Az élet különleges ajándéka, ha az    ember a nyolcadik ikszet elérve is  ifjúi hittel és  lelkesedéssel várja a tavaszt. Télvégi tavaszváró című művével köszöntötte tavaly az akkor nyolcvan éves Csoóri Sándort a kerek évfordulót idén ünneplő Szokolay Sándor. A szimfonikus méretűre bővített kamarazenekarra, leánykarra, szólistákra és orgonára írt héttételes darabot ősbemutatóján, a Deák téri evangélikus templomban a Mester maga vezényelte. Télvégi tavaszvárója „Az év komolyzenei műve" Artisjus-díját kapta.

Két hónap alatt készült el vele. Azt mondja, élete egyik legkönnyebb és egyben legizgalmasabb munkája volt. Csoóri költészetét mindig is tisztelte, szerette: ereje, gazdagsága és a népköltészettel való rokonsága miatt. „Számomra ő volt a kapocs Németh Lászlóhoz, Ilylyés Gyulához".

A verseket, a költőt sem beavatva, maga válogatta. „Csoóri verseiből én ez alkalommal tomboló pünkösdvárást olvastam ki, és segítségükkel olyan tavaszköszöntő látomása bontakozott ki bennem, amelyben egybeolvad a természet megújulása és a liturgiai értelemben vett újjászületés." A versekre, a sorok képszerűségére, színére, lüktetésére bízta magát. Nem kellett a szavak szolgálójává válnia: ezúttal a szöveg szolgálta a zenét, és nem fordítva.

Valaha maga is költő szeretett volna lenni vagy pap. Másképp alakult, de a versek szeretete zenéje inspiráló forrása maradt. „Nekem a költészet egyre fontosabb. Úgy érzem, mi, magyarok a drámáinkat, sűrítve, a költészetbe menekítettük." Operáinak librettóit maga írta, íróasztalfiókjában ma is gyűlnek versei. Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Sinka István ismeretségét, barátságát az őt formáló legfontosabb hatások között említi, és rajongva beszél Arany Jánosról, „akinek köszönhetően Shakespeare minden kétséget kizáróan a legnagyobb magyar drámaíró".

Mostanában különösen foglalkoztatja egy költemény. Jó ötven éve írt rá zenét, de úgy érzi, a hatalmas témához akkor még túlságosan éretlen volt, ezért most próbál vele újra megbirkózni. A verset szerzője, Bartók (!) maga szerette volna megkomponálni, de nem maradt rá ideje. „Pedig fontosnak tartotta, és ezért tartom fontosnak én is." A világok vetélkedése című versében Bartók A virágok vetélkedése című népballadát formálta át. A balladában szereplő háromféle virág helyére nála háromféle világ került. Kelet, Nyugat és Dél országa azért verseng, hogy melyik szebb, jobb a másiknál. Kelet azzal dicsekszik, hogy a Nap őt látogatja meg először, Nyugat azzal, hogy nála időzik legtovább, Dél meg hogy nála süt a legmelegebben. Háborúságuknak a Mindenség Ura vet véget. „Hiú vetekedés, semmire sem való, senkinek se használ" -mondja a Teremtő.

„Az Isten jelenlétével én most már úgy vagyok, ahogy azt Bartóktól tanulhattam, akinek művei tele vannak rejtett szakrális motívumokkal. Nem igaz, hogy ateista volt. Bármelyik kórusműve egy kis káté. Vagy amikor a Kékszakállú azt mondja Juditnak: »Lásd, ez az én birodalmam«, olyan C-dúr zeng fel, hogy az valóságos katedrális! Kimondatlanul, mert Bartók érezte -és én is így vagyok vele, hogy a hit magánügy, nem mutogatni, kérkedni való. Nekem a hit létforma. Mindent meghatároz, mindenen átsegít. De ez belső meggyőződés, nem szentimentális érzelgősség. Ha a parasztember eső után sóhajt, akkor szinte imádkozik. Ezért egyre fontosabbnak érzem, hogy ötvözzem a profánt a szakrálissal. Valahogy úgy, ahogy ezt a pályám kezdetén, a Weöres Sándor szövegére ugyancsak ötven éve készült darabomban, az Istár pokoljárásában is tettem. Mintha újra születtem volna, amikor most annyi idő után ismét végighallgattam."

„Olyan erő van benne, mint nagyon kevés zenében" -mondja Kocsis Zoltán, aki a művel most ismerkedett meg: ő vezényelte el a szerző tiszteletére a Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny ötvenedik évfordulóján. Szokolay harmincéves volt, amikor írta: Kocsis akkor még gyermekéveit élte. Az ősbemutatón a művet Gulyás György dirigálta. Annak idején az ő pokoljárásának, illetve Békéstarhos megszüntetésének állított emléket a darab. „Rendkívül drámai és őszinte" -mondja Kocsis, akinek Tarhos persze már csak történelem.

Szokolay pályája viszont ott indult. Ott nyílt ki érdeklődése a vi-
 lág iránt, ott vált közösségi emberré, ott kezdte felépíteni általános és zenei műveltségét és ott jelölődött ki számára az út, melynek során egy népzenei fogantatású, Bartók és Kodály nyomdokain haladó, a magyar nyelvhez és az énekhanghoz erősen kötődő, gazdag életmű rajzolódott ki.

Elszántság, tenni akarás, munkabírás és lelkesedés hajtotta. „Olyan voltam, mint egy kis puskagolyó, amit kilőttek. Az első műveimre azt mondták, hogy ötre való mondanivaló is benne van egyben. Meg akartam váltani a világot, az eget is ki akartam meszelni. Farkas tanár úr figyelmeztetett, hogy nem lehet, de az élete vége felé azt mondta, de jó, hogy én legalább megpróbáltam! Iszonyatos fordulatszámot örököltem, és a darabjaim tükrözik ezt a hevességet." Mindig is szerette a kontrasztokat. „Az nem lehet, hogy a szürke a még szürkébbel és a feketével legyen trikolor, amikor olyan szép a piros-fehér-zöld!"

Ha csökkenő hevességgel is, a nyolcvan éves mester ma is úgy gondolja, nem szabad belenyugodni, hogy a világot úgy hagyjuk itt, ahogy találtuk. Meg kell próbálni legalább egy milliméternyi jelet hagyni benne. Hogy ez fegyelmezett, kitartó munka nélkül nem megy, többek között azt is a nagy példaképtől, Kodálytól tanulta meg. „Én nem hoztam magammal nagy általános műveltséget, nekem azt meg kellett szerezni. Úgy írtam hegedűversenyt, hogy előbb a zenetörténet húsz legfontosabb hegedűversenyét szinte felfalva áttanulmányoztam, vagy amikor zongoraversenyt írtam, belevetettem magam a zongoraversenyek irodalmába. Szobordöntő világban élünk, én meg egész életemben példaképekbe kapaszkodtam. A tökéletességet nem tudtam elérni, de mindig törekedtem rá."

Szép zenét akart írni mindenekfelett, lám, az Úr a Bartók-versben is annak adja az elsőbbséget, aki szebbet teremt. Ő azt vallja tehát, hogy elsősorban szép legyen a dallam. Valamint igaz és tiszta. És egyszerű. Olyan egyszerű, mint a Notenbüchlein für Anna-Magdalena darabjaiban. Miért nem tudunk ilyeneket írni? -kérdi. És mindjárt meg is válaszolja: mert nincs ennél nehezebb. Számára ezért Bach a példakép, szerinte minden idők legnagyobb zeneszerzője.

Nem érdekelték a divatok. „Próbáltam a magam lábán megállni, ezzel persze időt is vesztettem. Rengeteg filmzenét írtam például, hogy büntetlenül megtanuljak jól hangszerelni. Ezerféleképpen kipróbáltam, hogy szólalhatna meg a legmélyebb és a legmagasabb hangszer, a tuba és a piccolo a tenorral szemben egy hamleti monológban. És amikor a bemutatón végül felcsendült ez a két hangszer, megdermedt mindenki, megállt a levegő."

Ma is minden foglalkoztatja, ami a zenével kapcsolatos. Amíg autót vezetett -és persze imádott száguldani -mindig jazzt hallgatott, hogy sodorja, röpítse a dinamika. Sajnálja, hogy a zenés színpadon „csak" operákkal jelentkezett, milyen kár, mondja, hogy a musicalben nem próbálta ki magát. Boldogan kísérletezne, de erre már nincs idő. Pedig rengeteg zenei út létezik, és olyan izgalmas és tanulságos felfedezni a másokét. „Hallom, hogy Kurtág még egy operát be akar fejezni. Nagyon szeretném ezt megérni: borzasztóan kíváncsi vagyok rá, hogy milyen lesz, és mi az üzenete. Ligeti és Eötvös operáival is most ismerkedem. Azt mondják, jó pap holtig tanul, hát, én biztos, hogy holtig fogok."

Mindenből tanult, még a tanításból is. „Igazából nem szerettem zeneszerzést tanítani. Bartók is bevallotta, hogy nem szeret, de zseniálisan tanított. Én inkább csak úgy, hogy barátja voltam a növendékeknek, és ennek köszönhetem, hogy három évtizeded alatt fokozatosan váltam tanárrá a Zeneakadémián. Sokuknak be kellett segíteni kicsit, némely dolgokat megírni helyettük, de én ebből is rengeteget tanultam."

Mindig ezer fokon égett. Kosnak született, meggondolatlanságával sokszor okozott bajt, és legalább ennyiszer neki a rosszakarók, de úgy mondja, mindig kihúzták belőle az égiek. „Az Isten engem mindig a tenyerén hordozott" -mondja. Hibákat is elkövetett, a zenében is. Az ötvenes években katonai díszpompát kanyarított Balassi Katonaénekének végére, pedig a versben a katona csendben, méltósággal hal meg. „Áldjon isten mezőkbe!" -fejezi be a költeményt Balassi. A kor hurráoptimizmusa a zeneszerzőtől másféle befejezést követelt. „Én meg bevettem ezt a maszlagot. Most, amikor tisztázom a műveket, ahogy összefoglalgatok, levágom róla ezt a véget."

Más változtatáson is töri a fejét. Bár a Kossuth-díjat 1966-ban, szerinte talán kicsit túl korán is, a Vérnászért kapta, legjobb művének a Hamletet tartja. Mielőtt megírta, Laurence Olivier filmjét negyvenszer látta a moziban. Negyvenszer! És teljesen rabja lett. De ma úgy érzi, hogy ebben az operában, amit nagyon fiatalon írt, nem oldott meg mindent tökéletesen. „Kocsis Zoltán nyíltan megmondta nekem, hogy a második és a harmadik felvonásnak egy kis rövidítés és egy kis átírás jót tenne. Hajlandó is vagyok megfogadni a tanácsát, és a Hamletet ennek alapján átírni. A többi operámhoz nem nyúlnék."

Kocsis barátságát nagyon sokra tartja. És egyáltalán a barátságot. Azokat a titkos szálakat, amelyek ki tudja, mitől és hogyan szövődnek két ember között. Lorcát idézi, aki a Vérnász szövegébe belerajzolta, hogy a férfi és a nő tekintete mindig átlósan találkozik. Ezért aztán az ő operájában is, amikor Leonardo és a Menyasszony egymásra néz, ott a kupolának is szét kell robbannia. Ki tudja, mitől szövődnek a szálak? „Körülöttem a kiváló, de nem könnyű emberek gyülekeznek, és az egész életem a velük való szeretetteli viaskodásban telik el, mert akit én ismerek, azt én is formálni akarom. Nekem meg a barátságuk a legnagyobb ajándék."

Mindig a szeretet vezérelte, és mindig az ösztöneire hagyatkozott, ahogy ő mondja, azzal van megverve, hogy ösztönös ember. „Lesanyikáztak ezért nagyon sokan, de én a végén rájöttem, hogy a legnagyobb kitüntetés, ha azt mondják, hogy a tudat csak a sarkamban lohol. Kodály tanár úr mondta, hogy amit papíron képzelünk el, papíron is marad. Az soha nem száll a magasba."

A zene, hite szerint, nem az agyhoz szól elsősorban, hanem a szívhez, a lélekhez. Igaz, hogy a zenemű építmény. De hogy cölöpökre építik, vagy téglákat raknak egymásra, és hogy mitől nem dől össze a ház, annak, úgy mondja, nem kell látszani, azt az ember magának kísérletezi ki. Sokszor igen hosszadalmasan. Nagy alázattal, sok változatot eldobva. „Én például mindent húsz-harminc példányban leírok. De ez magánügy. Ami közügy, az a szív ügye."

Orsi lánya szerint az ő édesapja olyan, mint egy mesebeli figura, akit idepottyantottak a Földre. „Sejtelmes embernek" született, mondja magáról. Ha telihold van, mintha szárnyakat kapna, úgy komponál. Sokat álmodik és csak szép álmai vannak. Sokszor azt álmodja, hogy ír. Hallja is, hogy mit. Hogy álmában ki játszott, azt sohasem tudja. Nem is ébred fel rá, de reggel gyakran fel tudja idézni és le is tudja írni. Egy belső hang szólal meg ilyenkor. „Mintha valaki súgna nekem. Nem gondolom, hogy az égiek üzennének, bár jelekkel, csodákkal tele van az ember élete, de szerintem ez az alkotás ereje. Az én érdemem, a munka, csak a gondolat felbukkanása után következik. De a komponálás sem szenvedés. Ellenkezőleg, boldog vagyok, hogy zeneszerző vagyok. Rettenetes jó nekem."

Az is jó, hogy immár húsz éve Sopronban él. „Elmentem, és egy percig nem bántam meg. Igaz, hogy ezzel egy kicsit a bölcsek kövét is el kellett hajítanom. Sok mindent nem látok, nem ismerek. Nem hallom az új bemutatókat, nem ismerem a fiatal énekeseket. De ennél sokkal többet nyerek. Akik akkor bántottak, nyílt levelet írtak ellenem, azt mondták, halott zeneszerző vagyok, igazából használtak nekem. Nem mondom, hogy kezet csókolok nekik, de ma megköszönöm, hogy akkor belém kötöttek."

Sopronban csend, nyugalom és harmonikus család veszi körül. „Jól érzem magam, testem, lelkem, szellemem kezd összeharmonizálódni bennem." Talán ezért is tud minden apróságnak örülni. Egy szép dallamnak, egy virág színének, egy tavasz illatú esőnek, egy jó vacsorának. Szeret beszélgetni, nagyokat sétálni, bűnözésképpen meginni egy-egy sört, vagy enni egy jó süteményt. Fájlalja, hogy három embólia után a kézírása már nem elég szép a kottaíráshoz, de sebaj, ott a számítógép, évek óta azon komponál. És tele van tervekkel.

Én a fiókomnak nem tudok műveket írni, én élő emberekben  gondolkodom." Kocsisnak szeretne írni egy szimfóniát („hármat írtam eddig, de nem akarok itt megállni"), Balázs fiának egy zongoraszonátát („szégyen, hogy ha tőlem akar darabot játszani, a fiatalkori, tarhosi zsengéimet kell elővennie") és Rost Andreának egy operát („attól tettem függővé, hogy elvállalja-e, és ő igent mondott, úgyhogy megírom"). És akkor még ott vannak a művek, amelyeket ki szeretne javítani, mert, mint nevetve mondja, „csak majdnem zseniálisak"!

Minderre néhány évet kér még a jó Istentől. Miért is ne tehetné?
A születésnapi ünnepségen arra a kérdésre, hogy igazából hány évesnek érzi magát, azt felelte, harminchatnak. De utólag bevallotta, füllentett: huszonnyolcat mondani azért mégis szemtelenség lett volna.

A nyolcvan év? Hát, istenem, elszállt. A haláltól egy csöppet sem fél. Hisz a túlvilágban. És abban is, hogy nem élt hiába.

„Érzem, hogy talán nem vagyok nyomtalan. Gyanús, hogy sok művem megmarad. Ez, azt hiszem, attól is függ, milyen lesz a jövő. Jó lenne, ha nem az aktualitás, a világot irányító jobb- vagy baloldali politika döntene ebben. Én minden művemről pontosan tudom, hogy melyik jó. Tudom, hogy melyik a tíz legjobb. Csak meg akarom várni, hogy ezt más mondja ki. Óvatos becslés szerint is ötszáz körül van a szerzeményeim száma. Ha ebből tízre azt mondom, hogy gyönyörűen megoldott férfimunka volt, ötvennel pedig valami olyasmit hoztam létre, amit helyettem nem mondhatott volna el senki más, azért már érdemes volt élni. Nagyon nagy boldogságom, hogy sokan mondják, egy-két perc alatt felismerik a zenémet. Ezért én már megköszönhetem a sorsnak, hogy nem éltem hiába."