2011. április 29.

Csokonai Színház, Debrecen

 

Kodály: Háry János

 

Háry János            Haja Zsolt

Öreg Háry             Miske László

Örzse                      Gál Erika

Ferenc császár       Garay Nagy Tamás

Császárné              Prohászka Ildikó

Napóleon               Böjte Sándor

Mária Lujza          Bódi Marianna

Ebelasztin báró     Cselóczki Tamás

Marci kocsis          Wagner Lajos

Krucifix generális Csikos Sándor

Karmester             Kocsár Balázs,
Karigazgató           Pálinkás Péter

A gyermekkar vezetője        Nemes József

Díszlet                    Alexander Belozub

Jelmez                    Bianca Imelda Jeremias

Koreográfus          Gemza Péter

Rendező                 Vidnyánszky Attila

 

 

2011. május 6.

Szegedi Nemzeti Színház

 

Kodály: Háry János

 

Háry János            Cseh Antal

Öreg Háry             Ádám Tamás

Örzse                      Szolnoki Apollónia

Ferenc császár       Flórián Antal

Császárné              Vajda Júlia

Napóleon               Gömöri Krisztián

Mária Lujza          Nánási Helga

Ebelasztin báró     Jakab Tamás

Marci kocsis          Lőrincz Zoltán

Krucifix generális Szívós László

 

Karmester             Kardos Gábor

Karigazgató           Kovács Kornélia

A gyermekkar vezetője        dr. Baricz Zsoltné

Díszlet                    Székely László

Jelmez                    Földi Andrea

Koreográfus, rendező          Juronics Tamás

 

 

Méltán érne a vád, hogy engedek  operabírálataim szerkesztőségszerte tartós derültség és épülés forrásául szolgáló, egyfelől mélyértelmű, másfelől többnyelvű címadásának színvonalából, ha fentivel azon egyszerű, bár nagyszerű tényt csomagolnám a latinos műveltség frischhaltefolie-jába, hogy 2011 áprilisának utolsó, illetve májusának első péntekjén a Nagy Magyar Alföldnek mind az északi, mind a déli operafővárosában új produkcióban vitték színre Paulini-Harsányi-Kodály Háry János című énekes játékát. Mert, ugye, pro primo először is nyomban kibukkanna a vakfolt a latinos műveltségen: két Háry bizony még nem multiplex, csak duplex, mint a veritas. Pro primo másodszor, ha a megfelelés ily banális lenne -két előadás, kétszeres Johannes -, hol maradna a mélyértelem, az első olvasásra rejtélyes célzás az előadás(ok) sajátos, csak jelen ítész által felismerhető mélylényegére? Öreges tempómhoz mérve a májusi lapzárta szorongató közelségben követi a bemutatókat, úgyhogy megengedhetetlen módon segítek magamon, s magamtól idézem a választ a szónoki kérdésre -éppenséggel a három évvel ezelőtti szegedi Háry-előadásról írottakból.

Mi is lehetett, lehet hát a Háry történelmi leckéje túlságosan képzeletgazdag fiúknak? Lényegét a szerzők az Örzse-Mária Lujza párharccal modellálják. A második részben Hárynak, mint a magyar nemzet legitim képviselőjének, a bécsi udvar szövetséget ajánl, amit régi szokás szerint dinasztikus házassággal kíván megpecsételni. Napóleon legyőzésével ellentétben a történetnek ezt a fordulatát egyáltalán nem nemzeti illúziók táplálják: az osztrák-magyar házasság a kiegyezéssel egyszer már megköttetett, és szegény IV. Károly sem Ausztria, hanem Magyarország kegyét kereste balsikerű visszatérési kísérletével. Ha meg Ausztria mai állapotát hasonlítjuk össze Magyarországéval, éppen nem tűnik üres ígérgetésnek, amit a császári udvar gyermekáldással és terüljasztalkámmal kifejezett gazdagsága Háry nemzete számára kilátásba helyez. Örzse, Kodály és a nemzet animája azonban másként gondolja: hazaviszi Jánost magának és Nagyabonynak. Lehet, hogy a nemzeti öncélúság elvét vallja? A világért se mernék a politikai gondolkodás történetéből előkaparni fogalmakat, melyeknek tágasságát képzettség híján legfeljebb csak sejtem. Kodály világháború utáni magatartására és ténykedésére mindenesetre emelt fővel tekinthet a magyarság, mint az aktív, értékteremtő nemzeti öncélúság magasrendű megvalósulására; ennek programját sűríti magába Örzse alakja, a benne-általa jelképezett Rückbesinnung a saját értékekre (nincs rá magyar szó: gondolati visszatérés). Vajon miféle elzárkózást hirdetett ezzel Kodály? A perdöntő információt Hárynak az udvarban énekelt utolsó keservese tartalmazza: Felszántom a császár udvarát. Politikai üzenetét első olvasásra rejtélyesnek találjuk: hova fútta a császárokat, osztrákokat, németeket és franciákat 1926-ra a történelem vihara;
miért panaszolna fel megrázó bensőséggel Háry-Kodály régmúlt sanyargattatásokat? Épp akkor sokkal mélyebb és igazabb oka volt népnek is, nemzetnek is panaszra, könyörgésre az országon belül és kívül éppen akkor uralkodó politikai hatalmakhoz. Talán erről üzent. És még valamiről. Ismeretes régi, mély gyanakvása a német hatalmakkal szemben, mely a világháború utáni európai helyzetben csak erősödött. Háry és Örzse kivonulását a bécsi udvarból óvásként is értelmezhetjük a „császárral", Németországgal a jövőben várható külpolitikai érdekházasság veszélyeitől. Gondolt-e rá már akkor, hogy a német revizionizmussal kötött érdekházhasság egyszer kényszerházassággá fajulhat? Nem tudom. Mindenesetre Tiszán innen, Dunán túl, bogrács mellett, kis vellával, fakalánnyal a kézben az ember legalább nem ront a helyzetén, ha nem is javít.

Akár ilyesmit üzent, akár nem, egyet nem vitathat senki: hogy a Háryban Kodály üzen, nem más. Másfél évvel ezelőtt, Ujfalussy Józsefet köszöntve-búcsúztatva e hasábokon, megkíséreltem a mester háta mögé lopakodva kilesni, hogyan válogatja s keveri értő bűvészkézzel a maga és Bartók gyűjtötte népdalok kártyáit, hogy a játék az általa elképzelt, neki tetsző eredménnyel záruljon. Milyen eredménnyel? Aminővel más közegben nem, csak a zenében zárulhat, a nép és művésze közös alkotásában (hogy a Háryt „Örzsémnek", vagyis Emma asszonynak ajánlja, annyit is jelent, Kodály meg Hárynak nyilvánítja magát). A zene, amely fölülemelkedik a helyenként nehézkesen adomázó, nyelvében nyakatekert történeten, nem álom, hanem aranyfedezete annak a magasabb valóságnak, amit a nép és a művész együttesen megteremt.

Igazán nem állíthatom, hogy egyszerű ügy  színpadra állítani az ambivalenciát vagy dialektikát, amely a Háry két síkját, a szövegében és szituációiban gyakran kényszeredett, kisnépi szüzsé külsődlegességét, illetve a zene magasabb rendű, győzelmes, univerzális bensőségét szembeállítja vagy összekapcsolja egymással. Rendezője hármas úton találja magát, s bármerre indul, buktató fenyegeti már az első lépésnél. Követheti az Operaházban kezdettől ápolt matinéhagyományt, de az ártalmatlan mézeskalácshuszár-stíllel oly mély letargiába taszítja a már nem gyermekkorú mai nézőt, ahonnan a zeneszámok sem képesek kiemelni. Kísérletezhet a mű politikai allegóriájának színpadi kibontásával is, mi más eszközzel, mint másik politikai allegóriával, mit a közönség számára egyértelműbbnek vél a régi történet nem-is-oly-rejtett üzeneténél. Ha ebbe az irányba fordul, választhat -választania kell. Vagy osztja Kodály mély együttérzését a sanyargatott magyar néppel. Vagy tagadja, hogy a magyar népnek különösebb sanyargatást kellene elviselnie a múltban-jelenben. s ha mégis, hát megérdemli. (Mintha ezzel a tanulsággal, az egymást gyilkoló néptestvérek pantomimjával zárult volna mindössze három évvel ezelőtt a Háry előadása Szegeden.)

Ismervén egyfelől Vidnyánszky Attila újító szellemét és heves vérmérsékletét, másfelől az Ebelasztin bárók újabb cselszövéseit a francia császári udvarnál, felkészültem rá, hogy a Háry-rendezés Debrecenben az M2/A útra, a sérelmi pályára gördül. Ám
 az előadás éppen csak jelezte, hol lehetne aktualizálni az obsitos vitéz mesebeli fölényét a Nyugattal szemben. Ott tette ezt, ahol elkerülhetetlen, a Napóleon legyőzését elbeszélő kalandban, ahol a darab komikus elégtételt vesz Clemenceau-n és a franciákon a trianoni gravamenért. Vidnyánszky küldötteként két mesefigura szaladt át a nézőtéren, valami olyasmit kiabálva: ismeri valaki azt a Napóleont? Térképet is lobogtattak: hol is van az az Európa? Egyébiránt Debrecen meglepő határozottsággal optált az M1 pálya mellett: Háryt szupermesejáték-stílusban állította ki. Mese és játék együtteséből a hangsúly inkább az utóbbira, mint előbbire került.

Látjuk a prológusban, amint Nagyabony lakosainak apraja-nagyja együtt mulat a kocsmában. Férfiak, nők, gyermekek iddogálnak, kenyeret dagasztanak, csipkelődnek (és csipdesnek), tüsszentenek, vagy meghúzódnak a kemencesutban. Azután Háry bátya kimondatlan javaslatára elhatározzák, hogy eljátsszák az öreg kalandjait, az ő szövegkönyve alapján és rendezésében. Kezdődik a mese -kezdődik a játék, a szokott kellékekkel, meg sok-sok ráadással. Részben abból adódóan, hogy játék közben a falu éli tovább mindennapi életét, legalábbis jelzésszerűen: a kenyér, amit a kocsmárosné dagaszt az előjátékban, az első kalandra megsül, fel is szeletelik. Ínycsiklandóan valóságos a tokaszalonna is János és Mária Lujza meghiúsult menyegzőjének burgbeli asztalán; ebből az alkalomból nyeri a császár-hús kitüntető nevét Ferenc császártól (civilben korcsmáros). A császár e szcénában szerzői utasításra lép föl, másutt a rendező parancsára, számtalan falutársával együtt. Ugyanis a mesejáték a népi alakoskodás esztétikája szerint nyilvánosan zajlik, azok is több-kevesebb folyamatossággal a színen vannak, figyelnek s játsszák a maguk játékait, akiket a szüzsé épp nem foglalkoztat. Egyeseken minduntalan eluralkodik a feltűnési viszketeg, alig van kép, hogy az agyalágyult császár vagy a féleszű generális a főcselekménybe ne tolakodnék. Mások a széleken maradnak; a furfangos diák Kodály-maszkban és tölcséres gramofonnal követi az eseményeket; Marci bácsi és Ebelasztin szurkolóként tanyázik az előszínpadon.

S hogy ne felejtsem a legfontosabbat: csendesen aktív rezonőrként végig asszisztál a történéshez a mesebeli ifjú Háry öreg doppelgängere, az öreg Háry (Miske László szolid-szelíd figurája). Johannes duplex. Vagy triplex? Írnám: a színpadon mindvégig jelen van a gyermek Háry is, ha a melankolikus utójátékban a magába roskadt öregembert nem szólítaná meg a kemény kis legény, korábban és a megismételt fináléban a tánckar lelke: no jöjjön, nagyapám. Hollywoodi ötlet? Ha az, a mélylélektani fajtából. A kisfiú a lélek erejének szimbólumaként  mindig akkor avatkozik a játékba parázs táncos temperamentumával, ha csüggedés jeleit észleli. Utoljára talán nem is az öreg Háryt biztatja, hanem minket.

Rászorulunk mi is, mint az öreg Háry. Meg mint a fiatal. Talán azért állította be a rendező a tűzlelkű gyermeket, mert előre látta, hogy Haja Zsoltot jó énekesi adottságai és fess megjelenése sem avatják azzá a markáns-hetyke fiatal Háryvá, aki miatt az öregnek érdemes lenne a róla szóló mesét végigálmodni. Arcára az első kalandban kiül a Tüzes angyal Ruprechtjének szorongó introvertáltsága, és nem tűnik el róla az utolsóig. Mesehősi, vagy legalább hétköznapi-emberi kapcsolatot alig-alig sikerül kialakítania a játékostársakkal. Külön álmot álmodik. Álmában még Örzsének sem-igen jut hely. Vagy talán fél tőle? Gál Erika ugyan nem félelmes, de mindenesetre keményebb legény választottjánál. (Így szokott ez lenni.) Időnként persze megértettem a még-nem-obsitos menekülő befelé fordulását. Az inszcenálás életképes alapgondolatra épül, és sok szellemes meg néhány szép ötletet bont ki, de összességében olyannyira túlhabzik, hogy az már sok egy Haja-Háry-féle érző kebelnek. Ahogy az agresszív kismalac mondaná: sok a szöveg. A figurák nem elégszenek meg azzal, hogy folytonosan a színre tolakodnak, de folytonosan szövegelnek is, belebeszélnek, commedia dell'arte módjára rögtönzésekkel cifrázzák mások jeleneteit. Fölöslegesen, néha blabla-színvonalon. Hogy hányszor kell hallgatnunk a mai átlagnézőnek egyszer is érthetetlen katonai álszakszót: rükvertszkoncentrirung... És a fékevesztett üvöltözés a csatajelenetben... Úgy látszik, Háry bátya hallása már meggyengült kissé: mesélőnek alkalmas, játékrendezőnek kevésbé. Daljáték-rendezőnek még ennél is kevésbé: a pompázatos szvittételek némelyike belesüppedt a vizuális és akusztikus fehér zajba.

Hogy a zenét az előadásban veszély fenyegeti, azt az értő előre sejthette a karnagy beletörődő nyilatkozatát olvasva a műsorfüzetben: Kodály daljátékának műfaji meghatározása így volna találóbb: játék dalokkal. Menten- dő ami menthető -bizonyítandó, quod non erat demonstrandum: Kodálynak mást, többet állott szándékában adni, mint játékot dalokkal, meg azt, hogy az előző bemutatók során dicséretesen követett integritás-elvet most sem adja föl, Kocsár Balázs jóval több zenét szólaltatott meg együttesével, mint közönségesen szokásos. Kezdve a nagy nyitánnyal, amit talán soha nem hallottam eredeti funkciójában. A szélesen ívelt, aprólékosan formált, technikailag majdnem perfekt, láttató, noha tartalmi sűrűségét klasszicisztikusan eltávolító muzsikálás hagyott időt és adott módot a töprenkedésre, vajon miért is fordítják el tekintetüket a színházak e remekműtől? Vagy ha a színházak ellenállására nem is nehéz magyarázatot találni -a nyitány hosszú, és kit érdekel a játékot viszszatartó sok zene -: miért engedik eltéríteni magukat a karmesterek? Gyanítom: zavarba hozza őket e programszimfónia, amely nagyszabásúan modern, hol tragikus, hol groteszk, hol elidegenítő. Sejtelmes-feszült kifejlődésében mintha tagadná, amit a daljáték zenéje állít: ahelyett, hogy bevezetné, mintha eleve visszavonná, ami utána következik. A daljáték nosztalgiájára a melankólia tüllfüggönyét veti: nem volt így, és nem is lesz.

Debrecen után egy héttel szépen kifejlett  előítéletet táplálva ültem be a szegedi Nemzeti nézőterére, Juronics Tamás Háryjára. Biztosra vettem, hogy a nyitány ezúttal elmarad -mert hát miért is törődne a zene integritásával éppen egy táncos? Megszégyenülten ismertem be a nyitány első hangjai hallatán: persze, hogy törődik, éppen azért, mert táncos. Dehogy hagyja ki a Háry-zene egyetlen, nagyszabású hangszeres tételét, melyre valódi kortárs balettet lehet koreografálni! Kardos Gábor kevésbé letisztult (néha egyáltalán nem tiszta), de a Kocsárénál szenvedélyesebb-drámaibb zenei gesztusaira kibontakozott az első versszaka azon politikai balladának, amellyé Juronics a Háryt alakította. Nem tudhatom, a hozzáadott allegória alapvonalát a nyitány interpretációjából kiindulva rajzolta-e meg, vagy saját prekoncepciója vezette, mint sokakat. Ettől függetlenül állítom, hogy ebben a tételben a tánc igazságot szolgáltatott a zenének; tiszteletteljes szenvedéllyel kibontva a nemzeti-egzisztenciális kételyt, melynek árnyait abban nem lehet meg nem pillantani.

Későbbi számokban mozgás és zene nyilvánvalóan nem volt összhangban, éppen azért, mert a mesebeli szvittételek, főleg az Intermezzo és Toborzó eredendően táncos karakterűek. Kodály keze által pattanásig feszített óramű-, kínai induló- vagy parasztlovagi ritmusaikkal senki semmiféle esztétikai viszonyba nem hozhatta a táncosok amőbatekergéseit. Ezt nem félreértésként vagy hibaként, hanem koncepcióként regisztrálom: az off-white anonimitásba burkolt tömeg, mely a fekete homokkal felszórt deszkákon elvegyül és kiválik, nem képes a Háry mesebeli magyar népét megjeleníteni, elveszítette a tartást, az érzelmi-társadalmi öntudatot, amit a zene magába sűrít és kisugároz. Elveszítette -de a veszteségbe nem nyugszik bele: Háry vezérletével eljut a forradalomig. Juronicsnál sem a mesebeli ifjú huszár a spiritus rector, hanem az öreg Háry: Johannes quadruplex.

Ez az öreg Háry agyonkínzott, véres arcú politikai elítélt, nincs unokája, úgyhogy hinnénk: tűzhelyet, családot már másoknak sem remél. Nem remél, mégis küzd; nem éppen azért, hogy kiszabadítsa Mária Lujzát a burkus fogságból, megszelídítse Lucifert, legyőzze Napóleont -hanem, hogy ne engedje elakadni a játékot, a mesét, amely oly nyilvánvalóan gyengébb a történelemnél -mégis az egyedüli chance a nép túlélésére. És a játékot úgy adatja elő, mint a rabok engedélyezett színjátékát valahol Theresienstadt vagy Recsk körzetében, mely forradalommá, majd a felkelés bukásává sűrűsödik. Ha Debrecenben a színpadon mindig együtt vannak a játszók, de hiányzik a rendező, Szegeden ő a mindenütt jelenvaló. (Kivéve, mikor a smasszerek a politikai misztériumszínpad felsőbb szintjére rángatják a színpadszint kazamatáiból, hogy megverjék.) Ahhoz, hogy az öreg Háry elláthassa életmentő rendezői feladatát, Juronics hosszú passzusokat ad át neki a mesehős Háry szerepéből-szövegéből. Még az énekszólamból is kap egy darabkát, dicsérendő módon csak a legvégén, s csak kicsit.

Zavarosan adom elő, amit a színpad világosan közöl. Juronics kíméletlenül továbbgondolja a politikai valóság és politikai költészet Kodály által sem tagadott divergenciáját, olyan tapasztalatokra hivatkozva, aminőkkel a Háry szerzői még nem rendelkezhettek. Koncepciója heves és heveny módon politikai-allegorikus, de tudatosan és rokonszenvesen kerüli a konkretizálást, a jelenre utalást. Napóleon nála fogkefebajszot visel, Ferenc császár Brezsnyevre hasonlít, a nép -Theresienstadt vagy Recsk internáltjai -öltözéke bárhol, bármikor elképzelhető 1920 és 1956 között; a felkelés ábrázolása azonban egyértelműen ezt az utolsó dátumot glorifikálja - legalábbis annak, aki megérte. A valóság színe fekete-piszkosfehér - legalábbis a keretlegényeké és internáltaké; kifogástalan fehérbe öltözik a classis politica: császárok, császárnék, császárlányok, udvaroncok és kocsisok. Szinte nem- és nemzettelen népesség fent is, lent is - annak ellenére, hogy a színlap a rabokat a szegény, derék magyar nép névvel illeti, nemzet és nemzetiség itt valójában már nem is tartozik a lehívható közfogalmak körébe. Őszinte, tisztességes bevallás, mely mintegy harmadik utat nyit az M2/A és M2/B, a nemzeti sérelmi politika és a nemzettagadás között. De hová vezet a harmadik út, kérdeztük egymástól fél évszázada, szocialista vitustáncot járva Németh László Kert-Magyarországának virányain. A mába? Az örök Gulagba?

Megválaszolhatatlan kérdés? Felesleges kérdés. Háry és Örzse fel sem teszi. Ők ketten, nemzetiszínű huszárdíszben és pruszlikos-pártás leányruhában fel-, át- és eltűnnek a fekete-szürke-piszkosfehér-patyolat színtelenség háttere előtt; megjelennek a döntő pillanatokban, hogy énekeljenek és cselekedjenek szívük és szívünk szerint. János és Örzse a másik, immár senkitől sem függő, senkinek sem alárendelt, senkivel reális kapcsolatba nem lépő, föld fölötti lényeget jelképezik. Múzeumi figurák, akikben menedéket talált az egyedüli élő élet. Hiszen ők azok, akik énekelnek. És csak az él, aki énekel. Szeged Háryja és Örzséje nagyon él, köszönhetően Szolnoki Apollóniának és Cseh Antalnak. Micsoda életteli pár a tökéletes elvontságban! Alázatuk és felsőbbrendűségük kodályi mércével mérhető. Nemkülönben dicsőség a nagyszerű Ádám Tamásnak (öreg Háry), a pompásan parodisztikus fellépésével főszereplővé avanzsált Jakab Tamásnak (Ebelasztin), a színészileg kifogástalan Nánási Helgának (Mária Lujza), és a hasonlíthatatlan Vajda Júliának (Császárné): egyetlen oldalpillantásával megsemmisíti a Habsburg-dinasztia hatszáz éves dicsőségét.