Cecilia Bartoli, John Osborn, Eva Liebau,
Oliver Widmer, Giuseppe Scorsin,
Carlos Chausson, Stefania Kaluzá

A Zürichi Operaház Kórusa

és La Scintilla Zenekara

Vezényel: Fischer Ádám

Díszlet: Christian Fenouillat

Jelmez: Agostino Cavalca

Rendezés: Moshe Leiser és Patrice Caurier

Decca 2010, 2 DVD

A cikk első részében négy régi, sikeres  hangfelvétel új CD-kiadásáról esett   szó (valamennyi az Universal által tavaly útjára indított Opera! című, olcsó sorozatban jelent meg), most pedig három DVD: három színpadi produkció felvétele kerül terítékre. Rendezőelvnek a per aspera ad astra derűlátó dinamikáját választottam: a számomra legkevésbé vonzó produkciótól haladok a legjobbnak vélt teljesítmény felé -ez azonban ezúttal történetesen a három mű időrendjével is megegyezik, így hát egy okkal több, hogy a Clarival kezdjük, A puritánokkal folytassuk, és a Wertherrel fejezzük be.

Jacques Fromental Halévy (1799-1862)  ma csak egy ismerős név: viselője írta A zsidó nő (1835) című, a maga korában sikeres operát. Utóbbi viszont csak egy ismerős cím: pár elszánt zenetörténészen és operarajongón kívül nemigen akad, aki hallotta, vagy pláne látta volna, és tudna belőle dúdolni egy dallamot. Holott Bellini Normájából a Casta divát szükség esetén elfütyüljük, és felkapjuk a fejünket, ha kortárs magyar szerző zenei „vendégszövegként" beleírja Lisztről szóló operájába. Mármost ami az ismertséget illeti, a La Juive sláger a Clarihoz képest. Ezt az elfeledett operát a zeneszerző ifjúkori botlásai közé sorolhatjuk: Halévy
32 dalművének kronológiájában harmadik helyen áll, 1828-ban mutatta be a párizsi Théâtre Italien. Azt tudjuk meg belőle, milyen az, amikor német származású francia operaszerző olasz stílben komponál. Mert a Clari annak rendje-módja szerinti olasz zene: másodosztályú Rossini-utánérzés. (A mi Halévynk nagybátyja ama másik Halévynek, Ludovicnak, aki szintén a tollat forgatta, de nem kottafejeket, hanem szavakat vetett papírra: többek közt az Orfeusz az alvilágban, A gerolsteini nagyhercegnő, a Périchole és -Henri Meilhac társaságában -a Carmen szövegkönyvét.)

Most kezünkben egy DVD, rajta a Clarival. Mielőtt felsóhajtanánk, jaj, ez tényleg nagyon hiányzott, felmerül a kérdés: kinek jutott eszébe a mű, és miért? A felelőst nem kell hosszan kutatni: La Divina Cecilia. Bartoli az, aki pár éve beleszerelmesedett sztárelődje, a fiatalon meghalt Maria Malibran (1808-1836) legendájába, személyiségébe, repertoárjába, s meg is próbált a nagy 19. századi énekesnő mai alteregójává válni. Malibran-projektje keretében koncerteket adott, CD-t és DVD-t készített, mozgó Malibran-múzeumot szervezett. E pályaszakasz ráadása a Clari -az opera párizsi ősbemutatóján ugyanis a nagy Maria tündökölt -alig húszévesen. A Zürichi Operaház tehát Bartoli Malibran-kultuszának ministránsaként vitte színre a Clarit, s a Decca is az ő kedvéért rögzítette az előadást DVD-n.

Egy ismeretlen művel több, amelyet látni-hallani lehet, sőt amelyből a bemutató kedvéért kritikai kiadás (!) is készült. De miről is szól Pietro Giannone librettója és Halévy zenéje? Clarit, a naiv parasztlányt szülei házából a Herceg csábítja kastélyába azzal az ígérettel, hogy idővel feleségül veszi. Cselédségének és barátainak azonban unokahúgaként mutatja be az egyszerű teremtést. Clari születésnapjára készülődve a Herceg szolgálói, Germano és Bettina színielőadást rendeznek, amelyben egy elcsábított és becsapott fiatal lány sorsát mutatják be. Clarit a látottak rádöbbentik kétes helyzetére, s ennek hatására hazatér szüleihez. A falusi házban az anya csalódottan él, az apa pedig épp öngyilkosságra készül elcsábított lánya miatti szégyenében, mikor a bűnbánó Clari kopogtat. Hamarosan megjelenik a Herceg is, aki feleségül kéri a lányt. Általános öröm, boldog befejezés.

A mű mai fogyaszthatóságát latolgatva nem az látszik legnagyobb problémának, hogy a történet bugyuta, a szereplők jelleme kidolgozatlan, a cselekmény fordulatai nincsenek megokolva és/vagy előkészítve (például nem világos, hogy a Hercegnek, aki a II. felvonásban kerek perec közli Clarival, ne is álmodjon esküvőről, a III. felvonásra mitől támad nősülhetnékje), hanem az, hogy „az elcsábított lány" története, melyet a 19. században még véresen komolyan vett a társadalom, a 20-21. század erkölcsi normái szerint értelmezhetetlen, de arra mindenképpen alkalmatlan, hogy komolyan vegyük. Márpedig Halévy nem vígoperát írt a Clari komponálásakor. Igaz, a cselekmény bonyodalmait lieto fine oldja fel, előtte azonban három felvonáson át a mű igazi emberi vágyakat és fájdalmakat (is) ábrázol -csak épp laposan és érdektelenül. Ez így ma előadhatatlan -volna, ha a színrevitelben nem érvényesülne a lejárt szavatosságú darabok esetében gyakran bevetett ellenrendezés praktikája: zene és szöveg kotta- és betűhíven szólal meg, a színpadra állítás azonban radikálisan felülírja a műfajt. Jelen esetben a félkomoly opera átvedlik valamivé, ami a bohózat, a blődli és a gyilkos karikatúra között cikázik, igaz, a II. felvonást még a mindenre elszánt rendezőpáros sem képes teljesen hülyére venni, a korábbiak után azonban a töltöttgalamb-primadonna hálóinges totyogásán és suta öngyilkossági kísérletén inkább zavartan nevetünk, mintsem komolyan vennénk azt, amit ilyen előzmények után már nem lehet komolyan venni. A III. felvonás aztán visszatér a blődlihez, és minden a helyére zökken. Summa: életképtelen mű sikertelen revitalizálása műfajidegen eszközökkel - a primadonna mutatós koloratúrái kedvéért. Kétes ötlet - de abszolút közönségsikerrel, mert a publikum persze szétszedi Bartolit, és ünnepli az autóval-frizsiderrel-tévével sablonosan aktualizáló előadást. Bartoli énekesként osztályon felüli, színészként azonban ezúttal az „ezt most gyorsan felejtsük el" élményét nyújtja. Sok szórakoztató ötlet, idézőjeles képregény-realizmus, az apa és az anya alakjában epés társadalombírálattal a zsugori kispolgárokról - ez jellemzi az előadást. Tegyük hozzá: az enyhén szólva nem hitelességre törekvő műfajértelmezéshez Fischer Ádám lendületes vezénylése és a La Scintilla Zenekar historikus háttérrel szolgál.

Bellini

A puritánok

Juan Diego Flórez, Nino Machaidze,

Ildebrando D'Arcangelo, Ugo Guagliardo,

Gabriele Viviani, Gianluca Floris,

Nadia Pirazzini

A bolognai Teatro Comunale

Kórusa és Zenekara

Vezényel: Michele Mariotti

Díszlet, jelmez, rendezés: Pier'Alli

Decca 2010, 2 DVD

Hét évvel a Clari után, 1835-ben A puritánokat ugyanott játszották először, ahol Halévy operáját: Párizsban, a Théâtre Italien színpadán. Csakhogy Vincenzo Bellini műve egyrészt nem utánzat, hanem vérbeli olasz kompozíció, másrészt nemcsak az első estén volt sikeres -az is maradt. A bemutatót fogadó elsöprő lelkesedést a mű részben a sztárszereposztásnak köszönhette, részben annak, hogy extrém lehetőségeket kínál az énekesek számára -ha azok hangfenoménok (ha nem azok, akkor viszont belehalnak a megpróbáltatásokba). A tenorszólamban például van magas cisz, d és f is. Giovanni Battista Rubini (Lord Atruro Talbo) győzedelmesen lett úrrá a nehézségeken, akárcsak a híres „Puritani-kvartett" (az ősbemutató sztárszereposztása) másik három tagja: Giulia Grisi (Elvira - szoprán), Antonio Tamburini (Riccardo - bariton) és Luigi Lablache (Sir Giorgio - basszus). Következmény: a közönség az összes számot megismételtette, és a darab hosszúnak bizonyult. Bellini ezért húzásokat eszközölt, melyeket a hagyomány szentesített, a szerzőnek meg nem volt módja meggondolni magát, mert pár hónappal A puritánok ősbemutatója után, 34 évesen meghalt. A bolognai Teatro Comunale előadása most „kinyitotta" a húzásokat - ez a felvétel egyik szenzációja.

A Puritánok az érzéki bel canto dallamosság és a koloratúrák gyönyörkertjébe invitál, aki tehát hallgatja, elsősorban hangokra figyel, rendezésre kevésbé. De azért ezt a művet is meg lehet rendezni. Manapság dívó fordulattal: Pier'Alli nem igazán törekedett erre. Rendezése „historikusnak" nevezhető, ha azt vesszük alapul, hogy a régmúltban a rendező nem tett mást, mint megmondta, az énekes hol jöjjön be, hol menjen ki, s a kettő között hol álljon meg, hogy a közönség felé fordulva és az égre nézve, diszkrét kisterpeszben elénekelhesse áriáját. Mégse legyünk igazságtalanok: a rendező, aki a díszleteket és a jelmezeket is maga tervezte, ennél azért többet vállalt. Van koncepció: lényege, hogy a művet, nyilván a sötét történelmi korszak -a Cromwell-polgárháború viharos évei -ábrázolásaként „fekete-fehér" látásmód és kopárság jegyében értelmezi. Persze a látvány nem ténylegesen fekete-fehér, de a legtöbb szín lehangolóan sötét (ahogy a kísérőfüzet méltósággal fogalmaz: az előadás „monokróm"). A jelenetek világítása jórészt abból áll, hogy sötét van, a színpad pedig üres, mintha nem lett volna pénz bútorokra és egyéb díszletelemekre. Ami a statisztériát illeti, a kórus mértani alakzatokba rendezésében és csoportos mozgatásának szimmetriaigényében van valami revüszerű, ami itt és most groteszk ellentétben áll a komoly tartalommal. Egy zord revü! A kar éneklés közben legtöbbször nem mozog, csak előtte, mikor „felfejlődik", és utána, mikor zárt rendben levonul. A fel- és levonulás között kosztümös koncertet hallunk.

Hogy mindebből mégis színház lesz, az három istenáldotta tehetségnek köszönhető -annak a három énekesnek, akinek nevét a DVD címlapjára is kiírták. Ők hárman a felvétel másik nagy szenzációja. A grúz Nino Machaidze (Elvira) értékes hanganyag birtokosa, a hanghoz festeni való szépségű arc, nemes termet és tisztaságot sugárzó lény tartozik. Machaidze nem alakít: átéli a szerepet. Árad belőle a remény, a vágy, a szerelem, utóbb a kétségbeesés. Énektechnikája tökéletes, csúcshangjai tisztán, fényesen csengenek. Amit nyújt, zeneileg és színészileg tökéletes, kerek egész, maga az ihletettség és a jelentőség. Az első felvonás végén és a másodikban az operatörténeti toposzhoz illőn, szépen, stílusosan őrül, a harmadik felvonás happy endjéhez (A puritánok dramaturgiai és esztétikai Achilles-sarkához) érve pedig azt is elhiteti velünk, hogy az őrületből van visszaút. Ahogy Elvirából árad a szerelem, úgy árad Juan Diego Flórezből. A 38 éves perui tenorsztár ideális Arturo -ő is abszolút hitellel éli meg a figurát, átlényegül és azonosul, szárnyaló hangja pedig úgy uralja a valószínűtlen vokális nehézségeket, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon. A szerepbe elragadóan naiv, kamaszos színt visz - ez az Arturo nem is férfi, hanem egy lánglelkű fiatal fiú, ettől lesz lefegyverzően ártatlan és Elvirához méltón tiszta. A két énekes együtt tökéletes páros: nagy pillanatokat kapunk tőlük ebben a korrekt, de nem különösebben invenciózus előadásban. És Sir Giorgióként remek Ildebrando D'Arcangelo, akinek Händel-lemezéről két éve fanyalogtam a Muzsikában, nem érezvén elég jelentősnek a teljesítményét. Eleinte most is kissé merevnek véltem, de aztán beláttam, hogy ez inkább tartás. A kiváló basszus gazdag zengésű, sötét hangjával méltóképp jeleníti meg az apai érzelmű nagybácsi humánumát (a „részvét angyala" - mondja róla a darabban Elvira). A többi énekes nem ezt a nagyságrendet képviseli, de egytől egyig minden teljesítmény hibátlanul igazodik az összhatásba. Az ifjú Michele Mariotti lelkesen, a mű szépségeit feltárva vezényel.

Massenet

Werther

Jonas Kaufmann, Sophie Koch,

Ludovic Tézier, Anne-Catherine Gillet,

Alain Vernhes, Andreas Jäggi, Christian Tréguier,

Alexandre Duhamel, Olivia Doray

A Párizsi Nemzeti Opera zenekara

Vezényel: Michel Plasson

Díszlet és világítás: Charles Edwards és André Diot

Jelmez: Christian Gasc

Rendezés: Benoît Jacquot

Decca 2010, 2 DVD

Ha Clari esetében azt figyelhettük  meg, milyen, amikor német származású francia szerző olasz operát ír, A puritánok esetében pedig azt, milyen, amikor igazi olasz komponál igazi olasz zenét -Párizsnak -, akkor a Werther esetében olyan francia műről beszélhetünk, amely német Sturm und Drang-témát dolgoz föl. Tudhatjuk, ez a körülmény nem mellékes, hiszen Párizs (a Manon pár évvel korábbi nagy sikere ellenére) először nem kért a Wertherből: a művet a befejezés után öt évvel, 1892-ben a bécsi Hofoper mutatta be. A mi mostani előadásunk túlnyomórészt francia, francia társulattal és francia karmesterrel -de az öngyilkos költő kék kabátját és sárga mellényét történetesen német énekes viseli, a 2010-es bayreuthi Lohengrin, a remek Jonas Kaufmann, akit egyébként kissé fedett hangszíne a franciás hangadásra is tökéletesen alkalmassá tesz. (Május 14-én Siegmundként lépett színpadra Robert Lepage Metropolitan-beli Walkürjében; kritikánk a 14. oldalon.) A puritánok azt mutatta meg, milyen, amikor a hagyományos rendezés érdektelen, s az előadást csupán három, színészként is excelláló énekes pazar teljesítménye emeli az élmény magasába. A Werther is hagyományos rendezés, nincs benne egy fikarcnyi kísérletezés, újítás. Ez aztán igazi konzervatív munka, korhű ruhákkal, környezettel (már amennyire mutat bármit is a környezetből), de mindenestől élmény, és nem is akármilyen: torokszorító. Hogy miért? Mert a hagyományhűség ezúttal nem gondolattalanságot jelent; a rendezés a maga eszköztelen természetességével mindvégig az emberábrázolásra koncentrál, az énekes színészeket folyvást szituációba helyezi, emberi kapcsolatokban mozgatja. És persze alapfeltétel, hogy ebben a produkcióban nemcsak a főszereplők nagyszerűek, hanem mindenki az - a legkisebb mellékszerep alakítója is remekel, vokálisan és színészileg egyaránt. A dráma mindenestől él és hat, az igazság erejével.

A Muzsika hasábjain már írtam arról (Robert Carsen kitűnő glyndebourne-i Poppeája kapcsán), hogy rokonszenvezem az üres, vagy kevés díszletet alkalmazó színpaddal (lásd Müpa), mert szinte kényszeríti a rendezőt, hogy előtérbe helyezze a színészi munkát. Itt majdnem üres a tér. Az I. és II. felvonásban szinte teljesen az: egy pad, egy repkénnyel befuttatott kőfal, egy kapu, amely nyitva áll, mögötte a kék horizont. A III. és IV. felvonás szobabelsői is takarékosak, mondhatni kopárak, s jól érzékeltetik a polgári kisvilág nyomasztó oxigénhiányát. Az üres, vagy majdnem üres tér ezúttal beválik, mert a figyelmet egyrészt az énekesek már jelzett kiváló színészi képességeire tereli, másrészt Benoît Jacquot olvasatát ez a tágasság, ez a széles horizont ajándékozza meg a Werther-történet késő romantikus, trisztáni értelmezésének mélységével, erejével, egyetemességével. Hozzáadódik mindehhez Michel Plasson színgazdag, érzékeny, lírai és mégis sodró vezénylése, a nagy csúcspontok hitelesen átélt pátoszával, meg a két remek főszereplő és az őket körülvevő pompás ensemble -és máris úgy érezzük, Massenet Wertherje nagy mű. Ebben az előadásban valóban az.

Jonas Kaufmann igazi Werther. Világfájdalma nem önmagáért való, hanem megokolt, ugyanakkor személyiségében mégis ott munkál az eleve elrendelés súlya, tragikuma. Hangjának megvan a kellő ereje, személyiségéből vágy és szenvedély sugárzik,
s mindez együtt képessé teszi arra, hogy szerepének nagy érzelmi csúcspontjait tökéletes hitellel élje meg. Fájdalmasan szép alakítás. Sophie Koch méltó vokalitással társul Kaufmannhoz, színészi teljesítményét azonban némiképp beárnyékolja egy prózai mozzanat: a hangképzés a maga természetellenes grimaszaival nála sajnálatosan „ráül" a mimikára, s ezt bizony a sok közeli kameraállás egy videofelvételen sokkal inkább láthatóvá teszi, mint színházban. De ha jóindulatúak vagyunk, értelmezhetjük az olykor túl feszes-merev arcizomjátékot a figurában meghatározó szerepet játszó kényszeredettség jelének: Sophie Koch Charlotte-ja nem tud felszabadulni, életét az anyja halálos ágyán tett ígéret jármában éli. (Trisztáni vonás, hogy a Werther is kötelesség és szerelem konfliktusának drámája -említettem, hogy A puritánokban Elvira a nagybátyját, Sir Giorgiót „a részvét angyalának" nevezi, nos, a Wertherben a címszereplő nevezi Charlotte-ot „a kötelesség angyalának".) Sophie Koch alakításának legfőbb értéke a belső feszültség, a béklyók széttépése iránti elfojtott vágy érzékeltetése.

Meglepetten olvasom Matthew Boyden Opera-kézikönyvének hangfelvétel-értékelései között, hogy Alfredo Kraus és Tatiana Troyanos (egyébként szintén a kitűnő Michel Plasson által vezényelt) Werther-lemezén Matteo Manuguerra Albert szerepében „az arrogancia és kegyetlenség éppen megfelelő keverékét közvetíti". Ludovic Tézier Albertjét inkább jellemzi a II. felvonás vasárnapi miséje utáni megértő-megbékélő párbeszéd Wertherrel, mint a végkifejlet féltékeny szenvedély által motivált gesztusa, amellyel elküldi a kölcsönkért pisztolyt. Sophie-ként Anne-Catherine Gillet maga a virágzó ifjúság, szűziesen szép, mégis csábító áriát énekel Werthernek a II. felvonásban, felmutatva a halálhoz vezető szerelem mellett az élethez vezető szerelem lehetőségének polgári alternatíváját. Intézőként tökéletes Alain Vernhes, a két iszákos cimbora, Schmidt és Johann szerepében Andreas Jäggi és Christian Tréguier kellemes komikus zamat az előadásban. Ők is fontosak, mert az élet teljességének ábrázolásához segítik hozzá a produkciót, miként a nyár idején karácsonyi éneket tanuló gyermekek üde kórusa. A videófelvétel felesleges intimpistáskodása, hogy újra és újra megmutatja, hogyan várnak jelenésre a színfalak mögött az énekesek -de még ez a modorosság sem tudja elrontani a produkció egészének élményét.