Művészetek Palotája,

Budapesti Wagner-napok, 2011. június 4.

A hattyúlovag

A Lohengrin gyerekeknek

Henrik király                    Gábor Géza

Elsa                                 Szalai Ágnes

Lohengrin                        Szappanos Tibor

Telramund                        Geiger Lajos

Ortrud Megyesi                Schwartz Lúcia

Művészeti vezető és karmester Hamar Zsolt

A librettót fordította          Lányi Viktor és Horváth Ádám

Dramaturg                        Fábri Péter

Rendező Novák János

Díszlet- és bábtervező    Mátravölgyi Ákos

Jelmeztervező                 Boros Lőrinc

Videótervező                  Bodnár Zoltán

Színpadi mozgás            Gyevi Bíró Eszter

Rendezőasszisztens      Berzsenyi Bellaagh Ádám

Közreműködtek az Óbudai Danubia Zenekar

és a Nemzeti Énekkar művészei,

valamint a Kolibri Színház társulatának tagjai

 

A Budapesti Wagner-napok eseménysorozata főképp az operarepertoár egyik alappillérét képező életmű előadásaiban tátongó űr betöltésére vállalkozott az elmúlt öt évben. Bizonyos darabok esetében (mint a Trisztán és Izolda) az ment szenzációszámba, hogy egyáltalán megszólalnak Budapesten; máskor a megszokott nívóhoz képest bekövetkező minőségi ugrás jelentett olyan pluszt, ami feltétlenül igazolta e fesztivál létét. A szervezők azonban a jelek szerint nem ülnek babérjaikon: míg az idei Lohengrin-bemutatóval a Művészetek Palotája Wagner-repertoárja immár hét darabra emelkedett, addig egyfajta nyitásnak is szemtanúi lehettünk: új közönségréteg, mégpedig a jövő operalátogatói szólíttattak meg a gyerekeknek szóló Lohengrin-átirat, A hattyúlovag bemutatásával.

Az ötlet nyilvánosságra hozatalakor többen felkapták a fejüket: ugyan miért épp a közvélekedés szerint terjedelmes, elsőre nem könnyen befogadható műveket alkotó Wagnerrel kell terhelni az ifjúságot? Hamar Zsolt, az előadás karmestere és zenei átdolgozója mintha erre a sokak által feltett kérdésre próbált volna válaszolni, mikor a produkciót bemutató sajtótájékoztatón arról beszélt: a (nyilván gyakorlati szempontok, nevezetesen a Fesztivál Színház miniatűr zenekari árka által is befolyásolt) átirat készítésekor elsősorban a Lohengrinben rejtőző mozarti jelleget szerette volna kidomborítani. Igaz, hogy (amennyire ezt nem-zenész fül megítélheti) a hangszerelés inkább csak karcsúsítás, semmint radikális átdolgozás eredménye, vagyis a wagneri hangzáskép alapvetően nem módosult - a rézfúvós-kavalkád semmiképp sem Mozartot juttatja eszünkbe. S ez talán nem is baj: mindig is kételkedtem abban, hogy a gyerekek operai nevelését Mozarttal kell kezdeni. Kisebb zenekar ide vagy oda, a Figaro házassága vagy a Don Giovanni zenéje korántsem „egyszerűbb" az ifjúság számára, mint valamely wagneri opusz, sőt: az éjjel-nappal fülhallgatóval közlekedő és a tuc-tuc zenét maximális hangerőn fogyasztó fiatalok ingerküszöbét éppen hogy a wagneri hangzuhatag képes csak elérni. (Andekdota: a közelmúltban egy tanítványomat elvittem az Operaházba - élete első operájaként megismerkedhetett Richard Strauss Élektrájával. Az előadás végén némileg aggódva mondtam neki, hogy azért nem minden opera ilyen hangos. Mire ő, meglepetten: „Miért, ez itt hangosnak számít?") Ha ehhez hozzávesszük a tizenéves generáció feltűnő vonzalmát a mitológiai témák átdolgozásából táplálkozó fantasy-könyvek és -filmek iránt, világos lesz, hogy a muzsika mellett a wagneri témák is érdeklődést kelthetnek A hattyúlovag alkotói által megcélzott közönségrétegben. Gyakorló pedagógusként csak annyi bírálatot fogalmaznék meg, hogy tapasztalatom szerint a gyerekeket a Lohengrin problematikájánál bizony jobban foglalkoztatja a Tannhäuseré...

A szépen hangzó elméleteket persze csak a gyakorlati megvalósulás igazolhatja, s e tekintetben A hattyúlovag felemás benyomást kelt. Az átdolgozás mikéntjéről részben már beszéltünk: a hangszerelés azonban csak egyik, bár kétségtelenül fontos összetevője az élménynek - a dramaturgiai átalakítások nagyobb léptékűek, és nem is minden pillanatban szerencsések. Az alkotói csapat (Hamar Zsolt mellett Novák János rendező és Fábri Péter dramaturg) daljátékká, stílszerűbben Singspiellé alakították a Lohengrint: a legfontosabbnak ítélt részletek zárt számmá alakulva hangzanak el az alapvetően prózában zajló színdarabban. Hogy miből is áll majd a zenei anyag, azt nagyjából előre ki lehetett találni: Elza álma, nászinduló, szerelmi kettős, Grál-elbeszélés... A kérdés csak az, mennyire invenciózus a nagyjából kiszámítható korpusz feldolgozása. Bizonyos pillanatokban ügyes dramaturgiai rövidítésekkel sikerült pergőbbé tenni a cselekményt. Elza Ortrud általi megkísértése után például kimarad az eredeti második finálé: a nyílt támadásnál fontosabb a lassan ölő méreg, amit Elza lelkébe fecskendezett Ortrud. Ráadásul így az interaktív papírrepülő-dobálással egybekötött nászindulóval lehet befejezni az előadás első részét - hogy aztán a második rész elején, immár eredeti helyén ismét felhangozhasson e valódi operasláger. Hibának éreztem viszont az eredeti Lohengrin teljes első fináléjának megtartását: a hattyúlovag, azaz jelen előadásban a motoros fiú megjelenésétől kezdve húzásoktól mentesen jutottunk el a befejezésig, ami e daljáték-közegben bizony tehertételnek bizonyult, s a cselekmény érthetőségét is jelentősen befolyásolta. A magyar nyelven megszólaló énekszólamok ugyanis nem csak az énekesek többségének gyenge szövegmondása miatt érthetetlenek: Lányi Viktor és Horváth Ádám özönvíz előtti műfordítását nem régies báj jellemzi, sokkal inkább a szöveg keletkezésekor is idejétmúlt szószörnyetegek (melyek közül a legendás „égi angyalsergek"-et szerencsére sikerült kiirtani). Érdemes lett volna azon is elgondolkodni, mit kezdhet a gyerek olyan (jelen esetben prózában elhangzó) mondatokkal, mint példának okáért Ortrud vádja Telramunddal szemben: „A gyávaságodat nevezed Istennek!"

A rendező energiáit mintha túlságosan lekötötte volna a végleges műalak és a rendezést meghatározó keret kialakítása, vagyis az iskolás osztály szövegbeli és vizuális megjelenítése. A kettő feltételezi egymást: Mátravölgyi Ákos díszlete a maga elvontságában több helyszínként is jól funkcionál, a Lohengrin-történet iskolai környezetbe való plántálása pedig apróbb bökkenőktől eltekintve működőképes. (Nem a gyilkosság vádját tartom problematikusnak - tapasztalatom szerint ennél sokkal súlyosabb megjegyzések is elhangozatnak egy-egy tanórán. Az azonban már elgondolkodtató, hogy az osztályfőnök miért ad ily könnyen hitelt egy képtelennek tűnő állításnak.) A színészi játék megformálására már kevesebb ötlet jutott, s míg élvezettel néztük a királyi hirdető szavait kísérő pompom-balettet, addig kedvetlenül vettük tudomásul néhány szereplő illúzióromboló kartárogatását a rivaldánál. Bár igaz, ami igaz, az operajátszás honi állapotait figyelembe véve nem árt erre is felkészíteni a nebulókat.

Szappanos Tibort egyik Mozart-szerepében sem láttam-halottam olyan meggyőzőnek, mint most Lohengrinként: a megkurtított szólamot majdnem végig győzte erővel és kifejezéssel - amit hallottunk, stílusos, szép, bizonyos pillanatokban a sokak által megkérdőjelezett, éteri tisztaságú Lohengrin-olvasatot rehabilitáló éneklés volt. Szalai Ágnes elsősorban színészi eszközökkel tudja elhitetni az ártatlan Elza karakterét. Nincs könnyű dolga: az előadás jelentős részében kényszerül kifejező hallgatásra, amit tartalmassá tenni énekest próbáló feladat. Megyesi Schwartz Lúcia (Ortrud) és Geiger Lajos (Telramund) párosa nagyszerűen egészíti ki egymást: a lány rámenősségét és akarnokságát az önfeladásig menően szolgálja az akaratgyenge, csak mások biztatására hősködő, néha egyenesen nyafka fiú. Gábor Géza is hiteles a tanár bácsivá formált király szerepében: bár énekelnivaló kevés jutott neki e feldolgozásban, jelenlétének prózai jeleneteiben is súlya van. A Nemzeti Énekkar tagjai aktív színpadi jelenlétük mellett még a lehetetlent is megkísérelték: nagyjából húszan elénekelték a kissé nagyobb együttesre elképzelt hattyúkart. Nem rajtuk múlott, hogy a zene így hatását vesztette. Hamar Zsolt pálcája alatt olyan teljesítményt nyújtottak az Óbudai Danubia Zenekar művészei, amely alapján a felnőtt változat eljátszására is kellően érettnek tűnnek. Vajha az ilyen produkciók kellő súllyal esnének latba a napi kenyérgondokkal küzdő együttes esetében!

A produkció jövőjét illetően viszont a sikernek kell megfelelő súllyal latba esnie: mert minden kritikusi akadékoskodás ellenére a gyerekek élvezték e nem éppen rövidre fogott wagneri beavatást. Sokkal nagyobb arányban tartottak ki az előadás végéig, mint a felnőttek szoktak a nekik készült Lohengrinen.