A kétszáz éve született Liszt Ferenc  előtt két ülésszakkal is tisztelgett a   Magyar  Tudományos Akadémia közgyűlése 2011. május 5-én. Délelőtt a Nyelv- és  Irodalomtudományok osztálya tartott emlékülést a bicentenárium tiszteletére, melyen Somfai László és Tallián Tibor elnökletével felvonult a magyar Liszt-kutatás hét neves képviselője, a fiatal generációtól egészen a magyar zenetudomány doyenjének számító Sárosi Bálintig. A referátumok sorában két előadó a Liszt-analitika egészen friss hazai munkáiból villantott fel egy-egy pillanatképet, de a híres-hírhedt „cigánykönyv" és -a magyar zenetudományhoz méltó módon -Bartók viszonyulása Liszthez éppúgy szóba került, mint Liszt magyarsága, magyar zenéhez való viszonya. Délután pedig a Filozófiai és Történettudományok osztálya Liszt Ferenc történeti kontextusban című tudományos ülésének nyolc előadását hallgathatták végig az érdeklődők, ahol az irodalomtudomány, a nyelvtudomány, a teológia és a történelem, sőt még a muzeológia szemszögéből is bemutatták Liszt életének egy-egy szakaszát vagy éppen az egészét. Akik a teljes napot végigülték, igazán sokféle nézőpontból nyerhettek rálátást Liszt korára, életművére, a Liszt-recepcióra, illetve a Liszt-kutatás mai kérdéseire.

Liszt gyermekkorának történeti környezetével foglalkozott délutáni előadásában Fónagy Zoltán (Művész-szerepek a polgárosodás korában). A csodagyermek-, illetve virtuóz-szerepet, az udvartól mint munkaadótól füg- getlen zenész társadalmi beilleszkedésének nehézségeit, illetve e szerepek megszilárdulásához szükséges tényezőket tárgyalva - a kottanyomtatás elterjedése, a zongora meghonosodása a polgári családok nappalijában - a következő konklúzióra jutott: „A zene volt a par excellence romantikus művészet." Szintén Liszt fiatal éveivel foglalkozott a délutáni ülészszak első előadója, Veliky János (A művészetek funkciója a reformkor politikai gondolkodásában). Mint bemutatta, a nyelvújításnak köszönhető költészeti és filozófiai háttér okozta zsibongás már az 1810-es években előremutatott a reformkorra. Ebbe a korszakba - melynek két eltérő gondolkodású figurája volt Széchenyi és Kossuth - érkezett a fiatal Liszt.

Hogy kiknek volt „hű rokona"? Vörösmarty ódáját több előadó, valamint a délutáni ülésszak mindkét elnöke, R. Várkonyi Ágnes és Gergely András is idézte. Liszt nemzeti hovatartozása a mai napig sok kérdést vet fel. Nem meglepő tehát, hogy a két ülésszak előadóinak nagy része reflektált erre a témára, sőt többen is éppen erre a vezérfonalra építették előadásukat. Eckhardt Mária a Liszt Ferenc Emlékmúzeum egyik kincsét, Bartók Béla 1936-os akadémiai székfoglaló előadásának négy kérdésbe és válaszba sűrített kéziratos rezüméjét mutatta be, az utolsót emelve ki előadása címében („Milyen joggal tekinthetjük Liszt Ferencet magyarnak?" -Bartók akadémiai székfoglalója, Liszt nyilatkozatai). Ennek alátámasztására választott Liszthez kapcsolódó dokumentumokból olyan részleteket, melyekben a zeneszerző egyértelműen vall magyarságáról, a magyar nemzethez való tartozásáról -Liszt magyar útlevelétől magyar nyelvkönyvein át leveleiben olvasható megnyilvánulásaiig. Domokos Zsuzsanna Liszt Ferenc életének budapesti eseményeit, Liszt és Széchenyi kapcsolatát, illetve Lisztnek a budapesti zenei életre gyakorolt hatását tárta a hallgatóság elé (Liszt, Széchenyi és a Magyar Tudományos Akadémia). Ujfalussy József emlékének ajánlott előadásában a konkrét események dokumentumai - többek között pesti díszpolgárrá avatásának és az 1871. évi királyi tanácsossá történő kinevezésének nemrégiben nyilvánossá vált iratai - mellett Liszt magyar vonatkozású művei, tettei és levélrészletei alkották a vezérfonalat.

Radnóti Klára Liszt Magyarországhoz kapcsolódó egyik legnemesebb gesztusának ma is megtekinthető nyomait mutatta be: az 1873-ban a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott személyes tárgyakat. A gyűjtemény történetét hallgatva érdekes részleteket tudhattunk meg -még a Liszt-leszármazottak utólagos pereskedéseiről is. Nem mindenki érezte azonban úgy a nap folyamán, hogy hangsúlyozni kell Liszt magyarságát. Voigt Vilmos értelmezése szerint (Rokon húrokon: Liszt magyar zenéje) Liszt Vörösmarty ódájában magyar is, meg nem is, leginkább „hű rokon". Mint elmondta, Liszt már nem Vörösmarty, de még nem Petőfi generációja volt, nem úgy foglalkoztatták a magyar reformkor, majd a forradalom eszméi, mint Magyarországon élő honfitársait. Előadásából úgy tűnt, hogy bár szerinte sem lehet figyelmen kívül hagyni Liszt magyar vonatkozású műveit, zenéjét inkább egyetemes jellegűnek tartja.

Ezzel ellentétben Hamburger Klára egy magyaros vonást emelt ki a Liszt-életműből (Program és magyar idióma Liszt egyházi műveiben). Bemutatta az érett kori és kései egyházi művek azon részleteit, ahol Liszt -vertikálisan vagy horizontálisan -a „magyar moll" hangsor hangjait használja. Narratív kapcsolatot keresve a tárgyalt részletek között a fájdalom, a gyász, a rettenet kifejezését mutatta be a 13., 129., és 137. zsoltárokon, az Esztergomi mise Credo tételén, a férfikari Requiem tételein, valamint a Via Crucis XII. stációján keresztül.
A „magyar moll" különösen gyakran fordul elő a liszti misemegzenésítések Agnus Dei tételeiben, de megtalálható a Krisztus oratórium A csoda című tételében is, ahol - Hamburger Klára értelmezése szerint - a tanítványok félelmét szimbolizálja a tengeri viharban.

Liszt Ferenc vallásosságával foglalkozott   előadásában a délutáni ülésszak során Török József is (Liszt Ferenc katolikus lelki világa). Liszt édesapjától eredő, elsősorban a ferencesekhez kapcsolódó lelki élményeit, majd nyilatkozatait vette sorra, így juthattunk el Liszt Ferenc nemzeti hovatartozásának egyik végpontjához: az elnöklő Gergely András a jó hangulat kedvéért megemlítette, hogy Lisztet a Pozsony közelében született Liszt Ádám gyermekeként akár szlovák zeneszerzőnek is tekinthetnénk... Sárosi Bálint előadásában (Kié a cigányzene?) Liszt Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie című könyvének apropóján nagy lépésekben haladva bemutatta a magyarországi cigányzene eredetét és történetét a kezdetektől a 20. század elejéig. Nagy öröm volt a téma tekintélyes korú szakértőjének fiatalos humorral fűszerezett előadását hallgatni, még akkor is, ha közvetítőre volt szükség: a referátumot az ülésen jelenlévő, de megfázással küszködő Sárosi kérésére az elnöklő Somfai László olvasta fel.

Bozó Péter és Kaczmarczyk Adrienne előadása által napjaink Liszt-analitikájába nyerhettünk bepillantást. A magyar Liszt-kutatás fiatal nemzedékéhez tartozó Bozó Péter friss, nemrégiben megvédett disszertációját éppen Liszt dalairól írta, így nem meglepő, hogy előadásához (A tematikus metamorfózis mint revíziós módszer) a koncertpódiumokon nem túl gyakran megszólaló Liszt-dalokból választott példákat. Előadásában a tématranszformációt mint kompozíciós technikát kétféle szemszögből vizsgálta: az egy művön belül megvalósuló témaátalakítást variációnak, míg egy-egy témának a mű különböző időből származó változatai között tetten érhető karakterváltozását variánsnak értelmezve az utóbbi kompozíciós módszert ismertette.

Kaczmarczyk Adrienne előadásában (Diabolus in musica -Liszt a Divina Commedia és a Faust között) igazi mélyfúrást végzett a Liszt- Dante-Goethe szerzői háromszög mentén. A két szimfónia összefonódó keletkezéstörténete izgalmasan bontakozott ki a hallgatóság számára. A Dante-szonátától indulva Beethoven szegődött mellénk Vergiliusként. Mint megtudhattuk, Beethoven 9. szimfóniáját Liszt fiatal korában az Isteni színjátékkal hozták kapcsolatba, Richard Wagner azonban fiatalkori elemzésében Goethe Faustján keresztül értelmezte a művet. Liszt 1839-ben játszotta először a 9. szimfónia zongoraátiratát, ugyanebben az évben Dante és a Faust nyomán is tervezett egy-egy nagy művet írni. Később, 1854-ben már ellendarabnak szánja a Dante-szimfóniát az időközben elkészült Faust-szimfóniához, azonban -mint Kaczmarczyk Adrienne bemutatta - a két mű között fellelhető zenei és strukturális párhuzamok végül mégsem az ellentétek irányába vezetik a kutatót.

A délutáni ülésszak folyamán is részesei  lehettünk gondolatébresztő párosításoknak. Mikusi Balázs és Ciegler András egyaránt Liszt kultúraszervező tevékenységéről, illetve annak nehézségeiről beszélt, előbbi a weimari időszak, utóbbi a kiegyezés utáni, Budapesten töltött évek eseményei kapcsán. Különös volt hallani, hogy -a több nemzet által is szívesen sajátnak vallott -Lisztet miként tekintették idegennek előbb Németországban, majd Magyarországon. Weimarban a zenei élet megreformálása részben sikeres volt, bár Lisztnek a zenekar és a színház érdekében tett lépései, kérvényei nem érték el céljukat. Ráadásul a Liszt számára fontos Goethe-alapítvány ügye kudarcot vallott. Mikusi Balázs (Az új Athén: Liszt kultúraszervező tevékenysége weimari éveiben. 1848- 1861) szerint ezeknek oka abban keresendő, hogy Liszt tulajdonképpen idegen volt Németországban. Ciegler András (Liszt Ferenc és a politikai átalakulás Magyarországon 1867 után) pedig ennek folytatásaként Liszt 1867 utáni magyarországi tevékenységét vizsgálta ismert problémás esetek szemszögéből: a Koronázási mise, a Zeneakadémia szervezési nehézségei, az Operaház megnyitására szánt Király-dal még életében okoztak gondot, sőt megaláztatást Lisztnek. 1887-ben pedig, mikor tisztelői felvetették, hogy hozzák haza hamvait Bayreuthból, a szándék ellenzői többek között azzal érveltek, hogy amíg Rákóczi hamvai külföldön vannak, miért hozzuk haza Lisztéit, mikor ő csak a Rákócziról elnevezett dallamot zenésítette meg.

Figyelemre méltó és egyben különleges párhuzamokra hívta fel figyelmünket Vikárius László és Kulin Ferenc. Utóbbi három szempontból vizsgálta az Arany János és Liszt személye, életútja között tapasztalható hasonlóságokat és szinte poláris különbségeket (Párhuzamok és ellenpontok Liszt Ferenc és Arany János pályafordulóján. A modernség kezdetei az 1850-es évek zenéjében és lírájában). Utóbbira példaként Arany zárkózottsága, félénksége lett szembeállítva Liszt kudarcok között is határozott céltudatosságával. Közös pontjaikat többek között ars poeticájukban és a forradalmi eszmékhez való viszonyukban látta az előadó. Kulin Ferenc párhuzamot vont Arany és Petőfi, valamint Liszt és Chopin barátsága között is. Mindkét esetben a hosszabb életű szerző kötelességszerű viszonyulását látta megvalósulni a fiatalon elhunyt pályatárs, jóbarát iránt.

Egy másik hasonlóan párhuzamos barátságra hívta fel a figyelmet Vikárius László, azonban más személyek között: ő Liszt és Wagner viszonyát értelmezte Bartók és Kodály barátságának fényében. A délelőtti ülésszakot lezáró előadásában (Bartók, a „rapszódosz" -Liszt örökében?) pontról pontra haladva mutatta be Bartók viszonyát Liszthez, a Bartók által ismert Liszt-művek, Bartók nyilatkozatai, valamint a Feux follets transzcendens etűd és a 4. vonósnégyes egy Vikárius László által rokonnak érzett motívuma alapján. Stravinsky Bartók gépzongora-felvételeire vonatkozó megállapítását, mely szerint „Bartók túlságosan rapszódosz egy ilyen hangszerhez", úgy értelmezte, hogy Bartók a külvilág számára Liszt habitusát vitte tovább alapvetően romantikus zongorázásával.

A két ülésszak előadásaiból kiderült, hogy Liszt személye és életműve nem csak a különböző tudományágakkal, de szinte minden magyarországi zenei intézménnyel is kapcsolatba hozható. Azonban még egy kevésbé ismert Liszt-hatásról is értesülhettünk Domokos Zsuzsanna előadásából. A Muzsika folyóirat 1929-es indulásakor a szerkesztőség felemlegette, hogy Zichy Géza gróf feljegyzései szerint Liszt támogatta egy zenészeti szaklap alapításának ötletét. A Zichyék által tervbe vett folyóirat ugyan nem indult meg, azonban a Muzsika első szerkesztősége így vallotta: „úgy éreztük -ne vétessék hivalkodásnak -, Liszt meleg pártolása a miénk is." Liszt Ferencnek a magyar zenei életre gyakorolt hatását így közvetve a jelen írást olvasók is érezhetik.

Az emlékülés résztvevőinek doyenje, Sárosi Bálint

-Felvégi Andrea felvétele