Május 1. és 8. között három település hat helyszínén zajlott le a  Clavicembalo Alapítvány szervezésében a Cembalissimo 2011 2. Nemzetközi csembalófesztivál. Ez a hangversenyeken és Johann Sonnleitner csembaló-mesterkurzusán túl zeneterápiás műhelyt, gyermekprogramot és tanároknak szóló továbbképzést is magában foglalt -nem meglepő módon, hiszen a fesztivál művészeti vezetője, Horváth Anikó szenvedélyes pedagógus. A vidéki programok az igényes rendezvényeiről (is) ismert fehérvárcsurgói Károlyi-kastélyban, illetve Szentendrén, a Vujicsics Tihamér zeneiskolában (újmagyarul: Alapfokú Művészetoktatási Intézményben) zajlottak; a hangversenyeken fellépő művészek sorában a „díszvendég" Sonnleitner profeszszor mellett ott volt Dobozy Borbála, Elek Szilvia, Horváth Anikó, Oláh Aino, Ratkó Ágnes, Soltész Anikó, Spányi Miklós, és Takács Szilvia. A fesztiválról a budapesti szólóhangversenyek alapján számolok be az olvasónak; e három koncertet egy negyedik is követte Bach-kettősversenyekkel, a Budapest Barokk Együttes közreműködésével, ezt azonban sajnos nem volt alkalmam hallani.

3-án este a Belvárosi Szent Mihály-templomban Ratkó Ágnes mutatkozott be lenyűgözően gazdag késő reneszánsz-kora barokk programmal. Cabezón, Bull, Sweelinck, Kerll és -kvázi főszereplőként -Frescobaldi műveiből felfedezésekben gazdag és változatos műsort állított össze Ratkó, s ezt a műsort érett művészettel, a hangszer lehetőségeinek sokszínűségét demonstrálva, szuggesztív erővel tolmácsolta. Előadásának az első pillanattól magával ragadó erénye az éneklő játék művészetének birtoklása, a legato mindenütt jelenvalósága. Lehet, hogy a Ruckers-kópiahangszer erőteljes zengése és a templom akusztikája is az előadó segítségére volt, de Ratkó Ágnes csembalózása a hangzás teltsége révén szinte orgonaszerű kvalitásokat mutatott, érthetőbbé téve számunkra, hogyan lehetséges, hogy a két hangszer - egyáltalán, az összes billentyűs hangszer - repertoárja a 16. században még éppen csak a szétválás folyamatának legelején tartott. Ugyancsak szembetűnő volt tempóinak, előadásának nyugalma, az, hogy az idő kimért haladását a virtuóz és bonyolult ritmikájú figurációk sem homályosították el sehol. Maga a manuális virtuozitás pedig a legkavargóbb hangözönökben is magától értetődő volt - így Bull egyik, még teljesen reneszánsz szellemű In Nominéjének leírt rögtönzéseiben, Sweelinck nagyszabású és egyéni hangú kromatikus fantáziájában vagy Frescobaldi hallatlanul drámai variációsorozatában, a Cento partite sopra passacagliban. Minden bizonnyal a legnagyobb mester, Frescobaldi műveiben érvényesült a legplasztikusabban Ratkó Ágnes képessége az interpretáció magas fokú szervezettségének-tagoltságának biztosítására, még olyan, a felszínen flamboyant hatást keltő kompozíció esetén is, mint a hangversenyt záró Toccata nona. Ami pedig a műsor repertoárértékét illeti, megjegyzendő még, hogy Johan Kaspar Kerll két művel történő szerepeltetése a nála illusztrisabb mesterek körében egyértelműen indokoltnak bizonyult, és felfedezésszámba ment.

Két nappal később Soltész Anikó adott szólóhangversenyt ugyanazon a helyszínen; ő Bach Goldberg-variációit adta elő. A szinte önálló kompozíció súlyával rendelkező téma előadása már sokat elárult a művész adottságairól és hajlamairól: játékát kontroll és fegyelmezettség jellemezte, ami semmiképp sem ment hajlékonyságának rovására. A kantábilis játék neki is erőssége, az ő hangja azonban kifejezetten finom és filigrán. Ugyanakkor előadása nem vált igazán felszabadulttá, katartikus erejűvé, agogikája valóban szabaddá és tágassá. Pedig nem sok hiányzott ahhoz, hogy ez a minden ízében igényes előadás igazán emlékezetessé váljék. Szépek voltak például a hatalmas, lassú moll variációk: a 15-ös és a 25-ös számú; valamiképp azonban egy hajszállal mégis jólneveltebbeknek érzékeltem őket ahhoz, hogy igazán önfeledten átadhattam volna magam a hallgatásuknak. Mindezzel együtt Soltész Anikó teljesítménye figyelemreméltó volt: előadásában a színek és karakterek gondosan formálva és érzékeny egyensúlyt alkotva váltak hallható valósággá, a hallgató figyelmét az első perctől az utolsóig lekötve.

A közbülső napon, május 4-én egészen más repertroár szólalt meg egy egészen más jellegű hangversenyen, a Bartók Emlékházban. Ezen a műsor szerint „Bartók és korunk csembalózenéje" -tegyük mi hozzá: magyar csembalózenéje -hangzott fel, az első részben Dobozy Borbála, a másodikban pedig Elek Szilvia előadásában. Hadd bocsássam előre: mindkét csembalista abszolút elsőrangú teljesítményt nyújtott, s ráadásul mind a ketten szemmel láthatóan szívügyüknek is tekintik a magyar kortárs csembalózene ügyét, s így velük kapcsolatban csakis elismerésemnek adhatok hangot. Ami mármost a programot illeti, azt úgy lehetne a legjobban összefoglalni, hogy Dobozy műsora egyenletesen magas színvonalú volt, míg Eleké ugyan kevésbé, viszont itt is szerepelt két kimagasló kompozíció.

Az első részben Balázs Árpádtól hét, Arányi-Aschner Györgytől hat, Bartóktól pedig öt tétel hangzott el. Balázs ciklusa (Elvarázsolt dimenziók -hét összekacsintás R. Törley Mária szobraival) frappáns, szellemes és jól formált karakterdarabok élvezetes sorozata. Arányi-Aschnertől két egytételes mű után (Emlék; Allegra Barbara) egy sorozat, a Négy bizarr darab csembalóra következett. A koncertnek egyértelműen ez a szerző volt a nagy meglepetése (mármint azok számára, akik, mint én, nem ismerték ezeket a jelentékeny kompozíciókat). Az Emlék komor, súlyos és megragadó darab, az Allegra Barbara, bármi rejlik is a különös címadás hátterében, széles érzelmi skálán átívelő, az eksztázisig emelkedő, figyelemre méltó mű; hozzájuk képest erőteljes kontrasztot jelentettek a bizarr darabok frappáns-szellemes miniatűrjei. Ezt a Mikrokozmosz tételei követték Dobozy erőteljesen képszerű, játékos és markáns előadásában.

Elek Szilvia műsorán Hollós Máté két kompozícója, Nagy János, Kocsár Miklós, Elek Szilvia egy-egy műve, majd befejezésképpen Ligeti György Passacaglia unghereséje szerepelt; Kocsár és Elek fuvolára és csembalóra írt műveiben Pálhegyi Máté működött közre. Ennek a műsorrésznek Kocsár Repliche című, a keletkezése óta eltelt négy évtized alatt klasszikussá érett, egyszerre roppant szigorú és szélsőségesen impulzív remekének kiváló előadása volt a csúcspontja. Pálhegyi ebben a műben és Elek Szilvia popularitás felé hajló, de jó hallással megírt Sonata dolce fuvolára és csembalóra című darabjában is ideális kamarapartnernek bizonyult. A többi élő szerző kompozíciói közül Hollós Máté két műve (Tre toccate, illetve Cemballata) szolid teljesítménynek bizonyult; Nagy János egzotikus című Pannon kelta balladája pedig zeneileg is egzotikusnak, a minimálzene monotóniáját valamifajta népzenés tónussal ötvöző próbálkozásnak hatott. A félidőt -és a végeredményben rendkívül gazdag és érdekes koncertet -Ligeti művének meggyőző előadása zárta le.

Ratkó Ágnes

sSoltész Anikó

Dobozy Borbála

Elek Szilvia és Pálhegyi Máté