Művészetek Palotája, 2011. május 14.

Élő internetes közvetítés a New York‑i Metropolitan Operából

Wagner

A walkür

Wotan                    Bryn Terfel

Brünnhilde            Deborah Voigt

Siegmund              Jonas Kaufmann

Sieglinde                Eva-Maria Westbroek

Hunding                Hans-Peter König

Fricka                    Stephanie Blythe

Karmester             James Levine

Díszlet                    Carl Fillion

Jelmez                    François St-Aubin

Világítás                Etienne Boucher

Videó                     Boris Firquet

Rendező                 Robert Lepage

A ciklus első estéjén nyilvánvalóvá lett,  amit már az előestén, A Rajna kincse   bemutatásakor is érezni lehetett: Robert Lepage-t nem érdekli a Ring, nem érdekli Wagner, sőt -ahogy azt már akkor megkockáztattam -maga az opera mint műfaj sem érdekli. Ha ugyanis egy rendező képzeletét, különösen egy olyan fantáziadús rendezőét, mint Lepage, nem gyújtja fel A Nibelung gyűrűje, akkor vajon mi lenne az az opera, amelyik fölgyújtja? A Wagner-tetralógia egyike a legintenzívebb meséknek, Lepage pedig a nagy mesélőknek. A mesén túl a Ring-ciklus mítoszba csomagolt világparabola, létfilozófiai dráma és társadalomkritikai traktátus is, a kanadai rendezőnek pedig számos munkája alapján vitathatatlan hajlama van ezek közül legalább a mitologizálásra és az életbölcseletre. Igaz, hogy inkább valóságos életközelben, a mindennapi szférában, mintsem mindenható istenek és felnövesztett héroszok közegében, a wagneri mitologémában, amit sokan übermensch túlhabzásnak tartanak, és utálják miatta a zeneszerzőt - például Peter Brook, aki egyenesen gyűlöli -, de hát olyat is láttunk már, hogy valaki éppen ezt, a hipertrófiás Wagnert kezelte árnyaltabban, együtt láttatva a színét és a fonákját (vagyis a lényegét), például Patrice Chéreau, éppen harmincöt évvel ezelőtt, lett is belőle botrány, amíg etalonná nem vált. Lepage-tól is telhetne ilyesmi.

Csak hát ő láthatóan nem akart semmit. Lehet, hogy ezért hívták meg. Ő az a jó nevű valaki, akinek közismerten van színpadi víziója, az előállításához szükséges technikával együtt, és ha szépen megkérik, nem okoz értelmezési botrányt, amit a Metben nagyon megbecsülnek.

Nem is kelt csalódást. Van látvány és technika, az előbbi egyszerű, az utóbbi bonyolult, a kettő együtt pedig nagyvonalú és artisztikus. A walkür képlékeny, mobil, dizájnosra stilizált színpadi keretben szólal meg, anélkül, hogy bármilyen értelmezési kísérletet tenne, vagyis „szólna valamiről". Hál'isten, mondja az agyonértelmezésektől megcsömörlött néző. Nem elég az, hogy eljátsszák úgy, ahogy meg van írva? De, elég. Még akkor is, ha ez értelmezhetetlen, mivel semmit sem lehet úgy eljátszani, ahogy meg van írva, semmibe sincs beleírva, hogyan kell játszani, azt minden alkalommal a játszók dolga kitalálni. Az „úgy játsszák el, ahogy meg van írva" közhely a legtöbbet használt konvenciót jelenti, ami tökéletesen megfelel, ha valaki „az örökbecsű művet" akarja látni, nem azért, hogy személyes sorsában legyen érintve, hanem hogy lerója adóját a kultúrának.

A Rajna kincse pikareszk, mozgalmas epizodikusságától eltérően A walkür három masszív felvonása három statikus helyzet.
A látványkoncepció és a szcenika ugyanaz, és nyilván az utolsó két estén sem fog változni, hiszen a szuperstilizáltság alapkövetelménye a jelzésrendszer egysége. A díszletben mindent visz a számítógéppel vezérelt pallórendszer, amely egyaránt működik egységes padozatként, lépcsőként, függőleges falként, és a pallók külön-külön is foroghatnak egy közös tengelyen. Megfelelő világítással (vetítéssel) erdőrengeteg válik belőlük, a walkürök pedig egyenként meglovagolják és csúszdának használják őket. A mozgások és a fények játéka teszi változatossá a képeket, a legszebb a tűzvarázs, amikor Brünnhilde (dublőze) az oromzaton kiterítve lassan függőlegesbe fordul a vetített lángoktól ölelt tűzfalon. A dizájnerek a mobil térinstallációhoz szolidan elegáns fantáziakosztümöket és tárgyakat terveztek, Wotan félszemének kötése egyedi darab, Sieglinde és Siegmund pedig iparművészeti termékből, krómacél ivókürtből fogyasztja a mézsört. Ehhez képest a Nothung dísztelenül archaikus, Siegmund nem is veszi észre a markolatot, talán ruhaakasztónak nézi (Hunding annak használja), később csodálkozva kérdezi, mi csillog ott a fán, és kunszt nélkül húzza ki a törzsből, lötyög a markolat, ha csak hozzáérnek. Lepage, a dekoratőr nem ájul be a hősmítosztól, Siegmund monológját pálcikaemberkék árnyjátékcsatáinak laterna magica-filmje kíséri, a Hunding-Siegmund párbaj gyerekszínház, a walkürök csontkollekciót gyűjtenek batyuba, nyilván a Walhallában fogják összerakni őket egészségtől duzzadó csontvázzá.

Nincs szó szándékos profanizálásról, az énekesek a megszokott játékkliséket használják, Jonas Kaufmannt kivéve, akinek az a karizmája, hogy jó svádájú mai fiatalember, próbálja is behozni, de feszélyezettnek látszik, nehezére esik az avíttas kimértség. Siegmundja inkább átmulatott éjszakai jelmezbálról jön kétnapos borostával, mint kivert farkasként az erdőből, nem létező sebére szorított kézzel, ki-be lézengve a fák között, varkocsba font haját hosszan és nehézkesen bontogatva a közelgő nász előtt. Nem tartozik a fényes, acélos csillogású Wagner-tenorok közé, de teherbíróan magabiztos és technikailag is perfekt hang, expresszív erővel teljesíti a szólamot. Eva-Maria Westbroek Sieglindeként mint jelenség átlagos, inkább házias, mint szenvedélyes, ám igen telt, kiegyenlített, értékes szoprán matéria birtokosa, és teljes szépségükben, minden fekvésben forszírozott élek nélkül építi föl a dallamíveket. Hans-Peter König szocializált Hunding, nem a szokásos bősz-barbár. Stephanie Blythe Frickája tokás asszonyság -különösen alsó kameraállásból -, áthatóan mély tónusú mezzóval. Deborah Voigt nem harciasan amazoni, inkább decens és kompromisz-szumkész Brünnhilde, hozzá illően temperált, mértéktartó vokalitással. Bryn Terfel A Rajna kincse után kibontakoztatta lehetőségeit, egyre jobb lett az este folyamán, a harmadik felvonásban egyenesen elkápráztatott puhán áradó, meleg, bársonyos, mély baritonjának minden szépségével. Terfel egy fájdalmas apa, akinek nehezére esik isteni Wotannak lenni. Ez az alkatából jön, nem a rendezői felfogásból. Tulajdonképpen nem volt fontos nyitva tartani a szemünket, így még élesebben kihallottuk, ahogy az egyre légiesülő Levine -már nem tud fizikailag elmozdulni a pulpitusról - kivételes belső energiával a kívánt hőfokra fűtötte föl a tökéletes zenekart. Fölépült láthatatlanul A walkür-boltozat. Magára vessen, aki fanyalog, mert kevesli a szép és mozgó háttér előtt zajló Wagner-koncertet.

Jonas Kaufmann és Eva-Maria Westbroek

Bryn Terfel és Deborah Voigt

Fotó: Yves Renaud / Metropolitan Opera