei, az utólagos változtatások éppannyira hozzátartoznak, mint a komponálás korábbi fázisai.

Az interpretáció egy manapság divatosabb formájával, a kompozíciók szellemi-kontextuális értelmezésével foglalkozott az előadások egy másik nagyobb csoportja, elsősorban az erre oly könnyen kínálkozó színpadi művek vizsgálatával. Azon a délutánon, amikor ifjú, még doktori tanulmányaikat végző kutatók mutathatták be kutatásaik eddigi eredményeit, beszélt a Budapesten tanuló Anne Vester A fából faragott királyfi kapcsán a műben rejlő művészmetafora egyes aspektusairól. Nála eredetibb megfigyelésre épült Daniel Lebon előadása, aki A csodálatos mandarinban megjelenő nagyvárosi miliőt, illetve a Csavargók Bartók által „apache"-oknak nevezett bandáját meggyőző (és igen szórakoztató) bizonyítékokkal kapcsolta össze a zeneszerző első nagyváros-élményével, 1905-ös párizsi tartózkodásával. Ugyancsak A csodálatos mandarinhoz közelített vadonatúj, nagyszabású értelmezéssel Frigyesi Judit, aki - Tallián Tibor Cantata profana-könyvéből, illetve a Bartókot az 1910-es évek végén erősen foglalkoztató román kolindák szövegeiből kiindulva - a pantomim központi jelenetét, a Lány és a Mandarin kettősét az átmenet, a beavatás rítusával hozta összefüggésbe. Megdöbbentő volt stációról stációra követni a rítus és a táncjáték dramaturgiájának párhuzamosságát, felismerni például a Hajsza fúgájának és a Cantata Vadászfúgájának egybecsengését. Nem szolgált ennyire megrázó felismeréssel Móricz Klára Kékszakállú-elemzése, amely ugyanakkor számos továbbgondolásra érdemes részletre világított rá, mint például a Prológ dallamának a III. siratóval kimutatható rokonságára vagy éppen a fisz-moll és a C-dúr egészen A bűvös vadászig visszakövethető szembeállítására.

Végképp nem mondott újdonságot a Beethoven-kutató William Kinderman Táncszvit-elemzése, eltekintve attól a sületlenségtől, hogy az ifjúkorában hevesen nacionalista Bartók két évtizeddel később a letűnt k. u. k. monarchia eszméjének védelmezőjévé vált. De ha előadásának felületessége nem illett is ennek a kollokviumnak a színvonalához, annak azért örülhetünk, hogy Kinderman professzor amerikai tanítványai legalább ennyi, az angol nyelvű szakirodalomból összecsipegethető információt kaphatnak Bartók egyik művéről. Egészen másfajta, mélyen a zenéből kiinduló, zongora melletti elemzést adott a 4. párbeszédről Wilheim András, Bartók aszimmetriával áttört barokkzene-felfogásának felvillantásával. Egyetlen aprócskának tűnő részletmegfigyelés köré épült Ito Nobuhiro előadása, amely mégis a kollokvium egyik legfontosabb konkrét eredményét közvetítette: miközben évtizedek óta sok szó esik Bartóknak a kortárs zenére adott reflexióiról, főként Stravinsky hatásáról, és azt is hosszú idő óta emlegetik, hogy a Falun és A menyegző között atmoszferikus rokonság áll fenn, korábban senki nem figyelt még fel arra, hogy Bartók saját ciklusa egy pontján mintegy hommage-szerűen idéz is Stravinsky művéből. A Nobuhiro által meggyőzően bemutatott párhuzam mostantól valamelyest más megvilágításba helyezi az európai zene porondjára 1920 után kilépő Bartók képét.

A konferencia záró előadását a házigazda Vikárius László tartotta, mély beleérzéssel feltárva a Hat bolgár tánc keletkezéstörténetét, kapcsolatát a Mikrokozmosz más bolgár (vagy román) metrumú darabjaival és e kis ciklus ajánlásának címzettjével, Harriet Cohennel. De Vikárius tartotta a budapesti nyitó előadást is, amelyben az Archívum múltját villantotta fel, nagy hangsúlyt helyezve az első vezető, Denijs Dille személyére és érdemeire. A múltidézést egy szemtanú, a kezdetektől az Archívumban dolgozó Gomboczné Konkoly Adrienne meghatóan bájos visszaemlékezése tette még élményszerűbbé. S ha már az Archívum alapításának évfordulója adta az alkalmat a kollokvium megrendezésére, jutott a programban hely az amerikai Bartók-hagyaték sorsával kapcsolatos két előadásnak is. Nem itt kell felidézni azt a keserves és Bartókhoz olyannyira méltatlan történetet, ami szerzői jogainak és kéziratainak utóéletében lejátszódott, és amiben családi viszontagságok és a hidegháború évtizedeinek nagypolitikája fonódott össze. Carl Leafstedt most a New York-i Bartók-archívum első évtizedeinek meghatározó személyisége, Bátor Viktor „rehabilitálását" vette napirendre, feltárva, hogy a pénzügyi jogban járatos ügyvéd korántsem sáfárkodott rosszul a Bartók bizalmából kezelésébe jutott kincsekkel. Antokoletz pedig az Archívum tudományos vezetőjének, a magyar kutatók elől Bartók kéziratait sokáig oly sikeresen elzáró Benjamin Suchoff munkásságát méltatta. Tény, hogy a New York-i Bartók-archívum mára már lezárt és kutatható tudománytörténeti fejezet. A budapesti Bartók Archívum pedig élő, és vitalitását, nemzetközi tekintélyét most ismét bizonyító intézmény, amelynek léte az egyik legmesszebbre kisugárzó híradás a magyar zenetudomány működéséről. Születésnapon jókívánságot illő mondani: bárha ezt a híradást ugyanolyan értőn hallanák belföldön is, mint külföldön!