Juhász Attila felvétele

Nem, Renée Fleming igazán nem ad-ja olcsón. Nem adja olcsón közönségének az élvezetet, melynek már puszta minősítése is zavarba hozza szereplésének tanúit a nézőtéren. Mert milyen élvezet reményében szerzi meg közönség és kritikus a jelenlét jogát a manapság az övéhez hasonlíthatóan kevesek által birtokolt hírnévvel fémjelzett eseményen, tekintet nélkül a költségre, megmozgatva minden kapcsolatot, és korlátlanul mérve a legfontosabbat, a lázas előzetes várakozást a Találkozás csodájára? Aligha állíthatja bárki, hogy nem az élvezet jellegzetes operai fajtájára vágyik -de legalább az operaéneklésére. Hiszen mindannyian megtapasztalhattuk nem is egyszer, a Varázslat bekövetkezhet díszlet és jelmez nélkül is, szerző által kiállított szerepen kívül, hanglemezen vagy az operahangverseny sajátlagos színpadi szituációjában, melyben az énekes maga szabja ki-varrja össze részletekből jelmezét-szerepét egyetlen estére. Vagy ha nem is egyetlen estére, hát egyetlen turnéra: keresett énekesnél a műsorszámok újrafelhasználása inkább szabály, mint kivétel. Ennyiben is az en-suite operajátszás gyakorlatát követi az áriahangverseny; kombinálva az áriahangversenyt megörökítő lemezek eladását segítő körúttal. Manapság -immár évtizedekkel a másfél évszázados nagyoperai korszak vége után, mikor a festői-illuzionista díszlet szinte az énekkel egyenértékű hatástényezővé avanzsált a zenés színházban - a színpadi látvány beilleszkedik a jelenbeli (bár ünnepi) életkörnyezetbe, s egyik-másik opera „koncerszerű" vagy „félig szcenírozott" előadása, illetve az operahangverseny között csupán annyi a különbség, hogy utóbbit nem „szerzők" komponálják (komponisták szerzik), hanem színházi emberek keverik-gyúrják össze a jól felszerelt éléskamra kínálta alapanyagokból. És újrafelhasználható ételmaradványokból: szótár szerint a pasticcio alapjelentése tésztaburokban készült étel, pâté, magyarul pástétom.

De hasonlíthatjuk az operahangversenyt elegáns vacsorához is, melynek fogásait a chef bizonyos határok között ízlés szerint állítja öszsze. Callas, a klasszicista, tudtommal soha nem szolgált fel mást hangversenyeinek műsorában, mint operai jeleneteket -hacsak az Habanerától nem tagadjuk meg e műfaji pedigrét. Ibériai énekes azonban, mint Los Angeles, Caballé vagy Domingo, el sem tud képzelni pódiumműsort zarzuela-dalok nélkül; hasonlóképpen olasz tenor világért sem mondana le egyik-másik nápolyi dalról -jobb esetben Rossini La danzájáról vagy Leoncavallo Mattinatájáról; a klasszikus német-osztrák operett pedig valaha mindennapi kenyere volt a Birodalom és a Monarchia kulturális környezetében szocializálódott énekeseknek. Kinek ne csengene fülében a vének nemzedékéből, hogyan énekelt Straussot Schwarzkopf vagy Rothenberger? Johann Straussot, magától értődik. Mindeme ínyencségek nem változtatnak az operahangversenyek operaiságán; demi doux pezsgőként - kinek telik rá, champagne-ként - kínálják őket a rendezők az est előrehaladott szakaszában, mikorra a hangulatot kellően felfűtötte a művész-sommelier vagy ‑sommelière által előírásos sorrendben töltött operai aperitif, az előételekhez illő könnyű fehér-, és a pecsenyéhez társított nehéz vörösbor.

Exclusive soirée-jának kezdetén Renée Fleming zavarba hozott: vajon egyáltalán operai élvezetet fog kínálni? Nem mintha pezsgővel, vagyis operettel kezdte volna. Nagyon is ellenkezőleg: belépőnek nem Glavari Hanna belépőjét választotta (az a második részre maradt); az estet Richard Strauss négy zenekarkíséretes dalával vezette be. Szépen, érzékenyen, árnyaltan, stílusban biztosan énekelte őket -vajon meglepte, hogy majdnem közönyös fogadtatásra talált az operai várakozásában megcsalatott közönségnél? A fagyos légkört csak az ötödik dal, a kiadott Strauss-programot megtetéző Morgen oldotta fel. Meg a szőke tündérben -nem, inkább tündéri szőkében - bujkáló musical-színésznő szeretetreméltó közvetlensége, mely a nem követelt, de örömmel fogadott ráadás konferálásakor csillant meg először, de nem utoljára az est folyamán: „encore - already".

Operai élvezet dolgában ambivalens maradt a folytatás is. Testes vörösbort a „nép dívája" (így a hivalos honlap) egyáltalán nem szolgált föl. Senki sem várta, hogy a koncertet Brünnhilde Schlußgesangja zárja, de aki figyelemmel kísérte a pálya ragyogóan sikeres múlt évtizedeit - immár negyed századát -, azt bizony csalódással töltötte el, hogy teljes egészében hiányzott a műsorról Rossini és az olasz romantikus repertoár. Holott Fleming legmagasabban jegyzett nemzetközi csillag-státusát és rajongóinak széles táborát elsősorban Bellini- és Donizetti-szerepeiben szerezte. Korántsem érdemtelenül: a szerepek lírai, bensőséges karakterizációja, minuciózus artikulációja, flott, ám nem hivalkodó technikája, a hang gyengéd-szép, pasztózus középregisztere, melyet óvott a túlzott drámai hangsúlyoktól, a könnyedén, bár nem briliánsan és nem korlátlanul kicsengő magasság szeretnivaló alternatívát kínált a Gruberova-féle gyémántstílhez, mely időnként eszébe juttatta a hallgatónak, hogy ezen kővel szerelik fel az üvegvágó szerszámot is.

Mindebből semmit nem kínált a vacsora: Armida, Imogene, Amina, Lucrezia nem jutott szóhoz a gondosan megtervezett koncertkompozícióban, következésképpen nem pendültek meg azon hallgatói szívhúrok sem, melyek csak az igazi operára rezonálnak. De hát akkor mit is énekelt? Ahogy nálam is idősebb kritikusbarátom érkezéskor a foyer-ban megjegyezte (van még ilyen, s milyen fiatalos - Isten tartsa): „olyan ausgefallen számokat". Keresve sem találnék a régebben a pesti németségben is közkeletű, nehezen fordítható jelzőnél illőbbet a műsor nagyobb részére: a válogatás tagadhatatlanul félreeső, excentrikus, furcsa keresztmetszetét prezentálta az operaműfajnak. Mindössze két, általánosan ismertnek tekinthető részlet kapott helyet benne: Dvo√ák Ruszalkájának gyönyörű áriája, és ama különleges ékkő, a kevésbé népszerű, inkább suttogott, mint énekelt harmadik felvonásbeli ária Puccini Bohéméletéből. Beékelve egyfelől Massenet (Cléopâtre, Thaïs), másfelől (Ruszalka után szellemesen) Lehár, Leoncavallo (La bohème) és Zandonai (Conchita) közé. Vajmi sovány operai penzum - mintha a szép Renée attól óvott volna, amivel metálrajongó ifjú ismerősöm ijesztgetett a minap: too much opera will kill you.

Említettem, a kezdet kezdetén Richard  Strauss-dalok vakcinája gondoskodott a prevencióról. Jelenvoltak és tájékozottak tudják, a koncerten később is bőséggel szólt Strauss-zene. Bevezetés és rondó gyanánt Kristjan Järvi, az észt-amerikai karmesterdinasztia jó kezű benjáminja vezényletével az Operaház zenekarának végig kellett küzdenie magát az 1924-ben bemutatott Zeitoper, az Intermezzo négy szimfonikus közjátékán. A tételek egyike sem könnyű, a második pedig -Am Spieltisch, a játékasztalnál -olyan gyilkosan nehéz kamarazenei szólókat bíz az első „asztalok" játékosaira, mintha az lenne a célja, hogy demonstrálja, az utolsó pultnál a helyük. A demonstráció kis híján sikerült, s ha a merengő-nosztalgikus tételek szépen szóltak is, nemigen lehetett levonni más következtetést: Renée Fleming a muzsikustársaknak sem adja olcsón a részvétel jogát a köréje rendeződő eseményben. Nem adja olcsón, de nem kíván hiábavaló áldozatot. Ő és teamje az obligát és türelmetlenül hallgatott olasz nyitány és francia közjáték, esetleg a megfelelő szünetben kötelességszerűen lepergetett szláv tánc vagy osztrák keringő helyett nehéz, de technikailag magasrendű, szellemi jelenlétet feltételező és sugalló feladattal bízta meg a zenekart, amelynek ezzel mintegy átengedte a főszereplő funkcióját. Strauss zenéje, az Intermezzóból vett intermezzo-lánc rondó-refrénként tagolta az estét, s a zenekari pillérek közé epizódként illeszkedtek a sztár megjelenései. Ismerve a közeli viszonyt, mely színpadon és koncertpódiumon Strausshoz fűzi, fel sem merül a gyanú, hogy Fleming szerény, de nem alázatoskodó beilleszkedése az Egészbe ne lenne őszinte. Tudatos tervre ismerhetünk: az Intermezzo zenekari tételeinek végigjátszása imaginárius operát vetít elénk, melynek szereplői közül a körülmények különös játéka folytán egyedül a primadonna látható és hallható a színpadon.

Privilégium, melyről Renée Fleming tudja, nem érdemtelenül élvezi, de önnön érdemeit nem is értékeli túl. Sőt elégségesnek sem tekinti őket, és mindig mindent megtesz folytonos gyarapításukért. Művészi karrierje jelen fázisában az érdemek gyarapítása -a zenei-előadói teljesítmény csiszoltságának, sűrűségének, közlékenységének, és -ami a legnagyobb feladat - a magától értődő természetesség illúziójának megőrzése - nagyfokú tudatosságot és emberfelettien kemény munkát feltételez. A díva fél évvel ezelőtti oslói hangversenyén is elénekelte a Mimì-áriát: D'onde lieta uscì; a felvétel annak rendje s módja szerint fel is került a youtube-ra, és annak rendje s módja szerint meg is indította az elragadtatott vagy vitatkozó commentek sorozatát. Közöttük találtam a sztárral egykorú dr. Barbara Baker tréfás bejegyzését: The old girl still has it. Ötvenkettedik életévében Fleming igazán nem néz ki, és nem is hangzik öreglánynak; mégsem csak a repertoárbeli azonosság okozta, hogy a Strauss-dalokat hallgatva Elisabeth Schwarzkopf közel fél évszázad előtti, első budapesti dalestjének emléke merült föl bennem. Memóriám ezzel kétségtelenül bókolni akart: melengetően schwarzkopfi volt Fleming előadásának közelisége a dalokhoz. De nem csak a minőség váltotta ki az asszociációt. Schwarzkopf a hatvanas évek második felében járt Budapesten, ötvenen túl ő is. Hangja talán megviseltebb állapotban volt az utódénál, de azért már Flemingnél is érzékeli az ember, hogy az aprólékos előadás, a vokális vonal elmerítése szubjektív fényárnyékban technikai segédeszközként is fungál: mintha minden egyes hang teljes értékű megszólaltatásához külön kellene beállítani a hangadó apparátus legmegfelelőbb - egyedül megfelelő? - pozícióját. Valaha minden kényszer nélkül megszólaló magasságai némileg színüket vesztették, lehetőség szerint kerüli is őket, s ha nem teheti, néha - nem mindig - kényelmetlen helyzetbe kerül. Finoman kapcsolja be a mellregisztert ott, ahol a középhangokat erőtlennek-fénytelennek érzi, de hogy egyáltalán regisztert vált, az a mostani, túlnyomóan lírai repertoárban önmagában is vokális fáradtságra vall. Könnyed-kacér szólamokban a híres-szép mosolynak többet kell vállalnia a hatásból, mint a hangnak, amely a zenekar minden óvatossága mellett is beleolvad a háttérbe - vö. a Leoncavallo-féle Musette-áriát. Massenet két redundáns tételét nem táplálja éppen a komponista legdúsabb melodikus vagy drámai vénája, de hogy az első félidő befejezését antiklimaxként kellett megélnünk, azon is múlott, hogy a mezzoregiszterben kibontakozó vonalak élettelenek maradtak az előadásban. Ahol Fleming most is tökéletesen meggyőz, magával ragad - nem a csillagok magasába, hanem a vizek mélységébe, az emlékek meghittségébe és a nyári álom melegébe - az Ruszalka, Mimì és Clara, Dvo√ák, Puccini és Gershwin. Szeretetteli percek egy szeretnivaló személyiség társaságában. Pillanatok, amelyekben egyetértünk a youtube másik szakértőjével, s reméljük, igaza lesz: Hard to believe some think she should stop singing... Renée has another 8-10 good years left in that voice, maybe more! (Május 11. - Magyar Állami Operaház. Rendező: Magyar Állami Operaház)

Felvégi Andrea felvétele