- Ön amerikai karmester, a Bard College elnöke, a Bard Music Festival igazgatója, a Musical Quarterly főszerkesztője, a Közép-Európai Egyetem (CEU) kuratóriumi elnöke. Nemrég a CEU fennállásának 20. évfordulója alkalmából rendezett koncerten vezényelte a Concerto Budapestet a Nemzeti Színházban. Életrajzában azt olvasom, hogy Svájcban született, és csak kisgyermekként került az Egyesült Államokba. Akkoriban, a háború után nagyon sokan vándoroltak ki Európából Amerikába, mindazonáltal - amennyire tudom - nem elsősorban Svájcból.

- A történet rendkívül egyszerű. A szüleim Oroszországból származtak. 1921-ben döntöttek úgy, hogy az akkor már kommunista Oroszországból Lengyelországba költöznek. Azt gondolták, a zsidókat jobb sors várja egy olyan új államban, mint amilyen a fiatal, független Lengyelország. Az ükapám Moszkva főrabbija volt, családunk nagy tekintélynek örvendett. A nagyapám pedig az első forradalom idején, 1905-ben, sikeres üzletemberként Heidelbergben tanult filozófiát. Cionista vált belőle, Vlagyimir Zsabotyinszkij barátja volt, a Zsidó Világkongresszus tagja. A két család, apámé és anyámé 1921-ben döntött a kivándorlás mellett. Łódżba költöztek. Anyám és apám egymástól függetlenül választotta az orvosi pályát. Tekintve, hogy Lengyelországban zsidók nem tanulhattak az egyetemeken, Zürichben végezték orvosi tanulmányaikat. Mindkettejükből rendkívül tehetséges és innovatív kutató vált. Anyám kutatási területe a gyermekbénulás volt, apám pedig a rák sugárterápiás gyógyításának volt az egyik úttörője. Jóllehet akkoriban Svájcban gyanakvással, ellenségesen szemlélték a külföldieket, mindketten szép pályát futottak be. Több mint húsz évig éltek Svájcban, és maradtak is volna szívesen, de nem kapták meg az állampolgárságot. Ezért 1949-ben fogták magukat, és bennünket, a gyerekeiket, és elmentek Amerikába. A sors fintora, hogy később apámat hívták, foglalja el korábbi főnöke katedráját, de elkéstek, nem ment vissza. Szüleim szegények voltak és idealisták. Úgy gondolták, a gyógyítás nem a meggazdagodást célozza. Egyetemi professzúrát vállaltak, szerényen, és mindenekelőtt a kutatásaiknak éltek. Anyám tavaly novemberben halt meg, kilencvennyolc évesen. Legendás hírű kutató volt ő is és apám is. Visszatérve a családra, apám rokonsága Lengyelországban maradt, és a varsói gettóban halt meg. Anyai nagyszüleim túlélték a koncentrációs tábort, és a háború után Mexikóba mentek, mert az Egyesült Államokba nem engedték be őket. A szüleim viszont már a harmincas években benyújtották a vízumkérelmüket, és végül megkapták az engedélyt. Így alakulhatott, hogy a nyarakat Mexikóban töltöttem a nagyszüleimnél, ahol egy osztrák zsidó tanártól, a mexikói nemzeti konzervatórium tanárától tanultam hegedülni. Ő ajánlott aztán New York-i tanáromnak, Roman Totenbergnek.

Érdeklődési és tevékenységi köre rendkívül szélesnek tűnik, hiszen azon kívül, hogy vezényel, történészként, muzikológusként, pedagógusként, oktatáspolitikusként is működik. Hogyan alakult a pályaválasztása?

- Nagyon egyszerűen. Tevékenységi köröm valójában jóval kevésbé széles, mint amilyennek látszik. Végzettségemet tekintve zenetörténész vagyok, erről van papírom. Szerkesztek egy lapot, amelynek a zenetudomány és a zenetörténet áll a homlokterében. A doktori fokozatomat újkori történelemből szereztem a Harvardon. A történelmet azért választottam, mert nem akartam a zenei részlegen dolgozni: túlságosan szűknek éreztem ott a lehetőségeimet. A zenetörténet engem érdeklő kérdései ugyanis sokkal szélesebbek, sokkal általánosabbak voltak az akkoriban megszokottaknál. Alapjában véve azonban engem egészen fiatal koromtól kezdve a dirigálás érdekelt leginkább. Kezdettől fogva arról álmodtam, hogy a magam életében sikerül majd valahogy összeházasítanom a gyakorlati zenélést és a tudományt.

Abban az időben nőttem fel, amikor útjára indult a régizenélés. Láttam, hogyan kezdenek el emberek zenetudományos módszerekkel közelíteni régi korok műveihez. A szemem előtt zajlott az esztétikai ideálok változása. Azt gondoltam, a módszer a klasszika utáni idők zenéjére is alkalmazható. Romantikus művekre például, a 19., sőt a 20. század zenéjére. Szóval  tizenhárom-tizennégy évesen ezt találtam ki magamnak. Hegedűs voltam, de a hegedülést csak a zenélés egyik lehetséges útjának tekintettem, azon belül is a zenekari tapasztalatszerzést tartottam fontosnak. Egyetemi éveim alatt koncertmesterként játszottam egy zenekarban és már vezényeltem is. Emellett zeneszerzés-tanulmányokat is folytattam, komponáltam is ezt-azt, de karmester akartam lenni.

- Ismerem néhány hanglemezfelvételét, köztük egy-egy Chausson- és Dukas-operát, Richard Strauss ritkán játszott operáit, a Danae szerelmét és az Egyiptomi Helénát, de felvett Reger-műveket is, és még néhány más, jóformán ismeretlen darabot. Mintha ezekre koncentrálna. Miért?

- Tudja, sosem voltam csodagyerek. És aki nem csodagyerek, az nem engedheti meg magának, hogy arrogáns legyen. Nehezen tanultam meg angolul, ügyetlen voltam, sok nehézségen mentem keresztül. Ezért aztán van bennem valami együttérzés, belátás és szeretet azok iránt az emberek iránt, akik nagy teljesítményeket hoztak létre, de nem lettek sztárok, ismertségük, hírnevük nem olyan, mint a hollywoodi színészeké. A történet nagy vonalakban le van írva Puskin Mozart és Salierijében. Úgy szokták mondani, hogy ez a zseni és a középszer találkozása. De nem az, mert Salieri egyáltalán nem volt középszerű. Hogy Mozart kivételes volt, az persze nem kétséges.

Nézze meg csak a magyarokat: itt van a maguk Weiner Leója. Nagyszerű zeneszerző volt. Vagy itt van Paul Dukas, az Arianne et Barbe-bleu, vagy Richard Strauss néhány operája, Korngold, Zemlinsky és Schönberg. Műveiket sosem játszották Amerikában. Egy sor darabot én mutattam be az Államokban. Őszintén: hát nem hülyeség ez a hozzáállás? Képzelje el ugyanezt a mŰvészettörténetben vagy az irodalomban! Az ember nem olvashatja szüntelenül a Háború és békét. Goncsarov nevét pedig a legtöbben soha nem is hallották. Képzelje el, hogy milyen lenne, ha minden évben csak ugyanazt a két-három-négy vagy tíz könyvet olvasnánk.

Borzasztó, ami a zenetörténettel történt: megnyomorítottuk és meghamisítottuk. Én az igazságért harcolok. Jövőre koncertszerűen elvezénylem Franz Schmidt Notre Dame című operáját. Tavaly Paul Dessau Max Brod szövegére írott Haggadah Shel Pesach című oratóriumát vettem elő. Ezt Dessau 1937-ben, párizsi emigrációjában írta. Csodálatos mű. Pészach története oratóriumban elmesélve. Vagy itt van Popov, aki Sosztakovics barátja volt. Neki az első szimfóniáját vezényeltem. Ezeket a példákat azért említem, hogy szemléltessem: nem a középszerű zenéért harcolok, hanem a jó művekért, amelyeket a világ nem ismer. Részben tudatlanságból nem ismeri őket, részben pedig a komolyzene mai helyzetéből  eredően: a koncertrendezők, a menedzserek nem mernek kísérletezni, mert félnek. Féltik a bevételeiket, félnek, hogy a közönség távol marad. Ezért aztán mindig mindenki ugyanazt játssza: például Sibelius hegedűversenyét. Ugyanakkor ki ismeri, mondjuk, Hermann Götz Hegedűversenyét? Vagy Hermann Suterét? Ki játssza Busoni zenéjét? Itt nyilvánvaló igazságtalanság történik, ami engem nagyon zavar. Vagy - csak hogy megint egy magyart említsek - ki játszik Dohnányit? Amikor 2001 tavaszán a Fesztiválzenekarral dolgoztam, első szimfóniáját vezényeltem. Megjegyzem, a második szimfónia is nagyon jó, de azt sem hallani sehol. Én a zene szeretetétől vezéreltetve azért küzdök, hogy a zenetörténetet ne a  fenoménok történeteként éljük meg.

Ön is említette az imént Richard Strausst. A Danae szerelme kapcsán minden kritikus elmondta, hogy hát igen, itt volt az a nagy Strauss, az első korszakában semmi izgalmas nem volt, a Guntram és a szimfóniák felejthetők, aztán jöttek a szimfonikus költemények, majd a Rózsalovaggal tetőzik az életmű. Az Ariadnét és az Árnyék nélküli asszonyt még csak-csak megemlítik, de a Daphnét, a Danae szerelmét és az Egyiptomi Helénát teljesen figyelmen kívül hagyják. Szerintem ez marhaság. Egy zeneműnek nem kell okvetlenül tökéletesnek lennie. Hány olyan képet nézünk meg, hány olyan könyvet olvasunk el, amelynek van valami hibája, amely nem tökéletes? Hány filmet nézünk meg, és eszünkbe sem jut, hogy a tökéletességet kérjük rajta számon? Ez egy betegség, amely eluralkodott a szakmánkban. Ráadásul a darabok nem is bírják a sok ismétlést. Olykor kiállhatatlan, ami történik velük. Miért nem lehet békén hagyni a kilenc Mahler-szimfóniát? Ezeknek a műveknek nyugalomra volna szükségük. Elveszítik ugyanis a hatásukat, ha nyakra-főre ismétlik őket.

- Rendben, de mit tegyen a koncertrendező, aki pénzt fektetett a koncertbe, a közönség pedig csak nem akar bemenni, ha nem ismeri unalomig a darabot? Mi a tapasztalata ezekkel a kísérleti programokkal? Önöknél beváltak?

- Tagadhatatlan, hogy létezik egy konzervatív ízlésű közönség, amely csak arra megy be, amit ismer. De a fiatalok valami újat akarnak. Valami izgalmasat, ami élményt nyújt. New York-ban bemutattuk Joseph Marx O3szi szimfóniáját. A közönség érdekesnek találta, a vélemények megoszlottak róla, de ez így is van jól. A lényeg, hogy koncertjeinket egy bizonyos logika alapján építjük fel. Ahogy a múzeumi kiállításokat is egy-egy téma köré szervezik. „Romantikus német szobrászat", vagy mondjuk „klasszikus mitológia a tizennyolcadik századi francia festészetben". A koncerteknek is kell hogy legyen egy központi, nem feltétlenül zenei témájuk. Mondjuk: „diktatúra és zene", vagy „politika és zene." És akkor eltöprenghetünk, hogy vajon hogyan vélekedjünk Sosztakovics 5. szimfóniájáról. Propagandazene ez, vagy a belső ellenállás megnyilvánulása?

Az ősszel lesz egy hangversenyem a Carnegie Hallban, Bauhaus Bach címmel. Kevesen tudják, hogy Lyonel Feininger, a Bauhaus egyik tagja, amatőr komponista volt. Rajongott Bachért, és fúgákat írt. Tizenegy fúgájából meghangszereltettünk néhányat. Aztán elővettük Wolfgang Graeser 1928-ban készült zenekari változatát a Kunst der Fugéból. Ebből is elhangzik egy részlet, aztán Schönberg op. 31-es zenekari változatai következnek, ebben a darabban Bach-idézetek vannak, majd Schönberg Bach-átirataival zárul a műsor. A hangverseny egésze pedig arról szól, hogyan tekintettek Bachra a múlt század húszas éveiben. A koncertjeink népszerűek, mert a műsorokban vegyítjük az ismertet az ismeretlennel, és mert felismerhető bennük a logika. Persze igyekszünk elkerülni a didaxist. Nem prédikálunk, nem vitatkozunk, nem érvelünk. A közönség kezébe intelligens leírásokat adunk, programfüzeteket, amelyek nem technikai kérdésekkel foglalkoznak.

- Tartanak bevezető ismertetéseket?

- Nem, de a koncert előtt alkalma nyílik a közönségnek, hogy kérdezzen. Maguk a témák pedig egyszerűek. Mondjuk a lengyel nemzeti érzés a zenében. De például amikor az izraeli rádiózenekart vezettem, csináltunk a nagyon hagyományos műsorok mellett egy Felfedezések című sorozatot is.

- Ha már Izraelt említette: két zsidó témájú könyvet is megjelentetett. Az egyik címe A zsidók és a modernitás, a másiké A zsidók és Bécs, a zene városa. Ez alighanem az ön személyes érdeklődéséből is fakad.

- Doktori értekezésem témájául Bécs zenei életét választottam, mert mindig is izgatott a zene társadalomtörténeti beágyazottsága. Az esztétikai fejlődés és a társadalmi-gazdasági-politikai fejlődés közötti összefüggés. Bécs ideálisan alkalmas hely ilyen kutatások végzésére, hiszen hagyományosan rengeteg zongoragyár, zeneműkiadó, ügynökség, szimfonikus zenekar és kórusegyesület működött a városban, nem is szólva a zeneszerzőkől. Minden létező zenei műfaj és stílus prosperált. Évekig kutattam a levéltárakban, mindent tudtam a Bösendorfer cég történetéről, a Musikverein finanszírozásáról, és úgy találtam, hogy a zsidók részvétele Bécs zenei életében kivételesen fontos volt. Olvastam Hans von Bülow levelezését, aki amúgy nagy antiszemita volt: arról írt, hogy a zsidók nélkül semmire sem megyünk, ők a mecénások, ők töltik meg a termeket.

Elkezdett foglalkoztatni, hogy a felvilágosodás és a zsidó emancipáció utáni időkben miért kezdtek el a zsidók úgy rajongani a zenéért. Mindig mondták, hogy a hegedűs csodagyerek többsége zsidó, ahogy most az ázsiai hegedűsökről mondanak hasonlókat. És felállítottam magamnak egy tézist arról, hogy miért bolondultak a zsidók a zenéért a 19-20. században. Heinrich Schenker zeneteoretikus gyakorló zsidó és lelkes német nacionalista volt. Őrült egy keverék. A téma nagyon izgalmasnak tűnt, úgyhogy kutatni kezdtem. A zsidók és a modernitás című könyvem pedig egy bécsi vendégprofesszori időszak terméke. Akkor voltam ott, amikor Waldheimet elnökké választották. Ottani kollégáim azt javasolták, ne Schönberggel és Berggel foglalkozzam, hanem tartsak előadássorozatot az osztrák és német zsidóságélmény és az osztrák kulturális élet összefüggéseiről. Az egyik kiadó lektora bejárt az előadásaimra, és felajánlotta, rendezzem kötetbe, amit elmondok. Ezen kívül a bécsi zsidó múzeum is felkért, hogy állítsak össze egy kiállítást Bécs zenei élete és a zsidók kapcsolatáról. Ez a két könyv története.

- Milyen következtetésre jutott a zsidók fokozott zenei érdeklődésének okairól? A gyors karrier lehetősége motiválta őket olyan korokban, amikor az érvényesülés csatornái amúgy el voltak zárva előttük?

- Ez volt a legrövidebb asszimilációs út. A nagy csellista, Emanuel Feuermann valószínűleg egyetlen nyelvet sem tudott rendesen. De kit érdekel a nyelvtudás, ha valaki így tud játszani? És itt volt a siker és a hírnév. A villámgyorsan elérhető siker és hírnév. És ami a vallásos hitet illeti: ebből a szempontból mindez teljességgel neutrális volt. Lehettél vallásos zsidó és jó zenész egyszerre. A többi művészeti ágban, az irodalomban és a képzőművészetben ez bonyolultabban működött. Ráadásul a zsidók hagyományosan mindig is nagyra tartották a zenét, közösségeikben a rabbik mellett a kántorok is nagy megbecsülésnek örvendhettek. A zsidó zenészeknek nem kellett eltávolodniuk hitüktől, nem kellett megtagadniuk.

- A híres Bard College elnökeként az amerikai kultúra jövőjéről, az oktatási rendszerről és annak problémáiról is írt Jefferson gyermekei című művében. Ez megint csak egy másik tevékenységi köre: a pedagógusé.

- Azt gondolom, nekem kötelességem erről írni. Részt kell vennem az erről folytatott politikai diskurzusban. Országunk jövője múlik az oktatáspolitikán. Az amerikai iskolarendszert illetően nagyon kritikus véleményt képviselek. Az egyetemi rendszer kitűnő, de nagy a felelősségünk abban, hogy a középiskolai rendszert megjavítsuk. Nem vagyok szakértője az oktatásügynek, legalábbis abban az értelemben nem, hogy nem ezt tanultam. De vannak olyan tábornokok, akik katonai akadémiákon sajátították el a hadtudományt, és vannak olyanok, akik sok csatában vettek részt, és rengeteg tapasztalatot szereztek. Magam ebből a második fajtából való vagyok. Kötelességemnek érzem, hogy a gyakorlatban szerzett tapasztalataimat megosszam másokkal.