Klukon Edit és Ránki Dezső DUKAY BARNABÁS zongoraműveiből játszott. Az egyórányi program a közelmúltban megjelent CD-felvétel (Hallomások, BMC) műsorával azonos. Az élmény viszont teljesen különböző volt. Pedig ha a koncertet rögzítették volna -kis túlzással -, akár ki is cserélhetnénk a stúdióalbumra.
A hallgató pozíciója viszont nem cserélhető ki. A tét és dimenzió nélküli otthoni  zenehallgatással szemben a koncerten igen nagy a tét, minden hangnak léte, ideje és sorsa van. S mint minden sors, valahol a hangoké is a születéssel kezdődik, most pedig úgy tűnt, hogy a hangok, a motívumok, végül maga a zene a koncert pillanatában kelt életre. A kompozíciók ezúttal nem a hangversenyipari konvenciók értelmében születettek újjá, hanem a szó szoros értelmében világra jöttek.

Bár előre nem jelezték, a közönség mégis úgy gondolta, hogy nem magában álló műveket, hanem egy szorosan összefogott ciklust hallgat végig, a darabok között így nem volt taps. A „ciklusról" -Láthatatlan tűz a téli éjszakában -A belső világosság prelúdiuma; Hallomások a fényről és a szeretetről - Kánonok és szimfóniák; ...aki saját csöndjében megpihen; Égő sóvárgás - magát önként feladva; A kútnál - Áradó vizek idején (Három parafrázis egy hangkölteményre, egy és két zongorára) - így átfogó benyomásunk alakulhatott ki. Egy tételfüzér persze még nem biztos, hogy egyben ciklus is. A tételek változatossága éppúgy kell hozzá, mint a közös fókusz és az egységesség illúziója. Dukay zenéjével kapcsolatban a kompozíciók közös fókusza mintha eleve biztosítva volna, a változatos jelző viszont talán nem az első helyen jut az eszünkbe. Úgy is feltehetnénk a kérdést, hogy a Dukay-zene gazdag-e karakteresen különböző hanghordozásokban. Egy közelmúltbéli koncert kapcsán már feljegyeztem, hogy Dukay stílusától és alkotói attitűdjétől korántsem idegen a könnyedség és a játékosság, most még azt is hozzáteszem - bármily gyanús is -, hogy a humor sem. Talán csak a befogadói elme trükkje, hogy a legkisebb (bizonyos körülmények között tán észre sem vehető) változások is élénk, felfokozott reakciót váltanak ki, és erre az élénkségre az ész igazolást keres. Kommunikatív gesztusként, finom humorként vagy pajkos kacsintásként teszi önmaga számára megmagyarázhatóvá.

Ha a fentiekből az olvasó arra következtet, hogy a 60 perces koncert szinte egy pillanat volt, akkor jó nyomon jár. Ha úgy képzeli, hogy az előadás minden zavaró körülmény nélkül zajlott le, ideális csillagzat alatt, és hogy a tapinthatóan sűrű légkörű muzsikálás ritkán tapasztalható egységbe forrasztotta a közönséget, sajnos téved. Az esti sétájukat élvező kutyák vakkantgatása be-behallatszott a hangszigeteletlen vészkijáraton, a zongora mechanikája pedig nem volt mindig készséges a muzsikusokkal. Végezetül pedig a Dukay-zenével szemben türelmetlenebb hallgatóság viszonylag korán elszivárgott, távozásuk zaja kényszerű szüneteket és kivárást tett szükségessé. Úgy tűnt, hogy ezek a körülmények Klukon Editet zavarták jobban, lelkileg el-elbizonytalanodott, s ha nincs mellette Ránki, talán nem is lendült volna át a holtpontokon.

A muzsikusi elkötelezettség hőfoka, valamint Dukay zenéjének általam korábban nem tapasztalt beszippantó ereje belőlem rendkívüli empátiát váltott ki. Elsősorban a körülményekkel szemben. Nem zavart sem a kutya, sem a botló mechanika, sem a kicsoszogó türelmetlen, sem a tervezettnél hosszabb leállások. Olyan jó lett volna odaszólni az előadóknak, hogy „nyugodjanak meg, minket a körülmények nem érdekelnek, csak a zene".

A Trafó közönsége öntudatos közönség.  Lábbal szavaz. Ha valami nem tetszik neki, odébbáll. Nem zavarja, hogy a távozás diszkrét körülményei nincsenek biztosítva. A Trafó közönsége mindazonáltal nem finynyás, minden érdekli, ami a jelenben fogant. Különösen akkor, ha az aktualitás-érzethez a frissesség és az exkluzivitás bónuszát is megkapja. Éppen ezért igen jó és inspiráló kezdeményezésnek gondolom, ha e falak között zenemúzeumba száműzött muzsika is megszólal. Például Mozarté, egy zongoraszonáta vagy egy kamaradarab. E lap hasábjain felesleges bizonygatni, hogy Mozart kortársunk, és szerencsés körülmények között még a lehúzó múzeumi környezet sem homályosítja el aktuális, jelen idejű és friss, kortársi felvetéseket sorjázó műveit. Ám hogy mindez ne valamiféle belterjes tudás legyen, fontos, hogy időről időre markáns gesztusok hívják fel erre a figyelmet.

Csalog Gábor eljátszotta Mozart c-moll zongoraszonátáját (K. 457), egy alkalmi kamaraegyüttes pedig az A-dúr klarinétötöst (K. 581). Már maga a helyszín is markáns gesztusként értelmezhető, s az, hogy Csalog Gábor e két művet egyetlen kompozícióba sűrítette, arra mutatott példát, hogy miként lesznek Mozart hangjai mai hangok; a Mozartnak feltett kérdések miként transzformálódnak mai kérdésekké.

Csalog Mozart-játékát ezúttal úgy hallgattam, mintha az valamiféle előzetes volna a koncert második felében elhangzó kompozícióhoz. Mert miért is lenne más véleménye a műről az interpretálónak, mint az átdolgozónak? A c-moll szonátát, e meglehetősen típusos érzékenységű kompozíciót Csalog hűvös tépettséggel játszotta. Egyfelől igaznak bizonyult, hogy a darab prológus Beethovenhez (f-moll szonáta, op. 2/1; c-moll szonáta, op. 13), másfelől viszont Csalog igyekezett kimutatni, hogy a mű vélelmezett egyensúlytalansága nem az érzelmi töltés, hanem a szigorú kompozíciós logika következménye. A mű szerkezetét agogikus megállásoknál hosszabb, tagoló cezúrák érzékeltették. Nem esett nehezemre e megnyúlt szüneteket retorikus jelzésként, nem pedig elbizonytalanodást sejtető megtorpanásként értelmezni. A hangszín inkább szikár-száraznak tűnt, de lehet, hogy erről elsősorban a hangszer és a teremakusztika tehetett.

Az A-dúr klarinétötös előadása (Szűcs Péter -klarinét, Dóczi Áron, Pintér Dávid -hegedű, Krulik Eszter - brácsa, Mód Orsolya - cselló) önmagában kissé érdektelen volt, pusztán a funkció tette szükségessé végighallgatását. Meg kellett ismerkedni ugyanis azokkal a hangokkal, témákkal és karakterekkel, melyek a második koncertrész alapanyagává váltak. Különösen zavaró volt a produkció egyenetlensége. Szűcs Péter szólóját remeknek hallottam. Nagyon biztató, hogy egy ilyen fiatal hangszeres ennyire megbízható és egyenletesen jó színvonalon muzsikáló közreműködője a hazai (kortárs) koncertéletnek. A vonósnégyes felső szólamai viszont fájóan érzéketlenül és bizonytalanul daloltak. Talán érzékelteti a helyzetet, hogy enyhet a Krulik Eszter előadta brácsaszólamtól remélhettünk és szerencsére kaptunk is. Mód Orsolya gordonkázásának pontossága és kerek tónusa is javított valamit az egyensúlyon.

A második részben hangzott el az Egy Mozart-útvesztő -lopott frázisok (op. 1) című CSALOG GÁBOR-kompozíció, mely elméletileg a c-moll szonáta és a menüett nélküli A-dúr klarinétötös egymásra kopírozása. Praktikusan ennél jóval több, hiszen a két kompozíció ütköztetése egy sor zeneszerzői feladatot rótt az ötletgazdára. Tempók és metrumok, dinamikák és hangszínek, motívumok és harmóniák összehangolása vagy épp a súrlódások további radikalizálása foglalkoztathatta. Illetve az ütközések pillanatában kialakuló új helyzetek értelmezhetősége és azok kompozíciós kibonthatósága. Bármily távolinak tűnjön is a hasonlat, Csalog Gábor, mint a CERN Nagy Hadronütköztetőjének valamelyik detektora, érzékelte és értelmezte az eseményeket.

Egyes szakaszok patchwork-szerűen kapcsolódtak össze, nem is mindig az eredeti pozíciójukban. A részletek horizontális összeillesztése és vertikális összehangolása az előre sejthetőnél jóval komplikáltabb feladatot jelentett, s elsősorban talán nem is kompozíciós (a papír sok ötletet és megoldást elvisel), hanem előadói szempontból. Bennem kérdésként fogalmazódott meg, hogy Csalog a c-moll szonátához illeszti a kamaraművet, vagy fordítva: a kamaradarabhoz a szonátát. A kérdés korántsem akadémikus, ugyanis a végeredmény szempontjából sem mindegy, hogy a „politikailag korrekt módon" egyenrangúaknak deklarált darabok a műhelymunka során milyen alárendelési viszonyba kerültek. Úgy láttam és úgy hallottam, hogy a c-moll szonáta volt a fő anyag, a klarinétötös a zsinórmérték. Az utóbbi mű szimmetriái, felépítésnek kiegyensúlyozottsága fehér hátteret adott a fekete szonátához. Kevésbé tűnt érdekesnek, hogy mi történik a kvintettel, a fontos, hogy mi lesz a szonátával. (Például az előbbit lehetett rövidíteni, a szonátát nem.) Előzetesen már a kottakép alapján is erre gondoltam, az előadás vizualitása csak megerősített: a zongorista jól látható helyen ült, a zongora hangszíne pedig különböző effektusok (cseleszta, kürt) által vált még gazdagabbá, még transzparensebbé. A kamaraegyüttes átlátszó sötét függöny mögött játszott, akusztikailag nem, de „eszmeileg" nagyon is a háttérben. A pokolian nehéz zongoraszólamot Kiss Péter játszotta. A kifejezetten problémás mű érzékelhetően megsokszorozta erejét, a belső izgatottság nem bénította, inkább stimulálta. Úgy éreztem, hogy Kiss Péter és muzsikustársai (a kürtszólamot Szendrey Dániel játszotta) megbízható és hiteles képet nyújtottak Csalog kompozíciójáról.

A c-moll szonáta szerkezetére világító retorikus jelzések visszaköszöntek az átdolgozott változatban is, ám ezúttal már megtorpanásról tudósítottak. Nem az előadásról beszélek, hanem magáról a kompozícióról. Több oka is lehet annak, hogy a darab meg-megáll. Csalog jellemzően ott húzza be a féket, ahol feltűnően új minőségű anyag keletkezik. Ez az új anyag egy rutinos zeneszerző kezében talán kibomlana, további ötleteket szülne, akár még a mozarti alaptól való eltávolodás árán is. Csalog azonban nem akarja továbbgördíteni az új anyagot, inkább viszszatér az eredeti elgondolás kerékvágásába. (Április 11. és 12. -Trafó, Kortárs Művészetek Háza. Rendező: Trafó)

Klukon Edit és Ránki Dezső

Felvégi Andrea felvétele